Mindennapok

Ismét fennforgás van, avagy a kereszt ès tàrsai

Nem, nem Berlusconi mondott le (sajnos), de igaz, hogy amint leírtam a múlt héten, hogy valamelyes nyugalom van a politikában, egyből történt tutto e di piú, bár ezen Murphyt ismerve még csodálkoznom sem kellene.

Vegyük rögtön a kereszt-ügyet: egy kétgyerekes anya úgy gondolta, hogy nem feltétlen kellene az iskolai osztályokban keresztet tartani a falon, és ezen ötletével egyből az Európai Bíróságig ment, amely rendben ki is mondta, hogy jobb lenne, ha mindenhonnan levennék a keresztet. Namost, ezeket a problémákat laikusabb országokban már réges-régen vitatgatják, itt-ott helyileg el is döntötték, de kérem, ez egy olyan ország (ahogy a mùlt hèten nagy megdöbbenèssel hallottam), ahol a Familia cristiana-t ma több példányban nyomják (ès adjàk el), mint az Espressot vagy a Panoramat (csak hogy otthoni szemmel is értsük: mintha Magyarországon többen vennék az Új Embert, mint a HVG-t – ugye, hogy abszurd?). Itt tehát nem olyan egyszerű az elméleti laikus államot megvalósítani. És meg kell hogy mondjam, én ez utóbbinak vagyok a híve, ami valószínűleg már máskor is kiderült, mégis az motoszkál bennem, hogy rendben van levenni a kereszteket, de akkor kérem ugyanabban a pillanatban betiltani a csadort, kendőt, és minden egyéb vallási jelet. Tudom, hogy logikailag nem áll meg az érvelésem, mert az iskola fala közügy, a saját ruházatom meg magánügy, mégis azt hiszem jogos, hogy ha elvárjuk magunktól, hogy toleránsan viszonyuljunk a nagyon más kultúrájú bevándorlókhoz (mindenki azt mond, amit akar, nekem a csador a női elnyomást szimbolizálja), akkor talán azt is megengedhetjük magunknak, hogy a saját kultúránkat is élni hagyjuk.

Reklámok