Mindennapok

Agora

Az olaszok imádnak “uscire”. Ez a fogalom, ami angolul going out, magyarul még csak nem is létezik. Mi magyarok általában akkor megyünk ki a lakásunkból, ha valamilyen konkrét, nevesíthető céllal elindulunk valahová. Akár csak sétálni is, adott irányba, adott emberrel, viszonylag előre meghatározott módon. Vagy munkába, bevásárolni, találkozni X-szel, vagy Y-nal, moziba, vacsorázni és így tovább.

Ezzel szemben az olaszoknál van az a kategória, hogy elindulunk (amint az otthon teendőket befejeztük), és majd lesz valami. A lényeg, hogy “kint” legyünk, mozgásban legyünk, aztán majd úgyis összefutunk valakivel, úgyis találunk valami érdekeset, egyszóval majd úgyis történik valami. Ez a pihenés, a szabadidő része, valahogy úgy, ahogy kamaszként “lógtunk” a haverokkal, itt lógunk felnőttként a körülöttünk levőkkel…

Minél kisebb városba, faluba megyünk, annál élőbb ez a dolog, az 1600 fős Carpegnában az a sztenderd szombati/vasárnapi program, hogy reggel felkelünk, elkészülünk, és elmegyünk a bárba. Szépen felöltözve, családostul. Kávé, reggeli, minden ismerős köszöntése, elbeszélgetés – órákig mindenről, de semmi nagyon fontos vagy konkrét dologról. Állandóan változó formációkban, hol ezzel meg a családjával, hogy meg azzal meg a barátaival, hol a bárban, hol az utcán, hol a járdán… dinamikusan, látszólag cél nélkül, lődörögve, improvizálva.

Ebédre aztán haza, majd délután ismét ugyanez. És vacsora után szintén, mondjuk akkor már a kisebb gyerekek nélkül (akik otthon alszanak) – bár, igazándiból viszik ők a gyerekeket is, főleg nyáron, végülis simán elalszanak a babakocsiban, ha úgy adódik. Meg hát rendes olasz kisgyerek sosem megy el nyolckor aludni, főleg nyáron.

Még a magukat nagyobbá kinőtt városokban is létezik ez, Sesto Fiorentino pl. ilyen tekintetben pont olyan, mint egy falu. És még a hideg sem feltétlen akadály – Carpegnában ugyanez zajlik (korlátozottabb útvonalakkal) hóban, fagyban is (a hegyekben hideg a tél).

Passeggiata, giro, uscita…

Vannak tanulmányok, amelyek azt állítják, hogy egyenesen ez a fajta közösségi térhasználat az oka annak, hogy ilyen hosszan élnek az olaszok. Nem csak a mediterrán diéta, meg a sok napfény, hanem ez. Mivel ez folyamatosan a környező  társadalom támaszát jelenti, a kibeszélés lehetőségét, a lelki támaszt, mindazt, ami az északi, bezárkózóbb társadalmakban nincsen.

Nem történik ilyenkor semmi rendkívüli, nicsenek mindig világmegváltó beszélgetések, új hírek, érdekes tevékenységek. Ilyenkor csak úgy van az ember, másokkal együtt van…

Egy Amerikába kivándorló  olasz közösséget vizsgáltak évekig, akik meglehetősen hosszan éltek, pedig megváltoztatták az étkezési szokásaikat, elhíztak, stresszes munkákba kezdtek ahogyan egyre inkább alkalmazkodtak Amerikához. Az egyetlen lehetséges magyarázat a közösség tagjainak hosszú életére ez maradt, a közösség napi megélése.

Ez egyébként olyan nagyon részét képezi a kultúrának, hogy a legtöbb olasz attól talál szimpatikusnak /nem szimpatikusnak egy országot, helyet, hogy ott “van-e” élet az utcákon a szabadidőben.

Van ennek persze egy anyagi vonzata is, mert ha nekiindul valaki akár egyedül, akár családostul, legalább egy kávé vagy fagylalt (nyáron főleg) mindig megtalálja, nem beszélve a nagyobb városokban spontánul adódó programlehetéségekről, ami  persze megkísért, ha már ott téblábol az ember szabadon… ebbe persze a válság, a megcsappanó vásárlóerő beleszól.

Ezt egyébként más külföldi is észreveette: http://farfalle1.wordpress.com/2008/07/25/the-passagiata/