Országjárás

Omlik Pompei

Pompei

Abban nincs vita, hogy Olaszország a világ egyik (ha nem a) legtöbb turistát fogadó országa (lakosai szàmàt tekintve plàne). Különféle számítások vannak arra is, hogy a világ műemlékeinek hány százaléka található itt. Magunk közt szólva én az ilyen számítgatásoknak nem sok értelmét látom, de ha muszáj valamivel megtámogatni a turisták hadát állandóan nyögő helyieket, hát legyen. Ugyanakkor a válság miatt, vagy csak úgy egyébként, az elmúlt két évben csökken az idelátogató turisták száma: 2007-ben 2,6%-kal, 2008-ban 3,8%-kal csökkent az olasz múzeumokat és régészeti helyszíneket felkereső turisták száma. Az egyetlen helyszín, amelyik növekvő turistaszámmal számolhat, nem olasz: a vatikáni múzeum-együttesről van szó.

Ezzel párhuzamosan egyre több cikk jelenik meg a külföldi sajtóban (méghozzá a legtöbb turistát küldő országok sajtójában) arról, hogy az olaszok rosszul kezelik a kérdést, és a túlzott bürokrácia csak akadályozza a problémák megoldását. Ezt is megszámolták, 2008. januárja óta 3850, az olaszországi művészetekkel kapcsolatos tartalmú külföldi cikket tartanak számon (ami ezek szerint az összes ilyen tartalmú cikk 12,5%-a lenne), ezek nagy része a túlzott bürokráciát, a pénzügyi megszorításokat okolja, de szólnak még gondatlanságról, vandalizmusról, és nem megfelelő nyitvatartási időkről is.

Tény, hogy a 6500 múzeum és ásatási helyszín, meg az azokat látogató turista is nagyon sok, és egyelőre átfogó intézkedést nem terveznek. Három szimbolikus, kezdő lépést azonban készek megtenni, és ez talán nem is érdektelen, lévén, hogy fontos helyszíneket érint.

Pompeiben szeretnének tenni valamit, ahol naponta 10 cm erodálodik az ókori vulkánkitörés által megőrzött területen.

A Colosseum-Forum Romanum helyszínt talán a mostani 16 órai zárásnál tovább fogják nyitva tartani, ami nem hátrány, mert a legnagyobb turistatömegeket számon tartó nyári hónapokban éppen a nappali órákban arra sétálgatni felér egy hőgutával – tudom, tavaly én is próbáltam-, míg az esti enyhébb időben sokkal kellemesebb lenne (már amennyiben a többi párezer turistát feledni tudjuk valahogy). 

A harmadik ilyen intézkedés pedig a Brera-t illeti, ahol megpróbálják átgondolni az épületegyüttes (Pinacoteca, Academia stb.) működési politikáját, javítani a szolgáltatásokon, amelyek mostanra már elévültek, főleg a nagyobb külföldi múzeumok (pl. Louvre) újításaihoz képest (nyitott múzeum, interaktív tevékenységek stb).

Kultúra

Hamis barátok – 1

Itt most nem az erkölcsileg kifogásolható viselkedésű ismerőseinkről írnék, hanem egy nyelvtani jelenségről, ami sokszor érdekes elszólásokat eredményez.

„Hamis barátok”-nak ugyanis azokat a szópárokat nevezzük, amelyeknek két adott nyelvben közös az eredete / hasonló az alakja, de különböző a jelentése.

Mivel a magyar és az olasz nyelv két, egymástól igen különböző nyelvcsalád tagja, az esetükben sokkal kevesebb ilyen van, mint ha mondjuk a franciával, spanyollal állítanánk párba az olaszt. De azért még így is akad jó néhány ilyen példa. Első eszünkbe ötlő példa biztos a curva (kanyar) – kurva szópár lesz, ezt már az olasz turisták is ismerik. És ha már k hang: a karika nem azonos  a carica (töltet)-val. És ha a morbido (puha) – morbid szópárra gondolunk, ugye, hogy itt már érdekes félrefordítások jöhetnek létre?

Arról ne is beszéljünk, hogy Andrea Olaszországban egy ordinario (szokványos) férfinév, míg ha Andrea barátnk ordináré Magyarországon, annak fele sem vicc.

Köthetünk accordo-t (egyezség) arról, hogy milyen akkordot szólaltatunk meg, és az acuto (éles) fájdalom jelezhet akut problémát. A magyar cirkuszi artista csak egyik típusa lehet egy olasz artista (művész) csoportnak, a caramella nagyon finom apró édességet jelent, de nem kizárólag karamellából készülhet, a karavánban pedig csak a legritkább esetben találunk caravan (lakókocsi)-t is.

A bejegyzés utolsó példájaként említeném, hogy egy solido (stabil) épület nem feltétlen szolid is egyben, és ezzel ezt az első blocco-t le is zárom, de a blokkomra jegyzetelem a további példákat a bejegyzés második részéhez 🙂

Infrastruktúra

Hány napig dolgozunk az államnak?

Most az adóbevallások idején aktuális a kérdés: hány napig dolgozunk az államnak és vajon megéri-e az ezért nyújtott szolgáltatások sora azt az összeget?

Magyarországon egy átlagos fizetésű ember 140 napot dolgozik azért, hogy az adóját megfizesse, azaz május 20-ig gyakorlatilag csak ezért hajtunk. Pontos adatokat nem talàltam Olaszországròl, de nagyjàbòl hasonló a helyzet itt is, az èv majdnem felèben az adóra keresünk.

Ezzel önmagában nem lenne olyan nagy baj, a skandináv országokban több mint 200 napot töltenek ezzel, na de ott az ellátások színvonala híven tükrözi is a befizetèseket. Ami Olasz- és Magyarországot illeti, talán az egészségügyet kivéve – ahol a magyarországi helyzetet nehéz alulmúlni, és nemcsak a finanszírozási problémák miatt, hanem főleg mondjuk az orvosok arroganciája, a kiszolgáltatottság, a minősíthetetlen eljárások miatt -, a közszolgáltatások minőségében nincs sok különbség. Arányaiban ugyanolyan sok képviselőt és minden rendű és rangú közszolgát tartunk fenn, az átlagpolgárnak mégis az az érzése, hogy nem érte van a rendszer (lásd az eddigi hivatalos ügyintézésekről írt bejegyzéseket az ügyintézés rovatban).

Az adóelkerülők mindkét országban nagyon sokan vannak, a feketegazdaságról nem is szólva. Persze erről csak becslések állnak rendelkezésre, de azok mindkét esetben megegyeznek abban, hogy ha sikerülne kifehéríteni a gazdaságot, akkor nagyon gazdag ország kerekedne mindkettőből. Olaszországból a különböző szàmìtàsok szerint Euròpa első hàrom leggazdagabb orszàga közt lenne.

Addig meg vigasztaljon az a tény, hogy idén már túlléptük azt a határt, amíg az adóra kerestünk, most jöhet a mi részünk.

Mindennapok

Elszólás baloldalon

A hétvégén tartották az önkormányzati választások második fordulóját (ahol az első fordulóban nem volt sikeres a választás). Ahogy az várható volt, Berlusconiék nyertek a legtöbb helyen, de azért a baloldali fellegvárak nagyrésze megmaradt (Bologna, Firenze). Ami miatt viszont írom a bejegyzést, az a baloldal vezetőjének, Franceschini-nek ezzel kapcsolatos megjegyzése: „csak mindig így veszítsünk”. Mit mondjak, itt is ráférne a frissítés a baloldalra 🙂

Étel - ital

Frittura di pesce

Frittura_di_pesce

Ez is olyan étel, amit, ha tengerpartnál járunk, érdemes megkóstolni. Bár olajban sült, azért még egy meleg nyári napon is megéri mondjuk vacsorára kérni, mert ha jól van elkészítve, akkor nagyon finom. Egyszerű a receptje, mindenféle tenger gyümölcsét (rákocskákat, polipot, tintahalat) és tengeri halak kisebb darabjait egy sós palacsintatésztába mártják (nem túl sűrű a tészta), és forró olajban kisütik. Akkor a jó igazán, ha nem olajos, hanem könnyed, vékony tésztaréteg fedi. A halfélék mellett gyakran találunk gyufaszál-formájúra szelt cukkinit, répát, amit ugyanígy – a többivel együtt- kisütnek. Egy kis citromlével megcsöpögtetjük, és már ehetjük is.

Tévé-kultúra

Operettország

Nem szeretném, hogy ez a bejegyzés egy amolyan „bezzeg az én időmben” hangulatú legyen – annál is inkább, mert a korom még nem indokolná ezt :), de azért néha határozottan megijedek attól, hogy hogy mennek itt a dolgok.

Mert ez a Berlusconi-jelenség több mint félelmetes. Van ez a saját erejéből és ambíciójából meggazdagodott ember, aki ki tudja miért, de betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy a politikában is karriert csináljon. Van mellé egy húsz évvel fiatalabb felesége, aki – legalábbis a hivatalos verzió szerint – miatta hagyta ott a munkáját (színésznő lenne, ha minden igaz, na de hol van az már), de akit az utóbbi években sorra nyilvánosan csal meg még nála is sokkal-sokkal fiatalabb nőkkel. Legutóbbi ilyen „bulija” a Noemi-ügy, amitől most már lassan egy hónapja hangos a sajtó, és aminek kapcsán kiderül, hogy a villájába ilyen alig felnőtt lányokat hív meg akik segítik a szabadidejét eltölteni. Aztán ha nagyok lesznek, akkor veline-ként bekerülhetnek a tévébe, és ha nagyon jól teljesítenek, akkor akár EU-s parlamenti képviselő vagy miniszter is lehet belőlük (mert szerinte egy nőtől ezek a tulajdonságok már elegendők a politikai szerephez). De legrosszabb esetben kifognak egy milliomos férjet és minden meg van oldva. Már ha el tudják fogadni a „légy szép és hallgass” szerepet, ahogy azt tanácsolta a kampányában a munkanélküli fiatal lánynak. De ha épp ráér a miniszterelnök, akkor a focicsapatának legdrágább játékosait adja-veszi – most éppen Kakát – nagyon sok pénzért, fociszerető honfitársai (és ebből itt van néhány) nagy megrökönyödésére. És ezekről a dolgokról aztán hosszasan beszélnek. Tévé, újság, internet, minden és mindenki erről beszél. Csak közben a miniszterelnök végigvitt egy olyan törvényt, ami neki kedvez majd, ha végetér a hivatali ideje és eltűnik a jog előtti „érinthetetlensége” – ebből most már nem lesz gond. Majdnem sikerül egy másik törvénnyel a rivális tévéadókat leszerelni. Meghívja és pompásan vendégül látja Kadhafit, akivel senki más nem áll szóba Európában (na jó, annyi a mentsége, hogy mégiscsak olasz gyarmat volt, meg hát az energiahordozók is jól jönnének mostanság). Állami repülőgépen utaztat akit csak akar (na jó, azért az állami javak saját célú igénybevétele is erős beágyazottsággal bír a társadalomban). Meghurcolja azt az újságírót, aki a villájáról távoli képeket készít, csak a miheztartás végett. De ezekről a dolgokról keveset beszélnek. Hiszen mégiscsak három dolog van, ami az embereket érdekli: a foci, a nők meg a családi botrányok, a többi meg már politika. Ami nem is olyan nagyon meglepő, tekintettel arra, hogy a 30 évesnél fiatalabbak már egy olyan világban nőttek fel, ahol a Berlusconi-média vitathatatlanul lenyomott minden egyéb médiaterméket, így aztán gyakorlatilag csak az ő tévéjét nézik, csak az ő értékvilágát ismerik fel és el. Miért is csodálkozunk akkor azon, hogy még mindig ő viszi a szavazásokon és a közvélemény-kutatásokban a prímet, meg a 70%-ot…

Mindennapok

Számok az olasz társadalomról

Van néhány meglepően magas szám, amivel Olaszország kevésbé ismert oldalát ismerhetjük meg.

Itt van például a Euròpàban a legtöbb vállalkozás, 60 millió lakosra jut 3 800 000 cég. Hogy megértsük ennek jelentősségét, a nagyjából azonos népességű Franciaországban egy millióval kevesebb a vállalkozások száma. Nemhiába mondják, hogy az ország a kis- és középvállalkozásokra épül. Még egy jelentős dolog, ha már a vállalkozásokról beszélünk: fontos előrelépés az itteni nőknek, hogy jelenleg egy nő, Emma Marcegaglia vezeti a Confindustria-t, a vállalkozások, cègek érdekvédelmi szervezetét. Mivel itt Olaszországban a szakszervezetek, munkaadói szervezetek sokkal nagyobb szerepet játszanak a politikai döntések meghozatalában, mint akár otthon, van ennek súlya, „vizibilitása”.

De hogy ne csak a munkáról beszéljünk: hivatalosan 9,9 millió önkéntest tartanak számon Olaszországban (és két éve még 2 millióval többen voltak), ebből katolikus szervezetekben 200 000 dolgoznak. 21 021 önkéntes szerveződés van, a non profit világ évente 40 milliárd eurót számláz. A 65-75 év közöttiek 11%-a vállal önkéntes munkát, így ők többen vannak, mint az ugyanilyen korú emberek közt azok, akik ilyen segítséget igénybe vesznek. Persze azért fontos tényező, hogy a jogi környezet is más, értékeli az önkéntes munkát. Ha például egy alkalmazott az állam által elismert szervezetben önkéntes, és az önkéntes munkája miatt nem dolgozik a munkahelyén, akkor is kap fizetést – azt az összeget az állam téríti meg a munkaadónak. Egy kolléganőm férje például évek óta egy fogyatékos emberekkel foglalkozó szervezetnek dolgozik, így gond nélkül mehetett el egy hétre segíteni az abruzzoi földrengés áldozatainak – természetesen jól szervezett munkarendben, adott feladatra, mert ezen a szinten az önkéntes világ is profin működik.

Kultúra

Nyelvi kölcsönök

Nemrég olvastam egy nyelvészeti tanulmányt, amely szerint a magyar „pogácsa” szó a “foccaccia”–ból ered. A délolasz (kemencében, azaz hamuban) sült kenyértésztát hívták (hívják) így, ami a balkáni nyelvek közvetítésével érkezett a magyar nyelvbe, és némi változás után „pogácsaként” él tovább. Szóval nem hiába hamuban sült…

Hogy a másik irányban is van átjárás, azt az olasz nyelvben a golyóstollra használt „il biro” jelzi: a feltalálóról, Bíró Làszlòròl (aki egyébként Argentínában élt 30 évig) elnevezett toll nemcsak az olaszban „biro”, hanem a francia „bic” rövidítés B betűje is őt jelzi.

Mindennapok

Itt a vakáció az iskolában

És az olasz diákok nem a békés –áció, -káció, -akáció feliratokkal jelzik, hanem az utolsó tanítási napon (lehetőleg záp-) tojással és liszttel dobálják meg egymást. Így tűnik, hogy ez nem egy régi hagyomány, volt ugyan azelőtt is, de nem mindenhol és nem mindenki vett benne részt. Most viszont elég, ha nyitott szemmel járunk a városban, minden iskola előtt lisztes – szétplaccsant tojásos járda fogad.

Munka-tapasztalat

Az olasz és a magyar munkatempóról

Amikor elkezdtem itt Olaszországban dolgozni, nagyon idegesített néhány dolog. Hogy a határidők csak amolyan jelzésértékkel bírnak, soha senki semmit nem tart be. Hogy ha emailben kérek információt, szinte sosem kapok választ, mindenképp telefonálnom kell, ha valamire azonnal akarok megoldást. Hogy mindenbe belekapunk, de megcsinálni mindig csak azt csináljuk, amit valami miatt már egyáltalán nem lehet halasztani, na de akkor viszont rohamtempóban és idegesen. Szerződéseket általában utólag írunk meg, a kifizetésekről már nem is szólva. Röviden tehát tökéletes káosz van mindenhol, amerre a szem ellát. Én a magam poroszos felfogásával azonnal nekiláttam dolgozni, ha valaki szólt, hogy csinálunk egy projektet, mondjuk a negyven feletti nők átképzésére, feltételeztem, hogy az a valaki már tudja, milyen forrásból, milyen célcsoportnak, és a projekt hogyan illeszkedik valamiféle általános elgondolásba (stratégiába). Ezzel aztán sikerült is magam párszor nehéz helyzetbe hozni. Mert a legtöbb esetben mindaz, amit én készpénznek vettem, távolról sem volt kitalálva. Az egy kósza ötlet volt, és a rákövetkező másfél hónapban kiderült, hogy van forrás, de nem erre, nem ez lenne a célcsoport, és most egyáltalán nem ez a prioritás (így lehet, hogy a végén fiatal férfiak szakmai képzése lesz az egészből). És mindez nem két nap alatt derül ki, hanem telnek a hetek, mert mindenki rettenetesen elfoglalt, minden konkrét megbeszélést csak napokkal-hetekkel később lehet összehozni. Arról nem is beszélve, hogy a dolgok mindig valahol az informális találkozókon dőlnek el (amolyan, ja összefutottunk X-el a héten, és kávézás közben beszéltünk arról, hogy….), jobb tehát, ha folyamatos mozgásban vagyok és „véletlenül” összefutok mindenkivel, mintha egy adott találkozóra meghívok mindenkit.

De hogy van az, hogy az ország mégis működik? A déli részét (amiről itt északon legalább olyan véleménnyel bírnak, mint mondjuk valami harmadik világbeli országról, és hát a statisztikák nem is nagyon mondanak mást) is beleszámítva mégis a világ első tíz legnagyobb gazdaságának egyikéről van szó. Megközelítést kellett tehát váltanom. Nem arról van szó, hogy a rendszer nem működik, hanem arról, hogy a saját szabályai és feltételei közt működik. Ahogy ezt egy képzésen egy olasz tréner megfogalmazta (és nagyon egyetértek vele), ha grafikonként értelmezünk egy projektciklust, akkor a japánok az elején beleteszik a maximum energiát, ami miatt a ciklus végén már minimális erővel is garantált a sikeres befejezés. Az olaszok ellenben a projekt utolsó öt percéig a kevésnél is kevesebb energiát tesznek bele, ellenben az utolsó öt percben hihetetlen energiákat mozgósítva megcsinálnak mindent, amit kell. Ha ez túl elvont lenne, akkor álljon itt a helyiek Murphy törvénye, miszerint a befejezés előtti utolsó öt percet (napot, hetet) elvennénk, semmilyen munka nem lenne sosem megcsinálva. Ez rendszerszinten persze azt jelenti, hogy minden munka meglesz, csak épp másként oszlik el az elvégzésére szánt energia.

Ehhez jön még a sajátos déli kommunikációs rendszer. Itt ugyanis mindenki mindenben el kell hogy mondja a saját véleményét. Lehet, hogy ugyanazt mondja, mint a három előtte szóló, de neki akkor is joga van megszólalni és a saját mondanivalóját teljes terjedelmében kifejteni. Emiatt állnak elő olyan megbeszélések, ahol órákon át mindenki ugyanazt mondja. Én az elején ezeken a találkozókon azt gondoltam, hogy vagy autista itt mindenki (senkire sem figyel, csak mondja a magáét), vagy csak álmodom. De aztán megtanultam, hogy ez itt amolyan „alapjog”, mindenkinek jár, és ezen felül ezáltal „látszik” az ember, innen tudjuk, hogy az adott dologban vele is kell számolnunk.

Aztàn van még a concertazione ideája, azaz mindenkit meghallgatva konszenzusra kell jutnunk, kerül, amibe kerül. És ezek a célok a hatékonysággal egyformán nyomnak a latban, tehát egyáltalán nem elhanyagolhatóak. Ez talán a legnagyobb különbség az otthoni és az itteni munkamódszer közt. És ha ezt nem sikerül átprogramozni magunkban, akkor nehéz lesz az olasz munkakörnyezetbe beilleszkedni. Nem mondom, hogy könnyű, de idővel ezt is meg lehet szokni…