Mindennapok

A sportolási lehetőségekről

A sport ugyebár fontos dolog. Nem árt megőrizni az erőnlétünket, formánkat, és a fiatal nőknél népbetegségszámba-menő hátfájás ellen is hatékony. Én főleg ez utóbbi miatt kerestem magamnak évekkel ezelőtt egy tornastúdiót Budapesten, ahová hetente egyszer minimum megpróbáltam eljutni. Ha jó hetem volt, akár kétszer is. Az ottani pilates/callanetics órákon legfeljebb tizenöt ember volt, mindenkit névről ismertek az edzők, és ha valami nagyon nem ment, akkor odajöttek és próbáltak segíteni személy szerint nekem (meg a többieknek, ha úgy alakult). Amikor kiköltöztem, egyből elkezdtem egy ehhez hasonló helyet keresni Firenzében is. Gondoltam én, hogy drágább lesz, na de ez az általános jólétemhez elengedhetetlen, hát megadom magamnak.

Aztán körbejártam a környező edzőtermeket. Az első meglátogatott helyen a havi bérlet 150 euróba került. Ebben benne van minden, mondták, szauna, reggeltől estig nemtudomén hány edzés, frissítők. De én nem akarok naponta edzeni járni (brrrr), a szaunát meg egyáltalán nem bírom, és ha pedig havi négy edzéssel számolok, kicsit talán túlzás az az alkalmankénti 37,5 euró. Sebaj, talán egy kevésbé elegáns helyen, lesz ennél jobb is…

Nem ragozom, nem sikerült megfelelő helyet találni. Eddigi legjobb ajánlat az a karácsony utáni akciós bérlet volt egy pincehelységben kialakított helyen, amit féláron 60 euróért kínáltak „ma az utolsó alkalom” felkiáltással. Épp csak már várakozás közben is alig volt levegő…. A többiről meg ne is beszéljünk. Kamaszkorom óta ki nem állhatom azokat a tornaklubokat, ahol mindenki próbálja a másikat túlöltözni, és ahol a résztvevők platinaszőkén bájmosolyognak a legnehezebb feladatok közepette…. Na, hát ha eddig nem vettem ezekben részt, nem most fogom elkezdeni.

És szerintem nem lennék ezzel egyedül. Épp ezért nem értem, miért nem éri meg olyan – akár egy nagyobb lakásban működtetett – kislétszámú edzést tartani, amilyen Budapesten is van.

Erre az olasz ismerőseim azt mondták, hogy nem éri meg. Gyorsan tartottam egy nagyon gyors fejszámolást (mondjuk 10 eurót kérsz, max. 15 embert fogadsz, mondjuk csak napi 6 órát dolgozol, és természetesen rendesen adózol), és elég tisztes összegek jöttek ki. Olyan összegek, amibe már beleférne egy bérleti díj (ha mondjuk nincs saját), az edző meg egy recepciós fizetése is.

Innen is üzenem az itteni magyar lányoknak: akinek van erre hajlandósága, meg némi befektetendő pénze, nem lenne rossz üzlet. Én mindenestre garantált ügyfél lennék…

 

Ja, és ha már itt tartunk, saját környezetem gyors körbekérdezése után (nem reprezentatív) azt tudom mondani, hogy senki nem sportol rendszeresen. De mindenki sportolt „fiatalon”, azaz amíg iskolába járt, és a bandájában mindenki testépített/focizott. Aztán ez elmúlt. Azóta jó, ha nyaranta a tengerben úszik egy kicsit…. És aktívan nézi a calcio-t J

Mindennapok

A bölcsődékről…

Nèhàny napja kézzel foghatóvá vált, miért is nehéz egy mai nőnek Olaszországban. Egy képzésen voltam, ahol sok délről érkező fiatal vett részt. Egy velünk párhuzamosan futó képzésen az egyik résztvevő magával hozta a kislányát, nyilván mert nem tudta hová tenni, és hát időnként láttuk őket jönni-menni. Egyszercsak egy huszonöt év körüli srác úgy magában azt dünnyögte: de hát miért hozza magával napközben a kicsit? Erre persze csak rákérdeztem, hogy hát hová kellene tenni a gyereket. Mire az a kézenfekvő válasz érkezett, hogy: „otthon hagyni a nagymamával…” Én provokációként rákérdeztem, hogy mi van, ha a nagymama több száz kilométerre él, esetleg még dolgozik (bár látva a statisztikát a gyereket vállaló nők koráról, ez nem feltétlen valós probléma), ami teljesen váratlanul érte a srácot, mint lehetőség. Ennyiben maradtunk. Viszont nem csoda, hogy nem találunk elegendő bölcsődei helyet, gyerekfelvigyázási lehetőséget, ha a fél ország még ebben a szellemben képzeli el a dolgokat. Az országnak az a fele, amelyben a női aktivitás még a 30 százalékot sem mindig éri el (Ròmàtòl dèlre).

Azt szoktam mondani, hogy itt az intézményrendszer még annál a modellnél cövekelt le, amiben egy férfi egy fizetésből eltartja a feleségét és a gyerekeket (a hatvanas, hetvenes években, ha egy férfi megnősült, megemelték a fizetését), miközben az élet, főleg északon, meg a városokban, rengeteget változott.

Ezzel együtt egy nő hat hónap fizetett otthonlétre jogosult, és ha mondjuk nehezen bírja a terhességet, esetleg már a szülés előtt otthon szeretne maradni 1-2 hetet, hónapot, akkor onnantól fogva ketyeg a hat hónap. Ennek leteltével vagy visszamegy dolgozni, vagy egyből mehet munkanélkülinek. A munkába való visszatérést eléggé megnehezíti, hogy nincs elég bölcsőde, és ami van (és ha még protekciónk is van), az könnyen lehet, hogy egy fél fizetést elvisz (bizony, bizony, az állami bölcsődei hely…).

Szóval van annak oka, hogy Olaszország (Máltával egyetemben) a legkevesebb családonkénti gyerekszámmal „büszkélkedhet”.

Kultúra, Mindennapok

Az a külcsín….

Ahogy egy tegnapi hozzászólásban már érintőlegesen beszéltünk róla, úgy tűnik, hogy egy „átlag olasznak” sokkal fontosabb a külcsín, a kinézet, mint egy – mondjuk így – átlag európainak (még ha ezek az átlagemberek nem is léteznek J ). Ez onnan is látható, hogy soha annyi „megcsinált” nőt és férfit nem láttam egy helyen, mint az olasz televízió különböző adásaiban. Mert az addig rendbe is van, hogy az egyébként minden másra alkalmatlan sztárocskák tetőtől talpig átszabatják magukat, hát kizárólag ebből élnek, legyen. De hogy egy egyébként tiszteletreméltó szakmai munkássággal rendelkező televíziós újságíró miért nem tud méltósággal megöregedni, miért kell neki felfújt szájjal, pattanásig feszített arcbőrrel nekivágni az ötvenedik / hatvanadik / hetvenedik évének, azt nem értem. És nemcsak a nőkről van szó…. a szájukat a férfiak is fújatják, felvarratnak ráncot is, beültetnek hajat, de mellet még nem nagyobbítanak.. ez is valami…

Kultúra

Különböző szokások

Amikor a párom még kapcsolatunk elején egyszer nálam járt Magyarországon, beugrott hozzám egy haverom. Tél meg latyak lévén az előszobában nekiállt levenni a cipőjét. Láttam én, hogy a párom furán méregeti, de nem foglalkoztam vele különösebben. A haverom ott volt egy fél órát, majd vette a cipőjét és elment. Alighogy becsuktuk mögötte az ajtót, a párom megkönnyebbülten azt mondta: de jó, azt hittem, ideköltözik, amikor levette a cipőjét…. A helyzet azóta is eszünkbe jut néha, ugyanis itt Olaszországban nem szokás a cipőt levenni, sokszor  a saját otthonodban sem (hazaérvén még órákig abban jönnek-mennek otthon is), de vendégként sosem. Persze, hogy nem értette, hogyan alakulnak a cipőlevétellel a dolgok… J

Azòta gondolkoztunk az okokon, ès arra jutottunk, hogy valòszìnuleg otthon (Mo-n) tobbszor van latyakos, saros ido, es persze nagyobb aranyban hasznaljuk a szomyegeket, mig itt inkabb marvany, greslap, es egyeb konnyen tisztithato burkolat van mindenfele.

Mindennapok

Ez +az

Folytatom az ez+az rovatot, továbbra is olyan apróságokkal, ami egy magyar számára meglepő, de nem okoz különösebb fennakadást. Csak érdekes.

Nincsen például bodzatea (sambuco lenne a neve, ha lenne). Telente nagy tea- (vagy inkább növényi főzet) fogyasztó vagyok, és otthon nagy a kínálat, olcsón kaphatóak a különféle gyógynövényteák. Még csak különleges boltba sem kell érte elmenni. Itt viszont csak a 3-4 alaptea található meg (kamilla, menta, hárs, esetleg hibiszkusz és édeskömény).

Egy gyors konyhai hír: egy ételbe vagy hagymát, vagy fokhagymát teszünk, nem „keverjük” a kettőt.

A különféle szolgáltatásokat más-más áron lehet megvenni, ha az első lakásunkban, vagy ha „második lakásban” (pl. nyaralóban) vesszük igénybe. Ez eddig rendben, ilyen van otthon is. A baj csak az, hogy itt azok a lakások, amelyeket kiadnak, a tulajdonosuknak természetesen második lakásnak számítanak. Így sokszor annak is emelt árat kell fizetni a vízért, áramért, aki bérlőként első lakásnak használja.

Itt ára van annak, ha valaki csekken akarja kiegyenlíteni a számláját. Otthon ez azért nem tűnik fel, mert a postai csekk árát beépítik a fizetendő összegbe, vagy „lenyeli” a címzett (na azért illúzióink ne legyenek, kifizetjük mi azt…), itt viszont külön kell fizetni azért, ha nem átutalással egyenlítem ki a számlámat. A múltkoriban újság-előfizetést akartam teljesíteni, és a fizetendő 20 euró kezelése (befizetése) a postán 1,60 euróba került. Ennél jobb módot a banki átutalások ösztönzésére…..

Kultúra, Munka-tapasztalat

A (nem létező) kétnyelvű kultúráról

Mióta itt lakom, természetesen már jó néhány „vegyes” családdal találkoztam. Mindig megkérdezem, hogy a gyerekek beszélnek-e magyarul. Az esetek nagyon nagy részében nem, vagy alig, vagy alig-alig – minél nagyobbak, annál kevésbé (tisztelet a kivételnek J). Mivel én számos olyan embert ismerek (egyetemi évfolyamtársak, barátok), akik nem magyar párral kötöttek házasságot (főleg Franciaországban, Belgiumban élnek), és az ő gyerekeik általában tökéletesen kétnyelvűek, elgondolkoztam egy kicsit ennek az okán. Nem hiszem, hogy a franciaországi gyerekek zseninek születtek, azt sem, hogy azok a párok egytől egyig teljesen tudatosan és szívósan nevelik gyerekeiket mindkét (esetleg három) nyelvre (bár nyilván ennek is nagy szerepe van a dologban). Akkor mi lehet az oka?

Aztán olvastam nemrég egy statisztikát arról, hogy az olaszok egész Európában az utolsók között kullognak az idegennyelv-tudást tekintve (- a magyarok is egyébként. Mi, akik viszont más országban élünk, biztosan a kivételt képezzük J). És hát látom, hogy itt teljes lelki nyugalommal lehet olyan állásokat is nyelvtudás nélkül betölteni, amilyenhez nálunk otthon egy idegen nyelv ismerete nem is lenne elég.

Mindent összevéve tehát azt hiszem, hogy itt nincs támogatottsága a kétnyelvűségnek. Nem jelent különösebb értéket, és nem elengedhetetlen, tehát nincs motiváció, támogató környezet, hogy a nem többségi nyelvet is megtanulja egy gyerek.

Mindez azért is érdekes, mert az olaszok egy jó nagy része a mai napig (bár egyre kevésbé) valamennyire „kétnyelvű”, már ha a különböző (és sztenderd olasz nyelvtudással érthetetlen) dialektusokat külön nyelvként kezeljük. A nyelvészet nem így tesz, de ahogy annak idején nyelvészet-professzorunk mondta az egyetemen: az, hogy egy idióma nyelv-e vagy csak dialektus, jórészt politikai kérdés. Ha másik országban lenne, biztos nyelv lenne…

 

 

Ps. Kis adalèk: a pàromat egy nemzetkozi projektben ismertem meg. Olaszok irtàk a projektet, ok voltak a koordinàtorai, ès azt is ok fektettèk ìràsba, hogy a munkanyelv angol – persze nyìlvàn mert hivatalosan nem lehetett fordìtàsokat elszàmolni. Ehhez kèpest minden egyes talàlkozòn kikoveteltèk maguknak az angol tolmàcsot (hogy ez mennyibe kerult, azt inkàbb hagyjuk, bele lehet gondolni, milyen àron dolgozik otthon / Ausztriàban / Romàniàban egy angolròl olaszra fordìtò szinkrontolmàcs…) Hat, ennyi…

 

 

 

 

Országjárás

San Galgano

Ha lélegzetelállító látványra vágysz, és látogass el egyszer San Galganoba.

Ez is Toszkána egyik gyöngyszeme, és ha sikerül egy tavaszi vagy őszi, kissé ködös időt kifogni, esetleg korán reggel vagy késő este érkezel, különös látvány fogad.

A mező közepén áll egy hatalmas, tető nélküli középkori templom. A templomot a 13. században építették, és Volterra püspöke, Alberto Solari 1368-ban szentelte fel.

100 év aranykor következett, majd 1364-ben megkezdődött a hely lassú enyészete, olyannyira, hogy 1550-ben Girolamo Vitelli (az aranyékszerek és ki tudja mi után) a tetőt is eladta.

 

A néhány méterre levő Rotonda di Montesiepi előbb, 1182 és 1185 közt épült, oda, ahol Szent Galgano élete utolsó éveit élte (és később ide is temették). A hely különlegessége, hogy a kard, amit a szent belevágott egy sziklába, a mai napig ott látható (igen, tiszta excalibur, szinte várjuk Artur királyt, meg az ő lovagjait …).

A kardot 2000-ben tudományosan is megvizsgálták, és a metallográfiás vizsgálatok azt mutatják, hogy valóban a 12. századból származik – ezzel együtt a szent létéről és életéről elég nehéz biztosat tudni (ahogy az már lenni szokott a középkori szenteknél). Az azért látszik, a templom nagyságából és történetéből, hogy San Galgano kultusza virágzott a 13-14. században.
A lecsupaszított tető maradványai a 18. században végképp beomlottak, de mintha ez csak javított volna a hely hangulatán: a csend, az ég, a meztelen falak egészen misztikus hangulatot árasztanak.
Nyáridőben még koncertekre is eljöhetünk, egészen biztosan különleges élmény lehet…

Étel - ital

Olaszok az asztalnál

Bár a mediterrán diétát éppen most szeretnék a világörökség részévé tenni, az olaszoknak mégsem sikerült megőrizni eddigi egészséges étkezési szokásaikat.

Egy nemrégiben Toszkánában készült felmérés szerint egyre inkább amerikai módon táplálkoznak, azaz sok húst, sajtot, felvágottat, édességet és hevített zsiradékot esznek, elhagyták viszont a zöldségeket, gyümölcsöket, tejtermékeket, és általában azt az „egyszerű” konyhát (olyan értelemben, hogy nem főzik agyon az ételeket) ami miatt annyira lehet szeretni az olasz konyhát.

Nem segít, hogy a napközbeni étkezést elég nehéz egészségesen megoldani. A legtöbben úgy rendezik el az ebédet, hogy kiszaladnak a sarki bárba, és vesznek egy szendvicset, esetleg egy primo-t. De a szendvicsek általában egy dolgot tartalmaznak, sonkát, vagy sajtot, vagy egyéb felvágottat, elég ritkán találni bennük legalább egy kis zöldséget. Ami a primot illeti, az is általában zöldségmentes szósszal megöntözött tésztaétel. Nekem nagyon hiányoznak a gazdag zöldsaláták (ahogy Franciaországban mindenhol megtalálható), a rakott, gratinált zölségek, a jó kis párolt zöldköretek.

A felmérés szerint ennek meg is van a böjtje, a vizsgálatban részt vevők 50 %-ának magas volt a koleszterinszintje, 40 %-uk elhízott, 5%-uk a cukorbetegség határán mozog.

Ügyintézés

Kijöttek a vigili-k….

…mármint megnézni, hogy valóban itt lakom-e, ahogyan azt bejelentettem a hivatalos lakcím-igénylésnél. Ráadásul a legjobbkor, éppen amikor feltörték a lakásunkat, és a párom a rendőröket várta. A közeg mindenesetre együttérző volt, és – nem utolsósorban a szétszórt női cuccok alapján – úgy találta, hogy itt valóban lakik egy nő. Ezzel implicite bizonyítottnak látta azt is, hogy az én lennék.

Nem kiabálnám el, de úgy tűnik, hogy a mai napot aranyékszereim nélkül (nem a valòdi anyagi èrtèkuk, hanem emlèk voltuk miatt fajò), de egy lakcímmel gazdagabban zártam…

Ügyintézés

A biztonsági kérdés

Csak nem megy ki a fejemből az a paradoxon, hogy miután bejelentkezem egy lakcímre, kijönnek a vigili urbani, hogy megnézzék, valóban itt lakom -és nem csak külföldi esetében, ha egy olasz lakcímet változtat, őt is leellenőrzik-, ugyanakkor azt senki sem akarja ellenőrizni, hogy a lakcímhez, ahova bejelentkezem, ahhoz van-e valami közöm. Az én esetemben pl. egy olyan címre jelentkezem be, amit a párom (akihez hivatalosan nem köt papír, tehát ezzel az erővel lehetne a szomszéd is, vagy egy teljesen ismeretlen) 8 éve kibérelt, de a bérleti szerződést már évekkel ezelőtt elvesztette (vagy csak szem elől vesztette? Lényeg, hogy nincs – de nem is kérte senki). De ez aztán senkit sem érdekelt. Így lehetnék én illegális lakásfoglaló is, vagy komplett albán família, aki beköltözik egy számára szimpatikus helyre. A vigilik oda is kimennének ellenőrizni, mert fő a biztonság, nem??? J