Munkakeresès

Olasz meló

Egyik régi blogolvasóm végre leírta, hogyan is mennek a dolgok az ápolókat közvetítő ügynőkségeknél.

Nagyon fontos ezt tudni, mert rengetegen keresnek errefelé ápolói állást- szinte az egyetlen állás, ahol el lehet helyezkedni ismeretség nélkül is.

Aki ide készül, annak figyelmébe ajánlom: http://olaszmelo9.blogspot.com/

Annál is inkább, mert kiderül, hogy érdemes saját erőből megtanulni olaszul és ügyeket intézni – bár ez persze sokkal nagyobb önállóságot és anyagi tartalékokat kíván, mint ügynökségen keresztül.

Viszont: ne legyenek illúzióink, az ügynökség rabszolgaként minél tovább magáénak akar majd tudni, és lehet, hogy hosszú évekig nem fogtok tőlük szabadulni.  Ezért is érdemes a blogot elolvasni, hoyg tudjátok, mire készüljetek.

Reklámok
Munka-tapasztalat

Schettino vagy De Falco?

Tegnap estére kiszivárgott az a hosszú telefonbeszélgetés, amit a hajótörés estéjén a már biztos helyre (az elsők közt) menekült kapitánnyal folytatott a partiőrség (capitaneria di porto di Livorno) vezetője, Gregorio De Falco.

Aki ért olaszul, annak érdemes belehallgatnia,  (magyarul itt olvashatò) vérfagyasztó a dolog. Az ekkorra már mentést megkezdő, partról irányító partiőrségi vezető visszaparancsolná (nem kéri, hanem parancsolja, folyamatosan, katonásan) a hajó kapitányát a süllyedő hajóra. Közhely ugye, hogy a süllyedő hajót a kapitány hagyja el utoljára, de ez a valóságban is így van, mindenféle mentési protokolban. Azért is, mert a kívülről érkező segítség arra támaszkodhat, amit a hajón lévő felelős kapitány mond. Ahogy a partiőrség a  telefonbeszélgetésben többször elmondja, tudnia kellene, hányan és kik vannak a hajón, milyen körülmények közt, de abban a pillanatban már nincs a hajón az, aki erről tájékoztathatná, azaz a kapitány. Most tegyük félre azt a demagóg megjegyzést, hogy nem véletlenül kereshet egy hajóskapitány akár havi 20 000 eurót is, nyilván nem azért fizetik, hogy elkoktélozzon a fedélzeten, hanem azért, mert felelősséggel járó munka – és baj esetén ez meg fokozottan igaz.

Hozzátenném azt is, hogy -szerencsére- a legtöbb nagy felelősséggel járó munkakörbe beosztott embernél sosem derül ki, hogy baj esetén jól reagál-e, azért, mert jó esetben azért nem mindennaposak a nagy tragédiák. Nagyon sok kétségem nincs afelől, hogy az emberek nagy része ugyanígy elvesztené a fejét, ha ilyen súlyos dolog történne, beosztás, felelősség ide vagy oda.

És ahogy elhallgattam a beszélgetést, a kapitány egész egyszerűen elvesztette a józan eszét, és abban a pillanatban nem a feladata által ráruházott szerepkörben, hanem az életveszély elől menekülő ember bőrében találta magát – és eszerint cselekedett. Azt majd eldöntik, hogy ezért milyen büntetés jár, meg ő is megdolgozik majd a lelkiismeretével.

Az is tény, hogy egészen az elmúlt évtizedekig, a legtöbb pilóta és hajóskapitány azokból a katonai szakemberekből került ki, akik korán, negyvenes éveik elején elmentek nyugdíjba (a spéci katonai repülők és hajók pilótái) , és még pár évtizedet lehúztak a civil szférában is. Világos, hogy egy kemény katonai kiképzést kapott – és elviselt, mert nyilván ott hamar kipontozódik az, aki nem alkalmas – ember ilyen esetben is jobban reagál, mint egy civil képzést végigjárt szakember.

Érdekes viszont, hogy már tegnap este felmerült a kommentárokban az a gondolat, hogy vajon benned / bennünk több Schettino vagy több De Falco van? Illik ez ahhoz az általános mozgolódáshoz, amivel az olaszok kénytelen, kelletlen, de szembesülnek – a válság, a kormányváltás, az általános közhangulat  okán. Kicsit merésznek tűnhet ez a következtetés, de nekem az a benyomásom, hogy sok évtized “minden ok, mindenki sütögesse a saját pecsenyéjét” hozzáállás után most már muszáj elgondolkozni, hogy működőképes-e az, ha mindenki mástól elvárjuk az áldozathozatalat, csak nekünk ne kelljen. Az adóellenőrzések, a kasztok jogainak megnyirbálása kapcsán végre el kell dönteniük az olaszoknak, hogy közösségként tudnak-e  élni (annak minden áldozatával), vagy áldozathozatal nélkül szeretnének mindent megszerezni, amit csak lehet – a mások kárára.

És persze ez az egész problémakör felvet még egy kérdést: ha a munkaerőpiac nem meritokrata, csakis az ismeretség, a családi kapcsolatok számítanak, akkor hogy képzelhetjük, hogy  hatékonyan és jól fognak az emberek dolgozni? Mi garantálná ezt? Hiszen senkit nem érdekel, hogy valaki alkalmas-e, megvan-e megfelelő tudása az adott munkára, csakis az számít, hogy ki nyomja be az illetőt a megfelelő helyre. Akkor tehát sokat nem várhatunk.

Na de talán túl messzire mentem. Maradjunk annál, hogy az átlag olasz nem szívesen látja magát Schettino-nak, és fellélegzik, mikor egy De Falco ellenpontot lát. De valóban több bennünk a De Falco, ha baj van???

A tegnap óta hőssé kikiáltott De Falco szállóigévé lett felszólítását végre magunkra vehetnénk, mindannyian:  “Vada a bordo, ca.zo!”