“A nemzeti törvényhozó hatalomnak állást kellene foglalnia abban a kérdésben, hogy bizonyos körülmények közt lehetővé tegye kiskorú örökbefogadásának kiterjesztését az egyedülálló személyekre is” – így szól az olasz legfelsőbb bíróság 3572-es számú állásfoglalása (2011. február. 14. – szimbolikusra sikeredett a dátum)
A legfelsőbb bíróság egy egyedülálló genovai nő esetében hozta a fenti állásfoglalását, aki az Egyesült Államokban fogadott örökbe egy kislányt. Úgy látszik tehát, eljött az az idő, amikor az olasz parlamentnek vitát kell kezdeményeznie az egyedülálló személyek örökbefogadási jogairól – aminek egyébként semmi nem mond ellent a témát szabályozó 1967-es Strasbourgi egyezményben.
A genovai illetőségű hölgy két évig az Orosz Konföderációban élt az egyébként orosz származású kislánnyal együtt, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol kérvényezte és megkapta az örökbefogadást. Olaszországban ellenben a parlament még nem hozott olyan törvényt, amely ezt lehetővé tette volna, de a legfelsőbb bíróság érvényesnek nyilvánította az örökbefogadást, bár csak “enyhe formájában” (“mite”).
Mit is jelent ez? Az egyedülálló anyának bizonyos döntésekhez egy kinevezett gondnokkal kell egyeztetnie, nem „teljes értekű anya“ tehát.
De ugyanakkor a bírák hangsúlyozták, hogy megérett az idő az egyedülálló személyek örökbefogadási jogának kimondására Olaszországban is.
A Vatikán természetesen azonnal reagált: “általánosságban a gyerek érdekét kell figyelembe venni az örökbefogadásnál, ami egy apa és egy anya jelenlétét jelenti“ – mondta az ügyben megszólaló kardinális.
És persze a politikai reakciók is azonnal megérkeztek: „Kicsit furcsa, hogy egyáltalán szóba jön az egyedülállók örökbefogadási joga akkor, amikor annyi házaspár vár örökbefogadásra, vagy nem sikerül nekik a procedúra. Azt hiszem, hogy egy gyereknek joga van egy apához és egy anyához, és nem az állam dolga eldönteni, hogy jogilag csak fél családja legyen“ – mondja az ifjúságügyi miniszter, Giorgia Meloni.
Ellenkező véleményen van a baloldali párt szenátora, Ignazio Marini: „a legfelsőbb bíróság nagyon civilizált elvet fogalmazott meg: a gyereknevelés nemcsak egy pár kizárólagos joga, hanem bizonyos körülmények közt egy egyedülálló is szeretettel és figyelemmel tudja megvalósítani“.
Természetesen ez is azon kérdesek egyike, amely a legnagyobb ideológiai szakadékot jeleníti meg a különböző oldalak közt.
Törvény szerint az olasz állam nem teszi lehetővé az örökbefogadást az egyedülállóknak, ami azt is jelenti, hogy nem tudják elfogadni a más államban kimondott örökbefogadást, ha egyedülálló szülőről van szó. Ehhez képest a legfelsőbb bíróság forradalmi tettet hajtott végre, mert ugyan – nem mehetvén szembe a hatályos törvénnyel – nem teljes értékűnek fogadta el az örökbefogadást, hanem csak enyhébb formájában, de mégis feldobta a labdát: a törvényhozásnak foglalkoznia kell a kérdéssel.
Senki sem tagadja, hogy az jó a gyereknek, ha mindkét szülője harmóniában együtt él, de ez talán a legritkább eset (ellenben hány pokoli család van, mert a szülők nem tudnak, mernek elválni…).Nem lehet ugyanakkor tagadni, hogy mindennapi realitás a rengeteg gyerekét egyedül nevelő szülő, akik remélhetőleg az esetek nagy részében legjobb tudásuk és képességeik szerint nevelik kiskorú gyermekeiket.
9 588 000 gyerekes családot számlált 2010–ben az olasz statisztikai hivatal, ebből 2 214 000 az egyszülős család. Akárhogy is nézzük, ez azt jelenti, hogy a gyerekes családok egynegyede elvált és az egyik szülő egyedül neveli a gyerekeit. Az olasz jogrend rendhagyó abban a tekintetben, hogy a válás kétlépcsős: először csak különválnak (separazione) egymástól a felek, aztán jön a válás (divorzio). 2008-ban 84.165 különválást és 54.351 válást regisztráltak. A trend növekvő: 1995-ben ezer házasságra 158 különválás, és 80 válás jutott, 2008-ban már 286 különválást és 179 válást regisztráltak, azaz összesen 465-öt – nagyjából a házasságkötések felét teszi ki ez a szám.
Az különválások 70,8 %-ban, a válások 62,4 %-ban gyerekei is voltak a pároknak. Ez azt mutatja, hogy az egyedülálló szülő jelenség nagyon is elterjedt a mai olasz társadalomban. Miért tennénk tehát úgy, mintha ez a nagyszámú egyedülálló szülő nem lenne alkalmas a gyereke felnevelésére? Vagy miért tegyünk úgy, mintha a probléma nem létezne?
Ha viszont létezik a probléma és egy szülő egyedül is alkalmas lehet a gyereknevelésre, akkor miért tagadnánk meg az egyedülállóak örökbefogadási jogát?
Olaszországba jöttem 