Kultúra, Vendègvèlemènyek

“Sztanó László: Olasz-magyar kulturális szótár”

Az alàbbi k

önyv-recenziót a Magyar Narancsban olvastam kèt hete. Idemàsolom, szerintem èrdekes lehet nekünk.

Í

 

rta: Horváth Györgyi

“Kulturális szótárt nem könnyű írni. Az egy dolog, hogy megtanultuk: a kultúra, antropológiai értelemben véve legalábbis, “annak módja, ahogy az emberek hétköznapi gyakorlataik során jelentésessé teszik a környező világot”, de ezt az elvet a szótáríráshoz még alkalmazni is tudni kéne. Beletartozik-e például Donatello Dávidja egy ilyen szótárba? Nyilvánvalóan nem, hiszen noha kiemelkedő művészettörténeti alkotás, az átlag olasz (talán egy firenzeit leszámítva) pompásan elboldogul a hétköznapi életben nélküle, legfeljebb műveletlennek bélyegzik – de semmiképp sem fogják “furcsának” vagy “idegennek” tartani. Ha viszont nem tudjuk, ki volt Ugo Fantozzi, a hetvenes-nyolcvanas években futó tévéfilmsorozat kishivatalnok szereplője, könnyen kiérdemelhetjük az utóbbi két jelző valamelyikét, ahogy akkor is, ha még hírből sem hallottunk a gallismóról (kb. férfiak utcai kakaskodása) vagy a mani pulitéről (a politikai korrupciót feltáró kilencvenes évekbeli vizsgálatsorozat) – ezek ugyanis egyértelmű jelei annak, hogy a hétköznapi olasz életben nem vagyunk otthon.
Mindezt azért írtam le, mert Sztanó László szótára szemmel láthatólag önnön határaival küzd. “A kulturális szótár olyan ismeretterjesztő műfaj, mely nehezen engedi magát meghatározni. Hogy mi kerüljön bele, az (…) megérzés, ízlés és személyes tapasztalat kérdése. Könnyebb volt eldönteni, legalábbis elvben, milyen ne legyen” – olvasható az Előszóban, ahol ezek után a szerző (vagy szerzők? az Előszót ugyanis Sztanó olasz felesége, Annamaria Mastroviti is szerzőként jegyzi) felsorol jó pár olyan italianista munkát, amelyekkel – érthető okokból – nem kíván konkurálni: így például Madarász Imre irodalomtörténetével, Harry Hearder országtörténetével, Eugenio Garin művészettörténetével, Herczeg Gyula leíró nyelvészeti könyvével vagy épp a Fábián Zsuzsanna – Danilo Gheno páros frazeológiai szótárával sem. Az Előszót olvasva az emberben feldereng, hogy mintha Sztanónak, a saját értelmezése szerint legalábbis, a fentebb felsoroltak által meghagyott “resztli” maradna – azaz mindaz, ami nem etimológia, frazeológia, leíró nyelvtan, irodalomtörténet, művészettörténet, filmtörténet és így tovább, továbbá “nem útikalauz”, “nem esszé az olaszokról”, “nem nyelvi (értelmező vagy etimológiai) szótár”, de aztán az ember némiképp megnyugszik, mert pár sorral később Sztanó kimondja azt a (mindenképp helyeselhető) elvet is, hogy ami a szótárba kerül, az “olasz vonatkozású legyen” és “az átlagos olasz műveltség részét képezze”, az időbeli lehatárolást pedig tényleg bravúros huszárvágással, egy Cesare Marchi-szöveg kölcsönvételével (Bevezetés) oldja meg.
A végeredmény mindenesetre furcsa, szubjektív egyveleg. Az Előszóban beígérttel ellentétben például bőven találhatók benne frazémák, valamint szleng, gesztusnyelv, szótörténeti érdekességek, városok és hírességek ragadványnevei – és talán épp ezek a területek azok, ahol picit “billeg” a szótár. Így például ha “nem vettünk fel szavakat pusztán eredetük érdekessége miatt”, akkor mi indokolja például a facchino (hordár) szó felvételét; vagy minek szerepel a “fare lo gnorri” (butának/süketnek tetteti magát) kifejezés, ami minden olasz frazeológiai szótárban ott van; miért kap vezető szerepet a gesztusnyelv ismertetése; miért az erős Bologna-centrikusság (a város rengeteg ragadványneve mind ott szerepel a lapokon); vagy irodalmi szócikként miért szinte csak Manzoni Jegyesek című regénye képez hivatkozási pontot? A szótáríró fentebbi döntései számomra legalábbis érthetetlenek, de nyilván itt kerül előtérbe, hogy a kulturálisszótár-írás szubjektív műfaj: Sztanó valószínűleg élvezettel zsúfolt be ide mindent, ami máshonnan kimaradt. A szótár többi témája azonban annál inkább izgalmas, élvezetes és hasznos: olvashatunk regionális sztereotípiákról, tévéműsor-történeti adatokról, politikatörténetről és közéleti témákról, bor-, tészta- és süteményfajtákról, óvodai gyerekversikékről, a katolikus egyház szerepéről, sőt, ha már végképp elfáradtunk, olyan érdekességekről is, hogy hogyan követelte Marinetti a Futurista konyhaművészet kiáltványában a pasta száműzését vagy hogy melyik a leghosszabb olasz szó (a precipitevolissimevolmente), és hogy egy átlag olasz nem élhet bidé nélkül. A “giú, su” szócikk pedig minden bizonnyal a kulturálisszótár-írás egyik nagy klasszikusa lesz (arról szól, hogy az olaszok, ha az országuk topográfiájáról van szó, máshogy használják a “le” és “fel” kifejezéseket, mint mi).
Időnként elgondolkodtatóak voltak a szótáron belüli arányok is. Így például, noha nem vagyok nagy focirajongó, még engem is megütött a calcio szócikk rövidsége: Sztanó mindössze egyharmad oldalon tárgyalja ezt az olasz férfiaknak oly szívdobogtató témát, és a kapcsolódó szócikkek összessége sem éri el a további egy oldalt, ami egy 300 oldalas olasz kulturális szótárban minimum furcsa.
Az igazi probléma azonban a tagolás. Sztanó, mint írja, arra törekedett, hogy se túl rövidek, se túl hosszúak ne legyenek a szócikkek, és ennek megfelelően tagolt – ám az egyes témák altémákra való felbontása és az olvasó odakalauzolása a legritkább esetben sikerült. (Kivételként a Mafia szócikk említhető, mely jól felépített, és logikusan indítja el az olvasót a Camorra, Cosa nostra, Sacra Corona Unita és a ‘Ndrángheta felé.) Ha a futball témájánál maradunk: az Intert és a Juventust még megtalálja a szótárban a kedves olvasó, a Laziót és az AC Milant azonban már nem, mert ezek a biancoazzurri, rossoneri trikószínjelölő szavak mögött rejtőznek. Ha Sztanó önálló szócikként felveszi őket a szótárba, és onnan irányítja az olvasót a trikószínekhez, sok felesleges lapozgatást megspórolhatnánk. És vajon mi indokolja az olasz Dél problémáinak questione meridionale és Sud tételre való széttagolását? Vagy miért önálló szócikk a “fuori corso” (túlkoros, vizsgáival elmaradt egyetemi hallgató)? Tényleg annyira és csakis “jellegzetes olasz jelenség” lenne?
Mindezek ellenére világos, hogy Sztanó otthon van az olasz hétköznapokban – ám mintha elmaradása lenne a magyar kultúrával szemben. Így például a szótára nem tud arról, hogy a Mondello-díjat 2005-ben egy magyar szerző, Szabó Magda kapta (miközben “Puskas”-ról és Cicciolináról nagyon is tud). Furcsa az is, hogy ha egy-egy terminus irodalmi szövegbéli előfordulását szemlélteti, akkor a magyarok közül mindig Wesselényi Polixéna és Lénárd Sándor a hivatkozási pont – mintha más magyar nem is írt volna az olaszokról… (Ez különösen a “porta del morto” szócikknél különös, hiszen ezt az umbriai építészeti hagyományt a művelt magyar közönség nagy része Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből ismeri.)
Mindent egybevetve, Sztanó László könyve hasznos olvasmány, tele izgalmas, informatív oldalakkal, melyek révén az olvasó tényleg sokat megtudhat az olasz hétköznapokról. Én élvezettel olvastam, sok újat tanultam belőle. De inkább könyvként, lineárisan olvassuk, mert szótárként nagyon nehéz tájékozódni benne.
Corvina, 2008, 304 oldal, 2990 Ft

Étel - ital, Firenze

Középkori McDonalds Firenzében

Ha Firenzében sétálgatunk, előbb vagy utóbb meglátjuk azokat az icipici helyiségeket – nem is szoba, csak a falban egy bemélyedés-, ahol gyakorlatilag a középkor óta enni- és főleg innivalót mérnek. Eredetileg egy pohár borért léptek ide be a vendégek, ami mellé általában kis darab kenyeret kaptak májjal, zsírral, szalonnával. Ezek a fiaschetteriák a mai napig léteznek, érdemes keresni őket. Mindjárt mondok is két címet: a Fiaschetteria De’Neri – Via dei Neri-n, és egy másik a Via dei Calzaiuoli-n.

Van aztán egy másik tipikus firenzei dolog: a lampredotto. Ezt is szerte a városban mozgó (vagy már lehorgonyzott) árusoktól lehet kapni, tulajdonképpen egyfajta pacal (illetve a pacal az első gyomorból van, a lampredotto meg a harmadikból, azt mondják nemesebb anyag), amit a levében folyamatosan lassan főznek. Ha az ember kér egy adagot, akkor kihalásznak a nagy edényből egy darabot, felvagdossák, a félbevágott zsemlét megmerítik a fövő lében, és abba teszik a húsdarabokat. Van egy ilyen lampredottaio a Loggia del Porcellino sarkában, egy másik a San Lorenzo piacnál található, és van még a Via Gioberti-n, valamint a Porta Romana-nál (itt a pofapörkölt is a kínálat része, és állítólag itt a legjobb a lampredotto).

Hogy két másik tipikus toszkán talponállót mondjak: a Piazza dell’Olio-n a Vivoliba mindenképp érdemes betérni, és ne horgonyozzunk le a bejáratnál, ha megtaláljuk a lépcsőt, érdemes lemenni az alagsorba, ahol le lehet ülni és van felszolgálás.

És a kedvencem, ami nem elhanyagolható kávékínálattal is rendelkezik: a Chiaroscuro a Via del Corso-n, ahol nagyon finoman főznek, este 6-kor bőséges aperitivot is lehet kapni 6 euróért, és hát a kávéik, hmmmm … vaníliás, csokis, karamellás, minden változatban, hossyú, rövid, tejjel, tej nélkül, tejszínnel…

Mindennapok

A mediterrán klímáról

Amikor idén tavasszal kiköltöztem, azt hittem, hogy egy mediterrán országba jövök, tehát itt aztán meleg és napfény vár. Ehhez képest ez a tavasz az elmúlt ötven év leghidegebb és legesősebb tavasza volt. Egészen június elejéig áztunk és fáztunk. Jól kezdődött a dolog…

De aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a mediterrán dolog jó, hát van, de mégsem úgy, ahogy mi azt otthon gondoljuk.

 

Most persze Firenzéről beszélek, mert ha valaki Szicíliába megy, ott egészen már klímát talál, és biztos „mediterránabb” az érzése.

De Firenzében tavasszal esik (még ha nem is annyit, mint idén). Nyáron nagyon meleg van, olyan katlanszerű – mert be van ide zárva a hegyek alá, és nincs olyan szellőzőcsatornája, mint Budapestnek a Duna. Ősszel persze később jön a hideg, a hivatalos fűtési szezon is november 15. (otthon október 15.), de azért megérkezik. A hőmérséklet ugyan ritkán megy 0 fok alá, azt mondják, hogy 5-10 fok körül van a téli átlag, ellenben a nedvesség, az mindent átjár… Ez az egyik rossz meglepetés, hogy vannak napok, amikor vágni lehet a nedvességet (és nem szárad a mosott ruha, az ablakon belülről lecsapódik a pára). Ezt ellensúlyozza, méghozzá nagyon is érezhetően, a napfényes napok száma. Már az is jó, hogy itt egy órával később megy le a nap (később is kel), de az, hogy a napfény menetrendszerűen megérkezik, hát, az megfizethetetlen egy téli napon.

 

Nagy különbség, hogy itt nem fűtik agyon a munkahelyeket, közintézményeket, és az otthonokat sem: 18-20 fokot tartanak, ezért aztán télen rendesen fel kell öltözni. Magyarországhoz képest -ahol túlzásba vitt fűtés mellett, sokszor rövidujjúban ücsörgünk az irodában–, legalább ebben sokkal energiatakarékosabbak.

 

Mindennapok

Itália és a bevándorlók

Ezzel a címmel nagy témába vágom a fejszémet, egészen biztos, hogy egy bejegyzésben nem lehet a dolog végére járni, megemlíteni a dolog összes aspektusát, ezért aztán mondjuk azt, hogy szilánkokat rakok itt össze, akár folytatólagosan is.

 

Induljunk ki abból a tényből, hogy hivatalos adatok szerint az olaszok 5-6 százaléka bevándorló. Mondjuk, hogy első generációs, ugyanis vannak olyan kultúrák, amelyek másodgenerációs tagjai ugyan itt születtek, itt jártak iskolába, hivatalosan tökéletesen olaszok, mégis fontosabbnak tartják az eredeti kultúrájukat, mint az olaszt, de ez most nem tartozik szorosabban a bejegyzés témájához.

 

Ez az 5-6 százalék nem sok, főleg más nyugat-európai államhoz képest (Franciaországban, Angliában ez a szám magasabb), de nagyon is látható a mindennapi életben – és hát a mi homogén magyar lakosságunkkal összevetve rengetegnek látszik.

A történelmi kitekintés miatt, meg hogy ne csak a mai fogalmainkkal gondoljuk végig ezt a dolgot, érdemes megjegyezni, hogy a történelmi, régészeti kutatások szerint Róma lakossága 2000 éve épp ilyen kevert volt, ha nem kevertebb.

 

A látható, csoportként azonosítható bevándorlók albánok, románok, balkáni népek, dél-amerikaiak és helyileg pakisztánok is. De persze sok a fekete és arab is, bár nem feltétlen ország szerint azonosíthatóak – mivel Olaszországnak kevés gyarmata volt, onnan nem jönnek tömegesen a bevándorlók.

 

Az albán idevándorlás régi ügy, nem tudok pontos számokat, de valószínűleg  fél Albánia itt él, és innen tartja el a másik az ország másik felét. Ők már a 70-es, 80-as években szabadon fogták az olasz tévéket (nehéz ugye lehatárolni, ahhoz túl közel van), és gyakorlatilag abból megtanultak olaszul, úgy érkeztek ide. Amikor az INPS-ben jártam álláskeresési támogatás ügyben, beszédbe elegyedtem egy 50 körüli albán férfivel, aki elmesélte, hogy mérnökként végzett Tiranában, majd mivel ott munka nem volt, nincs és szerinte nem is lesz, idejött, és húsz éve segédmunkásként dolgozik az építőiparban. Szörnyű élettapasztalat, ha belegondolunk… Épp ezért fontos, hogy pár hete az olasz külügyminiszter Albániában járt, és méltatta az utóbbi idők albán fejlődését, amihez Olaszország sok területen segítséget nyújt, plusz a hírekből innen-onnan kihámozható, hogy egyre jobb az olasz-albán rendvédelmi együttműködés (pl. a drogcsempészetet üldözendő).

 

A balkánról a 90-es években a háborúk elől jöttek ide sokan, az itt élő romák nagy része –a közhiedelemmel ellentétben – nem román, hanem balkáni. Itt a számokat tekintve persze sok a bizonytalanság, mert sokan illegálisan érkeztek, azóta is így élnek, hivatalos munka nélkül, hivatalos szerveknek láthatatlanul, de az embereknek nagyon is láthatóan, a városok környékén levő putrikban, sátor- és utánfutóvárosokban .

 

A románok az utóbbi pár évben – főleg az uniós csatlakozásuk óta – érkeztek tömegesen. Nekik nyilván könnyebb megtanulni olaszul, mint más nyelven, ezért is választják Olaszországot, de a (nem csak ide) kivándorolt másfél millió román munkaerő hiánya otthon már nagy gondokat okoz. Arról már írtam egyszer, hogy épp most Romániát és a beilleszkedett román bevándorlókat népszerűsítő médiakampány folyik. De akkor azt nem említettem, hogy van egy olyan reklámspot is, amelyben különböző munkát végző (badante – beteggondozó, pizzakészítő, targoncasofőr), különböző eredetű emberek (ukrán, egyiptomi, dél-amerikai) ismert olasz dalokat énekelnek – nagyon vicces az egész – és a reklám a külföldiek figyelmét hívja fel a minisztériumi honlapra, ahol a jogaikról érdeklődhetnek.  

 

Vannak aztán bizonyos szakmák, ahol egy-egy népcsoport megjelenik, még ha egyébként nincsenek is olyan sokan a társadalomban. Például a pizzakészítők nagy része egyiptomi (bizony, bizony, a nápolyi pizza nagy részét ők készítik), a parmiggiano reggiano-t készítő üzemeket pedig nagyrészt pakisztániak tartják kézben. Kemény, naponta sok órás munka, és azt egy olasz már nem feltétlen szeretné csinálni. Ami ebben érdekes, hogy az északi Lega Nord (a déltől való elszakadást támogató, nacionalista jelszavakkal operáló) szavazóinak egy része bevándorló. Tipikus olasz ellentmondás, ami egyébként nagyon is logikus: ha egy sok munkával beilleszkedett, bizonyos társadalmi presztízst kivívott bevándorló veszélyeztetve látja a helyzetét, mert más, nem beilleszkedett bevándorlók bűnöznek, félelmet keltenek, hát a Lega-ra fog szavazni…

 

De ehhez azt is tudni kell, hogy az olaszok történelmileg, alapvetően nem nacionalisták, vagy nem úgy, ahogy a mi kelet-európai berkeinkben megszoktuk a nacionalizmust. Itt már a nemzeti egység is problematikus dolog: egy dél-olasz nyelvében, szokásaiban, életformájában annyira különbözik egy északitól, hogy rá kellene elsőként alkalmazni a nacionalista eszméket (amint ezt a Lega egyébként teszi is).

 

Mindennapok, Tévé-kultúra

Ruhamánia

Azt hiszem, azt nem kell bizonygatni, hogy Olaszország a divatvilág egyik előkelő szereplője, elég a milánói divatiparra vagy egyes nagy márkákra gondolni, mint Gucci, Ferragamo, Armani, Versace, Prada…..

 

Ez persze a mindennapokba is leszivárog, egy átlagos olasznak fontosabb a jólöltözöttség, a divatkövetés, mint egy átlagos magyarnak (még ha ez a kategória nem is létezik 🙂

Én a mai napig nem értem, miért érdemes egy fél fizetést egy adott ruhadarabra rákölteni, márka ide vagy oda, és azt hiszem, ez már így is marad. Mindenestre ez itt elég gyakran előfordul, és nem csak a divatbolond fiataloknál. Nyilván itt is lehet antropológiai magyarázatot találni, a melegebb klímán élő, mediterrán populációknak fontos a külső tér és a (saját) külső, amit egészen másként élnek meg, kezelnek, értelmeznek. De most ne menjünk olyan messzire, hiszen van ennél egy primérebb ok is (amit a 20. században gyakran emlegettek a kapitalizmus kapcsán): a saját ország iparának védelmében érdemes otthon gyártott dolgokat venni, és ha itt a divatipar ennyire fontos szerepet tölt be a termelésben, hát azt veszik, adott esetben tehát a ruhát.

 

De az általános életszínvonal-esés azért ebben is érezteti hatását, itt is egyre többen vásárolnak outletekben, sőt, a piacokon is. Ahol aztán rengeteg kínai, de Olaszországban gyártott ruhát lehet kapni. Ez első látásra furán hangzik, de Pratoban a 200 000-es kínai közösség nagy része a ruhaiparban tevékenykedik (a középkortól erős textilgyártási hagyományba illeszkedve), sajnos sokszor kínai körülmények közt, ám a gyártott ruhára teljes joggal teszi rá a „made in Italy”-t.

 

Az olasz divat egyébként még országon belül is változik – globalizáció ide vagy oda -, egészen más a kínálat Firenzében, Bolognában és Rómában – ez is annak köszönhető, hogy sok a kisvállalkozás, a helyben gyártó és eladó kis cég. 

És ha már a kis cégekről beszélünk, a nagy márkáknak bedolgozó kicsit sokszor a nagy márka jóváhagyásával adnak ki a piacra kicsit hibás (tehát a márkánál hivatalosan már nem árulható), de a rendes árukkal együtt, ugyanolyan körülmények közt készülő „hamis” termékeket, amit aztán a városokban cirkuláló feketeárusoknál fillérekért meg lehet kapni. Persze hivatalosan ez ellen minden nagy tiltakozik….

 

Van még egy érdekes tény: rengeteg olyan olasz márka van, amely nem gyárt hazai piacra, csak külföldre. Magyarország tipikusan az az ország, ahol sok olyan márkát találunk, ami tényleg olasz, de itt mégis teljesen ismeretlen. Továbbmegyek, nem is feltétlen lenne itt eladható, mert van különbség a két ország ízlése, öltözködési szokásai közt, és ez nem értékítélet, csak egy megállapítás. Az élelmes olasz ruhagyártó pedig kitalálta, hogy ha „made in Italy” felirattal jól el lehet adni a terméket, hát gyártsuk le itt azt, ami ott tetszik, és áruljuk.

 

A következő bejegyzésben összeszedem majd a Firenze környéki outleteket, ahol tapasztalataim szerint érdemes vásárolni J

Országjárás

Nézzetek be Urbinoba….

… ahogy a tegnapi képeken is látszik, érdemes J Urbino egy kisváros nem messze San Marinotól, és első látásra egészen lenyűgöző. Ha a városfalnál parkolunk, majd bemegyünk a fal egyik bejáratán, hirtelen egy park közepén találjuk magunkat, ahol főleg a délutáni időszakban rengeteg ember jön-megy, játszik és ücsörög. Már ez nagyon szimpatikus, de a kilátás is remek, teljes egészében rálátunk az óvárosra, ami egy kicsit alacsonyabban található.

 

Aztán elindulunk közelebbről is megnézni a várost, egy hosszú és meredek utcán kell leereszkednünk, – jobbról Raffaello szülőháza – míg elérünk a főtérre. A városban van egyetem, ezért aztán nyüzsgő, fiatalokkal teli minden, jó időben tele a főtér a kávézók elé kitett székeken trécselő emberekkel.

 

A főtértől ismét emelkedik az utca, és nem sokkal távolabb a palazzonál találjuk magunkat (Federico di Montefeltro építtette a 15. században). A belépő 8 euró, de nagyon megéri az árát, a klasszikus reneszánsz palotán túl azért is, mert van egy gyönyörű intarziával borított szoba – hihetetlen, 3D-s minőségben J, és a palota alsó fertályát meglátogatva (le kell ereszkedni a sok lépcsőn) a labirintusszerű cselédrészből kiderül, hogyan működött egy ekkora intézmény konyhája, ellátása. De ami még ennél is érdekesebb, az a korabeli fűtés és légkondicionálás technikája –bizony, bizony, már a 15. században létezett. A palazzo az egyik legszebb reneszánsz palota, a korabeli „palota-város” építészeti koncepció megvalósítása.

 

Ha a palota emeletéről kinézünk a kertre, egyben látjuk a domboldalra épült, a középkortól meglévő házak egymást érő tetejét.

 

Aztán ereszkedjünk le a palota alá, hiszen csak így látjuk az impozáns façade-ot – hatalmas és lenyűgöző, érdekes belegondolni, hogy ha ránk ilyen hatással van, milyennek láthatták a középkori városlakók…

 

Nem marad más hátra, mint kalandozni egy kicsit, csak úgy, a városban, a sok kis utcában, megnézni a többi múzeumot, enni valahol egy fagyis focacciat, jó időben kiülni a térre, inni egy kávét….  az összhatás garantáltan jó lesz 🙂

Info ès mèg tobb kèp: a wikipediaban,  vagy Urbino turista honlapjàn.

J

 

Mindennapok

Ez + az

Összegyűjtöttem pár érdekességet, amiről önmagában nem írnék egy bejegyzést, mégis megérnek egy említést.

 

– Egy külföldinek őrjítő, hogy a törvényeket a számuk alapján emlegetik. Én például mindenféle esélyegyenlőségi és képzési területen mozgolódom, és a mai napig hosszan kell gondolkoznom, hogy a 125-os (esélyegyenlőségről szóló) vagy a 626-os (munkabiztonsági) törvény pontosan mire is vonatkozik. Mert nem ám kettő, vagy négy, esetleg hat közszájon forgó törvény van, ami adott esetben a saját munkaterületünkön fontos lehet, hanem sokkal több, ráadásul van a nemzeti szintű szabályozás, meg a regionális, és adott esetben a provinciának és a városnak is van szabályozása, normatívája. Teljes tehát az őrület.

 

– Amikor az elején próbáltam tömegközlekedéssel mozogni Firenzében (az is megérne egy misét, hogy mit neveznek itt tömegközlekedésnek…), nagyon meglepődtem, hogy az út közepén, egy megállóban, járó motor mellett egyszer csak felkászálódott a buszvezető, vette a kabátját, táskáját, és leszállt. Gondoltam, hogy valami nagy baj lehet…. De nem, csak éppen  ott jött el a turnus vége és cseréltek az őt váltó vezetővel. Tehát jött egy másik sofőr, kiszállt az autójából, beült a buszba (a turnus végére ért vezető beszállt az autóba) és már indultunk is.

Ezt azóta sokszor láttam, hogy a buszsofőrök útközben cserélnek, nem mennek el a végállomásig, hanem „ahogy esik, úgy puffan” átveszik a vezetést ott, ahol épp lejárt a műszak.

 

– És egy kis női téma: eddig még nem sikerült olyan kozmetikust találni, aki vállalna tartós szempillafestést. Tegnap egy sminktermékeket árusító boltban is megkérdeztem, hogy nem tudnak-e valakit ajánlani, de csak annyit mondtak, hogy már hallottak olyanról, hogy valaki tartós festékkel festi a szempilláját, de még sosem láttak olyan kozmetikust, aki ezt vállalná.

Hát, apró egzisztenciális probléma J

Mindennapok

Tiszta vagy piszkos Olaszország?

Ha megkérdezzük az Olaszországba látogató magyar turistákat (rutinosan megteszem minden alkalommal, ha megtudom, hogy magyar ismerősöm már járt itt), hogy mi az, ami rövid idő alatt is feltűnt nekik, majdnem mindenki megemlíti, hogy Olaszország „piszkos”. Ezt elsőre én is így gondoltam, sőt gondolom ma is, ha csak Firenzéről, vagy akár Rómáról van szó, és ez némileg természetes is a sok turistát fogadó nagyvárosok esetében. Ezekben ugyanis tényleg nehéz megoldani a folyamatos tisztántartást, főleg úgy, hogy a turisták előszeretettel feledkeznek el a minimális rendnormáikról a vakáció alatt (saját szememmel láttam Rómában egy éjjel, amint az amerikai diáklányok a szabadságtól – meg az itt 21 éven alul is hozzáférhető alkoholtól – megrészegülve sorra „hagyták el” sörösüvegeiket templomlépcsőn, utca közepén, római romok tetején stb.).

De ha elhagyjuk ezeket a tömegturizmus-helyeket, egészen más képet kapunk. Urbino, Montecatini Alto, Bagni Vignoni (és még sorolhatnám) tipp-topp kisvárosok, az ottlakók szinte már mániákusan takarítanak a köztereken, középületekben, mindenhol. Ha a lakásokba beljebb megyünk, ott sem ér rossz meglepetés, az átlag olasz nagyon is rend- és tisztaságmániás. És hogy lássuk, hogy a nagyvárokban sem az akarat hiányzik, itt van a „heti utcamosás” intézménye. Firenzében az összes utcát végigmossák éjjelente, rendesen beosztva, hogy melyik nap éjjelén hol takarítanak. Ezzel ugyan jelentősen megbonyolítják az utcán parkolók életét, mivel az amúgy is kevés parkolóhely éjjelente egy körzetnyivel kevesebb lesz – természetesen a takarítás éjjelén mindenkinek el kell hagyni a helyszínt -, de legalább az biztos, hogy hetente egyszer rendesen mosva és fertőtlenítve van a terep. Nem is akárhogy: egyszer kíváncsiságból megvártam a mosóautók érkezését, és bizony háromszor mentek végig oda-vissza az utcán, tehát valóban rendesen takarítottak. Hogy ebből mennyi látszik másnap estére, az már inkább a többieken múlik.