Mindennapok

Érdekes cikk az olasz élelmiszeriparról

A HVG 2015. július 26-i számában jelent meg.

Befektetési étvágy

2015. július 15., szerda • Utolsó frissítés: 2015. július 15., szerda, 13:12


Részvénykibocsátással próbál friss forrást bevonni egyre több híres, nagyrészt családi tulajdonban lévő olasz élelmiszergyártó.

Messze földön ismertek és kedveltek az olasz tészták, sajtok, paradicsompürék, édességek, borok és egyéb prémium kategóriájú élelmiszer-ipari termékek. Az 54 ezer olaszországi étel- és italgyártó közel 140 milliárd eurós forgalmat bonyolít le évente, ez a második legnagyobb feldolgozóipari ágazat Itáliában. A négyötöd részben családi kezekben lévő élelmiszer-ipari vállalkozások – melyek zömének forgalma nem éri el az évi 10 millió eurót – nem szívesen vesznek fel hiteleket, nincsenek vagy alig vannak eladósodva, viszont a forgalmuk sem nő olyan ütemben, mint a nemzetközi riválisaiké. Még az olyan óriások, mint a Nutella-gyártó Ferrero vagy a tésztakészítő Barilla sem tőzsdei cégek, míg például a francia Danone igen. Ám változik a helyzet, az olasz finomságszektor cégei kedvet kaptak a részvénykibocsátásra – derült ki egy milánói befektetési konferencián.

Az egyik első fecske a Massimo Zanetti Beverage Group, amely júniusban debütált a milánói értéktőzsdén. A vállalat azt állítja, közel 800 millió eurós tavalyi forgalmával a legnagyobb magáncég volt eddig a kávéiparban. A Segafredo márkájáról is ismert, 1973-ban alapított bolognai vállalkozás az ötödik legnagyobb kávékészítő a világon. Ha az összes kibocsátott részvényét lekötik, akkor a papíronkénti 15,75 eurós jegyzéssel 540 millió euróra értékelik a céget. Példáját júliusban követte a hetedik nemzedék által irányított, veronai Masi Agricola borászat, amely leginkább az Amarone nevű csúcsminőségű vörösborról ismert. A részvények ötödét adják el darabonként 4,6 eurós áron, 150 millió euróra értékelve a vállalatot.

Jelenleg az olasz élelmiszerszektor cégeinek mindössze négy százaléka van tőzsdén, de több mint négyszáz vállalkozás tervezi a részvénykibocsátást. Köztük például a temesvári születésű Illy Ferenc által 1933-ban alapított, 360 millió eurós forgalmú, trieszti Illycaffé, az 1962-ben indult, magát az európai pasztapiac vezetőjének tekintő, veronai Giovanni Rana és a gyökereit 1886-ig visszavezető abruzzói De Cecco tésztakészítő. Bankárok szerint hasonló terveket fontolgat az 1899-ben alapított, paradicsomkészítményeket előállító, parmai Mutti és az ugyancsak veronai Bauli pékség, amelynek kelt tésztából sütött, mazsolát és cukrozott gyümölcsöt tartalmazó kalácsa, a panettone igen kedvelt Olaszország-szerte. Az igényesebb és tehetősebb vásárlókat megcélzó – a New York-i Ötödik sugárúton is bolttal rendelkező – Eataly olasz élelmiszerlánc 2016-ra tervezi a tőzsdei megjelenést.

De sokan még mindig távol tartanák magukat a börzétől. Az organikus lekvárt, mézet, csokoládét készítő, az 1920-as években egy alpesi faluban létrehozott Rigoni de Asiago például befektetési társaság vagy egy új pénzügyi partner bevonásával remél forráshoz jutni – a Fondo Italiano de Investimento jelenleg a cég több mint 35 százalékát birtokolja. A Nuova Castelli sajtgyártó inkább eladta a cég 80 százalékát a Charterhouse brit kockázatitőke-társaságnak, amely az idén, olasz szerzeményén keresztül, megvette a Firenze mellett működő Alivalt, létrehozva egy 500 millió eurós forgalmú sajtóriást. Az olasz kis- és közepes vállalkozások a korlátozottabb forrást biztosító informális együttműködést vagy befektetési partner bevonását kedvelik. Talán ezért is követi ezt az utat a DeA Capital olasz befektetési társaság, amelynek a Taste of Italy nevű alapjába tervezett 200 millió euró fele már össze is jött. Első befektetése májusban a 30 millió euróért megvett Gruppo La Piadineria étteremlánc volt, amely az olasz piadina lepénykenyér-féleségekre szakosodott.

A helyi luxusipar is meglátta a lehetőséget a prémium élelmiszertermékekben. A 102 éves Prada milánói divatház tavaly megvásárolta a majdnem kétszer olyan idős Pasticceria Marchesi kávézó- és cukrászdaláncot, és tervei között szerepel az ázsiai terjeszkedés. A Valentino és a Hugo Boss mögött álló Marzotto család, a Ferragamo cipődinasztia és a Calzedonia alsóneműgyártót alapító Veronesi egyaránt a borüzletbe szállt be. Az olasz élelmiszeripar ugyanazon a változáson megy át, mint a luxuságazat az 1980-as években, amikor a családi cégek megerősödtek, és kiléptek a nemzetközi piacokra.

Olaszországnak több eredetmegjelöléssel ellátott élelmiszer-ipari terméke van, mint legfőbb agrárversenytársának, Franciaországnak, az élelmiszerexportban mégis a franciák, a spanyolok, sőt a németek mögött áll. Ennek oka, hogy a brit Tescóval, a német Aldival, a francia Carrefourral vagy a spanyol Diával szemben nincs hasonló méretű globális olasz szupermarketlánc, sőt a hazai kiskereskedelem is igen töredezett. Pedig globálisan egyre nagyobb a kereslet a jó minőségű élelmiszerek iránt, és az olasz agrárexport lassan, de biztosan növekszik: a közel 30 milliárd eurós kivitel majd harmadával nagyobb, mint 2007-ben volt.

Mindennapok

Az olasz férfi meg a divat

Ha az ember két órát eltölt egy olasz városban, az a megmásíthatatlan véleménye támad, hogy az olasz és a magyar férfiakat legalábbis egy galaxis választja el öltözködésileg. És jönnek az itt nyaraló magyar ismerősük kérdései: de az olasz férfiak miért járnak hosszúnadrágban nyáron is? Nem gáz a rózsaszín ing? Minek az a sok gyűrű a pasikon?

Vigasztalódom, a fiatalabb magyar srácok azért közeledőben ehhez a világhoz 🙂

És persze lehet ám lesni az olaszoktól…. íme pár részlet, ami jót tesz majd a magyaroknak is.

Kezdjük a hétköznapi viselettel, vagy olyan munkába járós öltözékkel, ami inkább informális, mint elegáns.

Igen, a nadrág hosszú, nyáron is, melegben is. Csak a nagyon fiatal, rap-kedvelő, strandoló vagy épp sportoló férfiakon látsz bermudát. Nem kúl a városban napközben a rövidnadrág. Pláne nem zoknival és szandival…

Jó a formális és kevésbé formális keverése, azaz pl. farmer+jól szabott zakó, vagy lazább öltöny polóval.

Idén nagyon megy a kicsit boka felé felhajtott szűk nadrág, amihez persze jó cipő dukál. Egyébként is a cipő fontos, és itt is érvényes, hogy a szuper edzőcipőt simán keverik az öltönnyel, vagy farmer+zakóval.

Ezek az olasz cipőstílusok:

Ez meg a németes lábbeli, kerülendő 🙂

nemet cipo

Kiegészítők roulez, jöhet a sál, szép órák, gyűrűk, (sok) karkötő.

ACCESSORI UOMINI

Átvezetés az elegánsabb ruhák felé, de ez az alapvetés igaz addig is: rövidujjú ing nem létezik. Azaz létezik, de minek? 🙂 Ha nagyon meleged van, vegyél fel pólót vagy hajtsd fel az ing ujját.

A pólók, azaz a galléros polók is nagy szerepet játszanak a nyári (és hosszabb ujjú kiadásban a téli) viseletben is, Figyelem, a gallér felhajtása 15 éve volt divat, ma már inkább hanyagoljuk (a divatbloggerek és fórumok visszhangoznak a “micsoda szörnyű a felhajtott gallér” típusú bejegyzésektől. Ami jól nézett ki sokéve egy nyáron, ma már inkább nevetséges). Azt egyébként itt sem mindenki tudja, de eredetileg a felhajtott gallért azért hordták, hogy védjen a leégéstől, sőt egyes vélemények szerint eredetileg a jobboldali szavazók hordták (ezt nem tudom ellenőrizni, lehet, hogy tévképzet).

polo_cotone_sea-island_azzurro_manica_corta_fronte_1

Akár poló, akár laza ing, akár nadrág, ne lefegjen, ne legyen két mérettel nagyobb, mint te vagy. Évek óta a testhezálló viselet megy. És használj színeket, lehet az rózsaszín, zöld, akár sárga is.

A minőség pedig fontos, legyen inkább egy jó pár cipőd, meg pár jó minőségű (ezek igen drágák is) pólód vagy inged, mint sok-sok formáját vesztett T-shirt.

A fentiek nagyjából érvényesek az elegáns viseletre is. Testhezálló ing és öltöny, szép színekben és anyagokban.

Ne gombold ki hasig az inget (hacsak nem alig képzett nápolyi illetőségű “szépfiú” vagy :)), ne vegyél elképzelhetetlen mintájú és színű nyakkendőt, és a bokazoknit is felejtsd el. Ha elegáns akarsz lenni, térdzokni (senki nem szereti a szőrös vádlit nézni, amikor leülsz).

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kultúra

Monna Lisa nyomában

mona lisa

Lisa Gherardini del Giocondo, azaz Monna Lisa, vagy (olaszul) La Gioconda évszázadok óta foglalkoztatja az embereket.

2011-ben a firenzei volt Sant’Orsola zárdában hosszas ásatások után előkerült egy embernyi csont, amiről feltételezik, hogy Monna Lisáé volt, ezért utólagos vizsgálatokra át is adták a szakembereknek. Ezzel párhuzamosan felreppent a hír, hogy a festményt (ami a Louvre egyik legnagyobb sztárja) elhoznák Firenzébe, de ez aztán álhírnek bizonyult  (petíciók, és felelős testületek nyilatkozatai és ellennyilatkozatai közepette).

Mivel a Sant’Orsola zárda egy része érintetlen maradt annak ellenére, hogy évszázadokon keresztül át-meg átépítették, kibővítették, van rá reális esély, hogy megőrizhette a Gioconda földi maradványait.

A kiszivárgott hírek szerint a karbonos kormeghatározás arra az eredményre jutott, hogy a maradványok éppen abból a korból származnak. A tudósok azt ígérik, hamarosan ennél többet is tudnak róla mondani.

Addig is a turisták megnézhetik, legalábbis kívülről, a zárda egyébként lezárt épületét, ami a San Lorenzo negyed közepén található, igen rossz állapotban. Ennek ellenére mégis lehet, hogy a világ legismertebb modelljének földi maradványait őrzi.

2548994-santorsola

 

Kultúra

Kezdődik az iskola

genitorivainsegnanti

Olaszországban csak a napokban kezdődik az iskola. Nem is egyszerre, régiótól függ, hogy pontosan melyik nap kezdik.

Mivel itt szombatonként is van tanítás, rövidebb a tanév – a dolgozó szülők nagy bánatára, mert a gyerekfelügyelet többhónapos megoldása itt is a nagyszülők rendelkezésreállása és pénz kérdése.

Nekem nincsen közvetlen tapasztalatom erről az egész olaszos iskolázásról, csak a barátnőimet hallom erről-arról panaszkodni.

Hogy pl. az első napokban csak félnapos a suli, esetleg menza sincs még, mert “fel kell készülniük”. (Vajon mit csináltak 3,5 hónapig?). Ezeken a menza nélküli napokon megkérik a szülőket, hogy fáradjanak oda ebédszünetben és vagy vigyenek a gyerekeknek ebédet, vagy vigyék őket haza ebédelni – el tudjátok képzelni, amikor a szülők egész nap dolgoznak, ez mivel jár?)

Hogy a tanerők van, hogy napokra – hetekre eltűnnek, mert ha pl. beteg családtagjuk van, akinek hivatalosan az ellátói, akkor szabadnapokat vehetnek ki, akár tömbösítve is, amivel sok déli munkaerő nagyon szívesen és rendszeresen él.

Hogy a kedves déli tanerő még az olaszt sem beszéli rendesen, a tanításhoz, mint szakmához meg köze nincsen.

Annál is inkább, mert a tanítás, mint olyan, nem egy elismert szakma errefelé, ahhoz, hogy valaki tanár legyen, nem kell szakirányú tanári diploma, elég egy bármilyen minimálisan kapcsolódó  diploma (pl. építészként technikatanár, néprajzot végezvén irodalom és történelemtanár lehet bárki). Nyelvet pedig olyan ember is taníthat, aki az ún. “lingue” szakon végzett (hogy ez mit takar, az megint egy másik kérdés).

Hát, olyan is a minőség (erről már írtam régebben).

Nincsen viszont évnyitó, évzáró, az év végén megadott napokon a szülő bemehet és elhozhatja a gyerekei bizonyítványát.

Fogadóórák vannak, az év folyamán adott alkalmakkal, amikor a szülőknek illik végiglátogatni a tanárokat, akkor is, ha egyébként nincsen gond a gyerekkel.

 

De meséljetek Ti, itt élő magyar szülők, ha van kedvetek

Mindennapok

Bevándorlókrízis

(Hasonló témájú bejegyzések a blogról itt találhatók.)

migrazione

Nagy és összetett kérdés, amiről nehéz indulatok nélkül írni. Főleg most, hogy Budapesten a Keletiben az történik, ami, és az ország kormánya abszolút politikai haszonlesésből módszeresen felhasználja (kihasználja) a helyzetet arra, hogy további támogatókat szerezzen magának. Cinikus és undorító hozzáállás, miközben azoknak (a sok tízezer) embereknek valóban ez az élete e pillanatban, amiben élnie vagy halnia (szó szerint) kell.

Na de nem is politizálni szeretnék, mert nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy ki melyik oldallal szimpatizál, úgy gondolkodik az eseményekről. Pedig a valóság ennél nyilván százszor összetettebb.

De kezdjük azzal, hogy Budapest (és Mo) ritkán üti meg az olasz sajtó ingerküszöbét. Most sikerült. Napok óta folyamatosan mutatják  “A budapesti pályaudvart” (hogy melyik, vagy esetleg több is van? ez már túl bonyolult lenne a tévénéző népnek) történéseit. Dramatikusan hangsúlyozták, hogy SENKI nem ad enni, inni a menekülteknek. Igaz, hogy sem az állam, sem az egyház (na ez legyen egy másik sztori) nem fényeskedik a segítségnyújtásban, de így ignorálni a rengeteg önkéntes civil szervezet és segítő mindennapos küzdelmét, na az nálam kiverte a biztosítékot. Főleg mikor láttam, hogy ugyanebben a híradásban mennyire dícsérik a német civil lakosság kedvességét, aki vizet és élelmet vitt a pályaudvarokra… Na jó, nem kell nekünk az olasz tévéből tájékozódni, ez rendben. Csak hát az olaszok meg csak onnan tudnak, magyar nyelvtudás hiányában ugye.

De mit gondolnak az olaszok erről a bevándorlóproblémáról? (kérdezte IKL, köszi 🙂

Nehéz egységes képet kialakítani erről, mert olyan nem létezik. Magyarországon is hasonlóképp van: az is magyar, aki a kerítés mellett hőzöng, és kiírtaná a menekülteket, meg az is, aki viszi az adományokat a Keletibe és nap mint nap osztja is, szervezettebb (állami, egyházi) segítségnyújtás hiányában. Akkor most melyik a “magyar nép” álláspontja? Melyikből van több, és milyen vonatkozásban meddig megy el a segítségnyújtás? (erről egy jó írást találtok itt, nagyjából a saját kérdéseimet foglalja össze. Illetve nagyon jól összefoglalta a gondolataimat ez a cikk is.)

Nem tudom, és éppen így nem tudom, hogy AZ olaszok (így általában) mit gondolnak erről.

A hivatalos politikai állásfoglalás a következőképpen alakul (szemben Mo-gal): a kormány az állam szervezeteivel (katonaság, protezione civile, vízirendőrség etc) évek óta, és idén is nagy erőkkel menti a déli részekre érkező menekülteket. Nota bene, elképesztő know how-juk van már abban, hogy hogyan kell kezelni ezeket a lélekvesztőket, amelyen ezrével érkeznek a legyengült, beteg férfiak és nők. Ide szúrnám be az index cikksorozatát Lampedusa polgármesteréről és a menekültek kezeléséről, nagyon tanulságos, hogyan áll az állam hivatalos képviselője a kérdéshez.

Ezzel párhuzamosan szétosztják a regisztrált menekülteket szerte az országban, akik az állam ingatlanjaiban kapnak helyet. Ez igen sok vitát szül, és nyilván könnyebb egy többszázezres városban “észrevétlenül” elhelyezni 1500 menekültet, mint mondjuk egy 1500 fős faluban 50-et. A legtöbb tiltakozás a kisebb helyeken élőktől jön. De visszatérve a politikához, az éppen nem kormányon levő jobboldali és szélsőjobboldali erők természetesen nagyon erőteljesen tiltakoznak, kb. azzal az érvrendszerrel, amivel otthon Orbán+Jobbik próbálkozik (a napi ellátás összege, miért van okostelefonjuk, nem is menekültek, nem akarnak dolgozni stb).

Ez annyiban más itt, hogy az északi régiókban, ahol a jobboldali Lega Nord nagyon jó pozíciókkal rendelkezik, régóta igen sok bevándorló él, akik nagyszámban szavaznak a Lega-ra. Ugyanis az itteni jobboldal nem annyira a bőrszínt vagy származást emeli ki, hanem azt, ha valaki nem dolgozik, nem illeszkedik be, az állam pénzén él. Így tehát a dolgozó és beilleszkedő bevándorlókat általában békénhagyja. Ugyanakkor nincsenek kormányon, nagyon kellenének a szavazatok, ehhez mindig jól jön,ha előhúzza a bevándorlókártyát (Salvini, Grillo etc).

Ami az aktuális kormány nemzetközi politikáját illeti: igen régóta sürgetnek EU-s szinten egy jobb és átláthatóbb szabályozást. Ezt az utóbbi napokban, hónapokban még inkább hangoztatták, teszem hozzá, jogosan, mert az EU kicsit lefagyott ebben a kérdésben, míg a széleken levő országokba naponta áramlanak a tömegek, akiknek a problémáját azonnal kellene megoldani, nem a 8600. ilyen-olyan találkozó és megbeszélés után. De hát tudjuk, az EU intézményrendszere nem gyorstüzelő egység, azért sem, mert egyik ország sem akarna ilyen döntési jogokat a kezébe adni, így hát ennek isszuk most a levét.

Egy szó a számokról. Ugyanis Olaszország igen hangosan hallatja a hangját az Eu-ban, néha aránytalanul  is hangosan.

Az idei számok: tengeren eddig 350 000 bevándorló érkezett, ebből 120 000 Olaszországba, 230 000 Görögországba, ahol nem mellesleg teljes a politikai és gazdasági válság, tehát elméletileg kisebb gondjuk is nagyobb lenne ennél… mégsem őket halljuk EU-szinten a legtöbbet panaszkodni. Az összehasonlítás végett: Magyarországra kb. 50 000 menekült érkezett idén. (Bajban vagyok a számokkal, nagyon eltérő adatokat találunk a különböző szervezetek honlapjain, nyilván ezek egy része becslés).

Azt is jegyezzük meg, hogy tavaly Németországban 500 000 menekült kért menedékjogot, Franciaországban 250 000, Olaszországban 150 000. Olaszország abban hasonlít tehát Magyarországhoz, hogy átmenő a forgalom, nem ott akarnak maradni a bevándorlók (nyilván ennek gazdasági okai vannak, munkahiány stb).

Ami a mindennapi életet illeti. Azt egészen biztosan állíthatom, hogy az olaszok nagy általánosságban nem soviniszták, és nem kirekesztőek. Szemben az északi népek sokkal inkább faji alapú megkülönböztetésével, itt ez kevésbé jellemző. Ennek nyilván kulturális, antropológiai okai vannak.

Olaszország területe mindig is egy nyílt tér volt, és jártak itt (már hol itt, hol ott, régiónként változóan) a normannoktól, a vizigótokig, a longobárdoktól a franciákig igen sokan. Ugyanakkor már az ókori terjeszkedő Római birodalom is inkább abban hitt, hogy a meghódított területeken asszimilálni kell a vezető réteget, aztán a többi majd jön magától (így volt pl. külföldi származású császáruk is). Miért kezdem ilyen messze? Mert ez a kultúra, ami nem alkalmi politikai intézkedésektől függ, hanem a belénkivódott, évszázadok óta kívánatosnak és elfogadottnak tekintett értékektől. Ezért megyek is tovább: a középkorban is volt a befelé jövő migrációnak hagyománya: egyes toszkán területeken az 1300-as évekbeli pestisjárvány után fekete doktorokat hívtak Afrikából, mert nagyon kellett a szakértelem.

Egységes olasz néptudata viszont nem volt az áldott népnek, mivel az országot is igen későn egyesítették (154 éve), és azóta is jellemző, hogy egy itteni ember első identitásaként a régióját mondja, és utána lesz csak olasz.

Volt továbbá egy igen nagy kivándorlás a 19. századtól kezdődően. Sokmillió olasz vágott neki a szegénység, éhínség miatt Amerikának, a 20. században Belgiumnak, Németországnak, Franciaországnak. Szinte nincsen olyan olasz család, akinek nem lenne valahol külföldön rokona.

Most azt mondhatjátok, hogy ez Magyarországgal is így van. Mert a Kárpát-medencében is járt mindenki, és igen sokan vándoroltak ki az elmúlt két évszázadban (a mérték más, de mi egy kis ország vagyunk). Mondjuk az “országtudatunk” az régebbi, ez vitathatatlan. És mégis mennyire utálják a magyarok a bevándorlókat (“pirézek”). Minden alkalommal elcsodálkozom, amikor úgy érvelnek, hogy a mi ’56-os menekültjeink mind disztingvált úriember volt, és kimosdva, szépen felöltözve azonnal munkára készen lépte át az osztrák határt… szemben ugye a mostani menekültekkel. Vagy azon, amikor külföldre vándorolt (esetleg ott semmi mást, csak egy férjet felmutatni tudó) magyarok érvelnek a bevándorlás ellen… Nem tudom, miért van ez így. Nyilván kulturálisan mi inkább Észak-Európához tartozunk, maradjunk ennyiben.

Személyesen ismerek viszont olyan teljesen hétköznapi, vidéki olasz családokat, akik ideig-óráig befogadtak menekülteket. Segítettek nekik az első időszakokban, támogatták őket (albán menekült ismerőst egy pugliai család fogadta be hónapokra, a főnököm testvére négy malii fiatalt fogadott be hónapokra, segítettek nekik a munkatalálásban stb). Sok ilyen volt, van is talán, bár tagadhatatlan, hogy az ilyen mennyiségű bevándorló kezelése önkéntes vállalásokkal már nem orvosolható, megoldható.