Élet-történetek, Mindennapok

Magyar-olasz

A szokásos budapesti vakációnkat töltjük, és szembesülünk a mai magyar viszonyokkal.

Hozzászólásban egy olvasó megint feltette a kérdést, hogy miért élek Olaszországban, ha ennyi a probléma (nem eredeti felvetés, már párszor kitárgyaltuk a blogon, de tudom, hogy újonnan érkező olvasónak szinte lehetetlen mindent – bejegyzéseket, kommenteket -végigolvasnia).

Ez a két kiindulópontja a mai bejegyzésnek, aminek lesz biztosan folytatása is.

Tehát: Magyarország.

Nem, nem tetszik, ami itt most van. Ami itt most lett. Én 2008-ig élveztem a budapesti életet, ami természetesen csak egy kicsi és nagyon speciális szeletét fedte le a magyar valóságnak. De nekem Budapest kulturálisan pezsgő város volt, sok szuper hely volt benne, sok ingyenes/olcsó, jó minőségű kultúrprogramra eljutottam, és ezt nagyon élveztem. Egyetem után csont nélkül találtam rendes állást, rendes szerződéssel, és jó fizetéssel. Érdekelt, utazgattam a munka miatt, eleget kerestem, és elég szabadidőm is volt. Nekem személy szerint ezek a jó munka ismérvei. Hát ebből kerültem ki az olasz co.co.pro-s valóságba, ahol semmi nem számít (diploma, nyelvvizsga, ugyanmár!), csak az, hogy kit ismersz. És persze ha dolgozol is, akkor is kevés jogod van (kivéve persze, ha “rendes” munkaszerződésed van, de ennek esélye tendál a nullához). Egyébként azon kevesek közé tartozom magyar bevándorlóként, akinek sikerült az otthonihoz hasonló  jellegű / típusú munkát találni.  A feltételek azonban sokkal rosszabbak, mint otthon (ez a munkaszerződés milyensége, a nem fix fizetés és a hiányzó jogaim miatt nagyon más, mint otthon volt). Ezért aztán sokszor, ha “problémákról’ írok, nem is a saját személyes helyzetem az ihlető, hanem az, amit magam körül látok, és tipikus nehézségként érzékelek.

Sok hozzám hasonló képzettségű, otthoni gyakorlattal rendelkező magyarnak nem adatott meg az, hogy jó minőségű munkát végezzen Oo-ban. Statisztikailag egyébként az elvándorlók szinte minden országban a saját otthoni szintjüknél alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkákat végeznek. Nyilván valamiért (kinek-kinek más okból) ez mégis megéri nekik, és maradnak (a munka és a negélhetés csak az egyik – bár nagyon fontos – komponense egy ekkora horderejű döntésnek. Van, akinek honvágya van, és sosem menne egy hétnél tovább máshova. Van, aki nem tud elszakadni a családjától, van, aki pontosan az elől menekül….)

A fentiekből több dolog is következik:

1) nem tudom, hogy ha alacsony végzettséggel kevésbé megbecsült munkát végeztem volna Mo-n, akkor egyrészt esélyem lett volna-e ugyanazt Olaszországban is végezni, és másrészt ha igen, akkor itt jobb feltételek lennének-e hozzá? Pl. ha Mo-n feketén takarítok egy vidéki motelben, ami nem tetszik, megtanulom a nyelvet és OO-ban ugyanezt a munkát végzem, lehet, hogy jobban járnék. Biztos többet keresnék. Vagy ha most lennék pályakezdő Mo-n, valószínűleg nem ugyanaz várna, mint ezelőtt 15-20 évvel. 

2) Nyilván kiderült a blogból, hogy én a saját életemben elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egy (akár olasz) férj mellett htb. legyek, és így biztosítsam a megélhetésemet. Tehát azok a magyar nők, akik ezt az életpályát választották, nyilván szintén nem tudnak azonosulni az én szempontjaimmal. Illetve egész egyszerűen más típusú az életünk, tehát mást tartunk benne fontosnak.

3) El tudom fogadni, hogy van olyan, aki (fiatalon, tanulmányok közben, után) elfogadja, hogy egy külföldi országban egy a helyieknek alacsonynak számító fizetésért hajlandó nehezebb munkákat is elvégezni, adott ideig, míg egy konkrét célra összegyűjt egy adott összeget. Ilyen az, amikor pl. a turizmusban pár száz euróért és ellátásért az ember hónapokig napi 15 órát dolgozik, minden fillért élére állítva (pl. Oo-ban, külföldiként), abban a tudatban, hogy utána egy másik, neki fontosabb lépést meg tud majd tenni az életében. Ez becsülendő, támogatandó, de amikor én a jó életről beszélek, akkor nem az jár a fejemben, hogy ilyen módon éljen az ember évekig. Sajnos tudom, hogy van, aki egyéb kötelezettségei miatt (pl. gyerek eltartása, válás, stb.) huzamosabb ideig ezt kell, hogy csinálja, és nincsen választása, és annak nyilván megváltás egy, az alkalmazottait kihasználó olasz munkaadó is (remélem, a lehető legkevesebben találják magukat ezek között a kényszerek között).  De alapvetően nem erről az élethelyzetről írok.

De visszatérve Magyarországhoz. Sajnos érzékelem, hogy az általános gazdasági és politikai problémák egyre jobban rányomják a bélyegüket a mai Budapestre (is). Egyre kevesebb a jó program, az esemény. Az emberek egyre rosszabb kedvűek. Egyre nehezebb ezt a várost élni. És ha még csak ez lenne a gond! Sokkal nagyobb gond a munkalehetőségek hiánya, a csökkenő szociális ellátások stb. Hogy mi lett volna ha itthon maradok? Ezt nem tudom, nyilván nem élhetünk párhuzamos életeket. Nekem a mai napi valóságom az olasz, azt élem, abban probálok boldogulni, annak a problémáival szembesülök.

És akkor el is érkeztünk ahhoz, ami viszont általában nagyon idegesít: amikor a blogon leírt olasz problémákat az ide kivándorló, sokszor nehéz életet élők semmíteni próbálják. Mire gondolok? Az a típusú megjegyzés, hogy “de hát máshol is rossz”, “miért nem a jó dolgokat mondod?”, “otthon most még rosszabb lenne”. Ez nekem olyan önigazolás-szagú. Mert ha azt írom le tényszerűen, hogy itt milyen típusú munkaszerződéshez mi nem jár, az nem pozitív vagy negatív hozzáállás, hanem tények kérdése (és ugye nem árt tudni, ha idevetődünk). Ha azt mondom, hogy piszok nehéz normális munkát találni, az statisztikai kérdés. Ha azt mondom, hogy még ha véletlen talál is az ember munkát, akkor leginkább feketén, vagy kényszervállalkozásban végezheti, az is sajnos ténykérdés. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi van otthon, mi lenne otthon, mihez képest jó vagy rossz ez. Ez a kitelepülés elején szokott felmerülni, hogy az otthonihoz képest jobb vagy rosszabb az embernek máshol, de utána az idő múlásával már nem máshoz képest határozza meg a jelen életét az ember, hanem ismét ahhoz képest, hogy ő  hogyan szeretne élni, mik a prioritásai, mitől érzi jól magát. Illetve azt is gondolom, hogy ha mégis ezt méregeti évek távlatából, akkor neki nem annyira jött be a külföldi élet, és szeretné magát megerősíteni abban, hogy mégis csinálnia kell, folytatnia kell.

Ugyanez pepitában: amikor a Magyarországon élő és dolgozó olvasó kinyilatkoztatja, hogy “nektek még ezzel együtt is jobb ott kint, mint nekünk itthon”. Az egyrészt nem ilyen egyszerű kérdés, mert minden helyzet más és más, és bár otthonról mindig úgy néz ki, máshol könnyebb, ezt általában az oda máshova vándorlók a saját bőrükön érzik, hogy nincsen így. Másrészt el lehet ám menni! Mindenkinek adott, hogy megtanuljon egy másik nyelvet, fogja a családját és elmenjen munkát keresni valahol máshol, ahol szerinte jobb az élet. Akkor saját bőrén tudja megtapasztalni, hogy ez egy viszonylag komplex döntés és  feladat (olyan szempontok is felmerülnek, ami sosem került volna szóba, ha az ember nem vándorol). És az is ki szokott derülni, hogy a jó/kellemes élet nem egy feltétel mentén teljesül: nem elég többet keresni, ha más vonatkozásban nehezebb lesz az élet. 

Legközelebb össze fogom írni, hogy szerintem mi jobb Oo-ban, és mi jobb itthon.

(Várom a véleményeket, de lehetőleg ne az ilyen sztereotip hozzászólások mentén… 🙂

Reklámok