Most az előbb olvastam Kata Diario Svedese-jét, annak is egy olyan bejegyzését, amely szerintem nagyon jól megragadja Olaszország lényegét. De mielőtt belevágok: Katáról azt tudom, hogy néhány évvel ezelőttig itt élt (nem is messze attól a helytől, ahol éppen most írom ezeket a sorokat – ismeri Luana-t, a mindennapi báromat, de egymást nem ismerjük személyesen), olasz a párja (sorstárs :)), éveket lehúzott itt, majd valós munkalehetőségek híján Svédországba költözött (párjával együtt). Olaszul írja a blogját, amit igyekszem követni.
Tehát, remélem, nem bánja, hogy idézem, ezt írja a svéd és olasz valóság összevetéséről (itt) – a lényeges gondolatokat összefoglalom, nem fordítom le szó szerint az egész szöveget, illetve amúgy “műfordítósan” fordítom:
“A nyaraláskor látott Olaszország csalóka. Az tökéletes helynek tűnik. Tényleg tökéletesnek. Mindenhol szép dolgok, a természet és az épített környezet szépségei, finom és egészséges ételek, spontán és közvetlen emberek. Mit mást akarhatunk még?
De a nyaralás megtévesztő. Mert egy távoli országban méltó munkád és fix fizetésed van. Micsoda keserűség…
Olyan ország Olaszország, amely mélységesen emberi, jó és rossz értelemben egyaránt, ami Svédországban hiányzik.
Svédországban a RENDSZER jól működik, a RENDSZER biztonságot ad, jogokat garantál, segít, jól bánik veled. És az emberek használják a rendszert. Öntudatosan. Általa érvényesítik jogaikat, általa jól élnek.
Olaszországban a rendszer egész egyszerűen nem létezik. Vannak az emberek, akik egyénileg úgy próbálnak boldogulni, ahogy tudnak. Semmit nem lehet előre látni, nem bízhatsz semmilyen rendszerben, legfeljebb más személyekben, a családban, barátokban. Ettől lesz Olaszország emberi, találékony és spontán (és sok más is, ami kevésbé szimpatikus).”
Eddig az idézet, és én egyrészt egészen eddig tökéletesen egyet tudok vele érteni (függetlenül attól, hogy nem ismerem Svédországot, csak felületes információim vannak róla. De Svédország lehetne Németország is, ahol laknak barátaim, és ahol közvetlenül is megtapasztaltam, mi minden joga van annak, aki dolgozik, vagy csak ott él – és azt is, hogy mennyivel nagyobb a rasszizmus, a mindennapi kirekesztésre való hajlam, ha innen északabbra megyünk).
És folytatni tudom a Kata által megkezdett gondolatmenetet. Itt nincsen rendszer, és ami maradványok (vagy inkább kezdemények) vannak, az is inkább csak annak függvényében van, hogy mikor melyik érdekcsoport mit tudott magának kilobbizni.
Nincsen egyenlőség, nincsen egyenlő jog.
Lehet, hogy dolgozol, de ha nem adott szerződéssel rendelkezel, nemcsak, hogy jogaid nincsenek, de még pénzt sem keresel annyit, ellenben konkrétan kizsákmányolhatnak. (
A valódi Olaszországról című sorotaban sokat írtam erről, itt a legutóbbi rész, innen fel lehet göngyölíteni az addigiakat).
Az ellátások, szolgáltatások is random módon járnak (pl. pont ilyen szerződés függvénye, hogy jár-e tb, betegszabadság stb).
Igazándiból egy dolog számít az életben való boldoguláshoz: az, hogy a családodnak milyen erőforrásai vannak. Ebbe értsük bele nyugodtan az ismeretségeket, amelyek majd segítenek a gyereknek állást találni, a nagymamai rendelkezésreállást, ami majd kiváltja a bölcsőde/óvoda hiányát, az örökölt lakást (mert én még életemben embert nem láttam itt, aki egyedül/párban össze tudta volna spórolni a lakás önrészét).
Aki bevándorló, az bizony hátránnyal indul- főleg, ha keletről jön (mert nyilván van olyan középosztálybeli francia / német / amerikai család, amely ezt ki tudja váltani idevágyódó gyerekénél).
Ezen persze enyhíthet, ha olasz fiú/lány a párja, és a párjának jók a családi erőforrásai. Erről is sokat írtam, nem ragoznám tovább.
Ami még nagyon idegesító ebben az “emberi” Olaszországban, az éppen az, hogy a rendszer hiányában az emberek teljesen önzően és önkényesen szerzik meg azt, amit éppen szeretnének.
Ha parkolóhely kell, akkor mindenki lerakja a kocsit a második sorba vészvillogóval. És míg utazás közben utamat ilyenek szegélyezik, dühöngök. Abban a pillanatban, hogy meg akarok állni, én is ugyanúgy leteszem az autót második sorba, mert azt gondolom, hogy nekem – akkor – ott – jó okom van erre. Apró példa, de minden így működik.
Pl. az adófizetés is. Nekem szükségem van a pénzre, az állam meg úgysem ad semmit, hát így lesz az adóelkerülésből büszkélkednivaló tett. És eszembe sem jut, hogy ebből sosem lesz rendszer, ami segít. Abból sem, ha azoktól, akik nem elég hatékonyan titkolják bevételeiket, erőszakkal elveszem, mert hát közben utálják azokat, akik nem járulnak hozzá a közöshöz, de ami mozdítható, azt viszik abból a közösből.
Minden megoldható, ha elég szimpatikus vagyok, vagy éppen eléggé az ügyintéző agyára tudok menni (mondjuk nem engedek, előbb vagy utóbb feladják, hogy előbb szabaduljanak), de ez nem életbiztosítás, mert mi lesz, ha legközelebb utálatos lesz az ügyintéző, vagy nem talál elég jó fejnek? Semmi sem működik rendszertszinten, minden az egyéni könyöklés hatékonyságától függ.
Nagyon fárasztó egy ilyen országban élni.
Tanulság nincsen, pozitív felütés is csak annyi, hogy még szerencse, hogy a klíma és a környezet olyan szép, hogy részlegesen kárpótol – legalábbis addig, amíg nem történik olyasmi, nem áll elő olyan helyzet, ahol nagyon is szükség lenne rendszerre és jogokra.
Nemrég az olaszok nyaralási szokásairól írtam, most egy speciális formájáról, a lakóautóról ejtsünk szót. Nem marginális szórakozásról van szó, akár a számokat, akár a nyaralás minőségét nézzük: a Toszkánában eltöltött vendégéjszkák 20%-a (!) lakóautóhoz köthető.
