Kultúra

A belgiumi olasz emigráció

Emigrálni sosem könnyű, különösen akkor nem, amikor a szegénység, éhség, háború elől kell menekülni, olyan helyre, ahol az élet még így sem lesz könnyű. Az olaszok tudnak erről valamit, az egész 19-20. századuk erről szólt.

Erős kezdésnek 1860 és 1885 között elment innen kb. 10 millió ember. A mai bejegyzés témája, az viszont később történt: idén 70 éves a belgiumi olasz bevándorlás.

Az európai olasz emigráció célországai a 20. században Franciaorszég, Belgium, Svájc és Németország volt. Mint más esetben is gyakran, itt is azt  hitték az 1940-es évektől útnak indulók, hogy átmeneti megoldásról van szó, azaz pénzt keresnek, majd idővel visszatérnek a megspórolt vagyonnal, hogy abból itt, Olaszországban építsék újra az életüket. Mint sok más esetben, itt sem ez történt a kivándorlók nagyrészével.

Belgiumban és Svájcban sokáig az olasz közösségek voltak a legnagyobb bevándorlócsoportok, és ugyan sok idős ember a nyugdíjbavonulása után hazatért (sokszor anyagi okok miatt: itt egyszerűen többre elég az a nyugdíj), fiaik, unokáik maradnak, olaszságukat sokszor már inkább valami érdekes identitásként őrizve.

 

A háború utáni újjáépítéshez kellett a szén, Belgiumnak (a déli részen, Vallóniában)  nagy szénbányái voltak, de valakinek (lehetőleg olcsón) ki is kellett azt termelni. Így ez és a Franciaország északi részén levő bányák lettek az első nagy háború utáni emigránshullám célterületei.

1946. június ás szeptembere között indult az első kontingens, eddigre meglett  két állam (Belgium és Olaszország) közötti emigrációs paktum (trattato d’emigrazione). Ez a paktum meghatározta azt is, mennyi szenet kell minden egyes kivándorló olasz munkásnak kitermelnie. Amit viszont elhallgatott a paktum, az a drámai munka és életkörülmények voltak, amelyek az olaszokat ott várták.

Látszólag szükség volt a szénre, valójában a belga állam tartotta életben a szénkonjonktúrát, ami a szén árának gyors esésével igen hamar elillant. Az olcsó olasz munkások egy darabig még segítették a működést, de egy idő után már ez sem volt elég a régóta tartó válság további késleltetésére. A vallon szénbányák bezárása a vallon ipart gyakorlatilag padlóra tette az ’50-es évek végére.

 

Carta delle miniere di carbone in Belgio. Fonte: F. Milone, Il carbone e l’emigrazione italiana in Belgio, in «Bollettino della Società Geografica Italiana», 8, 1949,
105.

Ezzel együtt a fémipar válsága is eljött, a teljes dél-belga régiót válságba döntötte. Minden erőfeszítés ellenére 19 bányát zártak be 1957 és 1961 között. Az 1957-es 81.000 munkahelyből 39.000 lett 1961-re. Aki el tudott menni, ment, de minél idősebb volt valaki, annál kevésbé volt erre lehetősége. Az 1962-es Rapport Sauvy a lakosság elöregedéséről beszél, alacsony születésszámról és várható demográfiai katasztrófáról. Emiatt is jónak látták, ha egész családokat hozatnak Olaszországból.

A munkások toborzása közvetlenül Olaszországban folyt, a Vatikán ajánlásával a helyi plébániákon. A belgák kiválogatták azokat a dolgozókat, akiket képesnek gondoltak a munka elvégzésére.

Megérkezés után több meglepetés is várta az olaszokat. Mindenekelőtt a munka minősége: teljesen tapasztalatlan embereket küldtek le minden előzetes felkészítés nélkül a bányába. Az épp odaérkezettek nem beszélték a nyelvet sem. (Csak az ’50-es évektől volt egy minimális képzés a munka megkezdése előtt). A fizetések jóval alacsonyabban voltak a vártnál, mivel nem képzett munkaerőről volt szó. A fizetés egy része a kitermelt szénmennyiségtől függött, ez egyrészt felkészületlenül nehéz dolog, másrészt a vakmerőbbeket olyan kalandokra késztette, ami sokszor az életükbe került.

Minatori italiani in Belgio emigrati dal Friuli, 1961, Museo provinciale della vita contadina

A szállások nyomorúságosak voltak – sokan a háborúból megmaradt fogolytáborokban lettek elszállásolva. A csalódások miatt agresszívvá váló olaszokat azonnal jelentették a rendőrségnek.

Amikor a főként agrár vidékekről származó olaszok kiérkeztek Belgiumba, éegy több évszázados iparvidéket találtak. A földműveléshez szokott, kis falvakban lakó, nagyban önellátó, mezőgazdasági társadalmi struktúrákhoz szokott olaszok igen nehezen szoktak hozzá a teljesen más típusú élethez. Az olaszok nem ismerték a szakszervezeteket, a szabott 8 órás munkarendet, a munkáscsoportok íratlan belső szabályait.

Nem szerették a városi környezetet, kifelé törekedtek a városból, és ahol lehet, megművelték a földet. Nagyon nehezen illeszkedtek be a teljesen más mentalitású és kultúrájú új hazába.

1956-ban egy nagy bányaszerencsétlenségben meghalt  262  ember, ebból  136 olasz bányász (1946 és 1956 között összesen 900 olasz halt meg munkahelyi balesetben). Ez akkora hatással volt a közvéleményre, hogy a két ország közötti paktumot felfüggesztették, és ezzel vége lett az államilag dotált emigrációnak is, bár általában véve az olaszok kivándorlásának nem. 1970-re kb. 300 000 olasz lakott Belgiumban.

L'immagine simbolo della tragedia della miniera di carbone belga di Marcinelle (8 agosto 1956) raffigurante l'incendio del pozzo Bois-du-Cazier. I minatori italiani morti a
  Marcinelle furono 136 (262 il numero totale delle vittime).

 

 

 

Reklámok

1 thought on “A belgiumi olasz emigráció”

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s