Étel - ital, Firenze

Caffè di Firenze – 4

Most egy kevésbé ismert, de nekem napi jelenlétével fontos bárról írok. Konkrétan két percre az irodánktól. Ide járunk ki kávézni, mikor elegünk van, meg egy-egy sütit magunkba tömni, mikor már nagyon elegünk van 🙂

Ugyan nem turista kategória, mert nem a közpotnban van, de ha valaki errefelé lakik és mondjuk hétvégén vendégségbe menet süteményt venne és vinne, akkor érdemes benéznie. Nagyon jók a sütemények, minden saját készítés, a reggeli csokis párna meg a croissant is. Nem fagyasztott, nem elősütött, hanem aznap készített ételek. Lehet ebédelni is, laktató pizzáik vannak, meg jó kis schiacciata-ik.

A cím: Via Benedetto Dei, 4, 50127 Firenze

A sorozat előző része itt: https://olaszorszagbajottem.wordpress.com/2011/03/10/caffe-di-firenze-3/

Reklámok
Mindennapok

Simoncelli

Nem foglalkozom nagyon az élsporttal, ez eddig is kiderült már a blogomból. De a vasárnapi tragédia kapcsán mégis nagyon megrendültem én is. Talán azért, mert Marco Simoncelli nagyon helyes srác volt – valahányszor interjút adott, odafigyeltem, mert vicces volt, ironikus, laza, és nagyon kedves. Plusz volt az a hatalmas hajkoronája, amin mindig nagy nehezen tudta csak rajtatartania kötelező szponzori sapkákat… Talán azért, mert ismerjük Coriano-t, ahonnan származott,  számtalanszor átmegyünk rajta jövet-menet. Talán mert tökéletesen értelmetlen, hogy egy 24 éves srác így haljon meg (főleg, mert a szakemberek szerint “biztonságos” sportban tavaly kb. ugyanígy halt meg egy 19 éves japán motoros). Marco Simoncelli-t tényleg az egész ország gyászolja.

Étel - ital

Zuppa

Most nagyon hidegre fordult az idő, előszedtem tehát a zuppa-receptötleteket.

Én nagyon bírom ezeket a Toszkánában menő zuppákat, mert nagyjából bármit bele lehet főzni, akár két napig is ehető (gond nélkül melegíthető), és kimondottan téli kaja.

Nem adok meg pontos receptet, csak ötleteket a hozzávalókhoz, meg nagyvonalakban a készítés mentét.

Nagyjából mindig úgy kezdődik a dolog, hogy hagymát dinsztelünk olajon. Aztán jön az, hogy mi mindent lehet erre az alapra rátenni.

Én általában zuppa keverékeket használok, amit bármelyik szupermarketben árulnak – Olaszországban. Ez általában valamilyen (vagy akár többféle) hüvelyesből és gabonából áll. Pl csicseriborsó / lencse / bab (akár többféle is) és tönkölybúza. Ez az alap, amit (ha nincs előfőzve) egészen biztosan legalább egy-másfél  órát főzni kell, mielőtt beletehetjük a többi hozzávalót.

Ezt a hüvelyes, gabonás alapot felöntjük tehát vízzel, borsozzunk, sózzuk , esetleg rádobunk egy-két felvágott paradicsomot is, aztán hagyjuk főni. Gyakran kell kevergetni, mert mikor már puhul, hajlamos leégni.

Ezt lehet variálni mondjuk kolbásszal, vagy a hagymával együtt előre pirított szalonnacsíkokkal. Én sokszor a répát is ebben a fázisban beleteszem, nem szokott  szétfőni.

Aki nem keveréket vesz, hanem maga keveri a hozzávalókat, az akár előre beáztathatja a hüvelyeseket és akkor csökken a főzési idő.

Amikor már jó úton vannak ezek az alapösszetevők, akkor (kb. 20 perccel a vége előtt) szoktam hozzáadni a felvágott krumplit, répát, esetleg kelkáposztát. Ha Toszkánában vagyunk, a cavolo nero-t.

Amennyiben nem tönkölybúzát használunk, hanem csak hüvelyeseket, akkor most mehet bele a rizs vagy egészen a végén az apró tészta is.

Az olaszok inkább paradicsommal főzik, de nem paradicsomos lében, hanem csak egy-két paradicsommal, az íze végett. De ha északibb ízeket szeretnénk, szerintem mehet bele simán akár tejszín is, vagy tejföl / joghurt.

És persze, akinek van kuktája, hamarabb megússza a dolgot.

Fontos, hogy rántani nem kell, bőven elég az a sűrítés, amit a kicsit szétfővő krumpli, vagy a szétfővő lencse / bab darabok adnak (sőt, néha túl sűrű is lesz, másnap melegítéskor vizet kell hozzáaadni).

A só miatt érdemes kóstolgatni, mivel a később hozzáadott krumpli pl. elég sok sót felvesz, de igazándiból ez az a kaja, amit nem lehet elrontani (csak kevés ideig főzni). Ha nagyon akarom cifrázni, sokszor külön megpirítok vékony bacon-szeleteket és azt teszem a kitálalt zuppára.

Kultúra

Kétnyelvű

A Népszabadságban olvasott cikk kapcsán jutott eszembe, hogy erről is kellene beszélnünk, a kétnyelvűségről.

Mivel kéttannyelvű gimnáziumba jártam, és az egyetemen is végeztem ilyen speckolt (mintha tudatalatt sejtettem volna valamit :)), elég sok információm van a témáról, de itt Olaszországban olyan elképesztő hülyeségeket hallok a dologgal kapcsolatosan (scienza della formazione-t végzett emberektől!!! Uhh, az olasz egyetemek színvonala…), hogy inkább írok róla.

Tehát, és ellentétben azzal, amit errefelé sokszor hallunk, a gyerek igenis képes 2 (sőt akár 3) nyelven is megtanulni, egyáltalán nem “zavarjuk össze” őt, ha a kezdetektől más nyelven beszél hozzá a mama és  a papa. Ez nyelvileg boldogabb nemzeteknél általában fel sem merül, sőt, pl. francia férjjel rendelkező ismerőseim simán két nyelvre nevelik a gyerekeiket. Ezzel szemben sanos az olasz papák esetében ez nem általános.

Ennek szerintem több oka is van, pl. az hogy nem támogató a közeg. Hány olyan olasz nagypapát hallottam már, aki szerint tök felesleges egy gyereknek magyarul megtanulni, ha úgyis itt él. És pont magyarul?? Még ha angol lenne, vagy német….  Meg persze ez esetben nagy szerepet játszik a tény, hogy az olasz férjek nem nagyok szoktak megtanulni magyarul (meg általában semmilyen nyelven). Namost ha a mamának ugyanazt a dolgot el kell mondania magyarul a gyereknek, és olaszul az apának, megérthetjük, hogy macerás és nem életszerű a dolog – és nagyon fárasztó is (főleg mikor éppen vacsorát készít a munka után otthon, és két apró gyerek ugrál körülötte…). Ezért aztán hamar el is mondanak róla.

Ja, az megvan mindenkinek, mikor két magyar feleséggel/társsal rendelkező olasz “összekacsint”, hogy “ja, magyarul, ugyanmár, lehetetlen egy nyelv”…  én ezt kissé sznobnak és tiszteletlennek tartom, mert ha társadul választottad, akkor az anyanyelvével és kultúrájával együtt vállald, vagy ilyen szinten nem érdekel a másik?? (mondom ezt úgy, hogy a párom sem fog sosem megtanulni magyarul… de nagyon is érdekli a kultúránk, a szokásaink, a gyerekkori emlékeim, szeret Bp-en lenni és komoly “szociológiai eszmefuttatásokat” bír elővezetni rólunk. És néha egy-egy magyarul folyó beszélgetésnél egyszer csak odaillően kommentel olaszul  :)).

Ott van aztán az is, hogy a kétnyelvű gyerekek később szólalnak meg, ami miatt a legtöbb anya bepánikol és magát okolja érte. Pedig ha kivárná, akkor rögtön két nyelven tudna a gyerek megszólalni – és tökéletesen meg tudja különböztetni, kivel milyen nyelven beszéljen.

Sajna Olaszországban az is gond, hogy sokszor 6 vagy 12 hónaposan már egész napos bölcsődébe kerül a gyerek, ahol persze olaszul beszélnek hozzá, tehát az anyának dupla odafigyelés, hogy mégis halljon magyart is.

Akadályverseny a dolog, de én nem mondanék le róla semmiképp. Egyrészt a gyerekem agyát fejlesztem, ha kétnyelvűségét fejlesztem, másrészt meg én a (magyar nyelvű) kultúrámmal együtt vagyok én, szóval fel sem merülne, hogy ettől elzárom.

Remélem, van erőtök Nektek is ezt végigcsinálni :))))

Infrastruktúra

Vezet

Ahogy arról már írtam, errefelé agyrém az autós közlekedés. Most egy nagyon apró részletre térnék ki, ami azért eléggé jellemző.

Olyan helyen lakunk, hogy szűk (helyenként nagyon szűk) az út, de kétirányú, mert csak nagy kerülővel lehetne eljutni bizonyos helyekre, ha egyirányúsítanák.

Namost, ez persze (főleg csúcsidőben) nagy figyelmet követel, mert ha szembejönnek, és netán nem is egyedül vagyunk egyik irányban sem (plusz emelkedik erősen az út), akkor sajna tolatgatni kell (kellene), beállni mindenféle el nem képzelhető helyre, hogy a másik el tudjon menni. Van olyan, hogy 10 percet várok, mire el tudok indulni a beszögellésből, ahová beálltam.

Namost ennek kapcsán már az elejétől figyelem: az emberek egy nagy része (circa fele) NEM TUD tolatni (nem nem függ attól, hogy férfi vagy nő az illető, mielőtt még jönnének a jó kis sztereotípiák).

Egyszerűen megállnak ahol érik, behúzzák fülüket – farkukat és várják, hogy valami majd csak lesz. Általában persze előbb vagy utóbb lesz is, mert a másik megunja, és elkezd tolatni, vagy kicsit karcolva  falat-a másik autót előre megy (ezért nem vennék sosem új autót egyébként). Ezen a terepen bőven jó egy öreg olcsó autó :).

Sajnos mivel itt az autókázás egyszerűen “állampolgári jog”, azaz a jogsit akkor is kiadják-meghosszabbítják (főleg ez utóbbi kényes, mondjuk 75/80 év felett), ha nem kéne, sajnos ennek a többiek isszák meg a levét. És ha még csak tolatáskor, az a jobbik eset. Ha ellenben súlyosabb következményekkel, az nagy baj…

Étel - ital

Alkohol

Érdekes cikket találtam az alkoholfogyasztás hatásairól. Itt lehet elolvasni, én most csak egy részletet emelnék ki a teljes cikkből:

“Kultúrafüggő hatások

Azokban a kultúrákban ugyanis (ilyenek például a latin, mediterrán vidékek társadalmai), melyek nem ambivalens, hanem úgynevezett „integratív” módon viszonyulnak az alkoholhoz, egész más történik az emberrel, ha sokat iszik. Ezeken a helyeken ugyanis nem társul az alkoholhoz semmiféle erkölcsi ítélet, sem pozitív, sem negatív, hanem körülbelül úgy kezelik, mint a kávét vagy a teát, azaz mint a mindennapi élet részét. Ha valaki túl sok alkoholt iszik, akkor – bár nyilván tapasztalja magán mindazokat a testi tüneteket, amiket ez kivált – mégsem vetkőzik ki önmagából, a viselkedése olyan marad, amilyen előtte volt.”

Nem tudom, igaz-e, tudományosan megalapozott-e a dolog, de meglepően összecseng a saját itteni tapasztalataimmal.

Arról egyszer már beszéltünk Skandináviában élő ismerősömmel, hogy errefelé szemmel láthatóan kevesebb az alkoholista ember. Én eddig azt hittem, hogy ez antropológiai magyarázattal bír, azaz  annak köszönhető, hogy feléjük hideg van és sötét, az emberek egyébként is hajlamosak bezárkózni (konkrétan és átvitten), tehát hamarabb nyúlnak az alkoholhoz. Ellenben errefelé, meg a többi mediterrán országban az alkohol először is az étkezések fontos eleme (szinte mindenki iszik egy-egy pohár bort ebéd vagy vacsora után) a legtöbb embernek van alapvető italkultúrája (mint gasztronómiai kultúrája is – ezzel nőnek fel, nem nehéz hozzászokni), másodszor meg az év egy nagy részében meleg van, amikor fizikailag is nagyon nehéz vedelni.

Mindent egybevéve azért az elmondható, hogy a középiskolás/egyetemista -saját határait próbálgató – korosztályon kívül nem sok alkoholistát láttam, dőlöngő, félrebeszélő embert meg még szinte sosem.

De akkor a fenti felfedezés alapján az is lehet, hogy ebbe valami más is belejátszik…

Mindennapok

Taps

Tegnap koncerten voltunk, de színházban. Jazz (Mario Biondi, ajánlom nagyon), Teatro Verdi (hatalmas, olyasmi, mint az Opera Pesten). Ez még nem is lenne említésre méltó. Természetesen később kezdődött a kiírt időpontnál, ez is normális.

De azzal még nem találkoztam, hogy a közönség, mikor elunta a várakozást, ütemes tapsba kezdett, amolyan “na, kezdjétek már, nem érünk rá itt órákig várni”. És elkezdték 🙂

Kultúra

Kult

… azaz kultúrálódnék én itt is, ahogy Budapesten tettem. Nyugodtan nézzetek sznobnak, de Budapesten vannak artmozik, ahol fura és különleges dolgokat is meg lehet nézni (mondjuk az elmúlt tíz év skandináv filmjeit, marha jók ám!!), meg vannak alternatív színházak, vagy ugyan fősodorbeliek, amelyek nagyon is jó kortárs darabokat játszanak (ugyan e pillanatban mindent megtesznek otthon, hogy ezek a helyek eltűnjenek, de remélem, kevés sikerrel…), meg akár ingyenes koncertek (fesztiválok, mindenféle stílusban), szóval minden adott, hogy az ember harminc felett is hozzájusson a jó dolgokhoz, és ne feltétlen kelljen ehhez mindenféle lepusztult, netán politikailag erősen elkötelezett társasághoz tartoznia… vagy az interneten gyorstalpalón megszerzett felszínes infokkal villognia, ahelyett, hogy tényleg elsőkézből kapott rendes tartalmakkal szembesülne.

Firenzében ehhez képest van a Dávid-szobor, meg az Uffizi (meg sok más múzeum persze), amit ha az ember kétszer megnézett, akkor akár túl is léphet rajta: nem azért, mert ne képviselne művészi értéket – dehogynem! – csak azért a kultúra talán nem CSAK évszázadokkal ezelőtt megalkotott dolgok összessége, ugyebár.

Aztán van egy nagyon is földhözragadt komponense a kultúrálódásnak, amit harmincon túl szintén értékelek: az események időbeosztása.

Budapesten az ember befejezi a munkáját, elmegy egy kávéra vagy akár gyors vacsorára a barátaival / barátnőjével / párjával – akárkivel, akivel aznap estére a programot tervezi, majd este hétkor (esetleg nyolckor) beül az előadásra, megnézi, katarzál, és max. 10-kor már otthon  szürcsöli a teáját. Nem mellesleg a bkv-vel haza is lehet jutni, még este is – míg itt vagy taxit fizetek (15-20 euró), vagy a méregdrága parkolóházban hagyom a kocsit, ami szintén 12-15 euró, és akkor a jegyekkel együtt már mindjárt pénzkérdés is lesz a dolog).

Az időpont  egy nagyon nagyon fontos szempont, már persze ha nem egzaltált belvárosi értelmiség vagy, vagy örökifjú intellektüell, (értsd családi kötöttségek nélküli egyén, akinek úgyis el kell valahogy töltenie az estéit) vagy esetleg foglalkozását tekintve kritikus. Minden más esetben (pl. gyerekeid vannak, sokba kerül a bébisintér, reggel 8 óta dolgozol – és holnap is akkor kezdesz, egyébként lestrapált vagy, mert – mint az emberek nagy része – sajnos naponta dolgoznod kell stb.) ez egy nagyon nagyon fontos szempont.

Hogy mennyire, elmondok egy történetet.

Ideérkezésem után nagyon lelkesen felmértem a helyi színházak kínálatát, és az egyik elég jónak látszó előadásra jegyet is vettünk. Eddig nagyon jó, örültem is neki. Aztán az előadás napján felfedeztem, hogy este fél 10-kor kezdődik. Munka után haza, elkészül, elindul. Mondanom sem kell, hogy én már fél 10-kor fáradt voltam, és mivel az előadás két és fél órás volt (és nem is túl jó), nagyjából az első óra után már erősen küzdöttem, hogy ne csukódjon le a szemem, aztán másfél óra után konkrétan feladtam ezt a küzdelmet. Elaludtam. Aztán éjfélkor vége lett az előadásnak, hazamentünk, volt egy fél alvással tölthető éjszakám, ami után  egész másnap majd leestem a székről az álmosságtól.

Nem tudom, itt mindenki beéri 4-5 órás alvással? Illetve, korrigálok: elnézve a színház közönségét, és a saját ismerőseimet, a színház csak egy nagyon kicsi, sznob és gazdag kisebbség luxusa, akinek másnap valószínűleg nem is kell reggel felkelnie. Ismerőseim kicsit furcsán néztek rám, mikor említettem, hogy színházban voltunk. Hát, ennyit az itteniek kultúrájáról…

Mindennapok

Válság és család

Sokat halljuk minden fórumon, hogy az olasz fiatalok hajlamosak sokáig otthon maradni a szülőkkel, hogy a szülők rátelepednek a gyerekeikre… ami természetesen így is van a hagyomány, szokások okán (hogy csak pár páldát mondjak: amikor egy negyvenes-ötvenes pasi naponta hazatelefonál anyukának, az azért néha kicsit sok, nem?), ugyanakkor azért nem ártana mindehhez hozzátenni, hogy nagy szerencséjük van az olaszoknak, hogy ilyen erősek a családi hálóik és nem mellesleg ennyire hajlandóak az idősebbek megtakarított pénzüket, vagyonukat a gyerekeikre költeni.

Nézzük csak a körülöttem élők példáját. 33 éves kolléganőm két diplomával, számos egyéb továbbképzéssel a háta megett més sosem dolgozott rendesen. Mármint biztos rendesen és lelkesen dolgozik, de nem talál állandó munkahelyet. Csak alkalmilag, projektekre szóló szerződései vannak.  Nem azért mert ne lenne alkalmas a normális munkára, hanem mert errefelé úgy dívik mostanság, hogy nem kötnek állandó munkaszerződést, hanem más módon dolgoztatják a kedves kollégákat. (De sokszor írtam már erről: itt meg itt is, és a valódi Olaszországról sorozatban mindenről). A lány most terhes, mert arra az elhatározásra jutott, hogy mégsem várhat élete végéig, hogy olyan legyen a helyzet, inkább belevág…  Csakhogy, az eddigi munkái alapján gyes (itteni megfelelője, a maternitá) minimális fog neki járni, mivel jó, ha egy évben 5-6000 eurót megkeres, bruttó. Ebből természetesen már megélni sem tudna, ha nem segítenék. Pl. örökölt egy lakást a nagyszülőktől, és mindig kisegítik őket a szülők, ha már nem megy tovább. Aztán meg, ha bölcsődébe adja  a gyereket, mert dolgoznia kell, az a havi 500-600 euró bölcsődei díj nyilván több lesz / lenne, mint amit keres, tehát abban is a szülőkre fog szorulni.

Azt mondjátok, hogy ez egy egyedi példa: sajnos még ez sem igaz. A fiatalok (30 alattiak) 30 százaléka nem dolgozik. Nem mindenki lusta és alkalmatlan. Hanem ha dolgozik is, akkor is minimális pénzért, lehetőleg alkalmilag alkalmazzák. Még szerencse, hogy van hol laknia. Itt  már réges régen társadalmi katasztrófa lenne, ha társadalmi szinten (statisztikailag) az olaszoknak nem sikerült volna az elmúlt 40-50 évben annyi megtakarítást felhalmozniuk, amiből most még fel lehet élni valamennyit. Ha nem lenne annyi örökölt lakás. Ha nem lenne annyi nagymama, aki a (ritkán) világrahozott unokákkal van. Az állam magasról tesz az emberekre. Oldják meg maguk, családilag a problémáikat.

Csak sajnos ezzel az a gond, hogy ha valaki esetleg nem olyan családból jön, ahol tudják segíteni, akkor számára ennyi volt, itt vége a lehetőségeknek. Mert lehet úgy vállalkozni a gyerekvállalásra, hogy azért tudom, van hol lakni, és a nagyszülők mellettünk állnak. De ha nincs hol lakni (és mondjuk 1000 eurót ki kell dobni az ablakon havonta), nincs nagyszülő (és a bölcsődét is fizetnem kell), és nincs biztos munka sem – na hát azért az elég bátor, aki belevág.

Ezügyben sajnos hátrányban vannak a migránsok. Gondolok itt a külföldiekre, és azokra is, akik délről jöttek ide. Ugyanis hiába örököl valaki egy lakást valami déli kisfaluban a nagymamától: abből egy északi városban pont egy garázsra telne. És hát a nagymama sem feltétlen költözik 800 km-re a lakhelyétől, hogy vigyázzon az unokákra. Tehát ebben a helyzetben a család vajmi keveset segít.

Persze a családi segítség nincs ingyen. Ha pénzben, idővel támogatnak a nagyszülők, akkor szeretik megmondani azt is, ki merre meddig és hová – ez már csak az emberi természetből fakadóan így van.

Ne csodálkozzunk hát, ha a családra rátelepszik a nagyszülő…  és éljenek a családok. Ha nem lennének, lassan kihalnának az olaszok 🙂

PS. a napokban hallottam róla, az itteni népszámlálás kapcsán, hogy eddig mindig a statisztikákból indultak ki, mikor a szüleikkel lakó 30-as, 40-es “gyerekekről” (bamboccione-ról) értekeztek. Most meg rájöttek, hogy sok esetben ugyan otthon van a gyerekek residenzaja, de akár már évtizedek óta nem ott laknak. De hát amíg nincsen saját lakásuk, és albérletről albérletre vándorolnak, addig mi a fenéért jelentkeznének be máshova? Főleg mert itt a residenza-n túl van a domicilio is, amit szabadon változtathatnak.

Szóval lehet, hogy a valóságban ez a bamboccione jelenség kevésbé súlyos, mint a statisztikákból látszik.