Infrastruktúra

Ingyenes

Emilia- Romagna mindig is haladó szellemű (baloldali) régió volt, így nem csodálkoztunk nagyon, amikor elsőként Olaszországban idén májustól bevezették az ingyenes fogamzásgátlást.

Óvszerek, tabletta, spirál, hormontartalmú gyűrű, bőr alá helyezhető hormontartalmú implantátum – a választék nagy, és egy hónapja mindez ingyenes is a régióban a lakosság bizonyos csoportjainak.

Risultati immagini per impianti sottocutanei contraccettivi

Az ingyenességre jogosultak a 26 éven aluliak, az (akár még papír nélküli)  bevándorlók,  a nők 45 éves korig, ha munkanélküliek vagy ha válságban lévő szektorban dolgoznak, illetve ha a közelmúltban abortuszon estek át, esetleg nemrégen szültek.

Az okok nyilvánvalóak: sajnos a védekezés költségei nagyon magasak bizonyos társadalmi osztályoknak, amelyhez alkalmilag a kulturális tabu is hozzáadódik. (A fogamzásgátló havi ára 15-16 euró,  ehhez jön az orvosi vizsgálat díja – Olaszországban van vizitdíj). Ezen kívül a statisztikák azt mutatják, hogy ott születnek meg inkább a kívánt gyerekek, ahol a védekezésben is segít az ellátórendszer, illetve statisztikai adat az is, hogy a régióban lakó nők 31%-a esett már át abortuszon, amely nagyobb testi és lelki veszélyekkel jár, mint a megelőzés,

Egyelőre sajnos még csak kevesen tudnak róla a régióban, de az egyik rendelőben, amely (természetesen név nélkül) nyilatkozott az eddigi tapasztalatokról, már 103 fő vette igénybe az ingyenes megoldásokat. Legnagyobb részük 14-19 éves korú lány, szinte mind olasz,  csakúgy, mint a tizenegynéhány 20-26 év közötti fiatal nő.

A régióban egyelőre 12 rendelőben lehet igényelni a szolgáltatást, de szeretnék kiterjeszteni  a patikákra is.

 

Ahogy egy nőszervezet, az Unione Donne Italiane egy közleményben kiemelte,  “nem felejtjük el, hogyan mentek a dolgok, amíg az abortusz illegális volt (éppen idén 40 éve, hogy legálissá tették), és a tablettához sem lehetett hozzájutni (1971-ig). Tüntettünk akkor is, de most már jóval messzebb kell mennünk. Ha van ez a lehetőség, a nőknek tudniuk kell róla.”

Forrás: http://ricerca.repubblica.it/repubblica/archivio/repubblica/2018/06/10/contraccettivi-gratis-agli-under-26-ma-in-emilia-sannoBologna09.html

Reklámok
Országjárás

Emilia-Romagna

A turisták által egyelőre még kevésbé ismert régió Észak-Olaszországban, pedig…

Pedig ebben a régióban kicsiben minden megtalálható, ami miatt Olaszországot szeretjük. Középkori városkák, épen megmaradt városfalak, csodaszép kastélyok, tengerpart, és isteni ételek.

És ezen kívül az emberek közmondásos kedvessége, a turizmusban még nem végleg megfásult helyi lakók, vállalkozószellem, és dolce vita. Mi itt Olaszországban tudjuk ezt, a külföldiek kevésbé.

Risultati immagini per paste tipiche di emilia romagna

Egy ideje Budapestről közvetlen wizzair járat van Bolognaba heti háromszor, érdemes kihasználni.

Magában Bolognaban is el lehet tölteni jó néhány napot, van mit meglátogatni. Itt volt a világ első egyeteme (erről itt írtam), csodaszép középkori templomokat nézhetünk meg, vagy a glosszamagyarázók sírját is meglátogathatjuk.

Visitare Bologna in un giorno: Piazza Santo Stefano

Felmászhatunk a Torre degli Asinelli-re, és közelről megnézhetjük Olaszország másik ferde tornyát, a Torre della Garinselda-t.

bol 5

De még csatornák is vannak:

 Visitare Bologna in un giorno: finestra di Via Piella

Arról nem is beszélve, hogy jobbnál jobb ételeket próbálhatunk ki (Hol együnk Bolognaban), pl. Olaszország egyik legjobb városi piacán:

Risultati immagini per mercato antico bologna

És ez még csak Bologna volt.

Ki ne hagyjuk Modenát:

Risultati immagini per modena

Ferrarat – erről itt írtam.

Parmat:

Risultati immagini per parma

Ravennat:

Santarcangelo di Romagna-t

És persze a tengerpartot, Riminit vagy Riccione-t (erről itt írtam).

Hogy mit fogunk enni? Pármai sonka, parmezán sajt, finomabbnál finomabb felvágottak (mortadella, szalámik), crescentine, tigelle, balzsamecet, és persze ragus tagliatelle, lasagne és töltött tészták, a tenger felé pedig piadina-t, és halakat.

Risultati immagini per tagliere prodotti tipici di emilia romagna

Risultati immagini per primi di emilia romagna

Bor is lesz helyi, csak győzzünk választani:

Risultati immagini per primi di emilia romagna

Nincs más hátra, Emilia-Romagnat meg kell látogatni.

 

Infrastruktúra

Az olasz gazdaságról

Szoktam itt a blogon is ismételni, hogy Olaszország – minden strukturális problémájával, sőt inkább annak ellenére – abszolút értelemben a világ 8. legnagyobb gazdasága.

Risultati immagini per top gdp countries 2016

Értelemszerűan az EU-s országok között is előkelő helyet foglal el:

Risultati immagini per gdp pro capita countries 2016 italy

Ha az egy főre jutó GDP-t nézzük, akkor már nem állunk ilyen jól, legalábbis az első tízbe nem férünk bele, hanem a 33. hely környékén tanyázunk világviszonylatban.

Risultati immagini per list countries GDP 2016

Amikor vendégeim vannak, és jövünk-megyünk Toszkánában, mindig meglepődnek, hogy az ország nem csak (sőt, nem elsősorban) a turizmusból él, ahogy sokan gondolják. Persze itt aztán számos adatot lehetne felsorolni, hiszen sokszor a szektorok definíciója is nehezen megállapítható, nem beszélve arról, hogy a GDP-ben való részesedés (mennyi pénzt hoz) nem feltétlen esik egybe mondjuk a foglalkoztatottsági mutatókkal (mennyire munkaerőigényes). Valószínűleg tehát az én kérdésfeltevésem leegyszerűsítő, ha azt akarom tudni, milyen szektorokból áll össze az országos GPD. De azért íme egy közelítő válasz:

27,9% mezőgazdaság, erdőgazdaság, halászat / 18,8% szők értelemben vett ipar (azaz ipari termelés) / 25,3% Kereskedeles, vendéglátás, fuvarozás, kommunikáció /  4,9% építőipar / 2,2% bankszektor, ingatlanszektor és egyéb szolgáltatások.

A turizmus természetesen fontos szerepet játszik a gazdaságban, a vendégfogadásipar 70 milliárd eurót ér (a GDP 4,2%) önmagában, de ha hozzávesszük az összes vele valamilyen kapcsolatban álló tevékenységet (cluster), akkor 172,8 milliárd eurótól beszélünk, azaz a GDP  10,3%-ról.

Toszkána az olasz régiók között a második leglátogatottabb (44,3 millió látogató) Veneto után (63,2 millió vendég).

De mi van még Toszkánában?

  • Ipar: motorgyártás (Piaggio), gyártósorok gyártása, tömegközlekedési eszközök gyártása (Ansaldo Breda Pistoiaban), elektronikus berendezések gyártása (Galileo Avionica – Finmeccanica group)
  • GE – nyersanyagkitermelés és feldolgozás
  • Papírgyártás – Lucca / Viareggio tengely Európa talán legnagyobb papírgyártó cluster-e
  • Textilipar / divatipar / bőrfeldolgozás (Gucci, Ferragamo – a komplett pratoi textilipar, bőrfeldolgozás Santa Croce Valdarno környékén),
  • Gyógyszercégek (Elly Lilly)
  • Mezőgazdaság – Toszkánában a hozzáadott értéke 3,2 milliárd euró, Minden évben nagyobb része a fakitermelésből származik). Első helyen a mezőgazdasági termelésben a bor áll, és ne felejtsük az állattenyésztést sem (500 millió eurónyi értékben)

Risultati immagini per prodotti  toscana

 

 

Infrastruktúra

Az olasz falusi turizmus – 2

Az első rész itt található.

Az olasz vidéki turizmust (kitaláló és) szabályozó törvény a maga nemében egyedülálló volt, amikor megalkották, és a mai napig több országból érkeznek szakemberek, hogy tanulmányozzák*.

Honnan és miért indultak?

Kezdjük ott, hogy a háború után a nagyütemű iparosodással és az ezzel járó urbanizációval elég gyors ütemben elkezdett kiürülni a vidék. Ez természetes, munka leginkább a városokban volt, a mezőgazdaság nem hozott sok pénzt (akkor még) a házhoz, és persze a fiatalabb generáció elkezdett többet tanulni, emiatt egy idő után nem is jött többet vissza élni a vidékre. Tegyük hozzá, hogy főleg az ország északi része nagyon sűrűn lakott, így ha vidékről beszélünk, nem kell többszáz kilométerekre gondolni – ez egyben a szerencse is, hiszen az átlagos turista elutazik szívesen  a várostól 5-10-20 km-re, hogy a vidéki csendet és hangulatot élvezze, 80-90-re már nem biztos, hogy elmenne ugyanezért.

agriturismo3Akik vidéken maradtak termelni, nehezen éltek meg, nem volt magas a termékek ára – hol vagyunk még az olasz ételek nemzetközi boom-jától, akkoriban az ország jellemzően magának termelt. Minél kisebb területen termelt az ember, annál kevésbé érte meg, márpedig sok olyan kis területtel rendelkező farmer volt, aki nem tudott nagy beruházásokban gondolkodni, növelni a területét.  Ez az a korszak, amikor fillérekért lehetett házat és területet venni mondjuk Chiantiban, azokat, amelyeket most akár eurómilliókért árulnak.

1965-ben létrejött a szektor első érdekképviseleti önszerveződése, az Agriturist – ez még ma is létezik, honlapján sok farmházat hirdetnek. A ’70-es évekre a szervezet megerősödött és politikai szinten is elkezdett az érdekvédelméért lobbizni. Ennek gyümölcseként, és el kell mondjuk, hogy a törvényhozó messzire tekintését dícsérve, 1985-ben megszületett a világ első agriturismo-kat szabályozó törvénye.

A szektor támogatásában nyilván benne volt, hogy a tradicionális olasz társadalmat és életformát értékként kezelték, de ne feledjük, hogy a törvényhozók akkor egy igen modern szempontot is behoztak a vitába: a vidéken dolgozó nők jogainak megerősítését.

Ugyanis azokban a családokban, amelyek vidéken termeltek, jellemzően a nő mindenféle bejelentés, hivatalos forma nélkül dolgozott (igen keményen) a földeken és a ház körül, ami azt is jelentette, hogy nem volt jogosult sem nyugdíjra, sem betegszabadságra. Amikor az 1985-ös törvénnyel  lehetővé tették, hogy a mezőgazdasági termelés mellé turisáknak is nyújthassanak szolgáltatásokat, méghozzá igen minimális adóteher mellett, két legyet ütöttek egy csapásra:

  • a vidéki vendéglátást megerősítették úgy általában, és
  • az ott dolgozó nőknek hivatalos munkaügyi státuszt nyújtottak.

Innentől ugyanis a tipikus felállás az lett, hogy a férj nevén volt a föld és a mezőgazdasági termelés, a feleség nevén a turistákkal kapcsolatos tevékenységek. (Ma az agriturismo-k kb. 40%-a fut női tulajdonos alatt).

Az 1985-ös törvényt azóta többször átírták, sőt a nemzeti törvény tulajdonképpen csak nagyvonalakban szabályozza a szektort, a részleteket minden régió saját törvényben dolgozza ki (hogy adott minőségi tanúsítványhoz mit kell teljesíteni, mekkora minimális alapterülete legyen a szobáknak, mik a higiéniai előírások stb stb)

Röviden mit mond a törvény: 

  • alapvetően mezőgazdasági termelő tevékenységet folytatnak, a turizmus csak kiegészítő tevékenység,
  • családi vállalkozásként tekint az agriturismo-ra, azaz a családtagok foglalkoztatását kedvezményesen teszi lehetővé. Lehet persze külsőst foglalkoztatni, de azok foglalkoztatása többe kerül a farmernek, illetve csak kiegészítő tevékenységeket végezhetnek,
  • annak függvényében, hogy milyen termékből, mekkora területen mennyit termel az adott farm, (az ezekhez rendelt kvóták alapján) legfeljebb adott mennyiségű ágyhelyet (szobát) üzemeltethetnek – ez fontos, ugyanis ahol van 50 szoba, meg 30 olívafának helyet adó kert, az biztosan nem agriturismo a jog szerint (még ha a bookingon annak is hívják),
  • szigorúan szabályozott éttermi szolgáltatásokat nyújthatnak. A szigorú szabályozás azt jelenti, hogy adott (nagy) százaléka a felhasznált alapanyagoknak kötelezően saját termék kell, hogy legyen (ez lehet olívaolaj, bor, szalámi, sajt, gyümölcs, zöldség).
  • szabályozva van, hogy a bevétel max. hány százalékát szerezhetik az éttermi és szállás szolgáltatásokból szemben a mezőgazdasági termelésből származó bevételekkel. Mivel ez a kicsiknek nehezen teljesíthető, elő szokott fordulni, hogy az étteremben elköltött ebéd árát mondjuk úgy számlázzák le, mintha olajat vett volna az ember. Természetesen ez nem szabályos és csak ismerősökkel kockáztatják, ha egyáltalán,
  • 10 főig a családi konyhában is megfőzhetnek, csak 10 fő felett kell professzionális konyhát kialakítani – mondani sem kell, ez mekkora könnyebbség,
  • nem feltétlen kell állandóan nyitvatartó éttermet üzemeltetni, nagyon sok agriturismonak csak előre megbeszélt időpontban, megbeszélt menüvel létezik vendéglátós szolgáltatása,
  • az adózás kedvezményes a más típusú vállalkozásokhoz képest, valamint az éfa is pár százalékponttal alacsonyabb, mint a többi vendéglátóhelyen.

Az 1985-ös törvényalkotás után 6000 agriturismo működött, 55000 ágyhellyel. A fellendülés 1998 és 2005 között következett be, 58%-kal nőtt az agriturimo-k száma. Most pedig 18500 agriturismo van Olaszország-szerte.

A legtöbb Toszkána (4125), Alto-Adige (3366), Bolzano (2998) régiókban.

Több ilyet találtok ennek az oldalnak az albumaiban is (helyszínek néven).

______

* Nekem is volt szerencsém egy ilyen szakmai tanulmányutat megszervezni néhány éve, akkor eléggé beleástam magam a témába, és sok helyi szakemberrel találkoztam.

Infrastruktúra

Az olasz falusi turizmus – 1

Ha Olaszország, akkor szinte mindenkinek eszébe jut a lankás toszkán táj, a természettel körbevett épület előtti rusztikus asztalnál a borozgatás – ez szinte már giccs, de az a helyzet, hogy tényleg lehet ilyen a vakáció. Az olasz turizmus egy nagy részét ugyanis a farmházakba – olaszul agriturismo – érkező vendégek teszik ki. Tulajdonképpen a vidéki turizmusról van szó, még akkor is, ha nem minden farmháznak nevezett szállás valóban az jogilag is – de erről később.

A különféle szakmai oldalakon talált statisztikák sosem egyeznek egymás között sem, de arra mindenképpen jók, hogy a nagyságrendekről információt kapjunk. Olaszországot 2017-ben kb. 50 millió turista kereste fel (ezzel az ötödik leglátogatottabb ország a földön), akiknek a fogadására az alábbiakkal készültek az olaszok (2014-es adatok):

  • 33.000  hotel (* – *****) – 2.028.000 ággyal, 1.020.000 szobával
  • Villaggio turistico  – tourist village + camping: 2.411 – 1.344.000 hellyel
  • 18.500 agriturismo – 189.000 hely – 8930 étteremmel vagy valamiféle helyi ellátási lehetőséggel
  • 10.000 bed and breakfast – 53.000 hellyel.
  • egyéb – kiadó lakások

Ehhez 2014. óta hozzájött az airbnb-s szállások nagy száma, ennek egy része már más oldalon régebben is hirdetett szállás/szoba (legfőképp b&b), másik része pedig a piacra ezen a platformon újonnan belépett lakások és szobák.

A falusi turizmus a 18.500 agriturismo-val egy igen nagy részét fogadja tehát a vendégeknek.

agriturismo1

Milyenek ezek az agriturismo-k? 

  • 82%-uk rendelkezik szobával – ez ugyanis egyáltalán nem kötelező eleme a farmháznak
  • átlagosan 12 férőhelyük van
  • 47%-uk éttermi szolgáltatásokat is nyújt
  • az utóbbi években egyre többen nyújtanak az alapszolgáltatásokon kívül újabb szabadidős és szórakozási lehetőségeket: trekking, kirándulás mountain bike-kal, kóstoló (különféle termékekből), lovaglás, főzőiskola, gyerekeknek didaktikus tevékenységek (állatetető/simogató, stb).
  • mivel a régiós szabályozás eltérő lehet, a farmházak különbözőek lehetnek az egyes régiókban

És akkor most már definiáljuk az agriturismo-t, hiszen ahogy mondtam az előbb, nem minden az, amit a népnyelv (meg a booking) annak hív.

A farmház /agriturismo eredetileg (és a törvény szerint) nem elsősorban turisztikai tevékenység, hanem elsősorban mezőgazdasági termelésre szolgál. Annak függvényében, hogy milyen termékből, mekkora területen mennyit termel az adott farm, (az ezekhez rendelt kvóták alapján) adott mennyiségű ágyhelyet (szobát) IS üzemeltethetnek, illetve szigorúan szabályozott éttermi szolgáltatásokat nyújthatnak. 

Ez a mezőgazdasági/turizmus tevékenység azért érdekes, mert az igazi agriturismo-k sokszor mindkét szektor érdekvédő egyesületeihez csatlakoznak, és adott esetben a két tevékenység (már ha komolyan veszi mindkettőt) egymást is kisegítheti/hátráltathatja. Hogy hogyan, arról a második részben írok majd.

 

Mindennapok

Hoppon maradt negyvenesek – 2

Az előző rész itt található. 

A generációs staféta azt jelentené, hogy a fiatal munkavállalók foglakoztatottsága legalább olyan magas, mint az idősebb nyugdíjhoz közeledőké. Különösen fontos lenne ez az öregedő társadalmakban (hiszen valamiből el kell majd tartani a nyugdíjasokat, bár… ld. az előző rész végét).

Az Eurostat  szerint ez több országban működik is (UK, Németország). A mediterrán országokban, és különösen Olaszországban a harmincas-negyvenes korosztály nem talál munkát. Sőt, a ’90-es évektől oly módon működött az adórendszer, hogy épp a fiatalabbaktól vontak el forrásokat az idősek felé, hogy megmaradjon a nyugdíjaik értéke (nyilván azért is, hogy az elégedetlen nyugdíjastömeg ne szavazzon ellenük). A neoliberális recept egyszerűnek tűnt: dolgozzunk tovább, a munkajövedelmek adóterheit csökkentsük és a nem produktív állami költéseket vágjuk meg. A recept paradox végrehajtása Olaszországban az volt, hogy természetesen nem mindenkire alkalmazták, hanem csak azokra, akik már így is flexibilis munkaszerződésekkel dolgoztak jogok nélkül. A szupervédett társadalmi csoportokra nem terjedt ki a reformdüh.  Vannak ugye a bennfentesek – az articolo 18 alatt dolgozó munkások, akiket elbocsátani alig lehet, akiknek jár a szabi, a betegszabi, munkavesztés esetén 1-2 évig segély, lesz nyugdíjuk, és van képviseletük, amely megvédi őket, és maguknak kedvező szabályokat alkot (szakszervezetek). Meg vannak a kintrekedtek, mindezen jogok nélkül, és a vicc az, hogy legtöbbször egyazon munkahelyen, ugyanazt a munkát végzik.

Risultati immagini per lavoro precario

Mivel az eddigi javító szándékú receptek nem működtek, előretört a populizmus, amely ezen dühödt megfosztott tömegek hangját viszi.

Sajnos ezek sem a problémát célozzák, hanem a könnyebbik végét fogták meg a dolognak. EU ellenesek, mert az “EU nem enged bármennyit költeni”. Kár, hogy az alapprobléma maga a költés struktúrája lenne (hogy nem ugyanazokra kellene mindig mindent költeni). De ez most mellékszál, bár nagyon érdekes a legutóbbi választások fényében.

Térjünk inkább vissza a generációs problémára. Az idős(ödő) korosztály e pillanatban egy egyre terebélyesedő amőba, amely éli fel az évtizedek során megspórolt javakat, és kézbentartja a fiatalok sorsát. Hívhatjuk ezt családon belüli szolidaritásnak végülis, amely egyben az olasz társadalom igen fontos hagyománya (lévén az állam sosem működött igazán jól, maradt a család, mint szociális háló).

Ez azonban társadalmi és gazdasági problémákat is felvet. Társadalmi szempontból az vele a gond, hogy nincsen társadalmi mobilitás (azaz az határozza meg az egyén lehetőségeit, hogy melyik családba született), nincsen egyéni szabadság, amellyel esetleg váratlan saját utakat lehet követni (hiszen a papa mama mondja meg, mit finanszíroz).

Gazdasági szempontból stagnáló welfare-t jelent, ahol semmi sem változik, megmarad minden úgy, ahogy a most abból legtöbbet profitáló csoportok akarják. Nyilván jobb, mint a semmi, ahogy jobb a nagypapa lakását airbnb-n kiadni, mint éhenhalni, de ezzel oda is köt minden, ahhoz a nem túl innovatív, nem túl felfedező tevékenységhez, amiből nem lesz innováció, új ötletek, önmegvalósítás, kreativitás.

Érdekes adat a generációs problémához: hogy lássuk, mennyire a nyugdíjakból él az ország, íme egy térkép:

Immagine1

Az egész országot tekintve a bevételek 35,78%-a nyugdíjból jön, azaz 3-ból egy ember nyugdíjból él. A fenti térképen a narancssárga területeken ennél magasabb a nyugdíjból élők aránya, a kékkel jelölt területeken ennél alacsonyabb (azaz több fizetésből, vállalkozásból stb. bevétel van).

A nyugdíjból származó családi bevételek és a szegénység között sok esetben egyenes az arányosság:

Immagine2

Ez a térkép azt mutatja, milyen arányban vannak azok az emberek, akik éves szinten kevesebb, mint 10 000 euró bevételt vallottak be az adóhivatalnak. Nagyrészt (különösen délen) egybeesik a nyugdíjakból származó bevételek nagy arányával.

(Forrás: http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1)

A gond persze az, hogy a népesség öregszik, és a nyugdíjrendszer sem húzza már ebben a formájában sokáig. Nem is kell neki, mert 1-2 évtized múlva megérkeznek azok, akiknek nem jár majd a nyugdíj (kb. minden mostani atipikus dolgozó). De hogy ők miből fognak élni, az egyelőre úgy tűnik egyik pártot sem foglalkoztatja.

Kis politikai kitérő

A strukturális reformokat az ország évtizedek óta halasztja, a Tangentopoli utáni új pártok nem akarták kockáztatni azt a minimális társadalmi konszezust, amit sikerült összekaparniuk. A reformokkal végig kellett volna gondolni, milyen kritériumok szerint és kiket vesznek fel a közalkalmazottnak, köztisztviselőnek (hogy azok minőségi szolgáltatásokat nyújtsanak, legyen szó az iskoláról vagy az adóhivatalról), mi legyen az egyetemekkel, hogy valóban segítsék a társadalmat, és mi legyen a munkavállalói jogokkal általában.

Ezzel egyidőben az emberek el is fordultak a politikától, a hagyományosan erős politikai terek (circoli arci/acli, pártok, szakszervezetek) kiürültek, a fiatalok inkább a szórakozás és a fogyasztás felé fordultak, mint a saját sorsukon gondolkodjanak. Eltávolodtak a politikától. Most, hogy visszatérnének, átgondolatlanul, informálatlanul szavaznak. Érdekes tény, hogy mindenhol máshol (Anglia, USA, Franciaország) a 45 éven aluliak a haladóbb szellemű pártokra szavaznak, Olaszországban a Movimento 5 Stelle-re, amely antiglobalista, EU-ellenes, autokrata, a felszínt kapargatja, nem tematizálja a strukturális problémákat.

 

Forrás:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.alleyoop.ilsole24ore.com/2018/02/07/la-generazione-dei-30-40-e-sotto-scacco-un-costo-economico-per-litalia/

Mindennapok

Hoppon maradt negyvenesek -1

Azt már rögtön kiérkezésem után döbbenettel vettem észre, hogy szemben Magyarországgal, ahol a mi generációnk (40 körüliek) a rendszerváltás utáni szakemberhiányban válogathattak a jó munkák közül, Olaszországban nagy általánosságban nincsen munka, és teljesen mindegy, mit végeztél, mihez értesz. (Lábjegyzet: most nem megyek bele abba, hogy ami Mo-n jó multis munkának számít, az nem feltétlen az Nyugaton. Mások a bérek, mások az emberek elvárásai a munkával szemben, de ez most tényleg mellékág. És az is, hogy sok Mo-n menő munkavállaló itt valószínűleg bukdácsolna egyik határozott idejű állásból a másikba, mert a státusza inkább annak köszönhető, hogy jókor volt jó helyen, mint a saját ügyességének, okosságának).

Risultati immagini per lavoro

Ennek persze több összetevője van, olyanok, hogy a magánszektor munkaerőpiaca mint olyan nem bízik a kereslet/kínálat logikában, vagy a végzettségek elértéktelenedése, vagy egyáltalán az, hogy a kevésbé képzett kisvállalkozók nem is nagyon hisznek a képzettségben). Egyrészről a munkaadók nem hirdetik meg az állásokat, hanem ismerősi körben próbálnak meg valakit találni (aki vagy ért hozzá, vagy nem, majd megtanulja), és nem hiszik, hogy akár egy jó cv-vel rendelkező ismeretlenről is kiderülhet, hogy jó munkaerő – és pont erre lenne a próbaidő. Másrészről sok olyan ember van, aki – akár diplomásként  is – egyszerűen nem tud dolgozni, hiszen sosem volt ebben tapasztalata, a szülők mindig kisegítették, ha nemszeretem munkát kellett volna végeznie, egymás után végezte a különböző képzéseket anélkül, hogy egyszer is talált volna hosszabb távú munkát. Így a két oldal összeér, és egymást erősíti, a munkaadó nem fogja továbbra sem meghirdetni az állásokat, hiszen alkalmatlan emberek hada jelentkezne rá, neki erre nincsen ideje, a munkavállaló meg hiába küldözgeti többszáz helyre a szépen kidíszített CV-jét, el sem olvassák.

A közszféráról ne is beszéljünk, a concorso rendszerben alkalmatlan embereket találnak olyan állásokra, amelyben aztán akár élethosszig eléldegélnek viszonylag jó fizetés mellett, anélkül, hogy valaha komolyabb erőfeszítést kelljen tenniük, netán képződniük – és ennek pont mi, a közszolgáltatásokat igénybevevők isszuk meg a levét.

Mindennek mély strukturális okai vannak, és hosszú évekre, évtizedekre kiható következményei.

Ha csak a mostani 30-40 éveseket vesszük, a középgenerációt, nem túl szívderítő kép rajzolódik ki a statisztikákból. Sokuk a családi vagyont éli fel éppen, hiszen ez az, ami Olaszországot jelen pillanatban még fenntartja, a megspórolt családi vagyonok. Sokszor esett szó már erről a blogon is, az örökölt 2-3 lakás, amelyet a ’60-as években azért vettek a nagyszülők, mert a folyamatos infláció mellett ez volt az egyetlen értékálló befektetés. Az a kislakás, amit fillérekért vettek meg a tengerparton, vagy egy északi nagyvárosban, akkor nem ért túl sokat, de mióta fellendült a turizmus, állandó bevételt biztosíthat.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szerencsére épül a rendszer, lehet örökölni, ami sokat jelent, ha valahol egy északi nagyvárosban van a vagyon, de ha délen élsz, vagy egy eldugott kisvárosban, akkor ez sem ér semmit. És persze szó sincs meritokráciáról: nem azért lesz könnyű az életed, mert okos, ügyes vagy, hanem mert a nagypapa lakása pont Firenze közepén van, és jól ki lehet adni az airbnb-n.

Ez a típusú gazdagság azért is probléma egyébként, mert nem generál sem ötleteket, sem új tevékenységeket. De ne kárhoztassuk azért ezt a generációt, hiszen akaratukon kívül találták magukat egy hatalmas adósságot görgető államban, amely adósságot nem rájuk költötték. Ők fél életüket középszerű oktatási intézményekben töltötték, ahol azt mondták nekik, hogy érdemes tanulni, majd az egyetemről kijővén beleütköztek a határozott idejű szerződésekbe, a pár napos munkákba, a kényszervállalkozásokba, amelyből nyilván nem lesz sem decens megélhetés, sem nyugdíj annak idején.

Az olasz statisztikai hivatal pár hete publikálta a 2017-re vonatkozó foglalkoztatási adatokat. A Sole 24 ore összefoglalója szerint egy év alatt 234.000-el kevesebben dolgoztak a 25-49 éves korosztályban. Ezen belül is a 35-49 évesek szenvedték el a nagyobb veszteséget: 204.000-el kevesebben dolgoznak. Igaz persze, hogy általánosságban kevesebb a fiatal az olasz társadalomban, de ezzel együtt is az a helyzet, hogy az ennél idősebbek körében növekedett a foglalkoztatás (hála a különféle állami támogatásoknak).

Ugyan a társadalmi kohézió szempontjából nem túl jó, de ki kell mondani, hogy akik az egészből még mindig  a legjobban jönnek ki, azok az idősek. Az egyetlen csoport, amelynek még emelkedett is a jövedelme 2008 óta, azok a nyugdíjasok. Ez családszinten szintén segít egyelőre: a családok bevételének a nyugdíjhoz köthető része 1969 és 1989 között nőtt (16,4%-ról 17,3%-ra).  2008-ban már a családi bevételek 24,8%-át tették ki a nyugdíjból származók. Ugyanakkor ez azért elég félelmetes az egész társadalomra nézve.

Problémás, hogy a fiatalabb korosztálynak a munkája egyáltalán nem stabil. Az alábbi tanulmány szerint az utóbbi 4 évben a foglalkoztatottság növekedése magasabb volt, mint a munkaóráké. Mindenki kevesebbet dolgozik, ugyanazért a pénzért? kérdezhetjük. Sajnos nem. Ez a Jobs act hatása, a Renzi-féle reformé, amely abban bízott, hogy ha támogatja a munkaadókat abban, hogy fiatalokat vegyenek fel, méghozzá egy gyengített munkaszerződéssel (3 évig bármikor elbocsáthatóak), azaz segíti a bemenetet, utána a dolgok logikája szerint a munkaadók megtartják ezeket a már felvett fiatalokat. Ám épp ennek ellenkezője történt. Amikor megszűnt a támogatás és lejárt a hároméves időszak (2015 és 2017 között), a szerződések 40%-a szűnt meg, és jó esetben visszatértek az alkalmi szerződésekhez, rossz esetben munka nélkül maradtak.

Sok kutató, szakember azt hitte, hogy ezen a munkaerőpiacon a nagyobb flexibilitás segít majd – hiszen az alapprobléma, hogy a munkavállalók egy része be van betonozva a munkahelyére, gyakorlatilag nem lehet elbocsátani, emiatt persze helyeket foglalnak, akár alacsony termelékenység mellett is, másrészt a munkaadó legközelebb nem vesz fel ilyen szerződéssel munkást, ha van másra is lehetősége.

Ez a flexibilis munkaerőpiaci modell több részből áll ott, ahol működik (egyes észak-európai országokban). Egyik része valóban a könnyen felbontható munkaszerződés, a többi nem elhanyagolható része viszont az, hogy aki időlegesen munka nélkül marad, annak az állam segít a megélhetésben (ez nincsen vagy minimális OO-ban, ha nem rendes munkaszerződése van az embernek), és ezekben az üresjáratokban folyamatosan képezheti (sőt, képeznie kell) önmagát a dolgozó (állami pénzen), valamint van egy működő munkaerőpiac, azaz a munkáltatók meghirdetik a szabad munkahelyeket. Ez mind nincsen Olaszországban, és egyelőre nincsen politikai akarat arra, hogy a már bebetonozott dolgozók és az alkalmi munkások jogait valahogyan egy szintre hozzák (akár középtájon), így a flexibilis rendszer eleve halálra volt ítélve.

Mindebből következik, hogy a középkorosztály, akinek már nem jutott normális munkaszerződés, szépen lassan (illetve nem is olyan lassan, elég volt 15 év a 2002-es Legge Biagi óta) átment prekariátusba. A prekariátusnak társadalmi szinten ára van. Egészségügyi szempontból depresszió, egyéb pszichológiai gondok, a haszontalanság érzése, amely különféle kompulzív magatartásformákhoz vezet. Emellett nem alapítanak családot, vagy csak későn, amivel a társadalmi megújulást hátráltatják. Bár ez utóbbi állítás nem feltétlen igaz, hiszen már most sem hisz a kutatók nagy része abban, hogy a gyerekeink befizetett adóiból fogunk mi nyugdíjat kapni, sőt. Rendszerszinten az akérdés, hogy lesz-e nyugdíj a mai formájában? Ki fogja azt kapni? Meddig fogunk dolgozni? Biztos hogy ez a nyolcórás munkarend lesz a nyerő? Sok olyan kérdés, amire egyelőre nincsen válasz, csak az biztos, hogy a régi paradigmának lassan nem nagyon van értelme.

Innen folytatom holnap.

Addig is olvasnivaló olaszul:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1

Kultúra

Firenze romana – avagy a botcsinálta etimológus, aki vagyok :)

Szombaton egy tematikus idegenvezetésen voltunk Firenzében, ahol sok érdekes dolgot megtudtunk a római kori Florentia-ról régész végzettségű idegenvezetőnktől.

Néhány éve tárták fel a római színház romjait a Palazzo Vecchio alatt, és nemrégiben egy részét meg is nyitották a nagyközönség előtt.

Elképesztő tudni, hogy a Piazza della Signoria-n hány réteg történelem felett sétálgatunk, miközben a magában is remekmű Palazzo Vecchio-t csodáljuk. Hiszen a római korból megmaradt épületekre (és azok egy részének széthordásával szerzett téglából) építették fel a középkori épületeket, majd erre később a Palazzo Vecchio-t.

A Palazzo Vecchio múzeumkomplexumában van lehetőség csak a földalatti részeket megnézni (4 euró/fő), és két dolog miatt érdemes is: az egyik a teatrum viszonylag nagy részeinek meglátogatása – annyira sok része megmaradt, hogy egészen egyértelműen látható a struktúrája. A másik az a metszet, ahol a három kor egymásra épült rétegeit tisztán meg lehet különböztetni – a római teátrumrészletre ráépült középkori falat, és a középkori kapun belépve az udvari kutat, miközben a Palazzo Vecchio alatt állunk.

A teatrum a római város egyik sarkában volt, elég impozáns méretekkel: 100 m hosszú, és 35 m széles volt fénykorában. Íme a rekonstrukció:

Risultati immagini per firenze romana
A kettes számtól jobbra volt a félkör alakú színház, maga a kettes nagyjából a mai Piazza della Signoria-nak felel meg.
Risultati immagini per firenze romana
Rekonstrukció – jobbra a nagy kerek épület az amfiteátrum (ezt ma a Via Torta íve őrzi), balra mögötte a félkör alakú színház.

A színház az ie. 1. században épülhetett, és legalább 5000 embert képes volt befogadni (egyes kutatók szerint akár 15 000-et is, de ez enyhe túlzásnak tűnik, annak fényében különösen, hogy a városnak 10 000 lakosa volt összesen).

Az i.sz 5-6 századtól nem használták már színházként, így egyes részei leomolhattak, másokat elhordtak az éppen folyó építkezésekhez. A longobárd időszakban a város védelmi vonalába illleszkedett, majd a késő középkorban a celláit börtönként használták (a 13. századig). Majd ezután ráépültek a Palazzo Vecchio különböző fázisokban felhúzott részei, így teljesen feledésbe merült.

Az első ásatások 1876-ban kezdődtek, amikor a szomszédos Via de’ Gondi-ban építkeztek, Egy rövid munkát kivéve 1935-ben, az érdemi feltárás 2006-2007-ben volt, de csak 2014-2015-re lett készen a közönségnek is megnyitott útvonal.

És hogy az etimológiai útvesztőkről is essen végre szó, történt, hogy az idegenvezető többször említette a vomitorium szót. Én ugye két neolatin nyelvszakot elvégeztem, azaz tanultam nem kevés latint, romanisztikát, etimológiát. De még enélkül is adja magát, hogy a szónak köze van a vomitare igéhez (=hányni – még angolul is to vomit, gondolom latinból, valószínűleg francia közvetítéssel átvéve). Tehát vomitorium itt, vomitorium ott, magamban gondoltam is, hogy ezek a rómaiak nem nagyon lacafacáztak, ahogy volt sok latrina, nyilván volt egy csomó hányóhely is.

Na de ennyi? És a teatrum közepén? Csak rákérdezek, hogy ezt most akkor hogy gondolták…

Kiderült, hogy a vomitarium az a nagy ókori római épületeknél (amfiteátrumok, teátrumok) az a folyosó, amin viszonylag rövid idő alatt rengeteg embert ki lehet üríteni (mondjuk az előadás végeztével, vagy valami probléma esetén). Azaz valószínűleg a vomitare jön abból a vomitorium-ból, ami gyors és könnyen kiürítést jelent.

🙂

Kiegészítés (köszi Ágostonnak):

Misinterpretation of the term 

A vomitorium at the Roman amphitheatre in Trier

There is a common misconception that ancient Romans designated spaces called vomitoria for the purpose of actual vomiting, as part of a binge and purge cycle.[4] According to Cicero, Julius Caesar once escaped an assassination attempt because he felt ill after dinner. Instead of going to the latrine, where his assassins were waiting for him, he went to his bedroom and avoided assassination.[5] This may be the origin of the misconception. The actual term vomitorium does not appear until the 4th century CE, about 400 years after Caesar and Cicero.”

Forrás wikipedia. 

Infrastruktúra

Helyzet

Akik olvasnak, tudják, hogy szeretem az olasz társadalmi / politikai problémákat elemezni, mert hát van élet a gasztronómián és a szép városokon túl is, de még mekkora 🙂

Nagy ország, komplex ország, sokan még az ittélők között sem látják a nagyobb összefüggéseket, hiszen mindenki be van kicsit zárva a saját valóságába.

Választás volt nemrég, érdekes eredményekkel. Mire összeszedtem volna magam, hogy írjak róla, megjelent egy nagyon jó elemző cikk, amit itt találtok, és amiből szeretnék kiemelni pár dolgot. Különösen azokat, amit nehéz otthonról látni, vagy amit elegendő háttérinfó nélkül nem is értenek még az ittlakók sem.

20170422_202851

A cikk és a választások utáni sok kérdés kiindulópontja az, hogy mi vitte az olaszokat arra, hogy masszívan a rendszerkritikus Movimento 5 Stelle, valamint a (nagyon) jobboldali pártok (különösen a Lega) felé induljanak el.

Ennek oka az olaszok dühe, amihez elég néhány tényt felidézni:

  • “az ország mintha elkótyavetyélt volna csaknem húsz évet: a mai bruttó vásárlóerő körülbelül az 1999-es szinten áll; 1999-től 2017 második negyedévéig a GDP mindössze 8 pontot emelkedett, konstans euróban számolva az egy főre jutó GDP 1,5 ponttal alacsonyabb volt 2016-ban, mint 17 évvel korábban (ugyanebben az időszakban a francia GDP/per fő 12,5%-kal, Németországé 23,8 százalékkal nőtt).
  • Bár a munkanélküliség jelenleg 11% körül van, a közelmúltban 35 éves rekordot döntött 13 százalékkal, miközben az egyenlőtlenségek itt a legnagyobbak az eurózónában (persze a hasonló cipőben járó spanyolok és görögök mellett).
  • Maga a nagy pénzügyi-gazdasági krízis és az eurózóna válsága tehát egy eleve krónikusan lassan és egyenlőtlenül növekedő országba ütött be, amelyben azonban – ellentétben a periféria több tagjával – nem voltak helyi lufik, nem pörgött túl sem a pénzügyi, sem az ingatlanpiac, sem a háztartások fogyasztása. Sőt, bár az államadósság már a kétezres évek elejétől a GDP 100 százaléka körül alakult, a költségvetések nem voltak kiugróan fegyelmezetlenek, az állami költések emelkedése az eurózóna átlaga alatt maradt.”

A válság tehát kicsit önhibáján kívül érte az országot, viszont jól megszorongatta. Az EU nem volt képes a helyi jellegzetességekre differenciált receptet ajánlani, hanem one size fits all szellemben olyan intézkedéseket követelt meg az országtól, amelyek a már meglévő problémákat még tovább mélyítették. És ez már keményen az olaszok zsebére ment: csökkenő vásárlóérték, csökkenő fogyasztás, megdrágult hitelek, elveszett befektetések. Csoda, ha az olaszok szubjektív jóllét-érzete mélyrepülésbe kezdett?

Na persze “nem vagyunk bűnök nélkül” (mondaná az olasz), nagyon sok el nem végzett feladat omlott a válsággal a nyakunkba.

  • “az olasz gazdaság legfőbb rákfenéjének a termelékenység alacsony növekedése tűnik: az Eurostat szerint ez 2016-ban kisebb volt az 1995-ös adatnál, miközben ugyanebben az időszakban átlagosan 14,97%-kal nőtt az eurózónában.
  • A vállalati beruházások csökkenése persze negatívan hatott a termelékenységre is, ez a bérekre, az pedig a belső keresletre. Ezen a problémán tehát nem segítettek, csak súlyosbítottak a nemzetközi recepteket követő, és helyi diagnózissal kevésbé törődő „strukturális átalakítások” Monti nyugdíjreformjától Matteo Renzi elvileg balközép kormányának munkapiacot liberalizáló Job Acts nevű törvényéig.
  • Hasonlóképpen, minél radikálisabban próbálták csökkenteni a válság nyomán megugrott államadósságot, az annál nagyobb mértékben sínylette meg a növekedés zuhanását, és jelenleg a GDP 135%-a körül jár.”

Sajnos az okok időben messzire nyúlnak:

  • “a háború után kialakult gazdasági modell, amelyben a középvállalatok teljesítménye elsősorban helyi hálózatokon alapult, és az alacsony hozzáadott értékű termékek nem igényeltek különösebb befektetést a kutatás-fejlesztésbe. Másrészt a nagyvállalatok, amelyek jellemzően családi cégek tulajdonában álltak, közvetlen vagy közvetett segítséget kaptak az államtól, a költségvetésből, illetve a leértékelések révén.
  • A globalizáció és az euró bevezetése végzetesen hatott erre a modellre: a feltörekvő országok konkurenciájával nem bírtak a gyakran túl kicsi és kevéssé innovatív olasz cégek, miközben a Maastrichti szerződés és a konvergencia-feltételek miatt lehetetlenné vált a monetáris korrekció is. Az átütés csak néhány területen sikerült, ahol a vállalatok áldoztak az innovációra, és ma is vezető pozícióban vannak, egyes luxustermékek vagy például a konyhai berendezések piacán.”

“A legfőbb gond azonban az a gazdasági modell, amely az ötvenes és nyolcvanas évek közt, a kereszténydemokrata párt dominanciája mellett sajátos klientúra kapitalizmust tartott fenn, amely a kilencvenes évekre kifulladt, és már nem volt versenyképes.”

Emellett az olasz állam történelmileg nem hatékony – azért is mondom így, mert egy nagyon fiatal “összefércelt” államról van szó, ahol a lakosoknak még mindig nem alakult ki a rendes államtudatuk, ezért aztán leginkább kapni szeretnek, a közösbe adni nem annyira (ld. még adóelkerülés). Meg hát az a helyzet, hogy mivel a jogok olyan randomszerűen vannak elosztva (ld. a különböző munkaszerződésekkel járó elképesztően egyenlőtlenül szétosztott jogokat), tényleg sokszor jogosan kérdezi az egyszeri adófizető, hogy érdemes-e EZÉRT az EU egyik legmagasabb adóelvonásait befizetni?

Ezzel párhuzamosan van egy rendkívül hatékonytalanul működő állami szolgáltatási színvonal – nagyban azért, mert már az állami dolgozók kiválasztása is fejfogósan logikátlan, ugyanakkor a magasszintű “törvényi szemetelés” mellett ember legyen a talpán, aki képes naprakészen jó színvonalon szolgáltatni, legyen az állam bármely szintjén.

Az állami szolgáltatások alacsony színvonalának köszönhetően az olasz közoktatás mutatói nagyon rosszak (elég a nyelvtudásra, az általános ismeretekre, kompetenciákra gondolni), ami ugye a jól képzett dolgozók hiányát vetíti előre. Ezért, meg egyéb önző okokból a “helyi tőketulajdonosok jelentős része, ahelyett, hogy saját országában fektetne be, inkább máshová viszi forrásait, ezzel is felerősítve a gazdaság alulfinanszírozottságát.”

Emellett a déli régiók rendkívül lemaradtak, és virágzik a szervezett bűnözés –  mindkettő alapvetően az elmúlt évtizedekbeli rossz kormányzás eredménye, és legalább részben az állam sara.

Az olasz állam képtelen rendes újraelosztást produkálni – a jogok gyakran nem univerzálisak, hanem az évtizedek során sokféle különalkukkal kialakult széttartó csoportjogok vannak,  és az egyes csoportok nem is látják a többiek depriváltságát. Különösen igaz ez a munkavállalói jogokra, amiről már sokat írtam.

Ne feledjük a meritokrácia teljes hiányát sem. “Az olasz kapitalista modellt vizsgáló kutatók effektíve is bizonyították, hogy a termelékenység egyik fontos akadálya a meritokrácia hiánya. Tehát az, hogy a vállalati előrejutásban nagyobb szerep jut a lojalitásnak, mint a valódi érdemeknek. Egy jó családba született, kapcsolati tőkével és elbűvölő modorral rendelkező férfi ma csúcsra juthat, akkor is, ha nincsenek más értékei, míg a rosszabb háttérrel nem rendelkező, jobb képességűek felemelkedése esélytelen, pláne, ha nők.”

Cikk erről itt is.

 

Na innen lenne szép egy jobb országot építeni, csak sajnos ezekre a mélyebb problémákra egyik pártnak sincsen érdemi javaslata. Már csak azért sem, mert az egyszeri választó már ennek a cikknek a harmadánál elvesztette volna a fonalat, hogy lehetne neki elmagyarázni egy bonyolultabb és hosszabbtávú fejlesztéspolitikát? Márpedig a választásokat meg kell nyerni, ezért aztán még próbálni sem próbálják a pártok.

 

 

Infrastruktúra

Lakáskiadás

Fontos lehet tudni, hogy ha Magyarországon rendelkezel egy lakással, amit bérbeadsz, akkor az adózandó bevételből levonható az az összeg, amit egy másik EU tagállamban a lakásbérlésre kifizetsz. Mivel jellemzően Nyugat-Európában magasabbak a bérleti díjak, mint Magyarországon, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem kell adóznod.

A gyakorlatban van néhány fontos tudni- és  tennivaló ezzel kapcsolatosan:

  • a bérleti szerződések mindkét országban hivatalosak legyenek (azaz bizonyítható, hogy bérelsz, bérbeadsz)
  • a kiadásokról, bevételekről naprakész nyilvántartást kell vezetni
  • Mo-n minden évben adóbevallást kell leadni, még ha adót nem is kell fizetni.

 

Több információt pl. itt találsz (tanácsadás is igénybevehető): https://tudatosadozo.hu/ingatlan-berbeadas-adozasa

Risultati immagini per casa affitto