Történt a napokban, hogy egy Firenze környéki település, Calenzano képviselőtestületi ülésén egy képviselőnő, Monica Castro azt az előterjesztést tette, hogy  a testületi tagoknak járó juttatást fordítsák vagy jótékonysági célra, vagy alapfokú iskolák könyvbeszerzésére.

Remek ötlet, jó felvetés, eddig nincs is semmi gond.

Ugyanő egyben egy vasvillát is vitt magával – utalva ezzel a napokban Olaszország-szerte zajló tüntetésekre (amelyeknek a vasvilla vált a jelképévé), és kifejezve a megszorításokkal és az aktuális kormánnyal szembeni negatív érzéseit. Ez is teljesen jogos lépés.  A vasvillát egy idő után eltávolították az ülésről, a biztonsági előírásokra hivatkozva. De ezzel még mindig nem lett vége, a képviselőnő fogta magát és alsóneműre vetkőzött, szintén tiltakozásul.

Na ez az a pont, ahol az ember értetlenül áll. Miért gondolja úgy bárki is, hogy a félmeztelenre vetkőzés megfelelő eszköz bárminek a kifejezésére (kivéve persze ha kimondottan sztiptízbárt reklámoz). Bármiféle politikai tiltakozás kifejezésére. Ja, hogy annyira hozzá vagyunk szokva, hogy egy félmeztelen nővel minden eladható?

Másrészt nem csodálkozom nagyon. Berlusconi pártjában – amelynek ez a hölgy is képviselője – nagy múltja van annak, hogy dekoratív és bizonyos szolgálatra hajlandó nőket ültessenek mindenféle székekbe (erről itt és ittírtam már). Ha ez volt a kritárium a képviselőnő beválasztásakor is, akkor miért ne élne a szokásos eszköztárával, ha valamit ki akar fejezni?

Mondom én, a régi szokások nehezen változnak…

Forrás:

http://affaritaliani.libero.it/politica/in-mutande-contro-la-manovra-protesta281211.html

http://www.nove.firenze.it/vediarticolo.asp?id=b2.01.30.21.55

Az olaszok nyilván nem tanultak meg hóban vezetni tavaly óta, és ugyan idén kötelező a téli gumi, de sokan, akik csak a városban közlekednek, nem vették meg (így is éppen elég sokba kerül az autófenntartás, és eddig szinte tavaszias tél volt).

Így hát én személy szerint megfogadtam, hogy 1) egész héten lapos edzőcipőben járok és van nálam sapka (tavaly az ötórás autós városi szenvedés -kb két km megtétele – után gyalog mentünk haza az utolsó 5 km-en, zuhogó hóban, sötétben), és 2) amint egy hópihe lehull, azonnal fogom magam, otthagyok akármit, és indulok haza…

Arról a az érzésről van szó, hogy bizony nem a saját országunkban élünk. Nyilván mindenki valamilyen konkrét meggondolásból, meggyőződésből jött (ment) más országba élni, és kinek hogyan sikerül a beilleszkedés, annak függvényében éli meg pozitívan vagy negatívan ezt a döntését. De azt még a legjobban beilleszkedők is elismerik, hogy kicsit mindig idegenek maradunk. Nem feltétlen negatív ez a dolog, nekem személy szerint tetszik ez az állandó “kívülállás”, ez a “fél lábbal itt, fél lábbal ott” -érzés, de ez nyilván a saját természetemből adódik, és nagyon sokan viszont nem így gondolják. Itt élő, két nemzetiségű gyereket nevelő lányok, nők mondják mindig, hogy bizony az óvodában, iskolában a helyiek árgus szemmel nézik az “idegen” anyákat, elemzik, ítélik meg őket – a saját bejáratú előítéleteik szerint. Ilyenkor mondják mindig el, hogy van “sorrend” is, ha tetszik, ha nem, “jobbak vagyunk” mondjuk egy afrikai, vagy román / albán személynél, de semmiképp nem érünk fel egy nyugat-európai bevándorlóhoz. Mielőtt vadul kommentelni kezdenétek, tudom, hogy nem mindenki érzi így, és főleg nem mindenkinek vannak előítéletei a saját környezetünkben sem, de hiba lenne tagadni, hogy az emberek nagy része (minden országban) így gondolkozik (bizony, bizony, gondoljatok csak arra, hogy Mo-n hogy vélekednek mondjuk egy kínai meg egy amerikai nemzetiségű letelepedőről…) .

És persze nekem is van kollégám, aki alapvetően ellenszenvesnek talál, és erre rátesz egy lapáttal az is, hogy külföldi vagyok. És ilyenkor szúrja a szemét nemcsak az, hogy esetleg ügyesebben boldogulok a napi munkámban, hanem az is, hogy idecsöppentem “keletről”, és esetleg több sikerem van (vagy hamarabb sikerül feljebb lépni), mint neki. Persze, hogy ilyenkor a saját frusztrációjának talál egy jól megfogható indokot, de a napi kommunikációnkban nem segít rajtam, hogy ezt tudom…

Azt is észreveszem, hogy aki mondjuk 20 évesen jött ide ki, és alapvetően itt rendezte be a felnőtt életét, annak könnyebb mindenhez hozzászokni (hiszen nem volt összehasonlítási alap), mint annak, aki Mo-n már kialakította a saját (esetleg jó, kényelmes) életét, és ahhoz képest mér meg mindent, amit itt sikerül neki megalkotnia (és ebből bizony nem jön ki jól az olasz napi valóság).  Más volt nagyon mondjuk a ’90-es években idejönni, amikor ez még nagyon nyugat volt, és ma, amikor egyrészt itt is sokasodnak a problémák, másrészt otthon is (minden jelenlegi probléma ellenére) sokszor, sok tekintetben  nyugati színvonalon élünk.

Mindenkit óvni szoktam attól, hogy túl nagy várakozásokkal jöjjön. Ha olvassátok a blogot, értitek, miért. Legutóbbi negatív példám az ápolónők helyzete. Eddig úgy tűnt, hogy szinte az egyetlen olyan szektor, ahol el lehet helyezkedni (persze nyelvtudással, végzettséggel stb stb), de most arról is kiderült, hogy bizony ott használják ki a közvetítőcégek a keleti munkaerőt, ahol csak tudják, sokszor a rabszolgaságra emlékeztető módszerekkel (a cég magánál tartja a letett vizsga papírjait, összevissza fizet, keveset, zsarolja a munkavállalót stb stb).

Nincsen tanulság… az, hogy ki hogyan érzi magát és (ehhez sokszor kapcsolódóan) mennyire érzi magát idegennek, nagyban azon múlik, mik az életcéljai és ahhoz képest mit sikerül itt megvalósítani. Szerencsére ma már hazafelé éppen úgy nyitva az út, mint kifelé. És ha nem azonnal, akkor később akármikor haza is lehet költözni – tudva azt, hogy aki sokáig él külfölfön, sokszor otthon is ugyanolyan idegen lesz, mint a másik országban…

http://www.comuni-italiani.it/statistiche/stranieri/hu.html

Rómát, Milánót értem. De hogy ennyien vannak Meranoban, meg Bolzanoban…  És mit mondjunk az egyébként 14226 lakosú Appiano sulla Strada del Vino nevű település lerohanásáról?  Valami bevándorlómaffia?

Egyébként ez dícséretes dolog….. hova vándorolnak  ki ennyien, na hová? Hát ahol legalább két nyelvet kell tudni, németül és olaszul is. Megcáfolnak minden negatív feltételezést…

Magyarul ruKKolának hívják (ki tudja, miért duplázódott meg a -k- hang benne), illetve borsmustárnak, ami meg a régi hagyományos neve.

El lehet természetesen salátátnak készíteni, ez az első, ami eszünkbe jut róla. Erős, jellegzetes íze van, ezért inkabb semlegesebb ételhez készítsük, vagy más salátával keverjük. Én simán csak balzsamecettel, olívaolajjal, sóval és borssal készítem, mondjuk mozzarellával és paradicsommal. A mellékelt képen éppen sárgadinnyével látjuk, ami nem tűnik rossz ízpárosításnak.

Nyersen találkozhatunk még vele pizzán is. A már elkészült pizzára (mondjuk sima napoletano-ra, vagy pizza bianca-ra) rászórjuk,  amitől nagyon jó ízt kap az egész. Van aztán a bresaola-tál, ahol szintén gyakran viszontlátjuk. Itt fogjuk a bresaola-t, és rucola-ágyra helyezzük a szeleteket, parmezánforgáccsal megszórjuk, olívaolajjal halványan meglocsoljuk, és kész is. Én néha még koktélparadicsomot is vágok mellé.

Lehet rucola-pestot is készíteni, szintén nagyon finom. Erről videót is tudok mutatni: 

És persze lehet főzni is. Írtam már a stracetti con aceto balsamico e rucola ételről, továbbra is nagyon ízlik. De tésztákon is megállja a helyét, akár sima rucolás tésztában, akár valami mással keverve.

Ha simán rucolában gondolkozunk, akkor én fognék egy hagymát, megdinsztelném, majd félbevágott koktélparadicsomot adnék hozzá, 5 percig kevergetve átfőzném és végül rucolát hozzáadva további 2-3 perc alatt befejezném a főzést. Valamilyen rövid – esetleg kicsit robosztusabb – pasta illik hozzá. Ha gazdagabb feltétre vágyunk, akkor a fenti receptbe a paradicsommal egyidőben egy lecsepegtetett tonhalkonzervet vagy főtt sonkadarabokat is belekeverek, és végül a rucolat. Valahogy így:

PER STEFANIA NOCE E PER TUTTE LE ALTRE DONNE

FIACCOLATA A FIRENZE

Giovedì 26 GENNAIO 2012 ore 19,30

PIAZZA DELLA SIGNORIA-Angolo Via de’ GONDI-

FERMIAMO LA STRAGE

127 donne sono morte nel 2010, 139 sono morte nel 2011, 12 sono già state uccise nel 2012.

Sono i numeri delle donne uccise: omicidi che spesso sono la brutta conclusione di una lunga serie di violenze fisiche e psicologiche.

E la strage non si ferma: già a metà gennaio nel 2012 sono state uccise per femminicidio12 donne.

Una delle ultime donne assassinate nel 2011 è Stefania Noce.

Stefania aveva solo 24 anni e viveva in provincia di Catania coltivando molti interessi. Si era impegnata nelle recenti mobilitazioni di donne.

E’ stata accoltellata, insieme al nonno, dal suo ex fidanzato.

…..Una storia come moltissime altre.

Una storia di violenza e sessismo che non vogliamo che venga liquidata nelle cronache come delitto passionale…..

Il Comitato Se Non Ora Quando di Catania chiede che “… la morte di Stefania e di tutte le altre donne non venga relegata tra le colonne di cronaca nera di quotidiani incapaci anche loro di riconoscere che la violenza sulle donne e il sessismo sono una questione sociale e politica e come tale deve essere affrontata e discussa”. E propone “… a tutti i comitati sul territorio nazionale di accendere una, dieci, cento fiaccole …” il 26 gennaio.

FIRENZE RISPONDE ALL’APPELLO

ACCENDIAMO LE NOSTRE CANDELE PER STEFANIA E PER TUTTE LE ALTRE DONNE  VITTIME DI VIOLENZA

NON FACCIAMO SPEGNERE L’ATTENZIONE

COMITATO SE NON ORA QUANDO FIRENZE

http://senonoraquandofirenze.wordpress.com/

senonoraquandofirenze@gmail.com

facebook: SeNonOraQuando Firenze

Tehát a megoldás: (olvassatok róla bővebben itt vagy itt) léteznek ún. isole ecologiche comunali, ahol le lehet adni az összegyűjtött olajat. Tudom, macerás a dolog, de szerintem ennyit rászánhatunk az életünkből, hogy ne a saját vizeinket szennyezzük.

Nagyon fontos ezt tudni, mert rengetegen keresnek errefelé ápolói állást- szinte az egyetlen állás, ahol el lehet helyezkedni ismeretség nélkül is.

Aki ide készül, annak figyelmébe ajánlom: http://olaszmelo9.blogspot.com/

Annál is inkább, mert kiderül, hogy érdemes saját erőből megtanulni olaszul és ügyeket intézni – bár ez persze sokkal nagyobb önállóságot és anyagi tartalékokat kíván, mint ügynökségen keresztül.

Viszont: ne legyenek illúzióink, az ügynökség rabszolgaként minél tovább magáénak akar majd tudni, és lehet, hogy hosszú évekig nem fogtok tőlük szabadulni.  Ezért is érdemes a blogot elolvasni, hoyg tudjátok, mire készüljetek.

Aki ért olaszul, annak érdemes belehallgatnia,  (magyarul itt olvashatò) vérfagyasztó a dolog. Az ekkorra már mentést megkezdő, partról irányító partiőrségi vezető visszaparancsolná (nem kéri, hanem parancsolja, folyamatosan, katonásan) a hajó kapitányát a süllyedő hajóra. Közhely ugye, hogy a süllyedő hajót a kapitány hagyja el utoljára, de ez a valóságban is így van, mindenféle mentési protokolban. Azért is, mert a kívülről érkező segítség arra támaszkodhat, amit a hajón lévő felelős kapitány mond. Ahogy a partiőrség a  telefonbeszélgetésben többször elmondja, tudnia kellene, hányan és kik vannak a hajón, milyen körülmények közt, de abban a pillanatban már nincs a hajón az, aki erről tájékoztathatná, azaz a kapitány. Most tegyük félre azt a demagóg megjegyzést, hogy nem véletlenül kereshet egy hajóskapitány akár havi 20 000 eurót is, nyilván nem azért fizetik, hogy elkoktélozzon a fedélzeten, hanem azért, mert felelősséggel járó munka – és baj esetén ez meg fokozottan igaz.

Hozzátenném azt is, hogy -szerencsére- a legtöbb nagy felelősséggel járó munkakörbe beosztott embernél sosem derül ki, hogy baj esetén jól reagál-e, azért, mert jó esetben azért nem mindennaposak a nagy tragédiák. Nagyon sok kétségem nincs afelől, hogy az emberek nagy része ugyanígy elvesztené a fejét, ha ilyen súlyos dolog történne, beosztás, felelősség ide vagy oda.

És ahogy elhallgattam a beszélgetést, a kapitány egész egyszerűen elvesztette a józan eszét, és abban a pillanatban nem a feladata által ráruházott szerepkörben, hanem az életveszély elől menekülő ember bőrében találta magát – és eszerint cselekedett. Azt majd eldöntik, hogy ezért milyen büntetés jár, meg ő is megdolgozik majd a lelkiismeretével.

Az is tény, hogy egészen az elmúlt évtizedekig, a legtöbb pilóta és hajóskapitány azokból a katonai szakemberekből került ki, akik korán, negyvenes éveik elején elmentek nyugdíjba (a spéci katonai repülők és hajók pilótái) , és még pár évtizedet lehúztak a civil szférában is. Világos, hogy egy kemény katonai kiképzést kapott – és elviselt, mert nyilván ott hamar kipontozódik az, aki nem alkalmas – ember ilyen esetben is jobban reagál, mint egy civil képzést végigjárt szakember.

Érdekes viszont, hogy már tegnap este felmerült a kommentárokban az a gondolat, hogy vajon benned / bennünk több Schettino vagy több De Falco van? Illik ez ahhoz az általános mozgolódáshoz, amivel az olaszok kénytelen, kelletlen, de szembesülnek – a válság, a kormányváltás, az általános közhangulat  okán. Kicsit merésznek tűnhet ez a következtetés, de nekem az a benyomásom, hogy sok évtized “minden ok, mindenki sütögesse a saját pecsenyéjét” hozzáállás után most már muszáj elgondolkozni, hogy működőképes-e az, ha mindenki mástól elvárjuk az áldozathozatalat, csak nekünk ne kelljen. Az adóellenőrzések, a kasztok jogainak megnyirbálása kapcsán végre el kell dönteniük az olaszoknak, hogy közösségként tudnak-e  élni (annak minden áldozatával), vagy áldozathozatal nélkül szeretnének mindent megszerezni, amit csak lehet – a mások kárára.

És persze ez az egész problémakör felvet még egy kérdést: ha a munkaerőpiac nem meritokrata, csakis az ismeretség, a családi kapcsolatok számítanak, akkor hogy képzelhetjük, hogy  hatékonyan és jól fognak az emberek dolgozni? Mi garantálná ezt? Hiszen senkit nem érdekel, hogy valaki alkalmas-e, megvan-e megfelelő tudása az adott munkára, csakis az számít, hogy ki nyomja be az illetőt a megfelelő helyre. Akkor tehát sokat nem várhatunk.

Na de talán túl messzire mentem. Maradjunk annál, hogy az átlag olasz nem szívesen látja magát Schettino-nak, és fellélegzik, mikor egy De Falco ellenpontot lát. De valóban több bennünk a De Falco, ha baj van???

A tegnap óta hőssé kikiáltott De Falco szállóigévé lett felszólítását végre magunkra vehetnénk, mindannyian:  ”Vada a bordo, ca.zo!”

http://nol.hu/kulfold/20120117-orban_berlusconi__ikre_