Élet-történetek

Cikk gyerekelhelyezési perről

Érdemes elolvasni. A Magyar Narancsból másolom ide.

Jogvita határokon át

Így lettem gyerekrabló

Egyre több magyar él a mozgás és a munkavállalás uniós szabadságával, de kevesen tudják közülük, hogy könnyen az idegen ország joghatósága alá kerülhetnek. Ami egy elmérgesedő családi vitával megspékelve, az uniós jogot máig bizonytalanul kezelő nemzeti bíróságok asszisztálásával odáig fajulhat, hogy gyerekcsempész lesz a kisfiával hazaköltöző magyar anyukából.

“Az uniós csatlakozás küszöbén, 2003 októberében mentem ki dolgozni Brüsszelbe: Balázs Péter, a magyar állam kiküldött állandó képviselője mellett voltam kommunikációs munkatárs az EU Misszión, majd később az Állandó Képviseleten. A fő feladatom pont az volt, hogy olyan közösségi jogi kérdéseket kutassak fel, amelyekbe Magyarország is pozitívan bekapcsolódhat. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd gyerekcsempésznek nyilvánítva az uniós jog érvényesítéséért küzdök, miután a saját hazám nem védett meg. Pedig semmi mást nem követtem el, csak másokkal ellentétben én haza akartam jönni a kisfiammal” – mesélte lapuknak Hoffmann Nicolette.

Az angol-német szinkrontolmácsként régóta uniós területen dolgozó, kialakult brüsszeli kapcsolatokkal rendelkező Nicolette gyermekével élt Brüsszelben, mert férjével, Négrier Bertrand francia közgazdász-bankszakemberrel fokozatosan megromlott a házassága. A kisfiuk (aki magyar-francia kettős állampolgár) még Budapesten született, de a férje visszatért Párizsba, ahonnan egy ideig rendszeresen látogatta őket Brüsszelben; 2005-ig a kapcsolatukat is próbálták megmenteni. “Ezalatt vettünk közösen egy lakást, de soha nem élt itt velünk, ez inkább már csak befektetés volt, nem akartam kint letelepedni. Erre a legjobb bizonyíték, hogy ideiglenes tartózkodási engedéllyel éltünk kint hét éven keresztül a kisfiammal, amit évente, később kétévente meg kellett hosszabbítani. A munkám jellege miatt magyar nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt álltam, de – bár letettem a külügyi diplomata vizsgát -, nem kaptam diplomatastátuszt. Közben itthon végig fenntartottam a pesti lakásomat, itt élt a családom, vagyis nem szakadtunk el. Gyakran még a gyerekorvosunkhoz is hazajártam a fiammal, mert kinn hetekbe telik, mire egyáltalán időpontot kap az ember.”

Döntések

Végül az asszony beadta a válókeresetet egy belga bírósághoz, amit azzal magyarázott, hogy sürgősen lépnie kellett. “A férjem kezdett fenyegetőzni, és olyanokat mondott a fiunknak, hogy nála fog francia iskolába járni. De a belga joghatóság kizárólag a válásra vonatkozott, utána megszűnt” – állítja. 2009-ben végül közös megegyezéssel elváltak, a gyerek közös szülői felügyelet alá került: az iskolai szünetek felét és minden második hétvégét az apjánál töltötte, akinek – vagy a képviselőjének – az édesanya a brüsszeli pályaudvaron adta át. Nicolette szerint a válási megállapodás nem tartalmazott olyan megkötést, hogy a kisfiúnak Belgiumban kell maradnia. “Végig nyilvánvaló volt, hogy csak a munkám miatt vagyok kinn. A magyar elnökség végéig akartam maradni, és utána itthon a magánszektorban elhelyezkedni. De jött a kormányváltás, a brüsszeli magyar szervezet lecserélődött, 2010 nyarán az én állásom is megszűnt az állandó képviseleten. A belga külügyminisztérium protokollosztálya fel is szólított, hogy adjam le az ideiglenes tartózkodási engedélyem, a munkáltató pedig fizesse ki a hazautamat.” Hoffmann Nicolette állítja: azt tudta, hogy csak a magyar szervek engedélyével telepedhetne le Belgiumban, hiszen a kisfiú magyar állampolgár, de az eszébe sem jutott, hogy ne jöhetnének simán haza. “A volt férjem érthetően nem örült, hiszen neki kényelmes volt, hogy kéthetente vonatozik hozzá a kisfiú. Egyáltalán nem volt együttműködő, ezért a megváltozott földrajzi távolság miatt már itthon kezdeményeztem a kapcsolattartás módosítását és a közös felügyelet megszüntetését. Ilyen távolságból a kéthetenkénti láthatásokat lehetetlen volt lebonyolítani, ráadásul a közös felügyelet miatt még ahhoz is az apa írásbeli engedélye kellett volna, hogy kezeljék a gyereket, ha mondjuk influenzás lesz. A volt férjem viszont háborúzni kezdett, szerinte ki akartam zárni a gyerek neveléséből” – állítja.

2010 októberében az apa is eljárást indított Belgiumban: kérte, hogy nála helyezzék el a gyereket. Legfőbb érve az volt, hogy volt felesége jogellenesen vitte magával Magyarországra a kisfiút. Ettől kezdve a belga és a magyar bírósági eljárás párhuzamosan zajlott, a két jogalkalmazó szerv tudott is a másik procedúráról. A magyar bíróság előrébb járt, és 2011 márciusában a Somogy Megyei Bíróság másodfokú, jogerős ítéletében – az Európai Bíróság két kötelezően alkalmazandó eseti döntésére hivatkozva – kimondta: a gyermek az apa tudtával jött Magyarországra, ahová az anyját családi, szociális kapcsolatai és a megélhetése is köti, így a magyar bíróságnak van joghatósága az ügyben.

“Megnyugodtunk, de aztán a volt férjem megtámadta a jogerős határozatot a Legfelsőbb Bíróságon, amely ellenem döntött. A magyar bíróság képes volt kimondani: elvárható lett volna, hogy Belgiumban maradjak” – mondta. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis ítéletében abból indult ki, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye Brüsszelben “rögzült”, így Nicolette csak akkor jöhetett volna haza Magyarországra, ha ebbe a volt férje beleegyezik, vagy ennek hiányában az ottani bíróság ezt engedélyezi. A döntés indoklása szerint az asz-szonynak – ha eladták is a férjével közös lakásukat – “lehetősége volt arra, hogy Brüsszelben másik lakást vásároljon vagy béreljen, munkát vállaljon”. A magyar szülői felügyelettel kapcsolatos pert a belga bíróság döntheti el, amit nem változtat meg az anya “egyhangú döntése” – a hazaköltözés -, illetve hogy Magyarországon van bejelentett lakóhelye – olvasható a Legfelsőbb Bíróság ítéletében.

Innen nézve

Az ügy közben Belgiumban is folytatódott, ahol az asszony belga ügyvédje szerint csak egy megoldás maradt: települjön ki újra Belgiumba a fiával – de ezúttal már végleg -, majd ha ez sikerült, kérjen engedélyt a belga hatóságoktól, hogy visszaköltözhessenek Magyarországra. Persze, a magyar kisfiú kinti letelepedését először a magyar gyámhatósággal kellett volna jóváhagyatni, és az asszony végül nem mert belevágni az oda-vissza országváltásba. Így az első fokon eljáró belga bíróság 2012 augusztusában kimondta: Nicolette a belga állam és az apa engedélye nélkül, jogtalanul kicsempészte Belgiumból a fiát, akit erre tekintettel a francia apánál helyezett el, bár a közös szülői felügyeletet fenntartotta. “Levélben jött a döntés, hogy gyerekcsempész vagyok. A határozat előzetesen végrehajtható, vagyis elvihetik tőlem a gyereket” – mondta az asszony, akire a belga bíróság napi 500 eurós bírságot szabott ki, amennyiben nem tesz eleget az ítéletnek. A büntetés összege mára több mint 20 millió forintra rúg, hiszen a gyereket azóta sem adja át, de fellebbezett Belgiumban, ahol csak 2013 őszére tűzték ki a másodfokú eljárást.

“Nemzetközi szabályokat sért, hogy a kisfiút úgy helyezték el a tőle évek óta távol élő apánál, hogy a tényállást kizárólag annak elmondásából ismerték. A magyar családi jog szerint is elképzelhetetlen, hogy nem vizsgálják a felek jellemét, a gyerekhez való kötődését, nincs se környezettanulmány, se pszichológiai vizsgálat, a 12 éves gyereket pedig meg sem hallgatják arról, hol és kivel szeretne élni” – mondta Illés Blanka ügyvéd, Nicolette jogi képviselője. Állítja, a belga bíróság megidézte ugyan a kisfiút, de a közbejött betegségéről a magyar orvos igazolását nem fogadták el. “Az alapvető probléma az, hogy a belga bíróság el sem járhatott volna, hiszen az Európai Unió Bírósága több döntésében kimondta: a több tagállamot érintő családi jogi eseteknél több tényezőt kell figyelembe venni: a gyermek állampolgárságát, földrajzi gyökereit, hol, mennyi ideig tartózkodott, neki és szüleinek hol vannak szorosabb kapcsolatai. Ebben az ügyben a gyerek és az anya Magyarországon volt, az apuka Franciaországban, nem is értem, hogyan gondolta egy belga bíró, hogy a bizonyítási eljárást hatékonyan le tudja folytatni” – magyarázta Illés Blanka.

Az ügynek különös jelentőséget az ad, hogy az ügyvéd szerint ugyanez az “abszurd jogi helyzet” előállhatott volna akkor is, ha a házastársak nem különböző állampolgárságúak. “Ha egy magyar család kimegy külföldre dolgozni – ahogy az egyre gyakrabban előfordul -, és a házaspár viszonya megromlik, vagy valamelyikük egyszerűen csak haza akar jönni a gyerekkel, a párja ebben megakadályozhatja. Megfelelő nyelvtudás, munka és jövedelem nélkül elég esélytelen, hogy hatékonyan érvényesítse érdekeit egy idegen ország bírósága előtt – ahogy azt a magyar Legfelsőbb Bíróság Nicolette ügyében megszabta. Más nők helyében ezek után százszor meggondolnám, kimegyek-e dolgozni külföldre, vagy pedig előre szerződést kötnék a gyerekem apjával az esetleges hazatérés feltételeiről” – tette hozzá a családjogász, akinek a praxisában érezhetően megszaporodtak a határokon átnyúló jogviták. Ezért megpróbálják az uniós politika figyelmét is felhívni a hasonló helyzetekre: Gurmai Zita európai parlamenti képviselőhöz, az uniós Alkotmányügyi Bizottság alelnökéhez fordultak. Gurmai kérdésünkre megerősítette, hogy az ügyben írásbeli kérdéssel fordul Viviane Redinghez, az Európai Bizottság alapvető jogokért felelős biztosához.

Onnan nézve

“Szomorú, hogy idáig fajult a helyzet, de a gyermek édesapja szerint ez kizárólag azért alakult így, mert az anya 2010 augusztusától kezdve folyamatosan akadályozza a fiával való kapcsolattartásban. Nem akarta korlátozni volt feleségét a szabad mozgás jogában, sem megszabni, hogy maradjon Belgiumban, miután megszűnt a munkája. De ha a gyerekkel együtt Magyarországra akart költözni, akkor ehhez kellett volna az apa beleegyezése, vagy ha ebben a szülők nem tudnak megállapodni, akkor az illetékes belga bírósághoz fordulhattak volna, ahogy a válásnál is tették. Akkor itt bizonyára figyelembe veszik a megváltozott körülményeket, és egyszerűen módosíthatták volna a kapcsolattartás és a szülői felügyelet kérdéseit” – reagált az ügyre Subasicz Éva ügyvéd, aki a magyarországi eljárás kezdete óta képviseli Négrier Bertrand-t.

“Miután hazaköltöztek, a kisfiút – annak rossz egészségi állapotára hivatkozva – az anya már a nyári szünet felére sem engedte el az apjához, pedig ebben a válásnál megállapodtak, máskor pedig a gyerek állítólagos pszichés problémáira hivatkozva gátolta meg a találkozásukat. Az apa amikor csak tudott, havonta iderepült, olykor még a nagyszülőket is elhozta, próbálta fenntartani a kapcsolatot, de ez teljesen kudarcba fulladt. 2012 áprilisában látta utoljára a fiát” – tette hozzá az ügyvéd, aki szerint az érvényes uniós rendelet alapján egyértelműen a belga bíróság az illetékes, mert itt volt a gyerek szokásos tartózkodási helye. “Ezért mondta ki helyesen a magyar Legfelsőbb Bíróság, hogy nincs joghatósága az ügyben. A tartózkodási hely kérdését mindig egyedileg vizsgálják, de ez a szabály, ami az unióban mindenkire vonatkozik” – jegyezte meg.

Subasicz Éva szerint mind a magyar, mind a belga bíróság figyelembe vette döntésénél az apa-gyerek közötti kapcsolatot ellehetetlenítő anyai magatartást. Sőt, szerinte ha ez nincs, az elsőfokú belga bíróság valószínűleg nem is határoz úgy, hogy a gyerek lakóhelyét átteszi a francia édesapához Párizsba, és az anyának ad láthatási jogot. “Azóta már megindult a végrehajtási eljárás is a gyerek átadására, illetve az érvényes kapcsolattartási szabályok betartására” – mondta. Kérdésünkre az ügyvéd úgy vélte, a gyerek számára biztosan nehéz próbatétel lesz, ha el kell szakadnia anyjától, de, mint mondta, az apának sem felróható, hogy nem akarta elveszíteni a fiát.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) sajtóosztálya szerint azt, hogy a magyar kisfiú hazaköltözése szabályos volt-e, annak az államnak a jogrendszere alapján kell elbírálni, ahol a szokásos tartózkodási helye volt. Ha ez Belgium, akkor a belga, ha Magyarország, akkor a magyar normák szerint. Csakhogy a “szokásos tartózkodási helyet” a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény nem definiálta, az Európai Bíróság pedig több esetben arra jutott, hogy ennek meghatározásánál a fizikai jelenléten kívül egy sor más tényezőt is figyelembe kell venni, vagyis ez “teljes egészében az adott ügy sajátos körülményeinek rendkívül szubjektív értékelésén alapul”. A KIM azt ígérte, hogy a tárca Nemzetközi Magánjogi Főosztálya a konkrét ügyben “az édesanyának biztosít minden olyan információt, ami ahhoz szükséges, hogy a belga bíróság előtt folyó eljárásban képviselni tudja az érdekeit”. Ennek érdekében “folyamatos kapcsolatban” állnak a belga Központi Hatósággal. “Természetesen – tiszteletben tartva a belga bíróság függetlenségét – a folyó belga bírósági eljárásba bekapcsolódni vagy azt befolyásolni nem áll módunkban” – tették hozzá, de szükség esetén segítséget tudnak nyújtani az édesanyának “abban, hogy megfelelő és ingyenes jogi segítséget kaphasson a belga eljárásban, de ez idáig ezt nem kérte”.

 

A nemzetközi polgári eljárásjoggal foglalkozó Osztovits András szerint a szabad mozgás és munkavállalás miatt manapság “rendkívül tarka tényállások” tudnak előállni, ezért is akarták a 2201/2003/EK rendelettel tisztázni a házassági ügyekben felmerülő kérdéseket – így azt is, hogy melyik államnak van joghatósága. “A cél az volt, hogy rugalmas szabályokat adjanak, pontosan azért, hogy például egy válás miatt ne kelljen az utolsó közös lakóhely szerinti országba utazgatni, ha valamelyik fél már nem is ott él” – magyarázta az egyetemi docens. Szerinte bármennyire jót akartak ezzel, a rendelet éppen ezért többféleképpen értelmezhető, ami már a konkrét ügyekben eljáró tagállami bíróságokra van bízva. Márpedig a Nicolette ügyéhez hasonló esetekben – amikor akár több állam joghatósága is megalapozott lehet – nagyon is számít, hol folytatják le az eljárást. “A tapasztalat az, hogy az országok azért inkább a saját állampolgárukhoz húznak, aki általában ténylegesen is részt vesz az eljárásban. Ráadásul itt nem egyszerűen a gyerek elhelyezéséről folyik a vita, hanem már a jogellenes gyermekelvitelt is megállapították, az pedig ténykérdés – tette hozzá Osztovits. – Ha sikerülne elérni, hogy az ügyben előzetes döntéshozatali eljárás induljon az Európai Bíróságon, akkor az tovább értelmezné a szokásos tartózkodási hely fogalmát. Ez pedig utána kötné az összes uniós tagállam nemzeti bíróságát az előttük zajló eljárásokban.” A magyar kisfiú ügye így zűrös családjogi perpatvarból uniós szintű precedenssé válhat, mert abban mindenki egyetért: kiváló példája annak, mi kerekedhet abból, hogy a tagállami bíróságok még mindig nem magabiztosak az uniós jog értelmezésében.”

Reklámok