Élet-történetek

Hozd az olajos dobozt, itt még van egy kis hely…

Első felvonás (még Firenzében)

  • Pakoljunk be este, holnap reggel macerás lenne mindennel foglalkozni. Így reggel te csak leengeded a hűtőt (ki is kell mosni, na mindegy), én meg a maradékot beszuszakolom a kocsiba.
  • Betetted a Roziék csomagját is?
  • Be, persze, bár így végképp nem tudom majd lecsukni a csomagtartót.
  • Jó, de tudod, hogy ő is mindig hazaviszi hang nélkül a csomagot, amit anyunak küldök, természetes, hogy most mi visszük az övét.
  • Jó, reméljük Pesten értejön majd valaki. A múltkor is  az utolsó pillanatban jelent meg a rokona, miután hatvanszor felhívtad telefonon…
  • A szomszéd bioolaját már betetted? Tudod, amit Klárinak vettem, mert otthon nem lehet jó olívaolajat venni.
  • Be (sóhaj, mély). Persze ez sokkal jobb, mint a mindenféle olasznak mondott cucc. Én nem tudom, minden alkalommal mintha költöznénk.
  • Idén már végképp repülővel akartam menni, Te nem akartad.
  • Persze, hogy nem, aztán otthon vonatozhatunk anyukádhoz többször is. Meg egyébként is, azért van a kocsi. Na jó, nem azért, hogy teherszállítsunk, de mindegy.
  • Jó, a két bőröndöt is viheted, lezártam.
  • Mi ez a nagy cucc, nincsen otthon egy csomó ruhád?
  • De igen, de most hazaviszem amit itt már nem hordok, majd esetleg otthon…
  • Huhh. Persze, sosem fogod felvenni….
  • Reggelre marad a konyha, sajtok, felvágottak.
  • Azt miért is visszük? Minek utaztatunk még kaját is?
  • Egyrészt le kell engedni a hűtőt, itt nem maradhat. Másrészt, ha otthon olasz vacsorát főzünk a barátoknak, vehetem a rossz és méregdrága sajtot a Tescoban. Akkor inkább visszük. Az ajándékokat betetted már?
  • Be (sóhaj), de már megint minek / kinek viszünk ennyi mindent?
  • Tudod, megyünk látogatni Lizáékat, a két gyereknek vettem valamit, mert otthon csak a szokásos dolgokat kapnánk, azt is rohanva kellene megvenni fél nap alatt. Plusz az apróságok a családnak.
  •  Jó, a sapkámat is becsomagoltad?
  • Én nem, nem is tudom, hol van. Sőt, úgy emlékszem, otthonhagytad Pesten, mert itt sosem hordod, otthon van hideg, ezért otthon kell, hogy legyen.
  • Mondasz valamit. Tényleg, akkor csak a kesztyűt kell előkaparnom. Mit eszünk ma este?
  • Nem tudom, valami hideg maradékot, már egy hete nem vásároltam, hogy ne kelljen se kidobni, se magunkkal cipelni a maradék kaját..

Második felvonás (már Budapesten)

  • Mi a mai program?
  • El kell menni a bankba, mert új tokent adnak a netbankhoz, és már két hónapja náluk áll a dolog, mivel nem tudtam érte bemenni. A villanyt túlszámlázták, oda is be kell menni. És fel kellene hívni az új közös képviselőt.
  • Akkor már megint egész nap várunk valahol valami ügyintézőre.
  • Igen drágám, de ezt muszáj elintézni. A kéményseprők is minden évben be akarnak jutni a lakásba a nem használt kéményt ellenőrizni, nem tudom, ezek azt hiszik, a szolgáló állandóan itthon van?
  • Che palle. ..
  • Pontosan… És csöpög a csap is, kellene egy új csaptelep, aztán majd megkérek valakit, hogy szerelje be.
  • Jó, de nehogy megint az legyen, mint tavaly a gázszerelővel: ahogy meghallotta, hogy nem magyarul beszélünk, dupla árat mondott.
  • Jó, akkor ne beszélj, amíg itt van.
  • Lesz egy szabad délutánunk, vagy már betelt a program a találkákkal és az intézendőkkel?
  • Hááát, talán az utolsó nap délután. Akkor el tudunk menni valahova kettesben. De mindig olyan rövid ideig vagyunk itthon, és annyi az intéznivaló. Ja, de a Roziék küldenének egy csomagot hazafelé is.  A macera az, hogy ha a városban találkozunk velük, akkor egész nap vihetem a cuccost magammal.
  • Már megint….
  • Ja, és tegnap néztem, hogy lejárandóban a jogsim, gyorsan még el kell mennem egy egészségügyi vizsgálatra, és időpontot kérni az új jogsi igényléséhez – ha még lehet egyáltalán valahol. De jogsi nélkül nem tudok visszamenni….
Élet-történetek

Márti története

Az élet-történetek sorozatban most Márti meséli el, hogy jutott Olaszországba, és hogyan érzi magát.

“Erdőhegyi Márti vagyok, 29 éves, építész, 7 éve ismertem meg az olasz páromat Spanyolországban, ott voltunk mindketten Erasmusos diákok. Utána kb 1-2 éven keresztül ide-oda utazgattunk, volt hogy ő jött Budapestre 8 hónapig dolgozni, majd végül én költöztem ki 4 éve  Északkelet-Olaszország egyik kis településébe. Egész pontosan a szüleihez költöztünk, én rögtön beiraktoztam egy támogatott olasz tanfolyamra (előtte a párommal spanyolul meg angolul beszélgettünk), de a barátom meg a szülei is sokat segítettek a tanulásban (szüleival máshogy nem is tudtam volna kommunikálni:)), olyannyira hogy kb a nulláról indulva 4 hónappal a kiköltözésem után sikerült letennem a B2 fokozatú középfokú nyelvvizsgát. Ennek sok jelentősége nem volt, de akkor már én is úgy éreztem, hogy komolyabban elkezdek munkát keresni,leginkább a szakmámban szerettem volna elhelyezkedni, de azért más lehetőségeket se zártam ki. Emailen meg postán küldtem ki az önéletrajzaimat, az egyik ilyen levelemre behívtak és kaptam egy lehetőséget egy egy hónapos irodai építész munkára. Ez nem volt sok, de gondoltam kezdésnek nem rossz.

Még a kiköltözés évében sikerült egy másik munkát is találnom, ezt a párom ismeretsége révén, de bizonyítanom már nekem kellett. A próbaidő letelte után maradtam, de semmiképp sem lehettem alkalmazotti státuszban, mivel építészek körében ez nagyon nagy ritkaságba megy, végül contratto a progetto-val (projektre szóló szerződéssel) maradhattam. 1,5 évig dolgoztam ebben a tervezői irodában 3d modellezőként és látványtervezőként 6-700 euros havi fizetésért. A kollégáimmal nagyon jól kijöttem, de a főnökünknek elviselhetetlen természete volt :(, így el kezdtem másik munka után nézni. Tudtam, hogy ha tervezőként szeretnék dolgozni akkor rengeteg munka és kevés fizetés lesz a “jutalmam”, végül egy faszerkezetes házakat gyártó céghez kerültem, ahol a stage lejárta után apprendista-ként felvettek, ez nagy dolog volt! 🙂 Sajnos nem éreztem magam olyan jól, a cégnek komoly anyagi gondjai voltak míg végül felmondtak mindenkinek.

Ezután 8 hónapig nem dolgoztam, és még mindig a párom szüleinél éltünk. Építészként egyre kevesebb perspektívát láttam míg végül egyik volt kolléganőm akivel azóta is tartottam a kapcsolatot , felhívott hogy ő most egy másik építészirodában dolgozik, sok a munkájuk, ha érdekel jöjjek be egy interjúra. 🙂 Persze hogy elmentem, és már meg se lepődtem azon, hogy majdnem hogy ingyen kéne dolgozni, aztán ha beválok majd beszélünk még róla. A főnököm teljesen meg volt velem elégedve, nekem is tetszett, így 1,5 hónap után “lehetőségem nyílt” arra, hogy megnyissam a partita iva-t (vállalkozóit), tudtam hogy ha a szakmában szeretnék dolgozni akkor ezt nem kerülhetem el. Már lassan egy éve vagyok ebben az irodában, nagyon érdekes projekteken dolgozom 14 építész-designer munkatársammal együtt, nagyon szerencsésnek tartom magam. Tudom azt is, hogy több más szakmához képest a mi fizetésünk alacsonyabb és ráadásul többet is dolgozunk mint napi 8 órát, de úgy érzem, hogy az elmúlt 4 évben sokat letettem az asztalra, keményen megdolgoztam azért, amit elértem itt, és ezért számomra ez nagyon értékes. Tavaly elköltöztünk a szüleitől, saját lakást vettünk magunknak egy kicsivel nagyobb városban, Trevisoban, szóval végre meglett a gyümölcse az első pár nehéz évnek.

Most ez úgy tűnhet, hogy milyen jó és egyszerű itt az élet, de szeretném mégegyszer kiemelni hogy nem minden a szerencsén múlott, az utolsó munkáról kapcsolat révén hallottam, de ezt a kapcsolatot én építettem itt ki 3 év alatt, és a párom se egy gazdag családból származik, szerencsére ő azon kevés olasz fiatalok között van akinek határozatlan idejű szerződése van (természetesen nem építész). A környezetemben nagyon sok olyan olasz fiatalt ismerek akik semmilyen jövőt nem látnak maguk előtt, szülőknél élnek és ha szerencsések akkor havi pár száz euroért dolgoznak. Viszont van egy különbség aközött ahogy én élek és ők. Én busszal járok be dolgozni, napi 1-1 órát utazom egy másik városba, nem a legújabb iphone-om van és nem a legmárkásabb ruhákban járok. Az olasz fiatalok többsége megszokta a jólétet, a szülők támogatása révén van saját kocsijuk, és sokat adnak a látszatdolgokra, ehhez szoktak hozzá, nehéz nekik változtatni és lejjebb adni. Ennek az a következménye, hogy azt a kevés fizetésüket amit megkeresnek rögtön el is költik, de általában nem is elég a kiadásaikra.

Ha van köztetek építész és szintén Olaszországban dolgoztok, kiváncsi lennék a ti munkatapasztalatotokra is. Van egy blogom is túraleírásokkal, aki szeret kirándulni nézzen rá! http://olasznyar.net

Élet-történetek, Mindennapok

Magyar-olasz

A szokásos budapesti vakációnkat töltjük, és szembesülünk a mai magyar viszonyokkal.

Hozzászólásban egy olvasó megint feltette a kérdést, hogy miért élek Olaszországban, ha ennyi a probléma (nem eredeti felvetés, már párszor kitárgyaltuk a blogon, de tudom, hogy újonnan érkező olvasónak szinte lehetetlen mindent – bejegyzéseket, kommenteket -végigolvasnia).

Ez a két kiindulópontja a mai bejegyzésnek, aminek lesz biztosan folytatása is.

Tehát: Magyarország.

Nem, nem tetszik, ami itt most van. Ami itt most lett. Én 2008-ig élveztem a budapesti életet, ami természetesen csak egy kicsi és nagyon speciális szeletét fedte le a magyar valóságnak. De nekem Budapest kulturálisan pezsgő város volt, sok szuper hely volt benne, sok ingyenes/olcsó, jó minőségű kultúrprogramra eljutottam, és ezt nagyon élveztem. Egyetem után csont nélkül találtam rendes állást, rendes szerződéssel, és jó fizetéssel. Érdekelt, utazgattam a munka miatt, eleget kerestem, és elég szabadidőm is volt. Nekem személy szerint ezek a jó munka ismérvei. Hát ebből kerültem ki az olasz co.co.pro-s valóságba, ahol semmi nem számít (diploma, nyelvvizsga, ugyanmár!), csak az, hogy kit ismersz. És persze ha dolgozol is, akkor is kevés jogod van (kivéve persze, ha “rendes” munkaszerződésed van, de ennek esélye tendál a nullához). Egyébként azon kevesek közé tartozom magyar bevándorlóként, akinek sikerült az otthonihoz hasonló  jellegű / típusú munkát találni.  A feltételek azonban sokkal rosszabbak, mint otthon (ez a munkaszerződés milyensége, a nem fix fizetés és a hiányzó jogaim miatt nagyon más, mint otthon volt). Ezért aztán sokszor, ha “problémákról’ írok, nem is a saját személyes helyzetem az ihlető, hanem az, amit magam körül látok, és tipikus nehézségként érzékelek.

Sok hozzám hasonló képzettségű, otthoni gyakorlattal rendelkező magyarnak nem adatott meg az, hogy jó minőségű munkát végezzen Oo-ban. Statisztikailag egyébként az elvándorlók szinte minden országban a saját otthoni szintjüknél alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkákat végeznek. Nyilván valamiért (kinek-kinek más okból) ez mégis megéri nekik, és maradnak (a munka és a negélhetés csak az egyik – bár nagyon fontos – komponense egy ekkora horderejű döntésnek. Van, akinek honvágya van, és sosem menne egy hétnél tovább máshova. Van, aki nem tud elszakadni a családjától, van, aki pontosan az elől menekül….)

A fentiekből több dolog is következik:

1) nem tudom, hogy ha alacsony végzettséggel kevésbé megbecsült munkát végeztem volna Mo-n, akkor egyrészt esélyem lett volna-e ugyanazt Olaszországban is végezni, és másrészt ha igen, akkor itt jobb feltételek lennének-e hozzá? Pl. ha Mo-n feketén takarítok egy vidéki motelben, ami nem tetszik, megtanulom a nyelvet és OO-ban ugyanezt a munkát végzem, lehet, hogy jobban járnék. Biztos többet keresnék. Vagy ha most lennék pályakezdő Mo-n, valószínűleg nem ugyanaz várna, mint ezelőtt 15-20 évvel. 

2) Nyilván kiderült a blogból, hogy én a saját életemben elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egy (akár olasz) férj mellett htb. legyek, és így biztosítsam a megélhetésemet. Tehát azok a magyar nők, akik ezt az életpályát választották, nyilván szintén nem tudnak azonosulni az én szempontjaimmal. Illetve egész egyszerűen más típusú az életünk, tehát mást tartunk benne fontosnak.

3) El tudom fogadni, hogy van olyan, aki (fiatalon, tanulmányok közben, után) elfogadja, hogy egy külföldi országban egy a helyieknek alacsonynak számító fizetésért hajlandó nehezebb munkákat is elvégezni, adott ideig, míg egy konkrét célra összegyűjt egy adott összeget. Ilyen az, amikor pl. a turizmusban pár száz euróért és ellátásért az ember hónapokig napi 15 órát dolgozik, minden fillért élére állítva (pl. Oo-ban, külföldiként), abban a tudatban, hogy utána egy másik, neki fontosabb lépést meg tud majd tenni az életében. Ez becsülendő, támogatandó, de amikor én a jó életről beszélek, akkor nem az jár a fejemben, hogy ilyen módon éljen az ember évekig. Sajnos tudom, hogy van, aki egyéb kötelezettségei miatt (pl. gyerek eltartása, válás, stb.) huzamosabb ideig ezt kell, hogy csinálja, és nincsen választása, és annak nyilván megváltás egy, az alkalmazottait kihasználó olasz munkaadó is (remélem, a lehető legkevesebben találják magukat ezek között a kényszerek között).  De alapvetően nem erről az élethelyzetről írok.

De visszatérve Magyarországhoz. Sajnos érzékelem, hogy az általános gazdasági és politikai problémák egyre jobban rányomják a bélyegüket a mai Budapestre (is). Egyre kevesebb a jó program, az esemény. Az emberek egyre rosszabb kedvűek. Egyre nehezebb ezt a várost élni. És ha még csak ez lenne a gond! Sokkal nagyobb gond a munkalehetőségek hiánya, a csökkenő szociális ellátások stb. Hogy mi lett volna ha itthon maradok? Ezt nem tudom, nyilván nem élhetünk párhuzamos életeket. Nekem a mai napi valóságom az olasz, azt élem, abban probálok boldogulni, annak a problémáival szembesülök.

És akkor el is érkeztünk ahhoz, ami viszont általában nagyon idegesít: amikor a blogon leírt olasz problémákat az ide kivándorló, sokszor nehéz életet élők semmíteni próbálják. Mire gondolok? Az a típusú megjegyzés, hogy “de hát máshol is rossz”, “miért nem a jó dolgokat mondod?”, “otthon most még rosszabb lenne”. Ez nekem olyan önigazolás-szagú. Mert ha azt írom le tényszerűen, hogy itt milyen típusú munkaszerződéshez mi nem jár, az nem pozitív vagy negatív hozzáállás, hanem tények kérdése (és ugye nem árt tudni, ha idevetődünk). Ha azt mondom, hogy piszok nehéz normális munkát találni, az statisztikai kérdés. Ha azt mondom, hogy még ha véletlen talál is az ember munkát, akkor leginkább feketén, vagy kényszervállalkozásban végezheti, az is sajnos ténykérdés. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi van otthon, mi lenne otthon, mihez képest jó vagy rossz ez. Ez a kitelepülés elején szokott felmerülni, hogy az otthonihoz képest jobb vagy rosszabb az embernek máshol, de utána az idő múlásával már nem máshoz képest határozza meg a jelen életét az ember, hanem ismét ahhoz képest, hogy ő  hogyan szeretne élni, mik a prioritásai, mitől érzi jól magát. Illetve azt is gondolom, hogy ha mégis ezt méregeti évek távlatából, akkor neki nem annyira jött be a külföldi élet, és szeretné magát megerősíteni abban, hogy mégis csinálnia kell, folytatnia kell.

Ugyanez pepitában: amikor a Magyarországon élő és dolgozó olvasó kinyilatkoztatja, hogy “nektek még ezzel együtt is jobb ott kint, mint nekünk itthon”. Az egyrészt nem ilyen egyszerű kérdés, mert minden helyzet más és más, és bár otthonról mindig úgy néz ki, máshol könnyebb, ezt általában az oda máshova vándorlók a saját bőrükön érzik, hogy nincsen így. Másrészt el lehet ám menni! Mindenkinek adott, hogy megtanuljon egy másik nyelvet, fogja a családját és elmenjen munkát keresni valahol máshol, ahol szerinte jobb az élet. Akkor saját bőrén tudja megtapasztalni, hogy ez egy viszonylag komplex döntés és  feladat (olyan szempontok is felmerülnek, ami sosem került volna szóba, ha az ember nem vándorol). És az is ki szokott derülni, hogy a jó/kellemes élet nem egy feltétel mentén teljesül: nem elég többet keresni, ha más vonatkozásban nehezebb lesz az élet. 

Legközelebb össze fogom írni, hogy szerintem mi jobb Oo-ban, és mi jobb itthon.

(Várom a véleményeket, de lehetőleg ne az ilyen sztereotip hozzászólások mentén… 🙂

Élet-történetek

Cikk gyerekelhelyezési perről

Érdemes elolvasni. A Magyar Narancsból másolom ide.

Jogvita határokon át

Így lettem gyerekrabló

Egyre több magyar él a mozgás és a munkavállalás uniós szabadságával, de kevesen tudják közülük, hogy könnyen az idegen ország joghatósága alá kerülhetnek. Ami egy elmérgesedő családi vitával megspékelve, az uniós jogot máig bizonytalanul kezelő nemzeti bíróságok asszisztálásával odáig fajulhat, hogy gyerekcsempész lesz a kisfiával hazaköltöző magyar anyukából.

“Az uniós csatlakozás küszöbén, 2003 októberében mentem ki dolgozni Brüsszelbe: Balázs Péter, a magyar állam kiküldött állandó képviselője mellett voltam kommunikációs munkatárs az EU Misszión, majd később az Állandó Képviseleten. A fő feladatom pont az volt, hogy olyan közösségi jogi kérdéseket kutassak fel, amelyekbe Magyarország is pozitívan bekapcsolódhat. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd gyerekcsempésznek nyilvánítva az uniós jog érvényesítéséért küzdök, miután a saját hazám nem védett meg. Pedig semmi mást nem követtem el, csak másokkal ellentétben én haza akartam jönni a kisfiammal” – mesélte lapuknak Hoffmann Nicolette.

Az angol-német szinkrontolmácsként régóta uniós területen dolgozó, kialakult brüsszeli kapcsolatokkal rendelkező Nicolette gyermekével élt Brüsszelben, mert férjével, Négrier Bertrand francia közgazdász-bankszakemberrel fokozatosan megromlott a házassága. A kisfiuk (aki magyar-francia kettős állampolgár) még Budapesten született, de a férje visszatért Párizsba, ahonnan egy ideig rendszeresen látogatta őket Brüsszelben; 2005-ig a kapcsolatukat is próbálták megmenteni. “Ezalatt vettünk közösen egy lakást, de soha nem élt itt velünk, ez inkább már csak befektetés volt, nem akartam kint letelepedni. Erre a legjobb bizonyíték, hogy ideiglenes tartózkodási engedéllyel éltünk kint hét éven keresztül a kisfiammal, amit évente, később kétévente meg kellett hosszabbítani. A munkám jellege miatt magyar nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt álltam, de – bár letettem a külügyi diplomata vizsgát -, nem kaptam diplomatastátuszt. Közben itthon végig fenntartottam a pesti lakásomat, itt élt a családom, vagyis nem szakadtunk el. Gyakran még a gyerekorvosunkhoz is hazajártam a fiammal, mert kinn hetekbe telik, mire egyáltalán időpontot kap az ember.”

Döntések

Végül az asszony beadta a válókeresetet egy belga bírósághoz, amit azzal magyarázott, hogy sürgősen lépnie kellett. “A férjem kezdett fenyegetőzni, és olyanokat mondott a fiunknak, hogy nála fog francia iskolába járni. De a belga joghatóság kizárólag a válásra vonatkozott, utána megszűnt” – állítja. 2009-ben végül közös megegyezéssel elváltak, a gyerek közös szülői felügyelet alá került: az iskolai szünetek felét és minden második hétvégét az apjánál töltötte, akinek – vagy a képviselőjének – az édesanya a brüsszeli pályaudvaron adta át. Nicolette szerint a válási megállapodás nem tartalmazott olyan megkötést, hogy a kisfiúnak Belgiumban kell maradnia. “Végig nyilvánvaló volt, hogy csak a munkám miatt vagyok kinn. A magyar elnökség végéig akartam maradni, és utána itthon a magánszektorban elhelyezkedni. De jött a kormányváltás, a brüsszeli magyar szervezet lecserélődött, 2010 nyarán az én állásom is megszűnt az állandó képviseleten. A belga külügyminisztérium protokollosztálya fel is szólított, hogy adjam le az ideiglenes tartózkodási engedélyem, a munkáltató pedig fizesse ki a hazautamat.” Hoffmann Nicolette állítja: azt tudta, hogy csak a magyar szervek engedélyével telepedhetne le Belgiumban, hiszen a kisfiú magyar állampolgár, de az eszébe sem jutott, hogy ne jöhetnének simán haza. “A volt férjem érthetően nem örült, hiszen neki kényelmes volt, hogy kéthetente vonatozik hozzá a kisfiú. Egyáltalán nem volt együttműködő, ezért a megváltozott földrajzi távolság miatt már itthon kezdeményeztem a kapcsolattartás módosítását és a közös felügyelet megszüntetését. Ilyen távolságból a kéthetenkénti láthatásokat lehetetlen volt lebonyolítani, ráadásul a közös felügyelet miatt még ahhoz is az apa írásbeli engedélye kellett volna, hogy kezeljék a gyereket, ha mondjuk influenzás lesz. A volt férjem viszont háborúzni kezdett, szerinte ki akartam zárni a gyerek neveléséből” – állítja.

2010 októberében az apa is eljárást indított Belgiumban: kérte, hogy nála helyezzék el a gyereket. Legfőbb érve az volt, hogy volt felesége jogellenesen vitte magával Magyarországra a kisfiút. Ettől kezdve a belga és a magyar bírósági eljárás párhuzamosan zajlott, a két jogalkalmazó szerv tudott is a másik procedúráról. A magyar bíróság előrébb járt, és 2011 márciusában a Somogy Megyei Bíróság másodfokú, jogerős ítéletében – az Európai Bíróság két kötelezően alkalmazandó eseti döntésére hivatkozva – kimondta: a gyermek az apa tudtával jött Magyarországra, ahová az anyját családi, szociális kapcsolatai és a megélhetése is köti, így a magyar bíróságnak van joghatósága az ügyben.

“Megnyugodtunk, de aztán a volt férjem megtámadta a jogerős határozatot a Legfelsőbb Bíróságon, amely ellenem döntött. A magyar bíróság képes volt kimondani: elvárható lett volna, hogy Belgiumban maradjak” – mondta. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis ítéletében abból indult ki, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye Brüsszelben “rögzült”, így Nicolette csak akkor jöhetett volna haza Magyarországra, ha ebbe a volt férje beleegyezik, vagy ennek hiányában az ottani bíróság ezt engedélyezi. A döntés indoklása szerint az asz-szonynak – ha eladták is a férjével közös lakásukat – “lehetősége volt arra, hogy Brüsszelben másik lakást vásároljon vagy béreljen, munkát vállaljon”. A magyar szülői felügyelettel kapcsolatos pert a belga bíróság döntheti el, amit nem változtat meg az anya “egyhangú döntése” – a hazaköltözés -, illetve hogy Magyarországon van bejelentett lakóhelye – olvasható a Legfelsőbb Bíróság ítéletében.

Innen nézve

Az ügy közben Belgiumban is folytatódott, ahol az asszony belga ügyvédje szerint csak egy megoldás maradt: települjön ki újra Belgiumba a fiával – de ezúttal már végleg -, majd ha ez sikerült, kérjen engedélyt a belga hatóságoktól, hogy visszaköltözhessenek Magyarországra. Persze, a magyar kisfiú kinti letelepedését először a magyar gyámhatósággal kellett volna jóváhagyatni, és az asszony végül nem mert belevágni az oda-vissza országváltásba. Így az első fokon eljáró belga bíróság 2012 augusztusában kimondta: Nicolette a belga állam és az apa engedélye nélkül, jogtalanul kicsempészte Belgiumból a fiát, akit erre tekintettel a francia apánál helyezett el, bár a közös szülői felügyeletet fenntartotta. “Levélben jött a döntés, hogy gyerekcsempész vagyok. A határozat előzetesen végrehajtható, vagyis elvihetik tőlem a gyereket” – mondta az asszony, akire a belga bíróság napi 500 eurós bírságot szabott ki, amennyiben nem tesz eleget az ítéletnek. A büntetés összege mára több mint 20 millió forintra rúg, hiszen a gyereket azóta sem adja át, de fellebbezett Belgiumban, ahol csak 2013 őszére tűzték ki a másodfokú eljárást.

“Nemzetközi szabályokat sért, hogy a kisfiút úgy helyezték el a tőle évek óta távol élő apánál, hogy a tényállást kizárólag annak elmondásából ismerték. A magyar családi jog szerint is elképzelhetetlen, hogy nem vizsgálják a felek jellemét, a gyerekhez való kötődését, nincs se környezettanulmány, se pszichológiai vizsgálat, a 12 éves gyereket pedig meg sem hallgatják arról, hol és kivel szeretne élni” – mondta Illés Blanka ügyvéd, Nicolette jogi képviselője. Állítja, a belga bíróság megidézte ugyan a kisfiút, de a közbejött betegségéről a magyar orvos igazolását nem fogadták el. “Az alapvető probléma az, hogy a belga bíróság el sem járhatott volna, hiszen az Európai Unió Bírósága több döntésében kimondta: a több tagállamot érintő családi jogi eseteknél több tényezőt kell figyelembe venni: a gyermek állampolgárságát, földrajzi gyökereit, hol, mennyi ideig tartózkodott, neki és szüleinek hol vannak szorosabb kapcsolatai. Ebben az ügyben a gyerek és az anya Magyarországon volt, az apuka Franciaországban, nem is értem, hogyan gondolta egy belga bíró, hogy a bizonyítási eljárást hatékonyan le tudja folytatni” – magyarázta Illés Blanka.

Az ügynek különös jelentőséget az ad, hogy az ügyvéd szerint ugyanez az “abszurd jogi helyzet” előállhatott volna akkor is, ha a házastársak nem különböző állampolgárságúak. “Ha egy magyar család kimegy külföldre dolgozni – ahogy az egyre gyakrabban előfordul -, és a házaspár viszonya megromlik, vagy valamelyikük egyszerűen csak haza akar jönni a gyerekkel, a párja ebben megakadályozhatja. Megfelelő nyelvtudás, munka és jövedelem nélkül elég esélytelen, hogy hatékonyan érvényesítse érdekeit egy idegen ország bírósága előtt – ahogy azt a magyar Legfelsőbb Bíróság Nicolette ügyében megszabta. Más nők helyében ezek után százszor meggondolnám, kimegyek-e dolgozni külföldre, vagy pedig előre szerződést kötnék a gyerekem apjával az esetleges hazatérés feltételeiről” – tette hozzá a családjogász, akinek a praxisában érezhetően megszaporodtak a határokon átnyúló jogviták. Ezért megpróbálják az uniós politika figyelmét is felhívni a hasonló helyzetekre: Gurmai Zita európai parlamenti képviselőhöz, az uniós Alkotmányügyi Bizottság alelnökéhez fordultak. Gurmai kérdésünkre megerősítette, hogy az ügyben írásbeli kérdéssel fordul Viviane Redinghez, az Európai Bizottság alapvető jogokért felelős biztosához.

Onnan nézve

“Szomorú, hogy idáig fajult a helyzet, de a gyermek édesapja szerint ez kizárólag azért alakult így, mert az anya 2010 augusztusától kezdve folyamatosan akadályozza a fiával való kapcsolattartásban. Nem akarta korlátozni volt feleségét a szabad mozgás jogában, sem megszabni, hogy maradjon Belgiumban, miután megszűnt a munkája. De ha a gyerekkel együtt Magyarországra akart költözni, akkor ehhez kellett volna az apa beleegyezése, vagy ha ebben a szülők nem tudnak megállapodni, akkor az illetékes belga bírósághoz fordulhattak volna, ahogy a válásnál is tették. Akkor itt bizonyára figyelembe veszik a megváltozott körülményeket, és egyszerűen módosíthatták volna a kapcsolattartás és a szülői felügyelet kérdéseit” – reagált az ügyre Subasicz Éva ügyvéd, aki a magyarországi eljárás kezdete óta képviseli Négrier Bertrand-t.

“Miután hazaköltöztek, a kisfiút – annak rossz egészségi állapotára hivatkozva – az anya már a nyári szünet felére sem engedte el az apjához, pedig ebben a válásnál megállapodtak, máskor pedig a gyerek állítólagos pszichés problémáira hivatkozva gátolta meg a találkozásukat. Az apa amikor csak tudott, havonta iderepült, olykor még a nagyszülőket is elhozta, próbálta fenntartani a kapcsolatot, de ez teljesen kudarcba fulladt. 2012 áprilisában látta utoljára a fiát” – tette hozzá az ügyvéd, aki szerint az érvényes uniós rendelet alapján egyértelműen a belga bíróság az illetékes, mert itt volt a gyerek szokásos tartózkodási helye. “Ezért mondta ki helyesen a magyar Legfelsőbb Bíróság, hogy nincs joghatósága az ügyben. A tartózkodási hely kérdését mindig egyedileg vizsgálják, de ez a szabály, ami az unióban mindenkire vonatkozik” – jegyezte meg.

Subasicz Éva szerint mind a magyar, mind a belga bíróság figyelembe vette döntésénél az apa-gyerek közötti kapcsolatot ellehetetlenítő anyai magatartást. Sőt, szerinte ha ez nincs, az elsőfokú belga bíróság valószínűleg nem is határoz úgy, hogy a gyerek lakóhelyét átteszi a francia édesapához Párizsba, és az anyának ad láthatási jogot. “Azóta már megindult a végrehajtási eljárás is a gyerek átadására, illetve az érvényes kapcsolattartási szabályok betartására” – mondta. Kérdésünkre az ügyvéd úgy vélte, a gyerek számára biztosan nehéz próbatétel lesz, ha el kell szakadnia anyjától, de, mint mondta, az apának sem felróható, hogy nem akarta elveszíteni a fiát.

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) sajtóosztálya szerint azt, hogy a magyar kisfiú hazaköltözése szabályos volt-e, annak az államnak a jogrendszere alapján kell elbírálni, ahol a szokásos tartózkodási helye volt. Ha ez Belgium, akkor a belga, ha Magyarország, akkor a magyar normák szerint. Csakhogy a “szokásos tartózkodási helyet” a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény nem definiálta, az Európai Bíróság pedig több esetben arra jutott, hogy ennek meghatározásánál a fizikai jelenléten kívül egy sor más tényezőt is figyelembe kell venni, vagyis ez “teljes egészében az adott ügy sajátos körülményeinek rendkívül szubjektív értékelésén alapul”. A KIM azt ígérte, hogy a tárca Nemzetközi Magánjogi Főosztálya a konkrét ügyben “az édesanyának biztosít minden olyan információt, ami ahhoz szükséges, hogy a belga bíróság előtt folyó eljárásban képviselni tudja az érdekeit”. Ennek érdekében “folyamatos kapcsolatban” állnak a belga Központi Hatósággal. “Természetesen – tiszteletben tartva a belga bíróság függetlenségét – a folyó belga bírósági eljárásba bekapcsolódni vagy azt befolyásolni nem áll módunkban” – tették hozzá, de szükség esetén segítséget tudnak nyújtani az édesanyának “abban, hogy megfelelő és ingyenes jogi segítséget kaphasson a belga eljárásban, de ez idáig ezt nem kérte”.

 

A nemzetközi polgári eljárásjoggal foglalkozó Osztovits András szerint a szabad mozgás és munkavállalás miatt manapság “rendkívül tarka tényállások” tudnak előállni, ezért is akarták a 2201/2003/EK rendelettel tisztázni a házassági ügyekben felmerülő kérdéseket – így azt is, hogy melyik államnak van joghatósága. “A cél az volt, hogy rugalmas szabályokat adjanak, pontosan azért, hogy például egy válás miatt ne kelljen az utolsó közös lakóhely szerinti országba utazgatni, ha valamelyik fél már nem is ott él” – magyarázta az egyetemi docens. Szerinte bármennyire jót akartak ezzel, a rendelet éppen ezért többféleképpen értelmezhető, ami már a konkrét ügyekben eljáró tagállami bíróságokra van bízva. Márpedig a Nicolette ügyéhez hasonló esetekben – amikor akár több állam joghatósága is megalapozott lehet – nagyon is számít, hol folytatják le az eljárást. “A tapasztalat az, hogy az országok azért inkább a saját állampolgárukhoz húznak, aki általában ténylegesen is részt vesz az eljárásban. Ráadásul itt nem egyszerűen a gyerek elhelyezéséről folyik a vita, hanem már a jogellenes gyermekelvitelt is megállapították, az pedig ténykérdés – tette hozzá Osztovits. – Ha sikerülne elérni, hogy az ügyben előzetes döntéshozatali eljárás induljon az Európai Bíróságon, akkor az tovább értelmezné a szokásos tartózkodási hely fogalmát. Ez pedig utána kötné az összes uniós tagállam nemzeti bíróságát az előttük zajló eljárásokban.” A magyar kisfiú ügye így zűrös családjogi perpatvarból uniós szintű precedenssé válhat, mert abban mindenki egyetért: kiváló példája annak, mi kerekedhet abból, hogy a tagállami bíróságok még mindig nem magabiztosak az uniós jog értelmezésében.”

Élet-történetek

Anita története

Nagyon tetszik a történeted. Én egész életemben itt szerettem volna élni Olaszországban, amióta az eszemet tudom és kitérőkkel, nehézségekkel, de sikerült. Bár most éppen a “fekete levesnél” tartunk és néha menekülnék kézzel-lábbal innen. Kicsit ördögi körbe kerültünk, de nem adjuk fel.
Mi mindannyian (párommal ketten és két kislányunk) magyarok vagyunk és nem kevés nehézséggel szembesülünk. Sajnos beleértve az idegen ellenességet is. Liguriában élünk és ez itt nagyon erősen érezhető. Sok az afrikai menekült és egyéb bevándorló… Olasz barátokat sem tudtam még szerezni, bár erősen próbálkozom, de azért valakinek az életébe “erőszakkal” belemászni nem lehet) Talán, ha végre dolgozni fogok – ami két kisgyerek mellett nem egyszerű, főleg a kezdetekben (egy év várakozás az ovira) – javul a statisztika és lesznek olasz ismerősök.
Legjobb barátnőm brazil. Legviccesebb ismerősöm – Jusuf – afrikai. Legmosolygósabb Noha – arab. A kulturális és nemzetiségi sokszínűséget imádom. Sokat tanulhatunk, tanulunk egymástól és érdekes, amikor egy Ugandából érkezett afrikai menekülttel olaszul beszélgetünk… A nyelv tényleg híd a nemzetek között! Persze az is segít, ha az ember angolul és németül is ért és beszél egy keveset.
Mindenesetre… nagyon meg kell gondolni és fel kell készülni, ha valaki ide készül dolgozni és élni…
Az olvasás… hiányzik nekem is. Az “anyagi függetlenség” szintén, bár pénzkérdésekben nincs vitám a férjemmel, de… Otthon én is dolgoztam, egy évig egyedül éltem a két kislányommal egy fizetésből.
Az életszemlélet… Igen. Mások vagyunk mi magyarok, bár nem jobbak és rosszabbak, de mások. Van ami engem is iszonyatosan bosszant, (“ej, ráérünk arra még”) viszont van, – családszeretet, nyugodt életszemlélet, pozitivitás – amit kicsit irigylek.
Tényleg nehéz és néha én sem tudom. Mindenesetre elővettem a régi angol könyvemet.
Kijutni is nehéz, de itt maradni, fennmaradni sem egyszerű.

Élet-történetek

Lessy története

Sziasztok,
Jó, hogy van ez a blog, Isten éltesse!
Remélem, aki most akar nekivágni a költözésnek, az otthon is rátalál…

Az, hogy otthonról nézve minden szebb, teljesen igaz! Ami onnan fénylik lehet, hogy amint innen közelebbről már látod, hogy csak egy eldobott csokis papír… :-)

Magamról és az én tapasztalataimról néhány szót, ha megengedtek:
3 éve ismertem meg a párom, és mivel őt az üzleti érdekeltségei teljességgel idekötik – egy bárt üzemeltet (illetve most már üzemeltetünk), szóval nem volt kérdés, ki költözik. Mivel én az otthoni életemmel is elégedett voltam (bizonyos szempontból most sokkal szebbnek látom azt, mint ami itt van, minden otthoni nehézség ellenére), sőt mondhatni, hogy bizonyos értelemben sokkal elégedettebb voltam otthon, nagyon meg kellett gondolnom, hogy valóban fel akarom-e égetni magam mögött a hidakat, mert a szakmám miatt, ha egyszer eljövök, nincs ugyanoda visszaút. Ráadásul kinőttem már a kalandozgatós korból, nem tartozom a legfiatalabbak közé… De ez nem panasz, szerencsére jól vagyok így, ahogy vagyok.

A kiköltözést megelőző évben 10-szer voltam itt, azt hittem mindent láttam, mindent megtapasztaltam, mindenre volt lehetőség kipróbálni, átgondolni. És nem tűnt olyan rémesnek.

De amikor véglegessé válik a dolog, már nem olyan egyszerű. Mert nemcsak a nyelvvel vannak gondok (munka az nincs, nekem is csak azért mert a bár tokkal-vonóval a miénk), hanem az összes többi mentalitásbeli különbséggel is. A magyar kicsit poroszos szemlélethez az olasz életvitel vagyon messze van. Nem a pontatlanságra, az ígérgetésekre gondolok, az sajnos otthon is gyakran előfordul. A hangoskodás is csak egy dolog, bár csöndes emberként ez nagyon nagy kihívást jelent, mert a mai napig (két éve vagyok állandó lakos Olaszországban) nem tudom mikor csak úgy hangosak és mikor követtem el valamit, amiért üvöltenek velem. Védekezni bizonyos esetekben nem is tudok, mert magyarul talán még menne, de olaszul…?
Nehezen szokom az olasz konyhát. Imádok főzni, de a itteni szokásokat segítség híján csak lassan tanulom. (erről érdekesebbnél érdekesebb sztorijaim vannak, de betöltené az oldalt… talán egyszer máskor)
Nehezíti a helyzetemet, hogy mivel közös a vállalkozás, közös a pénz is, a saját egzisztenciáról le kellett mondanom, akkor is, ha papíron szép summára vagyok bejelentve. Minden magyarországi kiadásomat (mert az azért maradt) meg kell beszélnem a párommal. Ez frusztrál.
Az anyósom a nyakunkra költözött, és sajnos úgy néz ki marad is élete végéig, ami az itteni magas átlag életkorra való tekintettel, hiába 86 éves, még úgy 10-15 év is lehet. Teljesen egészséges, gyorsabban szalad, mint én, mindezt bot nélkül teszi. Igaz, 31 éve (!!!) nyugdíjas. (Az ő korosztálya már van nem él, vagy csak 100 év körül halálozik el. Szerintem ezt minden itt élő meg tudja erősíteni). Nem gondoltam, hogy lehet ekkora kötődés anya és fia között, de van. Olykor azt érzem, hogy ők a család én meg a vendég, aki úgy tesz, mintha otthon lenne.
Tehát kedves ide költözni kívánó magyar nőtársaim, ezt is figyelembe kell venni, mert ez itt így működik. És sokkal inkább te mégy, mint a mama… (Ez gyötri a legtöbb olasz nőt is…) Engem már sokszor sikerült kihoznia a sodromból, pedig akik ismernek,azok azt gondolják, hogy ez szinte lehetetlen.
De ő már nem változik, azaz vagy elfogadom ilyennek, vagy szedem a sátorfám.

A válásról:
3 év hivatalosan bejelentett különélés után indítható el a hivatalos válási procedúra. Ha ez nincs bejelentve, az nem számít bele a 3 évbe, akkor sem, ha közben a házas felek már rég a sokadik párjukkal élnek közösen és a sokadik gyerekük születik mástól. (Fura ország.) Viszont annak, ha hivatalos feleség vagy, sok előnye lehet később, akármerre is fordul a sorsod. Ezt a jogászok jobban tudják, nekem erről csak felületes ismereteim vannak.

Amiről lehet, hogy már esett szó, és csak én nem találtam: a betegellátás.
A háziorvoson és a valódi kórházi kezelésen kívül MINDEN VIZITÉRT, VIZSGÁLATÉRT FIZETNI KELL! Hiába vagy biztosított. Szerintem ez felháborító. A legutóbb egy véralvadás vizsgálat 178 eurómba került. Egy normál nőgyógyászati vizit 22 euró, és még sorolhatnám. Mondom, rendesen fizetem a betegbiztosítást. (Igaz, csak az megy orvoshoz, akinek feltétlenül szükséges, az emberek nem a váróban élnek társasági életet. A színvonalról most nem írok, nagyon eltérő.)
Tehát ezt is kalkuláld bele, ha itt akarsz élni.

Nos, ami jó:
van időm tanulni, s a német és francia mellé lassan begyűjtöm az olaszt is. Na nem amolyan nem adnak el szinten, hanem egy kicsit jobban, mert ami a kezdetektől hiányzik, az az olvasás. Szótárral a kézben, kifejezéseket nem ismerve pedig lehetetlen egy regény végére érni.
Ami megnehezíti a tanulást, hogy hiába a bár, kevés emberrel vagyok szóbeli kommunikációs viszonyban. A kiszolgálás alatt elhangzó néhány szó, mondat nem nevezhető hasznos gyakorlásnak. :-)

Gyönyörűséges, izgalmas dolgokat láttam.
Amikor elindulunk bármerre, bármilyen okból, a végén mindig valami váratlan helyre érkezünk – a párom utálja a GPS-t, s ha van egy kis időnk, nem használjuk a gyorsforgalmi utakat vagy az autópályát) rengeteg szép emlékem van mindenféle helyekről – igaz elsősorban innen egészen északról, de Padova, Bergamo Alta, Milano is ismerős már.
Itt is forró a nyár, a völgybe beszorul a meleg levegő, de elég csak “néhány száz” métert megtenni – igaz felfelé -, máris sokkal elviselhetőbb lesz az élet.( Másztam már bele júniusban mezítláb a hóba… :-)
Amit ki ne hagyjatok, az egy Vintage kiállítás. Én tavaly jártam egyen. Olyan, mint egy hatalmas turkáló, csak épp a nagy olasz tervezők ruháit is látni itt-ott. Kb 4-6 óra végig nézni, végig gyönyörködni az egészet.
De voltam az 5 évente megrendezendő genovai virágkiállításon is. Az is lélegzet elállító volt.
Vagy Monza -ban betévedtünk egy sportszer kiállításra a Formulaa 1-es pálya mellett, és épp lehetett menni mindenféle gépekkel a pályán is. Nekem egy Ferrari jutott. Öregecske, nem is túl gyors, de az élmény…

Szóval most ennyit.
Az én javaslatom, hogy csak olasz társsal és lehetőleg – ha valaki nem akar háztartásbeli lenni, mert az is jó lehet – biztos munka, (iskolai ösztöndíj), biztos lakás és nyelvtudás birtokában induljatok neki.
Egyébként…
Nem tudom.
Az is igaz, hogy nekem a származásom, idegen akcentusom miatt nem volt semmilyen megkülönböztetésben részem, pontosan tudják, hogy dolgozom, adót fizetek, igyekszem tökéletesre megtanulni a nyelvüket.

Bocs, kicsit hosszúra sikerült. Remélem, azért nem volt nagyon unalmas!

Ha bármi kérdésetek adódna, szívesen válaszolok…

Szeretettel:
Lessy