Kultúra, Vendègvèlemènyek

“Sztanó László: Olasz-magyar kulturális szótár”

Az alàbbi k

önyv-recenziót a Magyar Narancsban olvastam kèt hete. Idemàsolom, szerintem èrdekes lehet nekünk.

Í

 

rta: Horváth Györgyi

“Kulturális szótárt nem könnyű írni. Az egy dolog, hogy megtanultuk: a kultúra, antropológiai értelemben véve legalábbis, “annak módja, ahogy az emberek hétköznapi gyakorlataik során jelentésessé teszik a környező világot”, de ezt az elvet a szótáríráshoz még alkalmazni is tudni kéne. Beletartozik-e például Donatello Dávidja egy ilyen szótárba? Nyilvánvalóan nem, hiszen noha kiemelkedő művészettörténeti alkotás, az átlag olasz (talán egy firenzeit leszámítva) pompásan elboldogul a hétköznapi életben nélküle, legfeljebb műveletlennek bélyegzik – de semmiképp sem fogják “furcsának” vagy “idegennek” tartani. Ha viszont nem tudjuk, ki volt Ugo Fantozzi, a hetvenes-nyolcvanas években futó tévéfilmsorozat kishivatalnok szereplője, könnyen kiérdemelhetjük az utóbbi két jelző valamelyikét, ahogy akkor is, ha még hírből sem hallottunk a gallismóról (kb. férfiak utcai kakaskodása) vagy a mani pulitéről (a politikai korrupciót feltáró kilencvenes évekbeli vizsgálatsorozat) – ezek ugyanis egyértelmű jelei annak, hogy a hétköznapi olasz életben nem vagyunk otthon.
Mindezt azért írtam le, mert Sztanó László szótára szemmel láthatólag önnön határaival küzd. “A kulturális szótár olyan ismeretterjesztő műfaj, mely nehezen engedi magát meghatározni. Hogy mi kerüljön bele, az (…) megérzés, ízlés és személyes tapasztalat kérdése. Könnyebb volt eldönteni, legalábbis elvben, milyen ne legyen” – olvasható az Előszóban, ahol ezek után a szerző (vagy szerzők? az Előszót ugyanis Sztanó olasz felesége, Annamaria Mastroviti is szerzőként jegyzi) felsorol jó pár olyan italianista munkát, amelyekkel – érthető okokból – nem kíván konkurálni: így például Madarász Imre irodalomtörténetével, Harry Hearder országtörténetével, Eugenio Garin művészettörténetével, Herczeg Gyula leíró nyelvészeti könyvével vagy épp a Fábián Zsuzsanna – Danilo Gheno páros frazeológiai szótárával sem. Az Előszót olvasva az emberben feldereng, hogy mintha Sztanónak, a saját értelmezése szerint legalábbis, a fentebb felsoroltak által meghagyott “resztli” maradna – azaz mindaz, ami nem etimológia, frazeológia, leíró nyelvtan, irodalomtörténet, művészettörténet, filmtörténet és így tovább, továbbá “nem útikalauz”, “nem esszé az olaszokról”, “nem nyelvi (értelmező vagy etimológiai) szótár”, de aztán az ember némiképp megnyugszik, mert pár sorral később Sztanó kimondja azt a (mindenképp helyeselhető) elvet is, hogy ami a szótárba kerül, az “olasz vonatkozású legyen” és “az átlagos olasz műveltség részét képezze”, az időbeli lehatárolást pedig tényleg bravúros huszárvágással, egy Cesare Marchi-szöveg kölcsönvételével (Bevezetés) oldja meg.
A végeredmény mindenesetre furcsa, szubjektív egyveleg. Az Előszóban beígérttel ellentétben például bőven találhatók benne frazémák, valamint szleng, gesztusnyelv, szótörténeti érdekességek, városok és hírességek ragadványnevei – és talán épp ezek a területek azok, ahol picit “billeg” a szótár. Így például ha “nem vettünk fel szavakat pusztán eredetük érdekessége miatt”, akkor mi indokolja például a facchino (hordár) szó felvételét; vagy minek szerepel a “fare lo gnorri” (butának/süketnek tetteti magát) kifejezés, ami minden olasz frazeológiai szótárban ott van; miért kap vezető szerepet a gesztusnyelv ismertetése; miért az erős Bologna-centrikusság (a város rengeteg ragadványneve mind ott szerepel a lapokon); vagy irodalmi szócikként miért szinte csak Manzoni Jegyesek című regénye képez hivatkozási pontot? A szótáríró fentebbi döntései számomra legalábbis érthetetlenek, de nyilván itt kerül előtérbe, hogy a kulturálisszótár-írás szubjektív műfaj: Sztanó valószínűleg élvezettel zsúfolt be ide mindent, ami máshonnan kimaradt. A szótár többi témája azonban annál inkább izgalmas, élvezetes és hasznos: olvashatunk regionális sztereotípiákról, tévéműsor-történeti adatokról, politikatörténetről és közéleti témákról, bor-, tészta- és süteményfajtákról, óvodai gyerekversikékről, a katolikus egyház szerepéről, sőt, ha már végképp elfáradtunk, olyan érdekességekről is, hogy hogyan követelte Marinetti a Futurista konyhaművészet kiáltványában a pasta száműzését vagy hogy melyik a leghosszabb olasz szó (a precipitevolissimevolmente), és hogy egy átlag olasz nem élhet bidé nélkül. A “giú, su” szócikk pedig minden bizonnyal a kulturálisszótár-írás egyik nagy klasszikusa lesz (arról szól, hogy az olaszok, ha az országuk topográfiájáról van szó, máshogy használják a “le” és “fel” kifejezéseket, mint mi).
Időnként elgondolkodtatóak voltak a szótáron belüli arányok is. Így például, noha nem vagyok nagy focirajongó, még engem is megütött a calcio szócikk rövidsége: Sztanó mindössze egyharmad oldalon tárgyalja ezt az olasz férfiaknak oly szívdobogtató témát, és a kapcsolódó szócikkek összessége sem éri el a további egy oldalt, ami egy 300 oldalas olasz kulturális szótárban minimum furcsa.
Az igazi probléma azonban a tagolás. Sztanó, mint írja, arra törekedett, hogy se túl rövidek, se túl hosszúak ne legyenek a szócikkek, és ennek megfelelően tagolt – ám az egyes témák altémákra való felbontása és az olvasó odakalauzolása a legritkább esetben sikerült. (Kivételként a Mafia szócikk említhető, mely jól felépített, és logikusan indítja el az olvasót a Camorra, Cosa nostra, Sacra Corona Unita és a ‘Ndrángheta felé.) Ha a futball témájánál maradunk: az Intert és a Juventust még megtalálja a szótárban a kedves olvasó, a Laziót és az AC Milant azonban már nem, mert ezek a biancoazzurri, rossoneri trikószínjelölő szavak mögött rejtőznek. Ha Sztanó önálló szócikként felveszi őket a szótárba, és onnan irányítja az olvasót a trikószínekhez, sok felesleges lapozgatást megspórolhatnánk. És vajon mi indokolja az olasz Dél problémáinak questione meridionale és Sud tételre való széttagolását? Vagy miért önálló szócikk a “fuori corso” (túlkoros, vizsgáival elmaradt egyetemi hallgató)? Tényleg annyira és csakis “jellegzetes olasz jelenség” lenne?
Mindezek ellenére világos, hogy Sztanó otthon van az olasz hétköznapokban – ám mintha elmaradása lenne a magyar kultúrával szemben. Így például a szótára nem tud arról, hogy a Mondello-díjat 2005-ben egy magyar szerző, Szabó Magda kapta (miközben “Puskas”-ról és Cicciolináról nagyon is tud). Furcsa az is, hogy ha egy-egy terminus irodalmi szövegbéli előfordulását szemlélteti, akkor a magyarok közül mindig Wesselényi Polixéna és Lénárd Sándor a hivatkozási pont – mintha más magyar nem is írt volna az olaszokról… (Ez különösen a “porta del morto” szócikknél különös, hiszen ezt az umbriai építészeti hagyományt a művelt magyar közönség nagy része Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből ismeri.)
Mindent egybevetve, Sztanó László könyve hasznos olvasmány, tele izgalmas, informatív oldalakkal, melyek révén az olvasó tényleg sokat megtudhat az olasz hétköznapokról. Én élvezettel olvastam, sok újat tanultam belőle. De inkább könyvként, lineárisan olvassuk, mert szótárként nagyon nehéz tájékozódni benne.
Corvina, 2008, 304 oldal, 2990 Ft

Reklámok

3 című bejegyzés ““Sztanó László: Olasz-magyar kulturális szótár”” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

  1. Üdv! Örömmel látom, hogy idézted a cikket. Nekem sokkal jobb véleményem van a “szótárról”, jónéhány helyén igazi bravúr. Az árulkodik belóle, hogy nem Róma a szerző “fő” városa, ezt rosszallom, mert nekem Róma, és R. meg környékén kívül mást alig ismerek Itáliából. Rómáról közöltem néhány írást, remélem, ismertethetem itt is.
    —- Örülök magának az egész blognak is. Van az Indexen (www.index.hu) egy Róma és egy Toszkána topik, be fogom tenni a linket.
    Sok üdvözlet
    Via Galvani (ottani nickem)

  2. Engedjetek meg egy szubjektív véleményt: Én annyit tudnék hozzáfűzni, h. volt szerencsém Sztanó Lászlóhoz, ugyanis az egyetemen olasz nyelvészetet tanultam nála. Tudni kell róla, h. igazi szórakozott, magába és a saját kis világába mélyedő professzor, akit időnként nehéz volt kizökkenteni és a való világ történéseibe visszahozni. Felesége egy nagyon szimpatikus pugliai nő, akivel együtt tanítanak az egyetemen (ő főleg országismeretet tanít), született tőle 2 gyermeke is így adott, h. valóban rengeteget tud az olasz hétköznapokról. Viszont tény, h. ha a másik szakomon (német) nem kaptam volna valóban minőségi oktatást nyelvészetből, akkor nem sokat értettem volna abból amit az óráin próbált elmagyarázni (emlékszem a csoporttársaimnak, akik nem tanultak párhuzamosan másik nyelv szakon, mindig is “fekete lyuk” maradt a nyelvészet). Azt gondolom, h. a szótár “kuszaságának” egyik oka talán az lehet, h. a professzor habár valóban szakértő a saját területén, valahogy a tudását nem tudja megfelelő formában, közérthetően átadni. A diákaként én 5 éven keresztül ezt gondoltam róla, de a hozzáértését természetesen sosem kérdőjeleztem meg, mivel nem is vagyok hivatott erre.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s