Mindennapok

Bevándorló

A téma, amiről most próbálok írni kényes, és nehéz róla objektíven beszélni, bár mindannyiunk (akik külföldön élünk)  életében állandóan jelen van.

Arról a az érzésről van szó, hogy bizony nem a saját országunkban élünk. Nyilván mindenki valamilyen konkrét meggondolásból, meggyőződésből jött (ment) más országba élni, és kinek hogyan sikerül a beilleszkedés, annak függvényében éli meg pozitívan vagy negatívan ezt a döntését. De azt még a legjobban beilleszkedők is elismerik, hogy kicsit mindig idegenek maradunk. Nem feltétlen negatív ez a dolog, nekem személy szerint tetszik ez az állandó “kívülállás”, ez a “fél lábbal itt, fél lábbal ott” -érzés, de ez nyilván a saját természetemből adódik, és nagyon sokan viszont nem így gondolják. Itt élő, két nemzetiségű gyereket nevelő lányok, nők mondják mindig, hogy bizony az óvodában, iskolában a helyiek árgus szemmel nézik az “idegen” anyákat, elemzik, ítélik meg őket – a saját bejáratú előítéleteik szerint. Ilyenkor mondják mindig el, hogy van “sorrend” is, ha tetszik, ha nem, “jobbak vagyunk” mondjuk egy afrikai, vagy román / albán személynél, de semmiképp nem érünk fel egy nyugat-európai bevándorlóhoz. Mielőtt vadul kommentelni kezdenétek, tudom, hogy nem mindenki érzi így, és főleg nem mindenkinek vannak előítéletei a saját környezetünkben sem, de hiba lenne tagadni, hogy az emberek nagy része (minden országban) így gondolkozik (bizony, bizony, gondoljatok csak arra, hogy Mo-n hogy vélekednek mondjuk egy kínai meg egy amerikai nemzetiségű letelepedőről…) .

És persze nekem is van kollégám, aki alapvetően ellenszenvesnek talál, és erre rátesz egy lapáttal az is, hogy külföldi vagyok. És ilyenkor szúrja a szemét nemcsak az, hogy esetleg ügyesebben boldogulok a napi munkámban, hanem az is, hogy idecsöppentem “keletről”, és esetleg több sikerem van (vagy hamarabb sikerül feljebb lépni), mint neki. Persze, hogy ilyenkor a saját frusztrációjának talál egy jól megfogható indokot, de a napi kommunikációnkban nem segít rajtam, hogy ezt tudom…

Azt is észreveszem, hogy aki mondjuk 20 évesen jött ide ki, és alapvetően itt rendezte be a felnőtt életét, annak könnyebb mindenhez hozzászokni (hiszen nem volt összehasonlítási alap), mint annak, aki Mo-n már kialakította a saját (esetleg jó, kényelmes) életét, és ahhoz képest mér meg mindent, amit itt sikerül neki megalkotnia (és ebből bizony nem jön ki jól az olasz napi valóság).  Más volt nagyon mondjuk a ’90-es években idejönni, amikor ez még nagyon nyugat volt, és ma, amikor egyrészt itt is sokasodnak a problémák, másrészt otthon is (minden jelenlegi probléma ellenére) sokszor, sok tekintetben  nyugati színvonalon élünk.

Mindenkit óvni szoktam attól, hogy túl nagy várakozásokkal jöjjön. Ha olvassátok a blogot, értitek, miért. Legutóbbi negatív példám az ápolónők helyzete. Eddig úgy tűnt, hogy szinte az egyetlen olyan szektor, ahol el lehet helyezkedni (persze nyelvtudással, végzettséggel stb stb), de most arról is kiderült, hogy bizony ott használják ki a közvetítőcégek a keleti munkaerőt, ahol csak tudják, sokszor a rabszolgaságra emlékeztető módszerekkel (a cég magánál tartja a letett vizsga papírjait, összevissza fizet, keveset, zsarolja a munkavállalót stb stb).

Nincsen tanulság… az, hogy ki hogyan érzi magát és (ehhez sokszor kapcsolódóan) mennyire érzi magát idegennek, nagyban azon múlik, mik az életcéljai és ahhoz képest mit sikerül itt megvalósítani. Szerencsére ma már hazafelé éppen úgy nyitva az út, mint kifelé. És ha nem azonnal, akkor később akármikor haza is lehet költözni – tudva azt, hogy aki sokáig él külfölfön, sokszor otthon is ugyanolyan idegen lesz, mint a másik országban…

Reklámok