Kultúra

Kicsinyítünk, nagyítunk…

Az olasz nyelv egyik jellegzetessége, hogy bőkezűen bánik a kicsinyítő és nagyító képzőkkel. Egy más anyanyelvű beszélő számára ez legalábbis olyan naivnak, időnként furának és néha viccesnek tűnik. Mert rendben van, hogy a telefonino a mobiltelefon, végülis kisebb, mint a régi lakástelefonok voltak, de aztán a computerino (kisebb laptop) és (ez a kedvencem) routerino (azaz a router kicsi verziója) még ha okkal viseli is a kicsinyítő képzőt, azért már elég viccesen hangzik, (talán mert angol szavakhoz ragasztották az –ino képzőt? ld. mèg softverino).

Ha megkérdezik, hogy vagyunk, mondhatjuk, hogy benino, de hogy ezt például hogy lehet egy magyar fordításban rendesen visszaadni, az nagy rejtvény, mert nem egyszerűen „elég jól”, „megvagyok” vagy hasonló a mondanivalója, van benne valami egyéb jelentéstöltet is. Egy ruha, vagy akár egy történet is lehet bellino, és ez semmit sem von le a szépségéből.

A neveknél meg egyenesen tobzódni lehet a kicsinyítésben, mert van valami charme-ja annak, amikor a párom családja időnként Gabrielliná-nak hív, és hogy ez nem csak a nőknél használatos, arra jó példa, hogy a páromat egy kollégája előszeretettel hívja Angelino-nak (ami nála egyébként rendszeresen kiveri a biztosítékot:).

Az állatoknál aztán elemünkben lehetünk: a gattino, cagnolino, elefantino, pesciolino mind fontos különbségtétel, nemcsak az adott faj kicsinyeit jelenti, hanem adott esetben egy kedves (kisebb termetű) példányt is. És míg a gattone egy kicsit negatív hangulatú (amolyan “hatalmas macska”), a gattino-tól egyészen biztos ellágyulunk.

Ahogy az előző példából látszik, nem csak kicsinyítünk, hanem előszeretettel nagyítunk is. Ha egy affarone-ról van szó (nagy/on jó/ üzlet), az azonnal meg kell ragadni, és ha egy casone-ban laksz, akkor valószínűleg nem lesznek helyproblémáid a lakásban. A legrosszabb viszont, ha bambolone-nak bélyegeznek, mert akkor felnőttkorod ellenére még mindig gyerekként élsz a szüleid nyakán.

Ahogy látszik, a lehetőségek száma végtelen, gyakorlatilag szinte minden szóból lehet „kisebbet” és „nagyobbat” alkotni, ráadásul ezeknek a szavaknak nincs meg az a lekicsinylő, komolytalan felhangja, amit adott esetben a magyar egy –ka, -ke képzővel elér (pl. a házacska, vagy a számítógépecske nem feltétlen pozitív töltetű szóvariáns). Így aztán: más anyanyelvű beszélők! Próbálkozzatok, saját hatáskörben lehet színesíteni olasz beszédeteket, nem nagyon fogtok melléfogni 🙂

Reklámok
Mindennapok

Kellemetlen apróságok

Újabb –kellemetlen – meglepetések az olasz mindennapokból.

Pénzváltás: mivel nemrég Skóciában voltam, szerettem volna némi pénzt váltani már itt, hogy ha valami miatt szükségem lenne rá rögtön érkezés után, akkor ne legyek bajban. Hát, ez nem egyszerű dolog, ugyanis a bankok egyáltalán nem váltanak pénzt, előzetes kérelem nélkül. Még a legkisebb összeget sem. Ha viszont egy héttel előre kérelmezem, akkor akár hajlandóak is rá, de ne legyenek illúzióink, semmivel sem jobb áron, mint a kinti pénzváltók. Hát jó, első lépésben nem sikerült megoldani gondoltam, de a városban minden utcasarkon van egy pénzváltó, hátha… Persze gondoltam én, hogy egy ilyen, a turistákat szemérmetlenül kizsebelő városban ez sem lesz egyszerű, de az azért minden várakozást felülmúlt, hogy nem csak rettentő magas commissione-t kérnek (5-10 euró), hanem minden egyes beváltott pénzegység után 10 centet felszámolnak. Azaz hosszas számolás után kiderült, hogy az aznapi hivatalos 350 forintos fontárfolyam helyett 465 forintba került volna egy font (persze euróból váltva, csak a viszonyítás végett számoltam így is ki). Ez azért nem kicsit borsos ár, amolyan uzsoraszagú. Mit mondjak, inkább a londoni reptéren váltottam pénzt…

Szemüveget szerettem volna csináltatni, így hát utánakérdeztem, vajon fizeti-e egy részét az olasz társadalombiztosítás. Kiderült, hogy erről szó sincs, ez nem tartozik a támogatott szolgáltatások közé, mitöbb, ha itt szeretném a szemvizsgálatot elvégeztetni, az egy kb. 30 eurós ticket-be kerül (bár ez attól függ, néhányan 70 eurót fizettek érte). Tekintve, hogy végül a szemüveg (jó minőségben, fényre sötétedő üveggel ugyan, de) 420 euróba kerül, nem olcsó mulatság, nem csoda, hogy az emberek nagy része az előre gyártott, kétes minőségű olvasószemüvegekkel húz ki akár éveket is, hiába hangoztatják, hogy hosszútávon inkább ártanak, mint használnak. Erre gondolhatna a tb is…

Ügyintézés

Letelepedés – ügyintézés

Ha megvannak az első lépések, azaz van adószámod, esetleg munkaszerződésed (vagy egyéb módon bizonyítod, hogy meg tudsz élni itt), tehát kérheted a hivatalos residenza-t (azaz lesz lakcímed és személyi igazolványod – mindezekről a rovat eddigi bejegyzéseiben olvashatsz), akkor még két fontos dolog van.

Az első munkaszerződésed megkötésétől számított egy hónapon belül be kell menni a területileg illetékes INPS-hez, és bejelentkezni. Ez azért is nagyon fontos, mert ha már fizeted a járulékokat (meg a munkaadó is fizeti utánad), akkor ne vesszenek el ezek az időszakok a nyugdíj szempontjából. Az INPS nyit neked egy posizione INPS-t, és onnantól kezdve elkezdtél a nyugdíjadra gyűjteni… Info: www.inps.it

A másik fontos dolog az egészségbiztosítási kártya megszerzése. Ezt a tessera sanitaria-t az Azienda Sanitaria Locale (azaz ASL) adja, de ehhez személyesen be kell menni a munkaszerződéseddel, adószámoddal, esetleg a személyi igazolványoddal az illetékes kirendeltséghez, és ott egy adatlapot kitölteni. Ezután ők postán küldik ki a tesserat, amivel haziorvost választhatsz és minden egészségügyi ellátást igénybevehetsz, ami az olaszoknak is jár. Info: http://www.asl.it/, van zöld szám is, ahol mindenre tudnak válaszolni.

Firenze, Országjárás

Shopping Firenze – 1

Tudom én, hogy Firenzébe mindenki elsősorban a kulturális látnivalók miatt jön, de azért ne hagyjuk ki a shoppingot sem, mert a kötelező olasz márkákon kívül (amelyeknél ajánlatos az outletbe menni és nem a városban vásárolni, ahogy erről régebben írtam) érdekes, jellegzetes, meglepő boltokat is találunk városban.

Első ilyen a Bialetti márkabolt. Lévén Olaszország az eszpresszó hazája, ha kapcsolódó ajándékot keresünk az otthoniaknak, vagy jó lenne minden reggel az olasz útra emlékezni kávézás közben, irány a Bialetti. A Piazza Reppubblica Via Brunelleschi felé eső részén, az árkádok alatt található, és rengeteg vicces, komoly vagy épp designos kávézási felszerelést kínál. Van itt például szivecskés, tehenes, pöttyös, és ki tudja még milyen kotyogó. Áramba dugható talpon melegedő vagy elemes kivitelben is. Van acélból, teflonból, vagy hőálló műanyagból. Van kettő, négy, hatszemélyes, vagy a gigakivitel – úgy 50 cm magas klasszikus. A színekben és formákban tehát tobzódhatunk, de ha egyéb minőségi igényeink is vannak, érdemes az eladókat kérdezni. Van ugyanis olyan, amelyik kis habbal a tetején főzi le a kávét, van, amelyik kimondottan caffé d’orzo-t készít, vagy nagyobb nyomáson kicsi de sűrű feketét. És mindez nem elég: ha megvan a kávéfőző, nézzünk körül a csészék térfelén, ott legalább akkora a választék, mint a főzőknél. A kapcsolódó edényfogókról, konyharuhákról és alátétekről már nem is beszélve. (Árak: egy alap kétszemélyes kávéfőző kb. 15-20 euró, két csésze kb. 10 euró. De az biztos, hogy egy jó minőségű kávéfőző után soha többet nem nyúlsz alumínium utánzatokhoz…)

Ha kicsit odébb megyünk, akkor a Via Strozzi-n a Ferrari-boltot találjuk, ahol (a ma reggeli állapot szerint épp) egy 2003-as versenyautó állt a vitrinben, a turisták nagy örömére. Alig fértünk be a sok fényképezkedő Formula1 rajongótól. De amint átverekedtük magunkat rajtuk, bent minden a Ferrarihoz kapcsolódó ruházat, és egyéb felszerelés megtalálható. És bár én nem vagyok nagy Forma 1 fan, azért egy nézelődést megért a dolog.

Étel - ital

Frissítő desszert

Íme egy sütés nélkül elkészíthető nyári desszert.

Első lépés: gyümölcsöt tisztítok, összedarabolom és egy kis cukorral kislángon felfőzöm. Annyira hogy még darabos maradjon. A gyümölcs lehet eper, málna, szilva, barack, bármi, ami kéznél van. Ez lesz a poharakban (tálkákban) az első réteg.

Tejszínt verek fel, amihez utána ugyanakkora mennyiségű joghurtot és cukrot keverek. Hogy mennyi cukrot, azt kóstolással, saját ízlés szerint döntsük el.

Ez lesz a desszert második rétege. Ha van kéznél, esetleg citromhéjjal lehet bonyolítani az ízhatást…

Ezzel gyakorlatilag készen is van a desszert. Az eredeti recept szerint itt még van egy dolog, amitől az egész pikáns ízt kap, érdemes kipróbálni: halványító zeller zöld szárát felszeletelem (olyan C alakú, hátán cikcakkos szeletekre) és szirupban (cukor + víz) kislángon főzöm úgy 10 percig. Lecsepegtetem, és mehet a desszertre. Hűtőbe vele és jó étvágyat.

Étel - ital

Egy másik klasszikus: a paradicsom – mozzarella

Idényrecepteket adok mostanában, mert amióta kitört a nyár, egyre kevésbé van kedvünk hosszas főzőcskézéssel, meleg sütővel súlyosbítani a helyzetet. Lévén, hogy az amerikai konyha nagyon is napi valóság, még csak elkülöníteni sem tudjuk a működő sütőt a nappali többi részétől. Az olaszok egyébként is sokkal érzékenyebben reagálnak az étkezésükkel az évszakokra, csak semmi leves és pörkölt nyár közepén….

Marad tehát a nem főzött, gyorsan összedobott ételek hosszú sora.

Egyik klasszikus a paradicsom-mozzarella „saláta”. Azért tartom fontosnak leírni, mert találkoztam már ecettel készített változatával, ami olasz szemmel a lehető legnagyobb szentségtörés, ezért egyszer és mindenkorra tisztázzuk tehát az alapokat 🙂

Vegyünk jóféle mozzarellát – és itt máris elkezdődnek a gondok. Ugyanis Magyarországon mozzarellaként árult műgolyóbisoknak kevés közük van az eredetihez. A friss mozzarella ugyanis nem gumiállagú, valamint van íze (olyan finom „tejíz”). Szerintem érdemes a piacokon tejterméket áruló standokon nézelődni, vagy – tudom, hogy drága, de – rászánni a pénzt egy Olaszországból importált darabra.

A másik alapprobléma a paradicsom. Ebből is azt az igazi ízes fajtát kellene kifogni. Erre nyáron a helyben termelt paradicsomnál talán van esély.

Felszeletelünk tehát mindent, paradicsomot, mozzarellát, és egy tálra rendezzük. Extraszűz olívaolajjal megöntözzük, nagyon enyhén sózzuk, és bazsalikomlevelekkel megtűzdeljük.

Ez utóbbira is érdemes pár szót vesztegetni: ha rászánunk párszáz forintot és veszünk egy cserepes fajtát, az egészen jól eláll a konyhában (megfelelő locsolással) és egy ideig tuti lesz friss bazsalikomunk, ami nem elhanyagolandó szempont 🙂

Ennyi az egész, öt percet vesz igénybe, de nagyon frissítő a melegben.

Mindennapok

Az olaszok meg a házasság

Megjött a nyár, lassan itt a házasságkötések ideje is. Olaszországban is, mint otthon, vagy akármelyik másik országban, modern gondolkodás, együttélés, sokadik kapcsolat ide vagy oda, ha házasodnak, hát megadják a módját.

Csakhogy itt szinte elképzelhetetlen csak polgári esküvőt tartani. Egyrészt a polgári szertartásra az anyakönyvvezető nem megy ki külső helyszínre (és ezt pl. a környezetemben lévőknek eszébe sem jutna kérni), és mindössze tíz percig tart az egész, tehát a legnagyobb jóindulattal sem lehet nagyon ünnepélyesnek felfogni a dolgot (nem lehet mondjuk egy verset, egy plusz szolgáltatást kérni, mint ahogy otthon teszik azok, akik csak polgári házasságot kötnek).

Másrészt Olaszországban az egyházi szertartás mellett nem kell még külön polgárit is tartani, minthogy az egyházi kettő az egyben szolgáltatásként működik (méghogy állam és egyház szétválasztása, ugyanmár…). Ezért aztán az olaszok az esetek nagy részében egyházi házasságot kötnek (bár a válások aránya itt is ugyanúgy 50% körül van, mint máshol, de ez abban a pillanatban ki a csudát érdekel…).

Vannak aztán azok az „alternatívok”, akik ideológiai meg egyéb okokból nem mennek a templomba, hát, nekik marad a polgári, szinte kötelezően „hétköznapi” házasságkötés. Ezzel is sokan élnek azért, csak az én környezetemben jó néhány olyan pár van, akik (jellemzően tíz-húsz éves együttélés után) egy hétköznap két tanúval együtt beugranak a városházára összeházasodni. Ilyenkor a legfőbb motiváció az, hogy az olasz állam a gyakorlatban semmilyen jogot nem ad az együtt élőknek. Nemhogy nem örökölnek egymás után, de ha egyikük beteg lenne, a másik felvilágosítást sem kaphat a hogylétéről. Ez az idő és a kor előrehaladtával azért elgondolkoztatja a párt, és a legtöbbször „instant” házasságkötésre indítja.

Az olasz állam ebben is nagyon messze a mai valóság mögött kullog – nem mintha mindenhol máshol végiggondolt és szabályozott lenne a dolog, de legalább beszélnek róla, van, aki szóváteszi újságokban, létezik a probléma.

Itt ellenben egyáltalán nem tematizálják ezt a dolgot, a hétköznapokban úgy tűnik senkinek sem okoz problémát, pedig – ahogy az előbb említettem – a válások száma nagy, ellenben a házasságkötések száma egyre alacsonyabb. Persze ez pont az a kérdés, amikor a Vatikán közelsége túl sokat nyom a latban….

Kultúra, Mindennapok

Passione mediterranea

Közhelyszerű, ha azt mondom, hogy a passzionalitás, szenvedély az olaszoknak az a tulajdonsága, ami miatt sok külföldi szereti, vagy szeretné ezt az országot, minden problémája és utálatossága ellenére (ami, megjegyzem, minden orszàgnak van…).

Tehát a szenvedélyesség, mégpedig olyan értelemben, hogy itt valahogy mindenki tud örülni az élet alapvető történéseinek, és mindennek, aminek kellene és lehet örülni, és ugyanígy nem szégyellnek szomorkodni sem, ha arra van ok.

Alapvető örömforrás a gyerekek társasága. Teljesen természetes, hogy egy ötvenes, megrögzött agglegény lelkendezve babázik az ismerősei újszülöttjével, amint az is, hogy az utcán mindenki szóbaáll a gyerekekkel. Mert bár egyre kevesebb gyerek születik, azaz az emberek a személyes életdöntésekben nem feltétlen választják a hagyományos életpályákat, de ettől még annak értéke, az élet létrehozásának értéke nem kérdőjeleződik meg.

Másik ilyen alapvető élmény, hogy – tudom, fura a párhuzam, de mégis – minden kis állathoz lelkesen asszisztálnak. Kiskutya, kismacska, akármilyen cucciolo örömöt okoz. Valahogy az az érzésem, hogy általában örülnek, hogy élet születik, hogy a természet megy a maga útján, és ezt nem szégyellik kifejezni, nem bújnak amolyan ironikusan lekicsinylő, mindent relativizáló magatartás mögé, amilyennel Budapesten sokszor talàlkoztam.

De nem csak ilyen tekintetben szenvedélyesek, hanem úgy általában az a benyomásom, hogy valahogy megőrizték a gyermeki lelkesedést, éppúgy örülnek egy véletlen találkozásnak, mint egy közös pasta-vacsorának, vagy egy spontán összeruccanásnak a barátokkal. Pedig itt is krízis van, meg itt is begyűrűzött már a nagyvárosok anonimitása, és sok a barátságtalan, gondterhelt ember, de valahogy mégis, van egy íze az itteni életnek, amit nem tudok mással magyarázni, mint azzal a mediterrán életörömmel, amit tényleg közhelyesen, de a mai napig gondolunk az olaszokról.