Munka-tapasztalat

Az olasz és a magyar munkatempóról

Amikor elkezdtem itt Olaszországban dolgozni, nagyon idegesített néhány dolog. Hogy a határidők csak amolyan jelzésértékkel bírnak, soha senki semmit nem tart be. Hogy ha emailben kérek információt, szinte sosem kapok választ, mindenképp telefonálnom kell, ha valamire azonnal akarok megoldást. Hogy mindenbe belekapunk, de megcsinálni mindig csak azt csináljuk, amit valami miatt már egyáltalán nem lehet halasztani, na de akkor viszont rohamtempóban és idegesen. Szerződéseket általában utólag írunk meg, a kifizetésekről már nem is szólva. Röviden tehát tökéletes káosz van mindenhol, amerre a szem ellát. Én a magam poroszos felfogásával azonnal nekiláttam dolgozni, ha valaki szólt, hogy csinálunk egy projektet, mondjuk a negyven feletti nők átképzésére, feltételeztem, hogy az a valaki már tudja, milyen forrásból, milyen célcsoportnak, és a projekt hogyan illeszkedik valamiféle általános elgondolásba (stratégiába). Ezzel aztán sikerült is magam párszor nehéz helyzetbe hozni. Mert a legtöbb esetben mindaz, amit én készpénznek vettem, távolról sem volt kitalálva. Az egy kósza ötlet volt, és a rákövetkező másfél hónapban kiderült, hogy van forrás, de nem erre, nem ez lenne a célcsoport, és most egyáltalán nem ez a prioritás (így lehet, hogy a végén fiatal férfiak szakmai képzése lesz az egészből). És mindez nem két nap alatt derül ki, hanem telnek a hetek, mert mindenki rettenetesen elfoglalt, minden konkrét megbeszélést csak napokkal-hetekkel később lehet összehozni. Arról nem is beszélve, hogy a dolgok mindig valahol az informális találkozókon dőlnek el (amolyan, ja összefutottunk X-el a héten, és kávézás közben beszéltünk arról, hogy….), jobb tehát, ha folyamatos mozgásban vagyok és „véletlenül” összefutok mindenkivel, mintha egy adott találkozóra meghívok mindenkit.

De hogy van az, hogy az ország mégis működik? A déli részét (amiről itt északon legalább olyan véleménnyel bírnak, mint mondjuk valami harmadik világbeli országról, és hát a statisztikák nem is nagyon mondanak mást) is beleszámítva mégis a világ első tíz legnagyobb gazdaságának egyikéről van szó. Megközelítést kellett tehát váltanom. Nem arról van szó, hogy a rendszer nem működik, hanem arról, hogy a saját szabályai és feltételei közt működik. Ahogy ezt egy képzésen egy olasz tréner megfogalmazta (és nagyon egyetértek vele), ha grafikonként értelmezünk egy projektciklust, akkor a japánok az elején beleteszik a maximum energiát, ami miatt a ciklus végén már minimális erővel is garantált a sikeres befejezés. Az olaszok ellenben a projekt utolsó öt percéig a kevésnél is kevesebb energiát tesznek bele, ellenben az utolsó öt percben hihetetlen energiákat mozgósítva megcsinálnak mindent, amit kell. Ha ez túl elvont lenne, akkor álljon itt a helyiek Murphy törvénye, miszerint a befejezés előtti utolsó öt percet (napot, hetet) elvennénk, semmilyen munka nem lenne sosem megcsinálva. Ez rendszerszinten persze azt jelenti, hogy minden munka meglesz, csak épp másként oszlik el az elvégzésére szánt energia.

Ehhez jön még a sajátos déli kommunikációs rendszer. Itt ugyanis mindenki mindenben el kell hogy mondja a saját véleményét. Lehet, hogy ugyanazt mondja, mint a három előtte szóló, de neki akkor is joga van megszólalni és a saját mondanivalóját teljes terjedelmében kifejteni. Emiatt állnak elő olyan megbeszélések, ahol órákon át mindenki ugyanazt mondja. Én az elején ezeken a találkozókon azt gondoltam, hogy vagy autista itt mindenki (senkire sem figyel, csak mondja a magáét), vagy csak álmodom. De aztán megtanultam, hogy ez itt amolyan „alapjog”, mindenkinek jár, és ezen felül ezáltal „látszik” az ember, innen tudjuk, hogy az adott dologban vele is kell számolnunk.

Aztàn van még a concertazione ideája, azaz mindenkit meghallgatva konszenzusra kell jutnunk, kerül, amibe kerül. És ezek a célok a hatékonysággal egyformán nyomnak a latban, tehát egyáltalán nem elhanyagolhatóak. Ez talán a legnagyobb különbség az otthoni és az itteni munkamódszer közt. És ha ezt nem sikerül átprogramozni magunkban, akkor nehéz lesz az olasz munkakörnyezetbe beilleszkedni. Nem mondom, hogy könnyű, de idővel ezt is meg lehet szokni…

Reklámok

10 című bejegyzés “Az olasz és a magyar munkatempóról” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

  1. En Magyarorszagon keveset dolgoztam (kb màsfèl èvet, pàlyakezòkènt) ès azt is egy munkahelyen, ahhoz, h megalapozott vèlemènyem legyen, de azt hiszem, mègis az àltalad leìrtak magyaràzzàk azt, h mig Magyaro-on az emberek dòntò tòbbsège iszonyù stresszben èl munkahelyèn kivul is, itt Olaszo-ban àltalàban mindent kònnyebben vesznek az emberek. Ez persze nem igaz a milanoi multikra, ahol a mukakorulmenyek inkabb az otthonira hasolnitanak. En itt Olaszorszagban tòbb mint 9 ève dolgozom (7 ève itt Firenzèben), az elejen nekem is nehèz volt megszokni, h sokkal “informàlisabb”minden, de meg kell hogy mondjam, szerintem az ember jobban is teljesit ha nem gyomorgòrccsel jàr be reggelente.

  2. Azt gondolom, hogy a munkahelyen kivuli magyar eletminoseg nem csak a munkakorulmenyektol fugg – sot!! Peldaul inkabb attol, hogy mennyire tud az ember a fizetesebol megelni, a tobbirol mar nem is beszelve.
    En egyreszt nem latom olyan negativnak a hazai helyzetet, sot, kimondottan szerettem a legtobb magyarorszagi munkamat, masreszt itt sem latom azt a felhotlen boldogsagot, amit sokan otthonrol elkepzelnek… Foleg a munkaban nem, de errol mar sokat irtam, hogy hogyan (nem) mukodik az olasz munkaeropiac.

    1. Ami pedig a mindennapi megelhetest illeti, nem hiszem , hogy az 1200-1300 euros atlagfizetesbol olyan sokkal jobban meg lehet elni, mint az otthoni 100 000 forintbol. Azt hiszem viszont, hogy itt a csaladok az elmult 40-50 evben elegendo tartalekot halmoztak fel (akar ingatlanok, akar egyeb ertektargyak formajaban) , amibol most meg megoldhato a megszokott eletszinvonal fenntartasa. Hogy egy nagyon egyszeru es nyilvan nem statisztikai adatotot mondjak: a korulottem levo osszes olyan csalad, vagy egyen akinek van sajat lakasa, gyakorlatilag mind csaladi segitseggel vette meg (ami a szuloknek nem okozott kulonosebb elszegenyedest). Kulonben honnan a turobol tudna egy ember az atlagfizetesebol osszesporolni egy 300 000 euros lakas (ami meg csak nem is valami nagy) hitelenek onreszet???

      1. Ehhez azért hozzátennék egy gyors számolást.
        Nektek kb. ugyanannyi ott egy lakást megvenni, mint itthon 100000 Ft-os fizuból egy 25 milliós lakást vagy agglomerációban egy új sorházi lakást… (ami hosszabb távra két gyerekkel számolva nem a világ közepe)
        Azt hiszem nem kérdés, hogy ehhez is komoly szülői támogatás kell, mert az önrészt soha nem teszed össze.

      2. Koszi Eszter, tulajdonkeppen en is ezt akartam erzekeltetni, hogy itt sem jobb semmivel egy atlagcsalad anyagi helyzete, mint otthon. Ez van. Pedig jo lenne meg olyan helyzetben elni, mint az olaszok (es egyeb nyugati orszagok) 30 eve…

  3. Persze, egyetèrtek veled, a kizàrolag munkahelyi indoklàs elèggè leszùkitèse lenne a valòs helyzetnek. Manapsàg sehol sem kònnyù, nem ugy èrtettem, h itt mindenki felhotlenebbul es boldogabban èl, mint Magyarorszagon, hanem azt, h az emberek vhogy mègis jobban viselik el a hètkòznapi problèmàkat ès gondokat. Sòt, ha az èn generàciomra gondolok, az egykori PSzF-es èvfolyamtàrsaim nem is èlnek olyan rosszul Magyarorszagon, sokkal jobb àllàssal, mint amilyen nekem itt akadt…. Az elejen en is hajlamos voltam elòre kètsègbe esni minden potenciàlis problèmànàl de azt megtanultam, h felesleges elòre aggòdni, elòbb-utòbb ugyis minden megoldodik valahogy…

    1. En ezt mar tobbszor, tobb bejegyzesben is leirtam: a mi korosztalyunk (35 korul) diplomaval, esetleg 1-2 nyelv ismeretevel mar sokkal jobb helyzetben van otthon, mint ugyanez a reteg itt Olaszorszagban (meg jo nehany nyugati orszagban) – ha egyaltalan van mar normalis munkaja… Ez koszonheto annak, hogy epp a rendszervaltast koveto humaneroforras-urben kerultek ki a munkaeropiacra, es volt olyan eladhato tudasuk, ami az “oregeknek” nem volt. Annak, hogy sok multi keletre hozta a munkat (amiert rendesen ferde szemmel neztek rank nyugaton, pedig ok azert a penzert esetleg neki sem alltak volna). Annak, hogy pl Olaszorszagban az atlageletkor, raadasul a munkaban maradasi kedv (nem egyenlo a nyugdijkorhatarral) sokkal magasabb, mint otthon. Es meg sorolhatnam…

  4. Abban is egyetèrtek, h otthon mindenki azt hiszi, h itt minden milyen kònnyù, minden milyen jò, pedig egyszerùen arròl van szò, h az olaszok màskèpp èlik meg hètkòznapi dolgaikat.

  5. Lecsùszott a 6.sz. kommentem a tièd alà, pedig elòbbi..na mindegy. Szòval, egyetèrtek, ezek szerint kb egykoruak is vagyunk.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s