Mindennapok

Jelentés a vörös zónából – 38

Két hónap telt el a vírus miatt bevezetett váratlan és különleges intézkedések óta, sokan sokféle megközelítésből elemezték, mi történik, mi fog történni.

Gyakran a háborús terminológiával próbáljuk érzékeltetni, milyen különleges helyzetben vagyunk, pedig hát (és szerencsére) nem lőnek, van mit enni, és az emberek nagy része teljesen egészségesen (alkalmilag unatkozva) tölti az idejét otthon (kivéve azok a dolgozó anyák, akik most egyszerre lettek tanárok és házvezetőnők is).

Ezzel együtt a vészhelyzet felszínre hozott néhány olyan tényt, amiről nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk róla – de, csak kényelmesebb volt nem szóbahozni. Pedig egyre jobban látható és egyre égetőbb problémaegyüttesről van szó.

Amikor nyugaton beállt a a járvány, nagyon sok keleti vendégmunkás hazament, mert elvesztette a munkáját, vagy egyszerűen olcsóbb otthon átvészelni ezeket a hónapokat, mint Olaszországban (Németországban, Franciaországban stb.). Nyugaton viszont megérett az eper, a spárga, és bár egy ideig a franciák meg az olaszok is kísérleteztek  azzal, hogy éppen munka nélkül maradt helyieket vonjanak be a szüretbe, elég hamar rájöttek, hogy az nem olyan egyszerű. (Mert mondjuk nem akarnak napi 10+ órát éhbérért, feketén dolgozni? Nagyon érdekes volt a hirtelen előhúzott lehetetlen magyarázatokat olvasni, miért nem lesz az, jó, hogy a franciák szedik a francia epret – “mert ha mégis visszamehetnek dolgozni a munkahelyükre, akkor nem fognak tudni jönni” – így egy francia termelőszövetkezet képviselője. Aha.)

Vagy, ahogy Olaszország egyes részein történt, rengeteg afrikai bevándorló étel és pénz nélkül maradt, amikor az egyik helyen végetért a szüret, de a korlátozások miatt nem tudtak a következő munkahelyre átmenni (meg szerződésük sincsen, mert vagy feketén dolgoznak, vagy csak ott a másik helyen kapnának szerződést, nem előre). Mivel nincs joguk visszamenni a fogadópontokra, ahol a harmadik világból érkező bevándorlókat fogadják, így azokba a gettókba szorultak, ahol addig is éltek (szörnyű körülmények között).

Egyes kormányok gyorsan elkezdtek lobbizni a román és bolgár kormánynál, külön légifolyosót nyitva, hogy engedjék vissza a dolgozókat, akár csak adott időtartamra is. A keleti kormányok még örültek is neki, mert sokkal kevesebb pénzük van a kríziskezelésre, így legalább ezeknek az embereknek lesz valami bevételük.

A német, angol lobbiról egy hosszú The Guardian cikk írt (amit ma megtaláltam magyarul is). Ugyanis innentől nem számított, hogy a munkások összetorlódva utaztak a chartergépeken, hogy nincs megfelelő védőfelszerelés, mindegy volt, csak jöjjenek. Annál is inkább, mert pl. Németországban ha el is kapják a vírust, nem a német egészségügynek kell majd megbirkóznia vele, hiszen a munkaadók hazaküldik őket azelőtt, hogy lejárna az a 115 nap, ameddig kivételt kapnak a német társadalombiztosítás alól.

Európai építkezés évtizedei ide vagy oda, egy ilyen válsághelyzetben elég hamar kideült, hogy mennyit érnek a keleti munkavállalók, milyen  jogaik vannak és hogyan (nem) tudják azt érvényesíteni (nem beszélve a harmadik országból érkezőkről).

A másik szektor, amelyben Nyugat-Európa már nem élne túl keleti (meg minden más szegényebb országból jövő) munkaerő nélkül, az az idősgondozás. Az egyre jobban idősödő nyugati társadalmak körül egyiknek sincsen átfogó stratégája és elegendő pénze, hogy a hozzájuk kapcsolódó gondozási munkákat meg tudják oldani, bár tény, hogy toldozott-foldozott struktúrák, itt-ott pénzek vannak, országtól függően különböző mértékben. Az olasz állam azt a taktikát választotta mindig is, hogy amit lehet, a családokra (nőkre) lőcsöl, és csak ímmel-ámmal támogatja, finanszírozza ennek költségeit. A szektor kifehérítése is csak néhány éve indult meg, több-kevesebb sikerrel, de minőségbiztosítás, közvetítés nincsen, a dolgozók érdekképviselete, szervezettsége minimális,  mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Csak egy apró példa erre, hogy amikor leállt az ország, szinte azonnal biztosítottak támogatásokat az alkalmilag munka nélkül maradó cégeknek és dolgozóiknak (cassa integrazione), a szabadúszóknak, de hiába számít munkaszerződésnek az, amivel az idősgondozókat dolgoztatják a családok, ha elbocsátották ezeket a családi alkalmazottakat, nekik semmi nem járt. Márpedig legnagyobb részük szegényebb országból jön, nincsen itt saját ingatlana (ha nem egyenesen az adott családnál lakott addig is), ezért nagyon gyorsan került kiszolgáltatott helyzetbe.  Arról nem is beszélve, hogy mi lesz majd a koronavírus után? A családoknak kevesebb pénzük lesz, idén biztosan kevesebb lesz a bevétel, vagy még rosszabb, ha a család egyik tagja elveszti a munkahelyét – vagy be kell zárni a vállalkozást. Az ellátandó idősek és gyerekek ettől nem lesznek kevesebben, ki fogja elvégezni a munkát, ki fogja ezt kifizetni és miből?

Az osztrákok, németek itt is ahhoz folyamodtak, hogy külön eljárással és szabályokkal visszahozzák a kelet-európai dolgozókat már március végén: “Németországban körülbelül 500 ezer olyan ápolásra szoruló ember van, akit külföldi, többnyire képzetlen női gondozók látnak el. Ezek az ápolók, akik gyakran feketén, alacsony fizetésért dolgoznak, főleg Lengyelországból származnak (46,2%-ban), de Magyarországról is sokan vállalják a németországi munkát.” A nyugati nők nehezen megszerzett függetlenségét, munkaerőpiacra való belépését ugyanis nagyrészt az tette lehetővé, hogy egy náluk szegényebb országból érkező kiszolgáltatott nő kevés pénzért (kevesebbért, mint amennyit ő megkeres házon kívül) elvégzi azt a gondozási munkát, amit 30 évvel ezelőttig ők végeztek (fizetés nélkül). És amíg van szegényebb ország, kiszolgáltatottabb ember, nem is kell átgondolni, mennyit ér meg nekünk a gondozási munka, minél kevesebből szeretnénk megúszni, és ez sikerül is.

Egy ideális világban most az következne, hogy amint vissztér a világ a normál mindennapokba, nagyon gyorsan és erőteljesen átgondolja, átértékeli, mi az, ami valóban  fontos, minek mekkora értéket tulajdonít. Köteles-e a társdalom egyik része ingyen elvégezni a reprodukciós munkát? Társadalmilag akarjuk-e, hogy a gyerekek és idősek rendesen és kiszámíthatóan el legyenek látva? Adunk ennek forintosítható / eurósítható értéket, megbecsülést? Ki végezze el ezt a munkát és hogyan?

De sajnos inkább az a valószínű, hogy ha nagy nehezen visszatérünk a régi normalitáshoz, akkor megint pont erre nem lesz erőforrás, pénz és akarat. Végülis a világ szegényebb része most még jobban ki lesz szolgáltatva, küldi majd az olcsó munkaerőt.

 

1 című bejegyzés “Jelentés a vörös zónából – 38” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s