Munka-tapasztalat

Az olasz és a magyar munkatempóról

Amikor elkezdtem itt Olaszországban dolgozni, nagyon idegesített néhány dolog. Hogy a határidők csak amolyan jelzésértékkel bírnak, soha senki semmit nem tart be. Hogy ha emailben kérek információt, szinte sosem kapok választ, mindenképp telefonálnom kell, ha valamire azonnal akarok megoldást. Hogy mindenbe belekapunk, de megcsinálni mindig csak azt csináljuk, amit valami miatt már egyáltalán nem lehet halasztani, na de akkor viszont rohamtempóban és idegesen. Szerződéseket általában utólag írunk meg, a kifizetésekről már nem is szólva. Röviden tehát tökéletes káosz van mindenhol, amerre a szem ellát. Én a magam poroszos felfogásával azonnal nekiláttam dolgozni, ha valaki szólt, hogy csinálunk egy projektet, mondjuk a negyven feletti nők átképzésére, feltételeztem, hogy az a valaki már tudja, milyen forrásból, milyen célcsoportnak, és a projekt hogyan illeszkedik valamiféle általános elgondolásba (stratégiába). Ezzel aztán sikerült is magam párszor nehéz helyzetbe hozni. Mert a legtöbb esetben mindaz, amit én készpénznek vettem, távolról sem volt kitalálva. Az egy kósza ötlet volt, és a rákövetkező másfél hónapban kiderült, hogy van forrás, de nem erre, nem ez lenne a célcsoport, és most egyáltalán nem ez a prioritás (így lehet, hogy a végén fiatal férfiak szakmai képzése lesz az egészből). És mindez nem két nap alatt derül ki, hanem telnek a hetek, mert mindenki rettenetesen elfoglalt, minden konkrét megbeszélést csak napokkal-hetekkel később lehet összehozni. Arról nem is beszélve, hogy a dolgok mindig valahol az informális találkozókon dőlnek el (amolyan, ja összefutottunk X-el a héten, és kávézás közben beszéltünk arról, hogy….), jobb tehát, ha folyamatos mozgásban vagyok és „véletlenül” összefutok mindenkivel, mintha egy adott találkozóra meghívok mindenkit.

De hogy van az, hogy az ország mégis működik? A déli részét (amiről itt északon legalább olyan véleménnyel bírnak, mint mondjuk valami harmadik világbeli országról, és hát a statisztikák nem is nagyon mondanak mást) is beleszámítva mégis a világ első tíz legnagyobb gazdaságának egyikéről van szó. Megközelítést kellett tehát váltanom. Nem arról van szó, hogy a rendszer nem működik, hanem arról, hogy a saját szabályai és feltételei közt működik. Ahogy ezt egy képzésen egy olasz tréner megfogalmazta (és nagyon egyetértek vele), ha grafikonként értelmezünk egy projektciklust, akkor a japánok az elején beleteszik a maximum energiát, ami miatt a ciklus végén már minimális erővel is garantált a sikeres befejezés. Az olaszok ellenben a projekt utolsó öt percéig a kevésnél is kevesebb energiát tesznek bele, ellenben az utolsó öt percben hihetetlen energiákat mozgósítva megcsinálnak mindent, amit kell. Ha ez túl elvont lenne, akkor álljon itt a helyiek Murphy törvénye, miszerint a befejezés előtti utolsó öt percet (napot, hetet) elvennénk, semmilyen munka nem lenne sosem megcsinálva. Ez rendszerszinten persze azt jelenti, hogy minden munka meglesz, csak épp másként oszlik el az elvégzésére szánt energia.

Ehhez jön még a sajátos déli kommunikációs rendszer. Itt ugyanis mindenki mindenben el kell hogy mondja a saját véleményét. Lehet, hogy ugyanazt mondja, mint a három előtte szóló, de neki akkor is joga van megszólalni és a saját mondanivalóját teljes terjedelmében kifejteni. Emiatt állnak elő olyan megbeszélések, ahol órákon át mindenki ugyanazt mondja. Én az elején ezeken a találkozókon azt gondoltam, hogy vagy autista itt mindenki (senkire sem figyel, csak mondja a magáét), vagy csak álmodom. De aztán megtanultam, hogy ez itt amolyan „alapjog”, mindenkinek jár, és ezen felül ezáltal „látszik” az ember, innen tudjuk, hogy az adott dologban vele is kell számolnunk.

Aztàn van még a concertazione ideája, azaz mindenkit meghallgatva konszenzusra kell jutnunk, kerül, amibe kerül. És ezek a célok a hatékonysággal egyformán nyomnak a latban, tehát egyáltalán nem elhanyagolhatóak. Ez talán a legnagyobb különbség az otthoni és az itteni munkamódszer közt. És ha ezt nem sikerül átprogramozni magunkban, akkor nehéz lesz az olasz munkakörnyezetbe beilleszkedni. Nem mondom, hogy könnyű, de idővel ezt is meg lehet szokni…

Reklámok