Mindennapok

A bevándorló nők Olaszországban

Az Olaszországban élő külföldiek nagyobbik része nő (52%, kb. 2.672.000  fő), és a jelenlegi olasz nőnemű lakosság 8,6%-át teszik ki  – figyelmbe véve, hogy az olasz állampolgárság megszerzésével ezek a nők megszűnnek külföldiként szerepelni a statisztikákban.  58%-uk európai országból érkezett (1,5 millió), és ebben a mutatóban a férfiakhoz képest 15%-kal magasabb az arányuk. Több, mint 1/3-uk Európai Uniós országból származik. Abszolút számokban ugyan az idevándorló nők nagy része családegyesítési célból érkezik, az EU-s országokból érkező nők 65%-a egyedülálló (illetve a nigériai nők 92,1%-a és a kínaiak 76,4%-a is egyedülálló).

Foto: Unsplash/ rawpixel

A statisztikák szerint még mindig több gyereket szül egy külföldi nő, mint az őslakosok, és nagy arányban kérelmeznek állampolgárságot, amint lehetőségük nyílik rá. Épp ez utóbbi miatt nehéz statisztikailag a sorsukat követni (hiszen amint olasz állampolgárságot kapnak, már olaszként szerepelnek a statisztikákban).

Délen a helyzet nem rózsás

Aggasztó, hogy egyre több NEET (Not in Education, Employment or Training) van  a külföldi nők között, azaz aki sem nem tanul, sem nem dolgozik. A 15-29 éves korosztályban 44,3% az arányuk általában, délen ez 52,3% -ra emelkedik. Ezzel több, mint 10 százalékponttal előzik a helyi lányokat. Ebben a mutatóban egyébként nincsen különbség az olasz és külföldi fiúk között (azaz külföldiként is annyi esélye van egy fiatal fiúnak dolgozni vagy tanulni, mint egy olasznak). Ez sajnos leginkább azt jelenti, hogy nagyon patriarchális családszemléletű kultúrákból jönnek, és nagyon gyakran később sem lesznek önállóak.

Az inaktív (azaz nem dolgozó, jellemzően férj által eltartott) felnőtt nők aránya is veszélyes, és az alacsonyabb iskolai végzettéggel rendelkezők között magasabb, mint a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők között. Ez elsősorban a pakisztáni, egyiptomi és bangladesi nőkre jellemző – nekik több, mint 80%-uk nem dolgozik.

Szerepek és sztereotípiák 

A válság nehezebbé tette a külföldi nők munkaerőpiaci beilleszkedését, ugyanakkor azokban a családokban, ahol a nő dolgozik, egy kicsit az egyenlőbb családi munkamegosztás felé mozdultak el a hagyományos szerepek, még ott is, ahol erősen patriarchális a kulturális háttér.  Sőt, a bevándorló férfiak között egyre többen hagyományos női munkákat is elvállalnak (különösen az idősgondozó ilyen), illetve ahol a családban csak a nő munkája maradt meg, a munkanélküli férfi valamivel több otthoni feladatot vállal.

Veszélyes és monoton munkák

A bevándorló nők társadalmi és gazdasági helyzete az egészségükre és jóllétükre is hatással van. Nem mindig jó irányba, pedig alapvetően szinte minden bevándorló azzal a személyes szándékkal érkezik, hogy valamilyen szempontból jobbá tegye a saját életét (kereset, munka, családi kilátások stb).

De az Olaszországban vállalt munkával kapcsolatos problémák sajnos általában negatívan hatnak a nők életére: sok bevándorló nő társadalmi elszigetelődésről számol be, különösen ha a származási országában kellett hagynia a gyerekeit / családját (sok idős- vagy gyerekgondozó erre kényszerül).

A felmérés sajnos még egy akudt problémát megnevez, a nők elleni erőszaknak kitettséget (akár a munkaadójuktól, akár a saját olasz családtagjaiktól). Ez különösen a családi gondozási munkákban dolgozókat jellemzi, lehet fizikai (szexuális visszaélés, verés) és pszichológiai (sértegetés, zsarolás), és gazdasági (alacsony fizetések, fekete munka stb).

Adatok az erőszakról

Általában külföldi és olasz nők ugyanolyan arányban számolnak be arról, hogy erőszak érte őket az életük során, ezalól a moldávok, románok és ukrán nők kivételek (őket magasabb arányban éri erőszak).

A partnertől elszenvedett erőszak már általában a saját országban elkezdődik (68,5%), ugyanakkor a külföldiek mintegy 20%-a már itt, Olaszországban létesített párkapcsolatban is erőszakot szenved el.

Az olaszokhoz képest viszont hamarabb feljelentik az erőszakos partnert (külföldiek: 17,1%, olaszok: 11,4%) és erőszakellenes központokhoz fordulnak (centri antiviolenza,  servizi dedicati alle donne). Ez a legtöbbjük számára az egyetlen megoldás lehet, hiszen gyakran nincsen olyan társadalmi hálójuk, amely támogatja őket (nincs hova menni stb).

(Forrás: Dossier statistico immigrazione  – az idei számokkal.)

Egy kis általános statisztika

2012 óta 773 nőt öltek meg Olaszországban,  a szám növekszik, pedig az általános emberölési statisztikák évről évre csökkennek.

Az esetek 98 %-ban férfi tette.

Nagyrészt a nő (korábbi) társa (4-ből három esetben, jellemzően késsel).

Mind az elkovetők (75%), mind az áldozatok (77%) nagy része olasz, bár a nem olasz népesség arányánál jóval magasabb a külföldiek aránya mind az elkövetőknél, mind az áldozatoknál (kb. 3szoros).

Reklámok
Mindennapok

Öngyilkos

Olaszországban (több más mediterrán országgal együtt) viszonylag kevés az öngyilkosok száma, mind európai, mind világviszonylatban. Kevesebb, mint egyharmadannyian lesznek öngyilkosok, mint Magyarországon (6-19), pedig Magyarországon az elmúlt évtizedekben rohamosan javult a helyzet, kevesebb, mint felére csökkent az esetek száma a rendszerváltás óta (erről ld. a ksh kiadványát itt).

Íme az európai statisztika:

EU statisztika

Világviszonylatban sajnos van ennél rosszabb, csak információként ideteszem a világstatisztikát is:

vilag

Hogy mi az oka a viszonylag alacsony esetszámnak, arra több feltételezés is van, ugyanakkor egyértelműen és világosan nem definiálható, mivel előzhető meg az öngyilkosság egy adott társadalomban.  Pl. azt feltételezik, hogy kevesebb az öngyilkos egy társadalomban, ha

  • szorosabb közösségek, kevesebb elmagányosodott ember van benne. De Nagy Britannia nem tűnik ilyen társadalomnak, és mégis mediterrán országokkal egy szinten van e tekintetben.
  • melegebb a klíma, kevesebb a depresszív, szürke napok száma. Ebben lehet valami, mert kevés kivétellel szinte csak melegebb klímájú országok vannak a sor végén. Még akkor is, ha az adott állam nem különösképpen segítőkész a lakóival. Kivétel itt is az UK.
  • kultúra kérdése, hogy a közvélemény mennyire tartja elfogadottnak ezt a típusú “problémamegoldást”. Ezt nehéz így most kapásból megerősíteni vagy cáfolni.

Ezzel együtt sajnos Olaszországban sem nulla az öngyilkosok száma, idén a szélesebb környezetemben két ilyen eset is történt. Ezért is néztem kicsit utána, mi a helyzet Olaszországban.

Az olasz statisztikai hivatal szerint 2011 és 2013 között 12.877 halálesetet regisztráltak öngyilkosság miatt. Ebből 10.065 férfi, 2.812 nő. Napi átlagban 12-en vetnek véget az életüknek a kb. 60 milliós országban. 2010 óta a statisztikai hivatal már nem a rendőrségi jelentések alapján készíti a statisztikákat, hanem az orvosi adatok alapján. Ezért van az, hogy a jelenségről azóta kevesebb információ jut el a sajtóhoz, így sokkal kevésbé tematizálják a hírek az öngyilkos eseteket.

A statisztikák szerint csak az esetek 19%-ban köthető az öngyilkosság pszichológiai betegséghez, a többi 81% nem diagnosztizáltan pszichológiai beteg.

Az északi régiókban többen lesznek öngyilkosok, mint délen, pedig azok a gazdagabb részek. Szardínia szigetén viszont meglepően magas az esetek száma.

Az öngyilkosságok 57%-át otthon követik el. A leginkább veszélyeztetett életkor a 35-64 évesek és a 65 felettiek. Ugyanakkor a 15-24 és a 25-44 éves korosztályban az összes halálokhoz képest magasabb az öngyilkossági halálok mértéke, mint idősebb korban (ez  mondjuk logikus, idősebbek közül többen halnak meg, ehhez képest nem olyan magas az öngyilkosság okozta halálesetelk száma). A 15-25 évesek között az öngyilkosságból eredő halálozási esetszám a negyedik (kb. az összes haláleset  8%-a), a közúti balesetek, a tumoros betegségek és egyéb váratlan halálozások után. A 25-44 évesek között a halálokok sorrendje viszont tumoros megbetegedés, keringési problémák / szívbetegségek, közúti balesetek, és öngyilkosság.

Kortól függetlenül legtöbben mérgezéssel (gyógyszer), lőfegyverrel, vagy szúrú-/vágóeszközzel lesznek öngyilkosok. A lelki betegségtől szenvedők körében viszont inkább a fulladásos halált keresik.

És hogy mit tesz az állam és a társadalom, hogy elkerülje ezeket az eseteket? Jó néhány alapítvány van, amely elsősorban a megelőzéssel foglalkozik (pl. ez itt meg ez is).

Egyes régiók segélyvonalat is üzemeltetnek (ez pl. egy római számon hívható), ugyanakkor nincsen olyan átfogó, mindenki által ismert, vagy könnyen megtalálható állami szintű szolgáltatás, amely mindenhol jelen lenne. És hát tudjuk, hogy ha valaki éppen bajban van, nem fogja sokáig keresgélni a telefonszámokat, hogy segítséget kérjen.

Így tehát nemcsak hogy az újságok nem beszélnek a jelenségről, nagyon segítségnyújtást sem biztosít sem az állam, sem a társadalom. Hogy a bajban lévő ember kap-e segítséget, az attól függ, hogy a régiójában éppen van-e valamilyen segélyvonal és véletlen ő tudja-e, hogy létezik ilyen.

 

Mindennapok

Utazás

Az utóbbi években az utazás egyre könnyebb és olcsóbb lett a vállalkozókedvűeknek, hála a low cost repjegynek meg az airbnb-nek. A turizmusban dolgozók panaszkodnak is, hogy vége azoknak az időknek, amikor az emberek egy évre előre lefoglalták a nyaralásukat, a fiatalok ma már csak nekiindulnak, és akár út közben is szervezik a programot, szállást, élményeket. De még innen is van hova továbblépni.

Egy spanyol-olasz startup vállalkozás elindította a “meglepetés utazást”. Az USA-ban már évek óta létezik ez a termék, mostantól Olaszországban is igénybe lehet majd venni. A FlyKube segít benne, már persze ha van egy minimális kalandvágy és rugalmasság az emberben.  

Az utazásoknak három nagy változója van: hova megyünk, mikor, honnan indulunk. Attól függően, hogy e három változó közül mi az, amihez ragaszkodik az utazó, többféle opcióból választhat.

Ha az utas csak az egyik változóhoz ragaszkodik (mondjuk adott hétvégén, vagy adott reptérről indulva szeretne utazni), akkor a lehető legalacsonyabb áron foglalhat. Ha kettőhöz, akkor már drágábban, ha mindhárom opciót meg szeretné mondani, akkor kell a legtöbbet költenie.

Az indulási repterek egyelőre ezek lesznek Olaszországban: Róma, Milanó, Velence, Nápoly, Firenze).

Pl. 150 euróért eldönthetjük, mikor szeretnénk indulni (egy adott pénteken vagy szombaton, mindkét esetben 2 éjjel számol a rendszer), de nem dönthetünk arról, hol fogjuk eltölteni a hétvégénket. Lehet Madrid, Párizs, London, Barcelona, Amsterdam, Kopenhága vagy Budapest. Annyi könnyítés van még ebben a csomagban, hogy három célvárost kizárhat az ember (ahol mondjuk már járt, vagy ahova semmiképp nem menne). Az indulás előtt két nappal emailben kapjuk meg a repjegyet és a hotel nevét, ahol aludni fogunk, valamint némi információt a városról.

A második lehetőség, még mindig 150 euróért, hogy várost választ az ember. Dátumot viszont nem – csak a hónapot kérheti előre. Ebben az esetben az indulás előtt 5 nappal kapunk információt arról, mikor indulunk. Hogy hova, azt már tudjuk, hiszen mi választottuk.

Ha még 150 eurót sem szeretnénk költeni, akkor jöhet a legolcsóbb opció, a 100 eurós utazás. Ez a teljes meglepetés. Sem azt nem tudjuk előre, hova, sem azt, hogy mikor megyünk. A hónapot azért itt is tudjuk, a pontos dátumot pedig a célvárossal együtt öt nappal indulás előtt közlik velünk. Csak azt tudjuk, hogy akkor viszont a választott reptéren kell lennünk és indulhat a kaland.

Azért minden csomagban van egy kis könnyítési lehetőség, némi felárért. 

Pl. 25 euróval többért megmondhatjuk, hogy egy adott hónapon belül melyik hétvégén biztosan nem akarunk utazni.

Ha plusz 10 eurót rászánunk az utazásra, akkor azt is  meghatározhatjuk, hogy az utazási napon délelőtt vagy délután indulnánk legszívesebben. Azonnali indulásnál viszont 50 euró pluszköltséggel kell számolnunk.

A cég kiemelte, hogy ugyan az árak nem magasak, a szolgáltatás színvonala nagyon jó: a városhoz közelebbi reptérre érkezünk, nem feltétlen low cost járattal, majd 3-4*-os szállókban szállhatunk  meg.

Forrás itt.

Mindennapok

Hoppon maradt negyvenesek – 2

Az előző rész itt található. 

A generációs staféta azt jelentené, hogy a fiatal munkavállalók foglakoztatottsága legalább olyan magas, mint az idősebb nyugdíjhoz közeledőké. Különösen fontos lenne ez az öregedő társadalmakban (hiszen valamiből el kell majd tartani a nyugdíjasokat, bár… ld. az előző rész végét).

Az Eurostat  szerint ez több országban működik is (UK, Németország). A mediterrán országokban, és különösen Olaszországban a harmincas-negyvenes korosztály nem talál munkát. Sőt, a ’90-es évektől oly módon működött az adórendszer, hogy épp a fiatalabbaktól vontak el forrásokat az idősek felé, hogy megmaradjon a nyugdíjaik értéke (nyilván azért is, hogy az elégedetlen nyugdíjastömeg ne szavazzon ellenük). A neoliberális recept egyszerűnek tűnt: dolgozzunk tovább, a munkajövedelmek adóterheit csökkentsük és a nem produktív állami költéseket vágjuk meg. A recept paradox végrehajtása Olaszországban az volt, hogy természetesen nem mindenkire alkalmazták, hanem csak azokra, akik már így is flexibilis munkaszerződésekkel dolgoztak jogok nélkül. A szupervédett társadalmi csoportokra nem terjedt ki a reformdüh.  Vannak ugye a bennfentesek – az articolo 18 alatt dolgozó munkások, akiket elbocsátani alig lehet, akiknek jár a szabi, a betegszabi, munkavesztés esetén 1-2 évig segély, lesz nyugdíjuk, és van képviseletük, amely megvédi őket, és maguknak kedvező szabályokat alkot (szakszervezetek). Meg vannak a kintrekedtek, mindezen jogok nélkül, és a vicc az, hogy legtöbbször egyazon munkahelyen, ugyanazt a munkát végzik.

Risultati immagini per lavoro precario

Mivel az eddigi javító szándékú receptek nem működtek, előretört a populizmus, amely ezen dühödt megfosztott tömegek hangját viszi.

Sajnos ezek sem a problémát célozzák, hanem a könnyebbik végét fogták meg a dolognak. EU ellenesek, mert az “EU nem enged bármennyit költeni”. Kár, hogy az alapprobléma maga a költés struktúrája lenne (hogy nem ugyanazokra kellene mindig mindent költeni). De ez most mellékszál, bár nagyon érdekes a legutóbbi választások fényében.

Térjünk inkább vissza a generációs problémára. Az idős(ödő) korosztály e pillanatban egy egyre terebélyesedő amőba, amely éli fel az évtizedek során megspórolt javakat, és kézbentartja a fiatalok sorsát. Hívhatjuk ezt családon belüli szolidaritásnak végülis, amely egyben az olasz társadalom igen fontos hagyománya (lévén az állam sosem működött igazán jól, maradt a család, mint szociális háló).

Ez azonban társadalmi és gazdasági problémákat is felvet. Társadalmi szempontból az vele a gond, hogy nincsen társadalmi mobilitás (azaz az határozza meg az egyén lehetőségeit, hogy melyik családba született), nincsen egyéni szabadság, amellyel esetleg váratlan saját utakat lehet követni (hiszen a papa mama mondja meg, mit finanszíroz).

Gazdasági szempontból stagnáló welfare-t jelent, ahol semmi sem változik, megmarad minden úgy, ahogy a most abból legtöbbet profitáló csoportok akarják. Nyilván jobb, mint a semmi, ahogy jobb a nagypapa lakását airbnb-n kiadni, mint éhenhalni, de ezzel oda is köt minden, ahhoz a nem túl innovatív, nem túl felfedező tevékenységhez, amiből nem lesz innováció, új ötletek, önmegvalósítás, kreativitás.

Érdekes adat a generációs problémához: hogy lássuk, mennyire a nyugdíjakból él az ország, íme egy térkép:

Immagine1

Az egész országot tekintve a bevételek 35,78%-a nyugdíjból jön, azaz 3-ból egy ember nyugdíjból él. A fenti térképen a narancssárga területeken ennél magasabb a nyugdíjból élők aránya, a kékkel jelölt területeken ennél alacsonyabb (azaz több fizetésből, vállalkozásból stb. bevétel van).

A nyugdíjból származó családi bevételek és a szegénység között sok esetben egyenes az arányosság:

Immagine2

Ez a térkép azt mutatja, milyen arányban vannak azok az emberek, akik éves szinten kevesebb, mint 10 000 euró bevételt vallottak be az adóhivatalnak. Nagyrészt (különösen délen) egybeesik a nyugdíjakból származó bevételek nagy arányával.

(Forrás: http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1)

A gond persze az, hogy a népesség öregszik, és a nyugdíjrendszer sem húzza már ebben a formájában sokáig. Nem is kell neki, mert 1-2 évtized múlva megérkeznek azok, akiknek nem jár majd a nyugdíj (kb. minden mostani atipikus dolgozó). De hogy ők miből fognak élni, az egyelőre úgy tűnik egyik pártot sem foglalkoztatja.

Kis politikai kitérő

A strukturális reformokat az ország évtizedek óta halasztja, a Tangentopoli utáni új pártok nem akarták kockáztatni azt a minimális társadalmi konszezust, amit sikerült összekaparniuk. A reformokkal végig kellett volna gondolni, milyen kritériumok szerint és kiket vesznek fel a közalkalmazottnak, köztisztviselőnek (hogy azok minőségi szolgáltatásokat nyújtsanak, legyen szó az iskoláról vagy az adóhivatalról), mi legyen az egyetemekkel, hogy valóban segítsék a társadalmat, és mi legyen a munkavállalói jogokkal általában.

Ezzel egyidőben az emberek el is fordultak a politikától, a hagyományosan erős politikai terek (circoli arci/acli, pártok, szakszervezetek) kiürültek, a fiatalok inkább a szórakozás és a fogyasztás felé fordultak, mint a saját sorsukon gondolkodjanak. Eltávolodtak a politikától. Most, hogy visszatérnének, átgondolatlanul, informálatlanul szavaznak. Érdekes tény, hogy mindenhol máshol (Anglia, USA, Franciaország) a 45 éven aluliak a haladóbb szellemű pártokra szavaznak, Olaszországban a Movimento 5 Stelle-re, amely antiglobalista, EU-ellenes, autokrata, a felszínt kapargatja, nem tematizálja a strukturális problémákat.

 

Forrás:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.alleyoop.ilsole24ore.com/2018/02/07/la-generazione-dei-30-40-e-sotto-scacco-un-costo-economico-per-litalia/

Mindennapok

Hoppon maradt negyvenesek -1

Azt már rögtön kiérkezésem után döbbenettel vettem észre, hogy szemben Magyarországgal, ahol a mi generációnk (40 körüliek) a rendszerváltás utáni szakemberhiányban válogathattak a jó munkák közül, Olaszországban nagy általánosságban nincsen munka, és teljesen mindegy, mit végeztél, mihez értesz. (Lábjegyzet: most nem megyek bele abba, hogy ami Mo-n jó multis munkának számít, az nem feltétlen az Nyugaton. Mások a bérek, mások az emberek elvárásai a munkával szemben, de ez most tényleg mellékág. És az is, hogy sok Mo-n menő munkavállaló itt valószínűleg bukdácsolna egyik határozott idejű állásból a másikba, mert a státusza inkább annak köszönhető, hogy jókor volt jó helyen, mint a saját ügyességének, okosságának).

Non disperate

Ennek persze több összetevője van, olyanok, hogy a magánszektor munkaerőpiaca mint olyan nem bízik a kereslet/kínálat logikában, vagy a végzettségek elértéktelenedése, vagy egyáltalán az, hogy a kevésbé képzett kisvállalkozók nem is nagyon hisznek a képzettségben). Egyrészről a munkaadók nem hirdetik meg az állásokat, hanem ismerősi körben próbálnak meg valakit találni (aki vagy ért hozzá, vagy nem, majd megtanulja), és nem hiszik, hogy akár egy jó cv-vel rendelkező ismeretlenről is kiderülhet, hogy jó munkaerő – és pont erre lenne a próbaidő. Másrészről sok olyan ember van, aki – akár diplomásként  is – egyszerűen nem tud dolgozni, hiszen sosem volt ebben tapasztalata, a szülők mindig kisegítették, ha nemszeretem munkát kellett volna végeznie, egymás után végezte a különböző képzéseket anélkül, hogy egyszer is talált volna hosszabb távú munkát. Így a két oldal összeér, és egymást erősíti, a munkaadó nem fogja továbbra sem meghirdetni az állásokat, hiszen alkalmatlan emberek hada jelentkezne rá, neki erre nincsen ideje, a munkavállaló meg hiába küldözgeti többszáz helyre a szépen kidíszített CV-jét, el sem olvassák.

A közszféráról ne is beszéljünk, a concorso rendszerben alkalmatlan embereket találnak olyan állásokra, amelyben aztán akár élethosszig eléldegélnek viszonylag jó fizetés mellett, anélkül, hogy valaha komolyabb erőfeszítést kelljen tenniük, netán képződniük – és ennek pont mi, a közszolgáltatásokat igénybevevők isszuk meg a levét.

Mindennek mély strukturális okai vannak, és hosszú évekre, évtizedekre kiható következményei.

Ha csak a mostani 30-40 éveseket vesszük, a középgenerációt, nem túl szívderítő kép rajzolódik ki a statisztikákból. Sokuk a családi vagyont éli fel éppen, hiszen ez az, ami Olaszországot jelen pillanatban még fenntartja, a megspórolt családi vagyonok. Sokszor esett szó már erről a blogon is, az örökölt 2-3 lakás, amelyet a ’60-as években azért vettek a nagyszülők, mert a folyamatos infláció mellett ez volt az egyetlen értékálló befektetés. Az a kislakás, amit fillérekért vettek meg a tengerparton, vagy egy északi nagyvárosban, akkor nem ért túl sokat, de mióta fellendült a turizmus, állandó bevételt biztosíthat.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szerencsére épül a rendszer, lehet örökölni, ami sokat jelent, ha valahol egy északi nagyvárosban van a vagyon, de ha délen élsz, vagy egy eldugott kisvárosban, akkor ez sem ér semmit. És persze szó sincs meritokráciáról: nem azért lesz könnyű az életed, mert okos, ügyes vagy, hanem mert a nagypapa lakása pont Firenze közepén van, és jól ki lehet adni az airbnb-n.

Ez a típusú gazdagság azért is probléma egyébként, mert nem generál sem ötleteket, sem új tevékenységeket. De ne kárhoztassuk azért ezt a generációt, hiszen akaratukon kívül találták magukat egy hatalmas adósságot görgető államban, amely adósságot nem rájuk költötték. Ők fél életüket középszerű oktatási intézményekben töltötték, ahol azt mondták nekik, hogy érdemes tanulni, majd az egyetemről kijővén beleütköztek a határozott idejű szerződésekbe, a pár napos munkákba, a kényszervállalkozásokba, amelyből nyilván nem lesz sem decens megélhetés, sem nyugdíj annak idején.

Az olasz statisztikai hivatal pár hete publikálta a 2017-re vonatkozó foglalkoztatási adatokat. A Sole 24 ore összefoglalója szerint egy év alatt 234.000-el kevesebben dolgoztak a 25-49 éves korosztályban. Ezen belül is a 35-49 évesek szenvedték el a nagyobb veszteséget: 204.000-el kevesebben dolgoznak. Igaz persze, hogy általánosságban kevesebb a fiatal az olasz társadalomban, de ezzel együtt is az a helyzet, hogy az ennél idősebbek körében növekedett a foglalkoztatás (hála a különféle állami támogatásoknak).

Ugyan a társadalmi kohézió szempontjából nem túl jó, de ki kell mondani, hogy akik az egészből még mindig  a legjobban jönnek ki, azok az idősek. Az egyetlen csoport, amelynek még emelkedett is a jövedelme 2008 óta, azok a nyugdíjasok. Ez családszinten szintén segít egyelőre: a családok bevételének a nyugdíjhoz köthető része 1969 és 1989 között nőtt (16,4%-ról 17,3%-ra).  2008-ban már a családi bevételek 24,8%-át tették ki a nyugdíjból származók. Ugyanakkor ez azért elég félelmetes az egész társadalomra nézve.

Problémás, hogy a fiatalabb korosztálynak a munkája egyáltalán nem stabil. Az alábbi tanulmány szerint az utóbbi 4 évben a foglalkoztatottság növekedése magasabb volt, mint a munkaóráké. Mindenki kevesebbet dolgozik, ugyanazért a pénzért? kérdezhetjük. Sajnos nem. Ez a Jobs act hatása, a Renzi-féle reformé, amely abban bízott, hogy ha támogatja a munkaadókat abban, hogy fiatalokat vegyenek fel, méghozzá egy gyengített munkaszerződéssel (3 évig bármikor elbocsáthatóak), azaz segíti a bemenetet, utána a dolgok logikája szerint a munkaadók megtartják ezeket a már felvett fiatalokat. Ám épp ennek ellenkezője történt. Amikor megszűnt a támogatás és lejárt a hároméves időszak (2015 és 2017 között), a szerződések 40%-a szűnt meg, és jó esetben visszatértek az alkalmi szerződésekhez, rossz esetben munka nélkül maradtak.

Sok kutató, szakember azt hitte, hogy ezen a munkaerőpiacon a nagyobb flexibilitás segít majd – hiszen az alapprobléma, hogy a munkavállalók egy része be van betonozva a munkahelyére, gyakorlatilag nem lehet elbocsátani, emiatt persze helyeket foglalnak, akár alacsony termelékenység mellett is, másrészt a munkaadó legközelebb nem vesz fel ilyen szerződéssel munkást, ha van másra is lehetősége.

Ez a flexibilis munkaerőpiaci modell több részből áll ott, ahol működik (egyes észak-európai országokban). Egyik része valóban a könnyen felbontható munkaszerződés, a többi nem elhanyagolható része viszont az, hogy aki időlegesen munka nélkül marad, annak az állam segít a megélhetésben (ez nincsen vagy minimális OO-ban, ha nem rendes munkaszerződése van az embernek), és ezekben az üresjáratokban folyamatosan képezheti (sőt, képeznie kell) önmagát a dolgozó (állami pénzen), valamint van egy működő munkaerőpiac, azaz a munkáltatók meghirdetik a szabad munkahelyeket. Ez mind nincsen Olaszországban, és egyelőre nincsen politikai akarat arra, hogy a már bebetonozott dolgozók és az alkalmi munkások jogait valahogyan egy szintre hozzák (akár középtájon), így a flexibilis rendszer eleve halálra volt ítélve.

Mindebből következik, hogy a középkorosztály, akinek már nem jutott normális munkaszerződés, szépen lassan (illetve nem is olyan lassan, elég volt 15 év a 2002-es Legge Biagi óta) átment prekariátusba. A prekariátusnak társadalmi szinten ára van. Egészségügyi szempontból depresszió, egyéb pszichológiai gondok, a haszontalanság érzése, amely különféle kompulzív magatartásformákhoz vezet. Emellett nem alapítanak családot, vagy csak későn, amivel a társadalmi megújulást hátráltatják. Bár ez utóbbi állítás nem feltétlen igaz, hiszen már most sem hisz a kutatók nagy része abban, hogy a gyerekeink befizetett adóiból fogunk mi nyugdíjat kapni, sőt. Rendszerszinten az akérdés, hogy lesz-e nyugdíj a mai formájában? Ki fogja azt kapni? Meddig fogunk dolgozni? Biztos hogy ez a nyolcórás munkarend lesz a nyerő? Sok olyan kérdés, amire egyelőre nincsen válasz, csak az biztos, hogy a régi paradigmának lassan nem nagyon van értelme.

Innen folytatom holnap.

Addig is olvasnivaló olaszul:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1

Étel - ital, Mindennapok

Gombás, gorgonzolas tészta

Ismét egy gyors esti vacsora. Két főre kb. 30-40 dkg gombát megtisztítok, összeaprítok. Ez lehet a sima sampinyon gomba, barna csiperke, de ha ennél erősebb ízűt találtok, az sem baj. Én általában a portobello gombát használom (ez egy nagyobb fejű gomba, itt találtok róla infót – én nem távolítom el a lemezeit).

Ezt egy kis olajon odateszem párolódni, só nélkül. A gomba hamar sok levet ereszt, nem szükséges plusz vizet hozzáadni, csak az elején többször át kell keverni, hogy ne tapadjon le. A saját levében megfőzöm, addig, míg teljesen el nem párolog ez a lé – ez fontos, mert ha sok lé marad rajta, nagyon folyós lesz a tésztaszósz.

Amikor elpárolgott a lé, hozzáöntök kb. egy dl. (főző)tejszínt. Én a simát szeretem használni, mert abban nincsen mesterséges sűrítőanyag, de megfelel a főzőtejszín is. Sőt, egyes receptek tejszín helyett a tejet javasolják – én tejből egy fél decit tennék hozzá.

Beledobom a kockára vágott 20 dkg gorgonzola-t is (vagy más kéksajtot: roquefort, danish blu, etc). Kislángon összefőzöm az egészet. Amikor már készen van, még két kanál reszelt parmezánt forgatok bele.

A kifőtt farfalle / penne tésztát leszűröm (fejenként kb. 3 maréknyit főzök meg), beleforgatom a mártásba, és lehet is tálalni.

Ilyen a mártás (esti fényekben :))

Immagine

 

Mindennapok

Pizzalepény krumplival és pestoval

(Kint zuhog az eső, szép novemberi az időjárás – kár, hogy még csak szeptember van.)

Az alábbi melengető recepthez kell 4-5 hajában főtt krumpli (lehetőleg már kihűtve), pesto es pizzatészta.

A pizzatészta alap, klasszikus: durumliszt, só, felfuttatott élesztő, kis olaj. Meg jó egy óra keltetés.

Amíg bemelegítem a sütőt 200 fokra, a pizzatészta felét jò vékonyra nyújtom. Megkenem pestoval, rákarikázom a főtt krumplit (vékonyra ám!), megint megkenem pestoval, majd betakarom a pizzatészta masik felével. Sózni nem kell külön, a pesto sós. Minden legyen vékony, lepény a cél, nem egy masszív tégla…

A tetejét bevagdalom és egy kis olajjal megkenem.

Mehet az előmelegített sütőbe 15-20 percre.

Ha már szép a színe, lehet tálalni…

Infrastruktúra, Mindennapok

Rendőrmacska

Tegnap reggel bementem a volterrai rendőrségre parkolási engedélyt kérni, és ki fogadott? Hát Filippa, a macskarendőrnő.

Ott ücsörgött az üvegfal mögött a pulton, és a kicsit kacska jobb lábát barátságosan kidugta a “beszélőnyíláson” 
Utánanéztem, kiderült, hogy már 12 éve Volterraban szolgál.
http://www.pisatoday.it/…/manifestazione-maggio-felino-prem…

A cikkben említenek más közszolgálatot ellátó macskát is, mint pl. a könyvtáros Cirilla cicát (https://www.facebook.com/Cirilla-La-GATTA-Bibliotecaria-15…/)

Manifestazione Maggio Felino. Premio alla gatta vigile di Volterra-4