Mindennapok

Angolo cottura

Ha már beszéltünk a fürdőszobáról, ejtsünk pár szót a konyháról, illetve annak hiányáról, ami az angolo cottura nevű szörnyűségben érhető tetten…

Nekem, főzni szerető, konyhában szívesen tevékenykedő embernek kész kínszenvedés, hogy a konyha csak jelképesen létezik, a nappali-étkező-konyhasarok nevű jelenség szinte elhanyagolható részeként. Ez persze eredetileg az amerikai konyha mintájára alakult ki, ami legjobb tudomásom szerint csak egy térszervezési lehetőség, és ezen túl pedig azt fejezi ki, hogy a konyhában dolgozó (a gyakorlat szerint a legtöbb esetben ) nő, nincs feltétlen elzárva a lakás többi, „civilizált” helyiségétől, az étel elkészítése nem egy külön zugba eldugandó tevékenység, hanem polgárjogot nyer azzal, hogy kinyitják a teret, mindenkinek láthatóvá teszik, sőt a mindennapi életbe bevonják a főzést. Ez eddig nagyon is jó ötlet, feltéve, ha a konyha mérete nem változik azzal, hogy egy nagyobb tér része lesz. Továbbmegyek, Olaszországban az étkezési kultúra, az „együtt evés” hagyományával teljesen összeegyeztethető a konyha megnyitása a többiek, az „idegenek” előtt. Csakhogy ez a megnyitás egyben azt is jelenti, hogy összezsugorodik a konyha tere, és megjelenik az angolo cottura, ami általában egy kétméter hosszú konyharészt jelent, és ebben már a sütő / hűtő és mosogató is bennevan. Mindez megokolható és logikus, ha egy harminc négyzetméteres lakásban található, de mihez kezdjünk vele egy normális 70-80-90 m2-es családi otthonban? Vajon milyen lehetőségei vannak annak a négytagú családnak, amelynek a vacsoráját egy ilyen konyhaminiatűrben kell elkészíteni? És mennyire lesz vonzó ez a tevékenység, ha ilyen feltételek közt kell végezni? Megfordíthatom persze a dolgot, valószínűleg azért létezik a jelenség, mert a családban (ahol most már a nők is egyre többször dolgoznak) nincs idő és igény az együtt evésre, vagy ha mégis, azt mélyhűtött, féligkész alapanyagokból oldják meg, minimális otthoni idő- és energiaráfordítással. Ha akarom, ez a női emancipációt is kifejezi, azzal, hogy ezt a hagyományosan női tevékenységet egyszerűen tudomásul sem hajlandó venni, illetve jelzi, hogy a nőknek most már más dolguk van, mint ezzel bíbelődni.

De hát ez mégiscsak baj, ezt talán nem kellene bizonygatnom, ha a slow food mozgalmat egy olasz találta ki, és ha éppen most akarják a mediterrán konyhát a világörökség védett objektumai közé beszuszakolni (még nem tudni, milyen eredménnyel) és ha úton-útfélen azt halljuk, hogy a világméretű elhízás-ragály elleni legjobb ellenszer a rendszeres étkezés, lehetőleg friss alapanyagokból, és frissen készítve. De ne is menjünk ilyen messzire, hát mi lesz a jó kis olasz családi vacsorával, a rögtönzött pastával, a baráti összeröffenésekkel, ha nincs normális olasz konyha? Nem tudom, de az biztos, hogy ha végre sikerül nagyobb lakásba költözni, és rendes konyhát akarok J

Étel - ital

Konyhai alapvetések

Az itt élőknek nyilván alapvetés, de mégis meg kell emlékeznünk néhány nagyon makacs és kitartó kulináris tévhitről – melyek elterjedésében gyanítom, hogy nagyobb szerepet játszott az amerikai konyhai melting pot, mint maga az olasz gasztronómia.

 

Először is pár szó a kávékról: a rendes olasz presszókávé tényleg „rövid”, azaz kis mennyiségű. Ellentétben a hírével, kevesebb koffeint tartalmaz, mint az amerikai vagy német hosszúkávé (amelynél a kávéőrlemény több ideig érintkezik a vízzel, azaz több koffeint „bocsát” ki). Capuccinot leginkább reggel isznak, vagy esetleg később is, de semmiképpen nem egy kiadós ebéd után. Annál nagyobb szentségtörés kevés van, hogy mondjuk egy lasagne ebéd után valaki tejes capuccinot kér (és sokak szerint csak az amerikai turisták képesek erre J).

 

Aztán, az olasz ételekben egyszerre csak 1-2 féle fűszernövény van. Teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ételbe – a mediterrán konyha jegyében – egyszerre tegyünk kakukkfüvet, rozmaringot, oregánót, bazsalikomot, zsályát stb…. mert különben nem lesz delicato J

 

A pizzatészta elég vékonyka, még akkor is, ha lehet vastagabb és vékonyabb (alta / bassa) közt választani, és a rajtalévő paradicsomszósz-alapot sem komplikálják túl: passzírozott paradicsom, só, bors és ajóka. A ketchup egyszerűen szóba sem jöhet!

 

Ellenben a (bolognai) raguban van hagyma, passzírozott paradicsom, zöldségek (répa, zeller), só, bors és darált hús (ortodox verzióban sertés és marhahús), és órákig fő lassú tűzön. De milánói makaróni és bolognai spagetti nem létezik, ha egyáltalán, akkor csakis tagliatelle (metélttészta) al ragù. Természetesen a tésztát csak al dente kell megfőzni, de eléggé sós vízben. Ha már tészta, csak durumtésztát jöhet szóba, és sosem valaminek a köreteként. Kanállal-villával  tésztát fogyasztani csak a németek szoktak…

Sajtot nem tesznek mindenféle tésztára, a finomabb ízeket (pl. tenger gyümölcsei) nem szabad erő sajtízzel megrontani.

A spaghetti carbonara egyáltalán nem tartalmaz tejszínt, még mutatóban sem, csakis tojást (félig nyersen).

 

A panino (szendvics) nincs megvajazva, csak egyszerűen beleszórják a hozzávalókat, sőt gyakran elég egy dolog, mondjuk sonka vagy sajt.

 

A sor biztosan folytatható, hiszen az olasz konyha amolyan ismeretlen ismerős, azaz mindenki ismerni véli, sőt főzi (mert sok időtakarékosan készíthető ételük van), de ritkán találkozik az ember igazi ínyenccel, aki valóban olasz módra készíti mindezt.

Ügyintézés

Adòügyek – ismertek magyarul beszèlô könyvelôt?

Az alabbi levelet kaptam egy itt elo magyartol – idemasolom a levet is meg a valaszt is, mert egyreszt biztosan segit masoknak is, masreszt talan lesz, aki nalam is tobbet tud a temarol.

Elnezest a hianyzo ekezetekert, most eppen csak olasz billentyuzethez ferek hozza J

Tehat a level:

Kedves Gabi,én Carraraban élek ahol köszobrászattal foglalkozom. Kevés tapasztalatom van az adózással kapcsolatban ebben kérnék tanácsot.

 Kiváltottam az adószámomat (partita iva) és adoazonositói jelt is kaptam (codice fiscale).
Mint egyszemélyes vállalat, képzömüvész , kértem besorolást. (contribuenti minimi ahol 20 % ot kell az éves jövedelmemnek befizetnem ami nem haladhatja meg  a 30000 eurot. àfá-t (IVA) nem kell fizetnem.)
az olasz egézségügyi rendszerbe 25 % ot kell fizetnem a társadalombiztositási járulékra.

Ha nincs bevételem több évig akkor is kell fizetnem az olasz INPS-nek?

(Instituto Nazionale di Previdenza Sociale)
Egy szobor elkészitése sok idöt vehet igénybe.
Ismersz valakit aki a fenti vállalattípusban (szabadfoglalkozású vállalkozó, képzömüvész, iró) dolgozik itt? Esetleg egy magyarul tudó könyvelöt? Voltam itt egynél de olasz tudásomon még javítanom kell.Köszönettel

   

 

Es amit sikerult megtudni:

Egyreszt ha partita iva-d van (ez egy cegforma), es a “forfettone”-s rendszert valasztottad –ez azt jelenti, hogy eves beveteled 30 000 euro alatt van, es nem tetelesen vallod be, hanem “atalanyban” fizeted az adot es a jarulekokat, akkor fizetned kell minden beveteled utan:

          20 szazalek adot

          4 szazalek egeszsegugyi jarulekot (az INPS-nek)

Ez azt jelenti, hogy ha nincs beveteled, akkor nem kell fizetned. Ha egyszer mar bejelentkeztel az INPS-be, akkor bennevagy a rendszerben, akkor is, ha mondjuk masfel evig nincs beveteled, es nem fizetsz jarulekot.  (Szerencsere nem amerikai tipusu rendszer van ervenyben).

Ezzel egyutt, mivel en nem vagyok konyvelo, es semmikepp nem szeretnem, hogy problemad legyen a dologbol,  erdemes megkerdezni egy commercialista-t.

Ehhez annyit tudok segiteni, hogy itt felteszem a kerdest: tudtok-e magyarul beszelo konyvelorol itt Toszkanaban? J

Varjuk es koszonjuk az otleteket, ajanlasokat J

Mindennapok

Bidéfixáció

Hogy beszéljünk valami intimebb dologról is, bemutatom az olaszok bidéfixációját. A bidé a fürdőszobák elengedhetetlen tartozéka, legyen szó 30 m2-es, vagy 300 m2-es lakásról, hétvégi házról, vagy akár lepukkantabb turistaszállásról. Csak érdekességképpen, a külön wc-helyiségre nem hogy nem vágynak, de nem is értik, miért fontos – ismerőseim egyik meglepő magyar tapasztalata pl. a magyarországi paneleket látva épp ez: „lepukkant, kicsi, de miért van külön a wc?”. Ha már, akkor inkább több fürdőszoba, és a dolog meg van oldva… ez itt gyakori 2-3 hálószobás lakásoktól felfele.

De térjünk vissza a bidére. Nemrég társaságban beszélgettünk az eltérő magyar szokásokról (miről másról? :), és úgy alakult, hogy több ötvenes férfi kórusban bizonygatta, hogy márpedig bidé nélkül nem lehet kultúrált életet élni. Gyorsan körbekérdeztem, és úgy tűnik, hogy a bidé már 50 éve is a lakások tartozéka volt, és legalább annyira hozzátartozik az alapfelszereléshez, mint a zuhany/kád vagy a mosdó. Sőt, kiderült, hogy a középkorúak és annál idősebbek gyakran még a társasutazásokra is magukkal viszik a felfújható, wc-re applikálható bidét. Ilyet még nem láttam, érdekes műszaki kérdés lehet a működtetése J

Ügyintézés

Bejelentkezés 2.0

Lassan már családregény lesz a bejelentkezési sztoriból, de még mindig nem intéztünk el semmit.

Tegnap az összes munkaszerződésemmel (ami bőven túllépi a törvény által előírt összes minimumokat – merthogy a különböző helyeken más és más összegek szerepelnek) a hónunk alatt bebattyogtunk a hivatalba – ezt már csak a hely miatt is megéri megtenni, mert a Palazzo Vecchio-ban van Firenze központjának (ahol lakunk, és hivatalosan is szeretnénk lakniJ) illetékes hivatala. Már azt is tudtuk, hogy napi kvóták vannak, azaz azokon a napokon, amikor négy órát tart nyitva, ötven ember jelentkezhet be, amikor viszont egész nap, akkor száz személy teheti ezt meg.

Tehát jelentkeztünk a hivatalban, tele reményekkel…. De nem, még mindig nem intéztük el. Egyrészt elméletileg lehet előre időpontot kérni, csak „épp most” nem lehet, mert valamit felújítanak, ezért nem vesznek fel bejelentkezéseket (ami mondjuk a kultúrált elintézési módja lehetne a dolognak, még akkor is, ha időben elhúzódik és ez nem lényegtelen szempont, mert addig itt hivatalosan nem létezem). Az lehetséges, hogy korán reggel odamegyünk és végigálljuk (a hölgy előzékeny közlése szerint) többórás sorokat, hogy számot kapjunk ahhoz, hogy majd valamikor a nap folyamán sorrendben bejussunk.

Szép kis kilátások…

Viszont megtudtunk valamit, ami teljesen ellentétes azzal, amit az összes vonatkozó törvény állít: nem a szerződések kellenek, hanem a kifizetésekről kiadott banki igazolás. És mindegy, milyen összegről, a lényeg, hogy legalább egy szerződéshez kapcsolt kifizetés legyen. Ez még akár kedvező hír is lehetne, csak az a baj, hogy lényegtelen, mert ha nem jutunk ügyintézéshez, akkor mindegy, miről milyen igazolásom van….

Hogy mondjak valami jót is, ez az eljárási rend nem általános, minden település maga dönti el, hogy mit kér és hogyan intézi a bejelentkezést. Firenze nyilván sokkal problémásabb (a bejelentkezni kívánók nagy száma miatt), mint egy párszáz fős kis falu, tehát van remény J

Ügyintézés

Folyt. köv. hivatal

Amint azt az álláskeresési támogatás exportjánál írtam, az itt igénybevehető három hónap leteltével elkértem volna az EU-s formanyomtatvány vonatkozó részét az INPS-től, amire akkor (július 30.) azt mondták, hogy majd postázzák a budapesti címemre. Aztán csak vártunk vártunk, és amikor elfogyott a türelem (elméletileg 8 napon belül kellett volna a papírral otthon jelentkezni), akkor megkértünk egy INPS-nél dolgozó ismerőst, hogy nézzen utána, hol jár a papír. Ő elég hamar kiderítette, hogy szeptember végén postázták a levelet. Most várjuk, hogy megérkezzen – végülis csak két hónapba telt…..

Tudok viszont jó híreket mondani az ellenkező irányból. Másfél éve, nyáron, budapesti lakásunk előtt feltörték a párom autóját. Ez épp a magyarok sikerével zárult magyar-olasz barátságos meccs éjszakáján történt, biztos az olasz rendszám volt annyira irritáló, hogy vandálságra késztessen, mert egyébként láthatólag semmit nem akartak elvinni a kocsiból. És most megspórolom a három napos ügyintézés részleteit🙂, viszont tegnap érkezett egy ajánlott levél a magyar Igazságügyi Minisztériumból (hatásos meglepetés egyébként 🙂), amiben közölték, hogy a tettes megtalálása nélkül lezárták az ügyet. De nem ám csak magyarul! Szépen fogalmazott (néha archaikus szavakat tartalmazó), jól megírt olasz levelet is mellékeltek. Talán mégis van remény hivatalilag? 🙂


 

Mindennapok

Az olaszok ès a tèr birtokba vètele

Nem néztem utána, de valószínűleg sokan, sokféle szempontból tanulmányozták már a mediterrán népek térhasználati szokásait. Antropológusok, kultúrakutatók esetleg nyelvészek elemezték, hogy a mediterráneumban mennyiben viszonyulnak másként egymáshoz és a térhez az ott élők, mennyivel kisebb a proxemikus távolság és mennyivel több a gesztus és az érintés beszéd közben, mint az északi népeknél.

Namost, ha köztem és a vizsgálat tárgya közt csökken a távolság (ideköltöztemJ), akkor ez egyszeriben kézzelfoghatóvá válik…. Hogy csak néhány (idegesítő) példával illusztráljam a dolgot: naponta megtörténik, sőt most már direkt figyelem is, hogy megyek az utcán, szembe velem pedig jön valaki, ilyenkor ugye azt diktálná a józan ész, hogy mindketten kicsit összébb húzzuk magunkat, így lesz hely mindkettőnk számára, de nem! Tízből nyolc esetben a velem szembe jövőnek eszébe se jut, hogy nem csak az övé a járda, sőt, teljes mellszélességgel, tántoríthatatlanul megy előre – azaz felém. Biztos belőlem hiányzik a versenyszellem, de nem szoktam megvárni, hogy oldalbalökjön, általában félrehúzódom. Bár már arra is gondoltam, hogy ez esetleg egy bátorságpróba, amolyan „ki bírja tovább idegekkel” lehet…. Ehhez viszont nem vagyok elég olasz J

 

Másik kedvenc terepem a szupermarket (bevásárlóközpont, bármi, ahol kis helyen sokan vannak és a dolgok természetéből fakadóan figyelmük nem a többi emberre irányul), ez kimondottan idegtépő: az itteniek mennek a bevásárlókocsijukkal, és egész egyszerűen elfoglalják a rendelkezésükre álló teret. Keresztbe tolják a kocsit, megállnak 10 percig joghurtot válogatni, miközben a kocsi a mögöttük levő másfél méteren keresztben áll. És a legszebb az egészben, hogy lehet ott másik negyven ember, aki arra szeretne menni, ez egy icipicit sem érdekel senkit, sőt, ha helyet kérünk, értetlenül, kicsit felháborodva néznek, hogy mit akarunk ott. Sajnos leírva ez nem elég plasztikus, de a valóságban!

A dologhoz hozzátartozik, hogy Olaszországban érezhetően nagyobb a népsűrűség, mint otthon (meg egyéb más országokban), nincs elegendő rendelkezésre álló hely, és ez mindenütt érzékelhető, főleg a városokban (hát még a turisták kedvenc városaiban!). Olyan egyszerű, napi műveleteknél is, mint egy kávét meginni a bárban vagy könyvesboltban nézelődni, meg kellett szokni, hogy sosincs pihenő, állandóan a személyes (bizalmas) szférámba kell engedni a többieket (és folyamatosan, mindenért sorban állni), különben lemondhatok minden normális, napi cselekvésemről…. Nagy nosztalgiával gondolok Budapestre, ahol van TÉR, ahol be sem megyek egy vendéglátóhelyre, ha nincs szabad asztal, és megvárom a következő metrót, ha túl nagynak tűnik a tömeg.

Mindennapok

Öregedő társadalom

Néhány hete a HVG-ben olvastam egy összefoglalót az európai városi statisztikákról (Urban Audit, az Eurostat készíti), amiből kiderült, hogy Európa „legöregebb” városai mind Olaszországban találhatók (idèzet az „Ifjú törökök, koros olaszok” cìmû cikkből: „A 14 éven aluliak aránya szerinti toplistán csak török városok szerepelnek, a 65 év felettiek rátáját megjelenítő tabellán viszont kizárólag olaszok.”). És ez bizony a mindennapokban is jól érzékelhető. Egyrészt a tévé (újságok) teli vannak a 60-on (és 70-en) felüli korosztálynak szóló reklámokkal, és nem ám amolyan nagymamiként/nagypapiként ábrázolják őket, hanem tettrekész, fiatalos, aktív fogyasztóként tekintenek rájuk. Ennek van is alapja, tekintve, hogy a most nyugdíjban lévő korosztályok még decens összeggel vonultak vissza a munkától, ezért aztán sok esetben jóval több a jövedelmük, mint akár negyvenes gyerekeiké. Ezen túl egészségileg is láthatóan jól karban vannak tartva – ez igaz egyébként a fiatalabb korosztályoknál is, sok-sok ötven közelében lévő férfi és nő negyvennek sem néz ki, és nemcsak a külcsín, hanem életmód, gondolkozás szerint sem. De térjünk egy pillanatra vissza az idősebbekhez: a héten egy szakszervezeti nőügyi egyeztetésen voltam (húú, de rosszul hangzik magyarul, pedig olaszul a rossz emlékeket nem idéző cordinamento donne néven fut), ahol 15 nőből 3 a nyugdíjasokat képviselte, 3-an voltunk harminc és negyven közt, a többiek pedig negyven és hatvan év között valahol – és igen, harmincon alul viszont sehol senki…..

Engem ez már nem lepett meg, mert rögtön ideérkeztemkor kiokosítottak, hogy itt negyvenéves korodig „kamasznak” számítasz. Karriert még nem építesz, döntési helyzetbe semmiképp nem kerülhetsz (hát olyan sok nálad idősebb áll sorba a posztokért), és különben is, itt negyvenéves korodig még a pályaválaszáson gondokozol (mondjuk halmozod a master okleveleket, munka és értelmes elfoglaltság hiányában, esetleges kiutakat keresve), gyakran a szüleiddel laksz, hiszen úgysincs pénzed saját lakást bérelni, a saját család építése meg…. várhat.

Így aztán Olaszországban a legmagasabb azon nők száma, akik első gyereküket negyven felett vállalják, és csak a saját ismeretségi körünket tekintve 10-ből 8 férfinak negyven körül még se kutyája, se macskája.

Azért az állam is sokat tesz a fiatalok hátráltatása érdekében: bölcsődei, óvodai férőhelyek száma a kelleténél nagyon sokkal kevesebb, és ami van, az méregdrága: Bolognában egy egész napos bölcsődei ellátás egy hónapra 645 euróba kerül, miközben egy diplomás alkalmazott kb. 1200 eurót visz haza havonta. Bizonytalan az anyasági ellátásra jogosultság, illetve most újabban már akkor is lehet 6 hónapig némi pénzt kapni, ha előtte csak alkalmilag, projektre szóló szerződéssel dolgoztál (ez nagyon gyakori a fiatal munkavàllalòknàl). De figyelem, a hat hónap úgy hat hónap, hogy az is beleszámít, amit a szülés előtt betegállományban töltesz. Részmunkaidő, rugalmas munkaidő-kezelés és hasonlók ha vannak is, nem szabályozott, formalizált formában, legfeljebb egyéni megegyezés szerint. Tehát valahogy úgy lehet összefoglalni, hogy az 50 évvel ezelőtti családmodell (anya otthon, apa dolgozik) miatt ki nem alakult intézményrendszer és a most már szükséges női munka (északon jellemzőbb, hogy a nő is dolgozik, délen kevésbé, és átlagosan még így is nagyon nagy a női inaktivitási szint, csak a nők 47 százaléka dolgozik) együttesen sokat tesznek az alacsony születési arányokért. És így kötődik a családügy a bevándorlás kérdéséhez, hiszen sok család a gyerek, vagy az idős, beteg hozzátartozó ellátását csak úgy tudja megoldani, hogy kelet-európai vagy dél-amerikai badante-t (gondozót) alkalmaz, természetesen feketén. Az utóbbi időkben az újságok tele vannak ezeknek a bevándorlóknak a történeteivel, akik jó áron, de illegálisan dolgoznak, és sok esetben teljesen méltánytalan helyzetben élnek – nem feltétlen csak azért, mert kihasználják őket, hanem mert bujkálniuk kell, nem utazhatnak akármikor szabadon ide vagy oda, és hát miféle jogaik lennének ebben a helyzetben?… De még az sem olyan egyszerű, ha a munkaadójuk legalizálni próbálja őket, hiszen kvóták vannak, amelyek hamar betelnek, és utána egy évig semmi lehetőség ezt megtenni. Ez a helyzet egyelőre tartósnak látszik, bár vannak jelek, hogy kezd az ország észbekapni: mostanában írják ki a (vállalati) bölcsődék kialakítására szánt regionális pályázatokat, és tegnap az esélyegyenlőségi minisztérium honlapján azt olvastam, hogy a francia modellt alapul véve nekiállnak a reformoknak … de az a gyanúm, hogy addig is még sok-sok dél-amerikai badantét fogunk az utcákon látni….