Ügyintézés, Munka-tapasztalat

Még egy szó a megyékről…

És amiről a „régiók és megyék” címen már írtam. Néhány napja történt, hogy egy projekt elszámolásával kapcsolatban meg kellett jelennem Pistoia megye hivatalnokainál. Három alkalmazott fogadott, akik mindhárman tollal, papírral, valamint komoly arccal ülték körül a vaskos dossziékat (aminek a felépítéséről, tartalmáról egyébként halvány lila segédfogalmuk sem volt). Mivel hiányoztak dokumentumok, némi tépelődés után arra jutottak, hogy erről dörgedelmes jegyzőkönyvet vesznek fel. Azt már nem is mondom, mert szerintem általános jelenség, és szinte demagógnak érzem a dolgot, hogy- bár a mi pénzünkből tartják fenn őket, és elméletileg értünk vannak-, úgy viselkednek, mintha legalábbis valami hihetetlen magasságból néznének le ránk, alattvalókra… de mondom, ez már meg sem üti az ingerküszöbömet.

Hanem a jegyzőkönyv! Bevonultunk mind a négyen egy másik szobába, ahol hárman (!) mintegy 45 perc alatt (!) megírtak egy nem egészen egy oldalas jegyzőkönyvet. Én már a huszadik percben határozottan úgy éreztem magam, mintha egy Kafka-regény kellős közepén ülnék, és félig vigyorogva, teljes kívülállóként kíváncsian vártam, hogy meddig tart még a dolog. A legidősebb, legfontosabb ember diktált. A fiatalabb nő írt, időnként fontoskodó megjegyzéseket hozzáfűzve. A harmincas srác pedig a lány háta mögül kísérve az eseményeket időnként beleszólt, hogy „oda tegyél egy vesszőt”, „ott meg sok a space”. Amikor már majdnem a végére értek (annyi volt a lényeg, hogy 10 napon belül be kell mutatni a hiányzó dokumentumokat), akkor a fiatalabb nőnek felötlött, hogy bele kellene írni azt is, hogy ha nem mutatjuk be a dokumentumokat, vissza kell fizetni a pénzt. Ezen először három percet vitáztak – beleírjuk, vagy mégsem, úgyis az a törvényes eljárás – aztán további öt perc alatt szép hivatalos nyelvre átírták, majd lejegyezték. Amikor ez megvolt, az idősebb nő elégedetten felsóhajtott azzal, hogy „micsoda jó ötletem volt téged ide felvenni” utalván a fiatalabbra. Itt már nagyon kellett fegyelmeznem magam, hogy ne röhögjek hangosan.

Ezután már csak az volt hátra, hogy egy negyedik nőnek (egy elhízott, rosszul öltözött, rövidlátó nő, aki görbe háttal és egy ujjal rendületlenül verte a háttérben a billentyűzetét – ha Tolsztoj még élne, róla mintázná a női csinovnyikot) odaadják, ő röpke 6-7 perc alatt iktatta, három példányban sokszorosította a művet és már meg is voltunk.

Alig vártam, hogy kitegyem a lábam az épületből, mert sokáig már nem bírtam volna szenvtelen arccal…..

Hát, ezért kellenek a megyék….

Reklámok