Firenze

Hùsvèti szokàs Firenzèben

A “scoppio del carro” (kocsirobbanàs:) e il volo della colombina (galambroptetès)

Hàt ìgy vagyunk itt Firenzèben, ilyen helyre kis szokàsok vannak errefelè Hùsvèt alkalmàbòl 🙂

Mindkèt izgalmasnak hangzò dolgot hùsvèt napjànak reggelèn a dòm elott ejtik meg.

Eredete, legalàbbis a legendàk szerint a kereszteshaborùkig nyùlik vissza, amikor is a Szent Sìr felszabadìtàsànak èrdekèben toborzott csapatba jelentkezett 2500 firenzei is Pazzino di Ranieri de’ Pazzi vezetèsèvel (jò kis nèv:)

Eppen neki adomànyoztak a hadjàrat vègèn, a csata alatt tanusìtott bàtorsàgàèrt, 3 kovet a Szent Sìrbòl. Ezekkel a kovekkel tuzet tudott csiholni ès a szent tuzet egy kocsival elvinni a firenzei hàzakba a Hùsvèt alkalmàval.

Az 1500-as èvektol a colombina (egy kisebb testu galamb) a csorèben egy olajfaàggal viszi a tuzet hàzròl hàzra (A legenda szerint, nem gyozom hangsùlyozni:)

A nèphagyomàny szerint a galamb a dòmbòl indul ès oda is tèr vissza. Ha nem ìgy lenne, abban az èvben rossz termès vàrhatò.

Nèphagyomàny, persze, de azèrt a leìràsok megjegyzik, hogy 1966-ban, a nagy firenzei àrvìz èvèben a galambnak nem sikerult az utat megtennie.

Erdekessèg, hogy a dòm elè èrkezo kocsit hagyomànyos ruhàkba oltozott szereplok kìsèrik màr az 1400-as èvek òta.

Vállalkozó - nõk

Jövendõbeli vàllalkozònõknek

Csatolom azt a meghìvòt, amivel jövendõbeli vàllalkozònõknek szervezett konferenciàt ajànlok a figyelmetekbe.

Toszkànàban hàrom alkalommal, hàrom vàrosban szervezik meg, az elsõt màrcius 24-èn Firenzèben (jelentkezni màrcius 19-ig lehet).

Szò lesz business planròl, igènybe vehetõ tàmogatàsokròl, egyàltalàn: mindenrõl, ami a kezdèshez fontos lehet.

I PRIMI PASSI PER UN’IMPRESA IN ROSA

Es a jelentkezèsi lap:

Scheda di partecipazione_Seminari WAI

Mindennapok

Kàromkodnak, de tagadjàk…

Erdekes jelensègre hìvnàm fel a figyelmet, ami mostanàban kulonosen aktuàlis.

Az olaszok ugyanis sokszor, sokat ès vàltozatosan szitkozòdnak. Szinte minden mondatban beszalad egy ca…ppero, vaffan..bagno, stronz.. scemo. Nem is sorolom. De! katolikusok lèvèn, meg a hagyomànyok stb stb, (nyilvànosan legalàbbis) kerulik az Isten nevèt tartalmazò kàromkodàsokat. Sot, nèmi hipokrita hozzààllàssal mèg ha mondja is valaki, màstòl nem szìvesen hallja.

A focistàk pèldàul folyamatosan hasznàljàk a szitkokat, kàromkodàsokat. Ki tudja mièrt, de most jott el az ideje, hogy a hatòsàgok pèldàt statuàljanak, ìgy aztàn eltiltottàk pàr meccstol az egyik edzot. Es ott beindult a gèpezet, mert – egy szàjròl olvasò siketnèma segìtsègèvel – lefuleltek pàr kàromkodò jàtèkost is. Csakhogy: egy egyèbkènt mèlyen vallàsos jàtèkos azt àllìtja, hogy nem porco D.o-t mondott, hanem porco ZIO-t. Na, ezzel most akkor mi lesz?? Mert az nem kàromkodàs. A biztonsàg kedvèèrt eltiltottàk a jàtèkost is.

A kèrdès azèrt tovàbbra is: meddig marad az àlszent hozzààllàs??

Kultúra

1848-49 / Magyarorszàg / Itàlia – 2. rèsz

Az 1948-49-es szabadsàgharc kapcsàn az olasz-magyar kapcsolatokròl  ma Madaràsz Imre tanulmànyàbòl idèzünk:

“A magyar és az olasz nemzeti forradalom irodalmi találkozásainak krónikájában külön fejezet illeti meg Petõfi Sándor olaszországi kultuszát.

Aleardo Aleardi, a hazafias költõ, aki 1848-49-ben az elsõ olasz függetlenségi háborúban részt vett a római és velencei forradalmi eseményekben, s ezért börtönbüntetést is el kellett szenvednie, a második függetlenségi háború idejébõl való, 1861-ben publikált A hét katona (I sette soldati) címû elbeszélõ költeményében Petõfit mint “Sándort” szólítja meg, mivel az olaszok keresztnevükkel nevezik legnagyobb géniuszaikat (elég Dantéra, Leonardóra, Michelangelóra, Raffaellóra, Galileóra utalni): “paraszti Türtaiosznak”, “a dalok és a kard kegyeltjének” nevezi, s elsiratja õt és “a haldokló Magyarországot”, amely még sírját sem ismeri, “ahol letérdelvén elsirathatná” nagy fiát, akit “egy kozák embervadász”, tatár vagy “a magas hegyek vad lakója” ölt meg.

Szicíliában valóságos Petõfi-fordító “iskola” mûködött: az udinei hungarológus, Roberto Ruspanti külön könyvet írt róla. A messinai Tommaso Cannizzaro 1882-ben Alpokon túli virágok (Fiori d’Oltralpe) címû kötetében tette közzé Petõfi-fordításait, némelyiket szicíliai dialektusban. Az Agrigento melletti Sciaccából való Camillo Sapienza Ragusában 1901-ben külön Petõfi-verskötetet publikált (Traduzioni dall’ungherese di Alessandro Petõfi). A notói Giuseppe Cassonét (1843-1910) Ruspanti Petõfi “olasz hangjának” és “olasz apostolának” nevezi, Koltay-Kastner Jenõ pedig egyenesen “a nagy magyar költõ mind közt legjobb külföldi fordítójának” minõsítette: Cassone úgyszólván élete végéig fordította Petõfi költeményeit, köztük Az apostol t és a János vitéz t is, fordítói érdemeiért a Petõfi Társaság tiszteletbeli és a Kisfaludy Társaság levelezõ tagja lett.

Hála e derék fordítóknak, Petõfi Olaszországban is a szabadság, a nemzet és a nép ügyéért tollal és karddal küzdõ vátesz jelképe lett. Az egységes Olaszország koszorús poétája, Giosue Carducci, az olasz irodalom utolsó, minden szempontból klasszikus költõje (Croce szavával élve, “utolsó vátesze”) és elsõ Nobel-díjasa 1872-ben Goffredo Mamelivel, az olasz nemzeti himnusz (Fratelli d’Italia, 1847) szerzõjével, a mazziniánus Római Köztársaság 1849-es védelmében hõsi halált halt költõvel hasonlította össze Petõfit, de az összehasonlításba bevonta a németek szabadságharcos költõjét, a Napóleon ellen vívott lipcsei csatában hõsi halált halt Theodor Körnert is (az õ emlékének ajánlotta Alessandro Manzoni 1821 Márciusa címû nagy hazafias “polgári ódáját”): “Petõfi igazibb költõ volt. Költészetében benne van a vad puszta napja, a magyar ló vágtatása, a tüzes magyar bor heve, a magyar lányok formás szépsége. S mennyire átérzi nagy, nyugodt természetét! És mennyire szereti borát és lányait! Megénekli a magyarok istenét is, mert az hazája hagyományait jelképezi: de fõleg a szabadságot szereti és dalolja, minden nép szabadságát: ebben õ negyvennyolc fia, mint Mameli… És meghalt, miután kiürített sok hazai borral töltött poharat, megcsókolt sok hazai leányt, lekaszabolt sok osztrákot és kozákot; meghalt, hátrahagyva egy kötetnyi verset, melyek az utóbbi negyven év legszebb európai versei közé tartoznak. Meghalt? Nem, eltûnt, mint egy szép görög isten. Nem látták visszatérni, és nem találták meg a testét soha. És a magyar paraszt meg van gyõzõdve róla, hogy a honvéd költõ (a honvédet Carducci magyarul írja – M. I.) nem halt meg; a bármikor visszatérhet… [[Otilde]] is mítosz.”

Kultúra

1848-49 / Magyarorszàg / Itàlia – 1. rèsz

Az olasz-magyar (kulturàlis, kereskedelmi stb) kapcsolatokat kutatjàk nèhànyan, ès elèg sok anyag fellelhetô az interneten is.

Most màrcius 15-e közeledtèn összeszedtem nèhàny èrdekessèget az 1848-49-es esemènyek Toszkàn vonatkozàsaibòl (forràs: Giorgio Petracchi tanulmànya, rövidìtve).

Mindenekelôtt Kossuth itàliai “kultuszàt” emlìtenèm, ami màr a torinòi szàmûzetèse elôtt igen eleven volt. “Az “Éljen Kossuth!” jelszó 1849 nyarán sok olasz városban terjedt el, különösen Toszkánában, Piemontéban és Venetóban. Ismeretlen kezek írták fel szénnel a paloták falára, ezt kiáltozták a diákok az utcákon, ezt ismételgették a szabadelvûek a kávézókban és suttogták a szalonokban. A mítosz hosszasan született.

Szülôi a toszkán zászlóaljnak azok a fiatal egyetemisták voltak (pisaiak, firenzeiek, pistoiaiak), akik 1848. május 29-én Curtatonénál és Montanaránál harcoltak. Három nappal a csata elôtt fraternizálásra szólító kiáltványt intéztek a magyar testvérekhez: Viri Fratres Hungarici Milites Strenuissimi Mantuae Consistentes.

Szülôi voltak azok a szökött magyar katonák is, akik az úgynevezett “külsô” toszkán zászlóaljba álltak be. Szülôi voltak a szabadelvû és baloldali demokrata lapok. Ezek úgy hivatkoztak Domenico Guerrazzira, a demokrata toszkán kormány egyik triumvirjére, mint Toszkána Kossuthjára.

Kossuthot tehát Olaszországban politikai mítoszként kezelték. Valószínûleg a szó modern értelmében ez volt a politikai mítosz egyik elsô megjelenése ès ez a politikai mítosz az olasz—magyar barátság egyik alapja is.

A szabadelvû Nazionale 1849. augusztus 25-i számában Kossuthot a vallásos hit és a demokrácia valaminô kombinációjaként írja le:

“Kossuth beszédei valami arab hévbôl és vallásos lángolásból tevôdnek össze, amely Mohamedet és Cromwellt juttatja eszünkbe. Szavai, még inkább mint a tettei, a kor hôsévé avatják. A nép bálványa, akinek az útmutatásaiban megbízik. Elhivatottságának biztos hitéhez legyôzhetetlen erô kapcsolódik, valamint a szervezésben megmutatkozó lángész.”

Ezzel ellentètes leìràst is talàlunk, amely megpróbálja Kossuth mítoszát leépíteni, méghozzá egy ellenmítosz felépítésével, ebben a magyar számûzöttet a természet rendjének megzavarójaként tüntette fel, olyan demagógként, akit Isten és az emberi világ is kivet magából. Az Eco, a vallási-reakciós firenzei lap, az Osservatore Romano vezércikkét átvéve ezt írta:

“Három forradalom fenyegeti Európát azzal, hogy a mélységbe taszítja: a francia, a német- és az olaszországi. De milyen gyümölcsöt aratott le a három rossz szellem: Ledru Rollin, Kossuth és Mazzini? Proskribáltak, szökevények, az emberiség nagy családjából kivetettek.”

Az inkább “tragikus végkifejlethez” még hozzátartozik egy epizód, amely hozzásegít Kossuth toszkánai mítoszának felméréséhez.

1849 júniusában Pistoiába érkezett az osztrák csapatok egyik osztálya, a Károly Ferenc fôherceg 52. ezredének 2. zászlóalja, Francesco de Mayer ezredes vezetése alatt. A seregtest túlnyomórészt magyarokból és horvátokból állott, külön szállásolták el ôket: a horvátokat a városon kívül, az Erôdben, a magyarokat a San Leopoldóban, Pistoia szívében. A magyarok rokonszenveztek a polgársággal és leváltották ôket. A nép és a magyarok fraternizálásának jelensége egész Toszkánában elterjedt. Több városban is jelezték, hogy a magyarok és a helyi polgárok a kávézókban nagy kedvvel szidták együtt az osztrákokat. Pistoiában nem egy katona és tiszt — közöttük sok diák — a helyi családok vendége volt. Latinul értekeztek. Amikor pedig a fiatal magyarok ismerôseiket a “Caffé della Porta vecchia”-ban felismerték, latinul köszöntötték ôket, amit azok ugyanazon nyelven viszonoztak. A dolog odáig fajult, hogy a fiatal pistoiaiak a magyar tiszteket az utcán az “Éljen Kossuth” jelszóval köszöntötték. Június 28-án a helyi Forteguerri Líceum tizenhat éves diákja, Attilio Frosini, a Kossuth-jelszóval köszöntötte a magyarok szálláshelyéül szolgáló palota egyik ôrét; elôször ugyanavval a jelszóval válaszoltak neki. Fél órával késôbb azonban, amikor ugyanaz a diák meg kívánta ismételni ugyanazt a rituálét, a forgatókönyv megváltozott. Lehet, hogy megváltoztatták az ôrséget, lehet hogy végét akarták vetni a fraternizálásnak, mindenesetre a fiatalembert becsalták az udvarba, letartóztatták, és egy nap múlva kivégezték a Santa Barbara Erôd terén.

Azokban a napokban a magyar hadsereg a szabadságharc utolsó csatáit vívta. Kossuth mítosza ellenfénybe kerül (a fôhercegi Restauráció periódusában vagyunk), amennyiben ekkor a lapok csupán rövid krónikákat szentelhetnek a távoli erdélyi csatamezôknek. Az asztalfiók számára írott krónikákban azonban Kossuth mítosza megmarad. Magyarország vereségét ezek az újságírók Európa vereségének tartották. Magyarországot Európa védôbástyájának tekintették: vajon ezt a felfogást is mítosznak kell tartanunk? Mindenesetre Magyarország vereségét a toszkán krónikások úgy fogták fel, mint ami az orosz befolyásnak nyitja meg az utat Európa felé, ez ellen alakult ki az az ideológiai front, amely a jövendôbeli krími szövetség alapjait képezte).

Ugyanazok a krónikaírók átvették az osztrák lapokból és hûen közölték Kossuthnak és a feleségének testi ismertetôjegyeit. Ime a Kossuthéi:

“Kossuth Lajos volt ügyvéd és pénzügyminiszter, a Honvédelmi Bizottmány volt elnöke, Magyarország kormányzója, 43 éves, született Monokon, Magyarországon, katolikus hitvallásban (Kossuthot valójában protestánsnak tartották, nem tudni, hogy ez tudatos hamisítás, avagy téves információ volt; mindenesetre, az olasz — katolikus — kontextusban ez egy további rokonszenvelemnek számított), nôs. Középtermetû, erôs, eleven személy, arca tojásdad, sápadt arcszínû, magas és nyílt homlokú, haja gesztenyebarna, szemei égszínkékek, szemöldökei feketék, orra finom metszésû, szája kicsiny és jó alakú, fogazata ép. Nagy bajuszt visel, haja hosszú és göndör, feje tetejét nem borítja teljesen. Beszéli a magyart, a németet, a latint, a szlávot és egy kevés franciát. Amennyiben nyugodt, magaviselete fennkölt és méltóságos. Hangja kellemes, lassan beszél. Altalában enthuziasta benyomását kelti. Külsô megjelenése azonban nem fedi egészen morális karakterének lehetôségeit.”

Kossuth mítosza túlélte bukását, és továbbra is a liberális forradalom hazafi-képéhez kapcsolódott, ezt a képet nem karcolta meg és nem árnyékolta be törökországi menekülése sem. 1850-ben jelent meg Firenzében Kossuth 1849-ben, Viddinben kelt levele, Giuliano Landuccinak, a pisai egyetem diákjának gondozásában. A fordítást magyarázat elôzi meg. Mindennek ellenére, a magyarázat teljes mértékben védi, hitelesíti és fenntartja Kossuthnak az összeesküvésre és árulásra vonatkozó elméletét, mint ami a magyar forradalom bukásának oka volt.

Kossuthnak a kommentárokban megtalálható dicsôítése természetesen párosul Görgey gyalázàsával. Amint ismeretes, a vádak ellen Görgey emlékiratainak közlésével védte magát. Ez Torinóban, fordításban 1852-ben jelent meg, La mia vitae le mie opere in Ungheria negli anni 1848 e 1849 címmel. Ez persze nem azt jelenti, hogy Kossuth torinói mítosza elhomályosította volna a firenzeit. Kossuth elsô politikai életrajza Torinóban jelent meg, egy évvel késôbb, 1853-ban, a Serie di biografie contemporanee per L.C. sorozatban, az Agostini nyomda termékeként. Ez Kossuth 1848—1849-es tevékenységét kedvezôtlen fényben tünteti fel, valójában Görgeyt védi és pénzügyi vétségekben marasztalja el Kossuthot.

Firenzében Kossuth teljesen más fényben jelent meg. Itt Kossuthot a kommentátor egyetlen dologban marasztalta el, késô bánat ez, ugyanakkor erkölcsi nagyságának elismerése.

Kossuthnak azt róják fel, hogy ámbár lehetett volna, mégsem vált Robespierre-ré, hogy nem robbantott ki Magyarországon polgárháborút, hogy nem mocskolta be a kezét magyar vérrel. A kommentátor következtetése:

“Ezzel a magára vonatkoztatott váddal nyerte el Kossuth az igazi hazafi hírnevét, minthogy hazájának jogrendjét védte, tehát a szabadság Apostolának ellenállhatatlan hír nevét.”

Ennek a kiemelésnek a párja egy másik kritika, amelyet Kossuthttal kapcsolatban a Nazionale képviselt, jóllehet eléggé tompított formában: Kossuthnak itt azt vetették a szemére, hogy nem vállalkozott egy hagyományos háborúra az osztrák és orosz seregek ellenében, illetve, hogy nem szervezett a betolakodók vonalai mögött partizánháborút. Ez a kritika meglepô, azonban arra emlékeztet, hogy 1847-ben, éppen Firenzében jelent meg egy kézikönyvecske, címe: A tökéletes partizán gyakorlati útmutatója, Lemonnier kiadványa (a szerzô költségén). A szerzô egy obskurus lengyel tábornok, neve Felice Raquillier, a napóleoni hadsereg volt vezérkari tisztje. Ez az értékes munkácska valamiféle bevezetés a népi háborúba, arra akarta megtanítani Olaszország népeit, hogy miként viseljék Ausztria ellen azt a fajta partizánháborút, amely Spanyol-, Orosz- és Poroszországban nyakát szegte a napóleoni egyeduralomnak.

A Kossuth ellen felhozott egyik bírálat (a Robespierre-szerep, valamint a polgárháború elutasítása) sem homályosítja a Kossuth-mítoszt, tekintettel arra, hogy egyik sem volt annak belsô ellentmondása. Ezek az életét és a nemzet szabadságharcát, illetve külsô megítélésmódok. És Karl Marx sem alkalmazhatta Kossuthra híres aforizmáját, melynek értelmében a történelmi személyiségek “kettôs alakban tûnnek fel, […] elôbb tragikusak, aztán komikusak”.

Mindazonáltal, 1852 után Kossuth mítosza Toszkánában, hogy úgy mondjuk, földalatti forrásként mûködik tovább. Ferdinando Ranalli munkájában (Le istorie italiane dal 1846 al 1855. Lemonnier. Firenze, 1858) Kossuth alakja már ezeken a leszámolásokon kívül jelenik meg. Nemzeti-szabadelvû arcéle végérvényesen bevésôdött. Igy jelent meg az 1860-ban Milánóban kiadott rövid életrajzban is.

A késôbbiekben a történetírás megpróbált súlyzottabb párhuzamokat keresni a magyar és az olasz összefüggésekben, a két Risorgimento között. Alberto Errera a szoros összefüggést Kossuth és Daniele Manin alakja között látta, ügyvédi elhivatottságukat vélvén közös karizmájuk alapjának, abban az értelemben, hogy mindketten a nép ügyét védték és óvták. Errera lapjain az “ügyvéd” alakja a nemzeti vallás “szentségviselôjének” felel meg, aki a népi szenvedélyeket képviseli (“melyeket a nép inkább érez, semminthogy ítél felôlük”). Mind a velenceiek, mind a magyarok — Errera szerint — Kossuthra és Maninra gondoltak, a következô kifejezéseket használván:

“Kossuth Lajos, Magyarország dicsôsége, én pedig az ô fia vagyok, és amit mondani fog, az az igazság. Daniele Manin megismételte Velencében hoj’ az ô jó apák és hoj mi mind a magzattyi vagyunk, meg hoj’ ki vele beszél nem még mon’hat semit.” (Daniele Manin a mi jó apánk és mind az ô fiai vagyunk és amikor ô beszél, az annyi.)

1880.

Tíz évvel késôbb, Angelo De Gubernatis, az olaszországi összehasonlító irodalmi kutatások “pátriárkája”, a Magyar Akadémia kültagja, azokat a “titkos és kivitelezhetetlen okokat” kutatja, amelyek a latinokat, a Mediterráneum lakóit és a magyarokat, Azsia fiait összekötik. És eme okok között jelentôs helyet foglal el Kossuth mítosza. Olyan valóság ez, amelytôl De Gubernatis nem tud eltekinteni, még rosszkedvében sem. Tulajdonképpen világossá válik, hogy De Gubernatis kedveltje Széchenyi István gróf. A mérsékelt Széchenyi, a “függesztett Duna-híd” megépítésének patrónusa, aki az ô számára nyitott és kozmopolita európai szellem; vele párhuzamosan azonban Kossuth végsôkig magyarságába zárt szellem volt, mi több, felmentést nyert ama súlyos hibák alól, amelyeket 1848—49 két éve alatt követett el. Mindezeknek ellenére, az olaszok elfeledték Széchenyi nevét (ha valamikor is hallották volna!), de mind a mai napig fellélegeznek Kossuth neve hallatára. De Gubernatis, akit teljesen összezavar ez a nyilvánvaló dolog, eme válasszal él:

“Le peuple aime se personifier dans un héros-martyr. Cette fois le héros-martyr s’est survécu et le peuple peut encore adorer Louis Kossuth”. (Azaz : « A nèp szereti magàt egy hõs-màrtìr szemèlyèvel azonosìtani. Ebben az esetben a hõs-màrtìr tovàbb èl, ès a nèp mèg imàdhatja Kossuth Lajost. »

Még De Gubernatis is nyilvánvalónak tartja ezt, még akkor is, ha szíve másfelé húzza.”

Kultúra

Könyvajànlò – hogy legyen mit olvasàsra javasolni olasz ismerõseiteknek

IL LIBRO
10/3/2010 – ROMANZIERE UNGHERESE
Krúdy, euforia del naufragio
Amato da Márai, raccontò con leggerezza la fine del mondo austro-ungarico. Arriva in Italia uno dei suoi romanzi più celebri
BRUNO VENTAVOLI
La copertina de 'Il giorno delle donne'Nell’ultimo giorno della sua vita, il 12 maggio 1933, Gyula Krúdy dovette anche subire le rampogne di un funzionario dell’energia elettrica perché gli mancavano i soldi per pagare le bollette. Si coricò nel letto e non si risvegliò più, abbandonato dal cuore. Forse anche dalla seconda moglie, che un mese dopo si risposò. Eppure era stato il massimo cantore della Belle Epoque budapestina. Fama, avventure, dolce vita. Márai, più giovane, lo considerava un tale maestro di stile che lo risuscitò in un romanzo. Non morì giorno in cui Krúdy non avesse scritto qualcosa: prendeva piume d’oca, inchiostro lilla, e raccontava storie per salvarle dall’apocalissi della Duplice monarchia con la stessa lucidità di Zweig o Roth, e con la leggerezza di chi sa che la vita non è cosa seria.

Il giorno delle donne, ora tradotto dal Cavallo di Ferro, è uno dei suoi romanzi più celebri. Uscito nel 1919, si intitola in originale Il premio delle donne, come il riconoscimento che in una clinica viene dato alla puerpera che ha partorito il primo figlio della giornata. Protagonista è János Czifra, impresario funebre di mezza età, sempre onesto e morigerato, perché ha visto troppi cadaveri e troppi pianti per cedere alle illusioni del vizio. E anche se non ha mai creduto nei fantasmi, si trova tra i piedi prima il diavolo, che lo accompagna a un banchetto nuziale, poi il proprio doppio, «Il Sogno», che lo scorta tra i tuguri delle prostitute, a spasso nel tempo, per le strade di Budapest. Nella filza di incontri con creature di carne o di sogno spicca Natalia, fanciulla romantica e sfortunata, che muore di parto e lascia la sua neonata da allevare all’impresario.

I romanzi di Krúdy non hanno trame, ma decine, centinaia di personaggi che vanno e vengono come carte nelle mani dell’indovino o come i capricci dell’inconscio che Freud sta esplorando nell’altra capitale dell’impero. Grandi aristocratici e solerti sarti, giornalisti e biscazzieri, contesse sdegnose e puttane romantiche, Krúdy racconta l’intera fauna umana senza gerarchie, ricchi e poveri, giovani e vecchi, santi e mascalzoni, tutti evanescenti come miraggi, tutti così somiglianti nei peccatucci e nei desideri proibiti sotto la crosta della rispettabilità. E soprattutto narra l’amore che scombina la vita, che spinge uomini e donne a cercarsi, tradirsi, bisbigliarsi finte promesse, tormentarsi di gelosia, in un eterno ritorno, talmente futile da essere l’unica cosa seria insieme alla morte. Era indulgente, Krúdy, con le debolezze umane, in fondo lui stesso era figlio d’una passione impropria. Suo padre, nobile e avvocato, aveva sedotto una semplice contadina, e prima di sposarla ci fece insieme dieci figli. E comunque, dopo le mattanze in trincea, che senso aveva scandalizzarsi se la moglie del salsicciaio mugola nel sonno pensando all’amante?

Gyula Krúdy era nato nel 1878 a Nyíregyháza, cittadina di betulle nel Nord-Est dell’Impero. Pubblicò il primo racconto a 14 anni. E non smise più. Tremila novelle, cinquanta romanzi, articoli di giornale. Possedeva una lingua meravigliosa, arricchita da un lessico immenso che s’estendeva dalla botanica agli utensili dei contadini. Sapeva descrivere Francesco Giuseppe o i briganti della pianura che rendevano la puszta simile al Far West. Arrivò a Budapest nel 1896, un anno simbolico. Perché l’Ungheria festeggiava i mille anni di regno e, dopo secoli di guerre perdute e di invasioni straniere, era finalmente potente, quasi alla pari con i fratelli austriaci. L’intera capitale si rifece l’immagine, s’ingioiellò di monumenti e palazzi liberty, nacque la prima metropolitana dell’Europa continentale. Da tutto il mondo giunsero donne esotiche per rendere felici i gaudenti che sciamavano nelle notti spensierate, persino soubrette pakistane e ballerine di colore dalla Florida. L’euforia rasentava la megalomania, il Parlamento appena costruito era il più grande del mondo, anche se a votare erano pochissimi.

Krúdy si fece strada, all’inizio, più come personaggio che come scrittore. Avventure galanti, duelli, carte e cavalli, gulyás e champagne. Viaggiò moltissimo, sempre all’interno dell’Austria-Ungheria, il suo mondo infinito finiva lì. Sentiva la modernità, godeva lo spirito dei tempi, ma voleva conservare nella scrittura la Kakania che aveva conosciuto e che stava tramontando. Cercava il tempo perduto come Proust, e sperimentava il flusso di coscienza prima di Joyce e Proust. Ai tempi della rivoluzione sovietica del ’19 scrisse per i rossi – non era comunista, la politica era troppo sciocca per interessarlo, semplicemente amava la giustizia, anche per i poveri – e sotto il fascismo di Horthy ebbe problemi. Poi diventò un mito nazionale, un modello letterario per ogni romanziere, fino al Nobel Kertész o a Esterházy.

Nel 1918 la Duplice Monarchia crollò. L’Ungheria fu pesantemente punita, ridotta a un terzo del suo territorio. Le violenze, la guerra civile, le esecuzioni continuarono oltre la fine del conflitto. Ma Krúdy non riusciva a rinunciare al delizioso piacere della nostalgia. Ragionare ironico e lieve sulle pene d’amore di quella folla che riempie le pagine del Giorno delle donne era confortante, non per deridere gli esausti innamorati, ma per capire che la vita non va presa tragicamente, come se i disastri capitassero solo a noi. Basta leggere un po’ di Zarathustra nel tempo libero e ripensare ai più bei piedini femminili di Pest, e tutto diventa più accettabile. Persino la fine del mondo. In fondo siamo soltanto uomini, neanche le sciagure sono così gravi.

Autore: Gyula Krúdy
Titolo: Il giorno delle donne
Edizioni: Cavallo di Ferro
Pagine: 223
Prezzo: € 16.50

Tévé-kultúra

Es igen, mègis lesz PDL lista Lazioban

Nem Olaszorszàgban èlo (vagy itt èlo, de a politikàval nem foglalkozò) honfitàrsaink valòszìnuleg egy kukkot sem èrtenek a cìmbol, pedig tanulsàgos àm a tortènet. Innen nèzve, otthonròl nèzve, meg ùgy egyàltalàn.

Tortènt, hogy a PDL nevu Berlusconi-pàrt elfelejtette idore leadni a helyi vàlasztàsokhoz elkèszìtett listàjàt Laziòban. Es itt àlljunk is meg egy pillanatra. A PDL nem egy elfelejtett kispàrt, lùzer emberekkel (e pillanatban kormànyon van). Lazio meg nem az az “istenhàtamegetti” falu, ahol senkit sem èrdekel  politika (a gyengèbbek kedvèèrt: Ròma règiòja :)). Vannak vàltozatok arra, hogy mièrt nem sikerult idoben leadni a listàt (ott volt, de kiment, èhes volt, enni ment, màrmint a lista leadòja), de a tèny tèny marad, eszerint nem indulhattak volna a vàlasztàson Lazio PDL-esei.

Volt is nagy felhordulès (pànikot nem mondanèk, mert valahogy vègig tudni lehetett, hogy ùgyis indulni fognak), ès intèzkedès ès uzengetès a sajtòban. Mìgnem Berlusconi addig abajgatta az egyèbkènt tole (nagyon helyesen) magàt tàvol tartani kìvànò) koztàrsasàgi elnokot, hogy az kiadott egy decreto-t – idehallgassanak minden politkai otletemberek -, ami “magyaràzò” funkciòval bìr. Azaz ugyanùgy nem lehet elfelejteni a lista leadàsàt, de csak most, csak ebben az esetben mègis elfogadjàk a kèsve beadott listàt.

Hogy egèszen vilàgos legyen, kinek àll a pàlya, Berlusconi mèg uzengetett erre-arra egy kicsit -ellensèges hivatalokròl, meg hasonlòkròl-, de a rend helyreàllt: azt csinàlnak, amit akarnak, ès mèg nekik àll feljebb.

Hmm, mondom, ismeros ez valahonnan…

Ja, ès kèrdezem èn: az idèn elfelejthetem leadni az adòbevallàsomat?? Ki ad majd ki decreto-t miattam???’

Infrastruktúra

Ez is Olaszorszàg

Bocsànat, de ismèt aktuàlis cikket olvastam a Nol-on, itt:

http://nol.hu/lap/hetvege/20100306-hianyzol_anya__de_a_penz_is

Itt Olaszorszàgban olyan àltalànos a jelensèg, hogy szinte màr “termèszetesnek” talàljàk (az egyèbkènt nagyon “csalàdbaràt” olaszok). Mivel az àllam àltal biztosìtott ellàtàsok nagyon gyèrek (gyes 6 hònapig, aztàn pedig munkanèlkuliseg – mivel bolcsodei ferohely nincs, akàr tobbèves vàròlistakra lehet feliratkozni; idosek/betegek gondozàsa megoldatlan, ha a csalàdnak lenne is rà pènze, akkor sincs az ellàtò intèzetekben fèrohely), rengeteg csalàd vàlasztja a feketèn foglalkoztatott bebiszittert, gondozòt, takarìtòt. En is ismerek olyan romàn not, aki csak a gyerekèt megszulni ès a nagymamàra hagyni ment haza, aztan jott vissza ide, ahol tobb csaladnal bejàrònokènt dolgozik napi 12 òràkat, keres kb 1000 eurot, meg kap egy szobàt valamelyik helyen, ahova viszont nem viheti a gyereket).

Szerintem ez is az olasz  tàrsadalom kèpmutatàsa… Ja ès ne felejtsem, hogy làttam màr projektet ukrajnai àrvahàzak megsegìtèsère, ahol a gyerekek egy jò rèsze nem àrva volt, hanem a nyugatra tàvozò szulok adtàk otthonba.

No comment.

(Viszont most szervezunk egy konferenciàt, ahol èppen errol lesz szò. )

Mindennapok

Az olasz fèrfiak… ès nõk

Mindenekelõtt ìme egy magyar cikk:

http://nol.hu/lap/eu/20100308-az_olasz_macso_nem_mosogat

Azutàn johetnek a mimòzàk is… ìme:

Merthogy Olaszorszàgban nõnap alkalmàbòl mimòzàt szoktak a fèrfiak a nõknek ajàndèkozni.

Es nem mellesleg az is szokàs, hogy nõnap estèjèn a nõk magukban mennek szòrakozni, fèrfiak nèlkul. Ahogy az egyik kollèganõm mondja, ilyenkor gyakran õ maga is szègyenkezik a viselkedèsuk miatt… Ettõl lennènek egyenjogùak? hàt nem is tudom….