Infrastruktúra

Ápolási ellátórendszer Olaszországban

Olaszország Japán után a legidősebb ország a világon. 2010-ben már hárommillió gondozó segítette az olasz idősek ellátásukat. Legnagyobb részben 45 és 55 év közötti férjezett nők, de 15-24 éves gondozóból is volt 169000. Ezek persze a hivatalos adatok, nagyon sokan feketén (vagy egyszerűen simán otthonmaradva a családtag mellett) végzik ezt a munkát, és nagyon sok a külföldi közöttük. És ez már sok kérdést vet fel. 

imagesJelen pillanatban az idős- és beteggondozók társadalmi, politikai és jogi elismertsége nem megfelelő Olaszországban, és ennek strukturális okai vannak. 

A reproduktív munkák (azaz a családok, idősek, valamint a háztartás ellátásával foglalkozó) – akár fizetett, akár nem fizetett formában – a nőjogi aktivisták és politikusok központi kérdése évtizedek óta, mert sokszor rosszul fizetettek, jogfosztottak az ezzel foglalkozók (javarészt nők), és sokszor nem saját választásból, hanem kényszerből végzik. 

Jogilag Olaszországban országos szinten nincsen meghatározott és elismert szakmai leírás arról, hogy ki végezheti az “assistente familiare” (családi segítő) munkát.  Ezzel együtt regionális szinten több helyen már meghatározták ezt a szakmát (és arra építve képzést is megkövetelnek a végzéséhez), de éppen emiatt a meghatározás (és a vonatkozó képzés) tartalma nagyon változó lehet egyik régióról a másikra. És ez még mindig csak azokra vonatkozik, akik hivatalosan, fizetett munkaként végzik ezt a tevékenységet. Akik viszont családtagjukat önkéntes alapon, akár saját munkájukról/életükről  kényszerből lemondva gondozzák,  azok teljesen kintvannak mindenféle jogi meghatározásból. Ami főleg azt a kérdést veti fel, hogy az ezzel foglalkozó (nagyrészt) nőknek miből lesz nyugdíja és társadalombiztosítása (különösen ha otthon önkéntesen, bejelentés nélkül végzik el a munkát, és különösen ha nem tiszta az átmenet az ünkéntes és hivatásos munkavégzés között), mit fognak csinálni azután, hogy a gondozandó családtag meghal, hogy fognak visszamenni a rendes munkaerőpiacra, stb. 

Az előző parlament még a választások előtt beterjesztett egy törvényjavaslatot a családi gondozó (caregiver familiare) elismeréséről. Ez azért is fontos, mert ennek a szerepnek az elismerésével az otthoni gondozást végzőket belehelyezhetjük abba a rendszerbe, ahol más szakmák képviselői rendszert alkotva dolgoznak (szociális munkások, egészségügyi munkások, támogató önkéntesek stb). Illetve nekik, mint dolgozóknak járhatnak olyan szolgáltatások, mint a képzések, pszichológiai segítség, karriertámogatás stb.

Ugyanakkor egyre erősebb az az ellentmondás, hogy a welfare egyre inkább családközpontú (oldják meg a családok a gondokat, illetve elméletileg ugyan jár többféle állami ellátás, de mivel nagyon nehéz hozzáférni, a családok saját pénzből, erőből fizetik meg/biztosítják a sürgősen szükséges szolgáltatásokat), de állami szinten nem ismerik el a családi segítő munkáját. 

Az olasz rendszerben a segítségnyújtás támogatása alapvetően pénzügyi, ilyen pl. az “indennità di accompagnamento” (gondozás költsége – állami szinten kérhető), vagy az “assegno di cura” (gondozási támogatás – egyes régiók adják, ezzel is egyenlőtlenséget okozva a különböző helyen élők között). 

A szakmai szervezetek viszont azt kérik, hogy a cash for care (pénzt adunk az otthon elvégzett szolgáltatásért) modellt services for care-re  (szolgáltatást adunk gondozási tevékenységre) cserélje az állam.  Hiszen pont az első, a cash for care rendszer löki a nőket az otthon négy fala közé nem feltétlen saját akaratból, rosszul (vagy nem) fizetett gondozási munkákra, és erősíti meg a welfare családi megközelítését. 

A gondozási költség továbbá jelenleg nem tesz különbséget aszerint, hogy milyen súlyos a gondozandó állapota, milyen a család alapvető anyagi helyzete. Ezt is egészen biztosan felül kell vizsgálni. 

Mostanában hoztak létre egy új minisztériumot, a Ministero della Famiglia e delle disabilità-t (Családügyi és fizikai és lelki fogyatékosság/betegségek minisztériuma), de hiába beszélünk állandóan a család fontosságáról, ha egyelőre ez csak azt jelenti, hogy az otthoni munkát és felelősségeket továbbra is egyoldalúan a nőkre nyomjuk, annak minden hátrányával. 

Tudjuk, hogy az idősek és mozgásképtelenek 80%-át otthonában látják el családilag Olaszországban, anélkül, hogy az egészségügyi intézményektől segítséget kapnának.  Ezért nagyon fontos lenne, ha az általános “családi ellátástól” eljutnánk addig, hogy definiáljuk, pontosan KI végzi a munkát – azok, akik áldozatot hozva, akár saját más munkájukról lemondva ezt vállalják, akár egy évtizedig is (kockáztatva ezzel a nyugdíjjogosultságot, a nyugdíj összegét, azt , hogy nem fognak tudni visszamenni az eredeti szakmájukba). 

Visszatérve a vágyott service for care modellhez, azt is kérik a szakmai szervezetek, hogy legyenek olyan állami szolgáltatások, amelyeket a rászorulók otthonukban vehetnek igénybe.

Az otthoni gondozás enyhébb formáiban szakmai segítséget, jelenlétet adhatna az állam, a betegség előrehaladtával pedig akár olyan bentlakásos ellátást is, amellyel az otthon már nem ellátható betegeket ellátják. Ugyanakkor ha pl. egy hosszabb otthoni ápolás után az ápoló munkát kell keressen, akkor valahogyan állami szinten el kellene ismerni az évek alatt megszerzett ápolási kompetenciáit, illetve munkaválllalóként tekinteni rá (azaz olyan jogokat adni neki, amivel ezt a karrierjét tovább tudja építeni: képzések, karriertanácsadás stb).  

Forrás itt.

Reklámok

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s