Mindennapok

Költözés és párkapcsolat

Olvasom az Úton blogot, érdekes történeteket látok, hallok.

Egy bejegyzésben az egyik olvasó arról beszél, mennyire meg tudja viselni a párkapcsolatot a költözés.

Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy nem haszontalan erről írni.

A fenti történetben (olvassátok el, de aztán gyertek vissza :)) egy magyar párról van szó, akik elköltözek Németországba, de csak a pár női felének van munkája. A semmittevés, a keresés eredménytelensége rossz hatással van a fiúra és onnan kiindulva aztán persze a párkapcsolatra magára.

Szerintem ez egy olyan aspektusa a külfödre költözésnek, amiről nem szoktunk beszélni, pedig nagyon fontos lenne.

Vegyük azt az esetet, hogy egy magyar pár megy külföldre. Amikor egy más környezetben, barátok nélkül kell mindent elölről kezdeni, bizony megterhelő 1-2 év áll az ember előtt. Minden országban vannak negatív dolgok, vagy egyszerűen csak dolgok, amit eddig nem így szoktunk meg, és amihez nehezen szokunk hozzá. Az embernek a szülőhelyén persze kialakult kapcsolatai (család, barátok) vannak, amelyek jó esetben  segítik levezetni a mindennapok feszültségét (mennyit számít, hogy beugrasz hazafelé a barátnődhöz és elbeszélgetsz vele… Persze van telefon, de az nem ugyanaz.). Ez nincsen külföldön, és csak igen lassan fog kialakulni. Minél idősebb valaki, annál nehezebben.

Szerintem ezért tudnak pl. azok jól beilleszkedni, akik nagyon fiatalon, esetleg rögtön suli után kerülnek ki, mert nekik otthon még nem volt munkájuk, saját életük, amihez képest újra kell itt mindent teremteni. Az itteni magyarok között is azt látom, hogy ők azok, akik a leginkább “olaszok”, és ugyanakkor persze nincsenek olyan élményeik, hogy “amikor még otthon dolgoztam, vagy otthon járt a gyerek óvodába…”, mert ezeket elsődlegesen itt szerezték. (most azt nem is mondom, hogy mennyire méltatlankodnak pl. az olaszok, ha valamire azt mondod, hogy nem működik. Nagyjából azt gondolják, hogy a francba, ez meg idejön a vadkeletről, és még neki áll feljebb. Örülnie kellene, hogy ilyen “kultúrországban” élhet. Te meg csak kapkodod a fejed, hogy milyen szintű a korrupció, mennyire minden az ismeretségen múlik, milyen undorítóan tudnak átverni a munkában… )

Ha felnőtt, már saját élettel rendelkező ember indul el máshol élni, akkor bizony mindig viszonyítani fog. Van, ami jobb lesz, és van, ami nem.

Ugyanez igaz a kapcsolatokra. Havert sokat lehet szerezni, de igazi barátságokat általában évek alatt építik ki az emberek, így természetesen hosszú idő lesz, mire máshol is sikerül kialakítani ezt a kört (nem beszélve arról, hogy a barátok nagy részét iskolás éveink alatt szerezzük, utána inkább kollegiális, vagy a gyerek kapcsán kialakult ismeretségek a jellemzők).

Ilyenkor abszolút magára marad a pár, mindent (jót, rosszat) egymáson tudnak levezetni, megélni. Ez csak akkor lehet, ha nagyon nagyon jó kapcsolatban élnek. De hát tudjuk, hogy ez a párkapcsolatok nagyon kis százalékára jellemző.

Ha ezt még megterhelik azzal, hogy egyikük, vagy másikuk nem talál munkát, nem sikerül beilleszkednie, az kövezett út a váláshoz.

Persze az itt élők nagy része  azért inkább vegyes páros, a legjellemzőbb felállás az olasz fiú- magyar lány. Ilyenkor persze az egyik fél otthon van, azaz barátai, családja, kialakult élete van. Ebbe költözik bele a másik fél. Méghozzá nem a szomszéd városból, hanem egy másik országból. Legtöbbször úgy, hogy sosem éltek igazán együtt. Mert persze lehet együtt tölteni napokat, akár heteket, de az mindig az idillről szól, és nem arról, milyen az, ha valóban együtt él az ember a mindennapos gondokkal.

Ráadásul amikor ideköltözik a magyar fél, akkor nemcsak az összeöltözés, hanem minden más is beindul:  álláskeresés, egy másik ország megszokása, rendes nyelvtanulás stb stb.

Mivel a fiatalabb magyar nők nem feltétlen ambicionálják, hogy htb-k legyenek egész életükben, elég hamar szembesülnek azzal, mennyire nehéz állást találni általában, és különösen azoknak, akiknek otthon jó képzettségük, munkájuk volt, olyan helyet találni, aminek csak megközelítőleg köze van ahhoz, amit otthon csinált. És persze intenzív tanulás van, hogy működik az ország, mit hogy intéznek, mik a szokások stb stb. Persze, van, akinek nincs igénye ezt mind megtanulni és a hagyományos fellállásban elvan a férje életének hátterében, de azért a legtöbben  saját életet akarnak, ahogyan otthon is volt.

Nagyon nagy intelligencia és tolerancia kell ahhoz, hogy ezt a folyamatot mindkét fél úgy végigcsinálja, hogy a párkapcsolat se sérüljön. És igen, sajnos nagyon sok a válás, az első 1-2 év után (rosszabb esetben gyerekkel) rájönnek, hogy nem ezt és nem így képzelték. (Vagy maradnak és szenvednek.)

A nemzetközi válás viszont nagyon nehéz ügy. Mert vagy egyedül maradsz egy neked idegen közegben, esetleg gyerekkel, vagy hazamész, de ha már gyerekek is vannak, akkor mindenképp messze kerülnek az egyik szülőtől, ami még a legjobb szándék mellett is mindenkinek rossz. Nem beszélve arról, hogy  mennyi olyan gyermekelhelyezési ügy van, ahol a két fél két országban szeretne élni, a gyerekeket meg rángatják ide-oda. Egyszer olvastam egy cikket a hvg-ben (amit most nem találok), ami pont az ilyen válásokról beszélt, és ahol azt mondták, hogy az egyik legkeményebb fél az olasz hatóság, ha gyerekelhelyezési perről van szó. Akár Mo-ig is elmennek (akkor is ha ott folyik a per, és nincsen jogosultságuk hivatalként ott fellépni), hogy visszaszerezzék az “olasz” gyerekeket (olasznak ugye az minősül, akinek egyik szülője olasz).

Mit lehet tenni, hogy ezt elkerülje az ember? Nagyon legyetek észnél a párkapcsolat elején. Tudni kell valósan felmérni, ki a másik, és mit bír a kapcsolat. És legyen mindig hova visszamenni. Sosem lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok, senkinek sem ajánlom (a nőknek sem, még akkor sem, ha ez “normális”-nak számít még ma is), hogy lemondjon saját magáról, az életéről. Változtatni lehet, és nyilván kell is, ha másik országba költözik az ember (alapvetően erre a rugalmasabb személyiségek vállalkoznak egyébként is), de semmiképp nem szabad az alapelveidtől, a legfontosabb dolgoktól megválni (és nem tárgyi értelemben értem ezt). Ezt mindig tartsátok észben 🙂