Munka-tapasztalat, Munkakeresès

Önkéntes munka Olaszország

Időnként megkeresnek olyan fiatalok, akik szeretnének Olaszországban hosszabb-rövidebb időt eltölteni nyelvtanulás miatt.

Azt szoktam javasolni, hogy ha egyetemista, akkor a saját egyeteménél érdeklődjön az Erasmusos lehetőségekről, vagy más, egyetemközi együttműködések keretében megvalósuló diákcseréről / gyakorlatról.

Ha nem, akkor pedig érdemes önkéntes munkát vállalni.

Az önkéntes munkával sokszor egyházi szervezetek foglalkoznak, vagy más (pl. EU-s pénzt felhasználó) szervezet:

http://www.fve.hu/evstamogatas.html

http://www.afs.hu/europai-onkentes-szolgalat/

http://kulfoldremennek.hu/tanulas/62-aiesec-hungary

Fontos, hogy ezért ne kérjenek pénzt (hiszen te magad is dolgozol majd nekik), illetve hogy még indulás előtt világosak legyenek a feltételek és az ellátási, biztosítási kérdések.

Ha ez nincs, ne ugorjatok bele.

Risultati immagini per lavoro volontario in italia

Cikk erről:

http:// kulfoldremennek.hu/kulfoldrementem/24-igy-sikerult-az-olasz-eleterzest-fillerekbol-megtapasztalnom


Munka-tapasztalat

Népszavazás a voucher-ról. Vagy mégsem?

Olaszországban is népszavazási izgalmak vannak, még ha nem is okozott olyan nagy mozgást, mint Budapesten a NOlimpia mozgalom.

Risultati immagini per voucher referendum cgil

A téma annál fontosabb. Írtam már az elmúlt években elharapódzott voucher-rel való munkavállalásról itt. A jó olasz munkaadók egyre többször használták ezt az eredetileg alkalmi munkavállalásra kitalált munkabónt a rendes munkák elvégeztetéséhez is.

Ezt megelégelte a legharcosabb olasz szakszervezet, a CGIL, és elegendő aláírást gyűjtött össze ahhoz, hogy a kérdésről egy népszavazást írjanak ki. Ezt néhány napja jelentették be, és láss csodát, a kormány tegnap már belengette a voucher-eket szabályozó (részben eltörlő) törvényt. Ha ez igaz lesz, akkor népszavazásra sem lesz szükség, visszaszorítják ezt a lehetőséget oda, amire eredetileg szolgált: az alkalmi munkákra

Cikk itt olaszul.

 

 

Munka-tapasztalat

Voucher – a “munkabón”

Itt a blogon többször szó esett már az atipikus dolgozókról (ide kattintva megjelenik a cikkgyűjtemény), azaz azokról a dolgozókról, akiknek nincsenek (ugyanolyan) jogaik, lehetőségeik, mint a határozatlan idejű szerződéssel rendelkezőknek, pedig sok esetben ugyanazt a munkát végzik, ugyanúgy.

Az olasz találékony fajta, amint a törvényhozó lehetőséget ad arra, hogy kihasználjunk valakit, meg is teszik. Most épp a voucher-rendszer került reflektorfénybe, amiről a szakemberek évek óta mondogatjátk, hogy ennek rossz vége lesz.

Mi is ez a voucher? Arra találták ki, hogy ha valaki tényleg csak alkalmilag dolgozik (pl. egy adott délután gyerekre felügyel, vagy kertet tesz rendbe évente kétszer), akkor a munkaadó egy egyszeri kisebb összegű befizetéssel letudja az ezzel kapcsolatos tb-jét, illetve maga az alkalmi dolgozó éves szinten egy adott összegig nem adózik utána. Így amikor pl. egy nyugdíjas, vagy diák, vagy bárki, akinek már van rendes munkája (bevétele) elvégez egy kisebb egyszeri munkát, akkor az se feketén menjen.

Eredetileg éves szinten 3000 euró limitig lehetett így dolgozni, maximum évi 30 napi munkával. Aztán felemelték a limitet, 9000 euróig. A munkaadók egyből rá is ugrottak a lehetőségre: 2016. első 3 hónapjában az egész országban 2 195 000 vouchert használtak el, szemben a 2015-ös első három hónap 1 431 000 -ével, és 2014-es 767 407 voucherjével. Ez azt jelenti, hogy egyre többen használják ezt a rendszert a normál, nagyobb volumenű munkák elvégeztetésére is, olyan esetekben, amikor folyamatos, hosszabb távú munkáról van szó, és amikor a munka elvégzőjének ez az egyetlen munkája (pl. az agráriumban). Azaz ebben a rendszerben a munkaadó rengeteget megspórol, semmi felelősséget nem vállal, a munkavállaló pedig minden jogától (és majdani nyugdíjától) megfosztva dolgozik. Szép új világ!

A ravasz cégek azt is kitalálták, hogy egyszer lejelentenek egy egyszeri voucher-t, aztán a dolgozót folyamatosan dolgoztatják feketén fizetve, de ha ellenőrzés jön, akkor meglebegtetik a voucher-t, mely szerint le van ez papírozva…

Ezért a múlt héten életbe lépett az új szabályozás, amely órára pontosan előre lejelentett esetekben lehet felhasználni a vouchert (X nap reggel 8-tól 5-ig, X összegért), kiküszöbölve a feketemunkát. A másik probléma ettől még marad, lehet, hogy több vouchert is kifizet a munkaadó, de a dolgozónak ettől még sem nyugdíja, sem jogai nem lesznek, pedig sokszor ez az egyetlen rendes munkahelye.

Infrastruktúra, Munka-tapasztalat, Vállalkozó - nõk

Nők-család-munka Olaszországban

(Az alábbi bejegyzés egy olasz nyelvű cikk alapján született.)

images

Az olasz jóléti állam nem segíti a nőket a gyerekvállalásban, -szülésben, nevelésben. Abban sem, hogy munkát találjanak. De ha véletlenül egy nőnek munkája is meg gyereke is van, csoda, hogy bírja az iramot segítség nélkül (állami, rendszerbeli illetve a partnere részvétele a család és lakás kezelésében).

Két tanulmány is megerősíti ezt a benyomásunkat, az egyiket az Osservatorio sull’imprenditoria femminile dell’Ufficio studi di Confartigianato készítette.

Ebből megtudjuk, hogy az olasz állam az olasz családokra 16,5 milliárd eurót költ, a GDP alig 1%-át. Ezzel az EU országok között a 22. a sorban, jóval az 1,7%-os EU-s átlag alatt. Bölcsődéket igen kevesen tudnak igénybe venni, a két éven aluli gyerekeknek csak 11,9%-a. Az okokat minden ittélő tudja: vagy eleve nincsen bölcsődei hely, vagy sokba kerül. Ahol jobb a helyzet, azok az északabbi régiók: Emilia Romagna (24,8%), Toscana (19,6%), Lazio (16,8%), Valle d’Aosta (16,7%).

Ahogy a tanulmány fogalmaz, “az olasz nők a jóléti állam összeomlásának határán egyensúlyoznak”. Az ország nem a dolgozó anyáknak van kitalálva. És még kevésbé a vállalkozó nőknek, akik még az alkalmazott nőknek járó jogokból is kizárattatnak. Ennek eredményeképp, válság és hiányzó családi szolgáltatások között a vállalkozónők száma 2005 és 2015 között 5,6%-kal csökkent.

Logikus, hogy mindez a megszületett gyerekek számára és a nők foglalkoztatottságára igen nagy hatással van. A 25-44 éves gyermektelen nők 82,1%-a dolgozik, szemben az ugyanilyen korú gyermekes nők 63%-val. Mert nem tudják összeegyeztetni a családot és a munkát. Így lesz az egyik legalacsonyabb az olasz születésszám az EU-ban.

Tudjuk, mi a helyzet: kitolódó munkaórák (az okostelefon nem lehet otthon sem kikapcsolni), otthon – család és háztartás, idős szülők… a statisztikák szerint úgy, hogy abban az olasz férfiak nagy része nem vesz igazán részt (ebben igen hasonló a magyar és az olasz mentalitás).

A dolgozó családos nők kétszer olyan gyakran tapasztalnak stresszt, stresszet okozó helyzetet, mint a férfiak.

Az állam nem nagyon veszi észre a problémát, nem látunk módszeres, hosszútávú stratégiákat arra, hogy legalább a rendszer segítse a családokat.

Mire gondolok?

  • bölcsődei helyek, vagy más rendszerszintű segítség a 0-3 éves gyerekek ellátásában
  • olyan óvodai / iskolai időbeosztás és szolgáltatás, amely figyelembe veszi, hogy a szülők teljes munkaidőben dolgoznak (mondjuk nem du. 3-kor kell a gyerekért menni, nincsenek váratlanul beugró szabadnapok, és nem 3 hónap a nyári vakáció – vagy olyankor is elérhetőek a felvigyázó szolgáltatások, nem horribilis áron)
  • az anyák munkábaállását segíteni (nyilván a munkaadónak adott kedvezményekkel)
  • csak a férfiak által igénybevehető gyes (paternitá) – hogy ne csak az anyák sara legyen, hogy a gyerekkel otthonmarad
  • általános szemléletformálás, hogy az otthoni végtelen ingyenmunkát sem csak a nők végezzék.

“A valódi Olaszországról” sorozat: Első, Második, Harmadik, Negyedik, Ötödik, Hatodik része)

Munka-tapasztalat

Munkatapasztalat

cercare-lavoroEltűntem egy kicsit, mert volt egy munkakalandom 🙂 El is mesélem, mert ismét sokat tanultam az olaszokról….

Nagyon röviden az történt, hogy csak úgy spontánul szétküldtem az önéletrajzomat, és egy helyről visszahívtak, majd fel is vettek. Hoppá! Mielőtt továbbmennék, szögezzük le, hogy azért ez elég megdöbbentő volt.

Én 7 éve itt élek, és időnként elkap a hév, elküldöm a CV-met akár hirdetésekre, akár spontánul olyan helyekre, ahol csinálnak olyasmit, amihez értek. Eddig gyakorlatilag háromszor jeleztek vissza valahogy, egyikből sem lett komolyabb interjú sem.

Egy elég spéci dologhoz értek egyébként, van benne jó sok gyakorlatom is: EU-s és helyi finanszírozású képzési projekteket csinálok már sok éve. Persze nem agysebészet, de azért évek kellettek hozzá, míg kitanultam a projektírás és menedzsment, az elszámolások minden csínját-bínját, majd Olaszországba érkezve beleástam magam a helyi viszonyokba is (jogi szabályozás, pénzalapok, elszámolási szabályok stb).

Magával a munkával nincsen bajom, van, sok is van néha, szeretem – bár néha persze megőrjít-, változatos, szellemi része is van, és állandóan tanulok vele, rengeteg új embert megismerve. Egy dolog miatt keresek időnként állást: hogy végre ne álszabadúszóként csináljam azt, ami egyébként sima alkalmazotti munka lenne (Mo-n is az volt).

Természetesen ilyen típusú munkákat nem szoktak meghirdetni, mert miért is hirdetnék, ennél egyszerűbbeket sem szoktak az olaszok. mindig akad valami ismerős, akit “felveszünk, majd beletanul”.

Ezt sem hirdették, hanem csak jókor érkezett be a CV-m.

Egy nagy privát divatiskoláról van szó, amelynek van egy párfős progetti finanziati irodája, na itt kellett azonnal valaki. Mondom jókor, jó helyen.

Persze gyanút foghattam volna, amikor jelezték, hogy aug. 1-jéig vennének fel, aztán ha beválok, majd esetleg szeptember 1-jétől ismét (tudjátok, nehogymár szabadságot kelljen a dolgozónak fizetni). Természetesen a legalacsonyabb beosztotti sávba tettek, a legalacsonyabb fizetéssel (900 euró/hó), bár van két diplomám, 4 nyelven beszélek és 15 éves gyakorlatot is fel tudok mutatni. Hát ezen már hümmögtem, de tudjátok, nekem van azért más vállalkozásom is, gondoltam, hátha ez a beugró egy hosszabb távú munkához, befektetek. Kipróbálom, milyen errefelé alkalmazottnak lenni. Most úgyis kis szünet van a projektjeimben (programozási periódus zárása, új kezdése), lazább az élet, kalandozhatok.

És elkezdtem ott dolgozni. Úgy indult, hogy az első napokban azt hittem, titkolják előlem a munkát, mert olyan kevés projektjük van, hogy azt nálunk egy fél ember elvégzi, ők meg olyan leterheltnek mutatkoztak állandóan… azt hittem, hogy mindenki rengeteget dolgozik, csak engem nem akarnak bevonni. Hát természetesen tévedtem, az a két projekt, ami folyamatban volt, na az volt az idei tevékenységük cakkli pakli. Amihez viszont a főnök nem nagyon nyúlt, mert ismeretlen okokból állandóan nagyon elfoglalt volt. A másik kolléga viszont (akinek 30 évesen ez az első munkahelye), életében itt látott először projekteket, tehát szegény rettentő elveszett volt, mindenhez kétségbeesetten olvasta a szabályozást, és próbálta megérteni, mit hogyan kéne csinálni.

Na jó, elég hamar kiderült, hogy én ehhez értek, tehát a 10. nap környékén már minden folyó ügy a kezemben volt, és onnantól azt nem értettem, mivel töltik a többiek a napot.

Mert valahogy eltöltötték, de nagyon ügyeltek arra, nehogy velem bármit is meg kelljen osztaniuk. Jó messzire kerülték, hogy együtt menjünk kávézni, ebédelni, vgy egyáltalán beszélgetnünk kelljen. Ez elég érdekes és nehezen megoldható vállalkozás, ha összesen három ember van összezárva egy szobában. De szerencsére már van annyi munkagyakorlatom, meg már olyan sokféle embert láttam én, hogy derűsen végeztem a dolgomat, nem különösebben érdekelt, hogy miért nem beszélnek hozzám.

Ja, egyébként a folyó projektek mellett még kiosztották rám, hogy az eddigi nem sikeres EU  projekjeiket olvassam és írjam át, hogy jövőre benyújthassák, illetve két helyi projektet is írjak meg, rövid határidővel, ha már értek hozzá….

Még a kezdéskor jeleztem minden szinten, hogy lesz majd egy hét, amikor én szabadságot vennék ki, mert fix programjaim vannak. Akkor mindenki azt mondta, hogy ez természetes, és nem lesz akadálya.

Amikor az ominózus hét előtt jeleztem, hogy akkor szabira mennék, a főnök teljesen komolyan állította, hogy nem mehetek sehová, mert még nincs elég szabadságom. Lett volna egyébként, ha a folyó hóban szerzetteket is beleszámítják, de erre nem mutattak hajlandóságot. Kérdeztem, hogy akkor ez most hogy legyen, mert ezt előre megbeszéltük, hogy én elmehetek intézni a dolgaimat. Csak a vállát vonogatta, és közölte, hogy nem tud segíteni.

Azt hiszem, itt telt be végleg a pohár. Meg persze eddigre kiderült, hogy ha itt maradok, végezhetem minimális pénzért három ember munkáját (ami nem túl sok, elvégezhető, de milyen dolog már,  hogy a legjobban képzett, legtöbbet végző munkaerőnek a legkisebb a fizetese?!). Meg írhatom a projekteket, az ő nevük alatt, mert én ugye úgyis csak átmeneti munkaerő vagyok.

Úgy döntöttem, felmondok, kihasználva a próbaidő utolsó napját. (Fontos tudni, hogy a határozott idejű szerződéseknél ha nem a próbaidőben mondasz fel, akkor nem olyan egyszerű otthagyni a mh-t, de erről majd máskor).

Előkészített felmondólevéllel mentem aznap, csakhogy a közvetlen főnököm nem volt ott, mert hátfájás miatt otthon maradt. Kínomban (mert ugye meg kell ezt oldani), bementem a főfőnökhöz, akinek át akartam adni a felmondólevelet.

És képzeljétek, nem vette át!!!!! Olyan időszakban, amikor én, munkavállaló magyarázat nélkül felmondhatok (próbaidő), és miután elmagyaráztam neki, hogy az ottani munka nekem sem szakmailag, sem emberileg, sem anyagilag nem éri meg, ezért szeretnék felmondani. A főfőnök még azt is megpendítette, hogy a főnököm nyilván azért érzi emberileg rosszul magát, mert 10 évvel idősebb, de a CV-jében jóval kevesebb projekt van, mint az enyémben… ezt mondjuk már előtte is tudta, nem? Hogy ezért rosszul érzi magát? Legyen ez az ő problémája.

Egyszerűen értelmezhetetlen volt nekik, hogy egy munkaszerződést fel lehet mondani. Jó, hát tudjuk OO-ban vagyunk, a fenékmeresztős közszolgák és unatkozó határozatlan idejű munkások világában, ahol az elvégzendő munkát úgyis a rosszul fizetett atipikus munkaerővel csináltatják meg. De azért mi az már, hogy nem mondhatok fel!!! Polgári öntudattal az át nem vett felmondólevelet mailben elküldtem az illetékeseknek.

Pénteki nap volt, hétvége jött ez után. A mailben jeleztem, hogy hétfőn bemegyek elszámolni. Egész hétvégén jöttek-mentek a mailek, hogy lesz-e hétfőn a közvetlen főnök, és hogy hogyan tudnának meggyőzni arról, hogy maradjak.

De én nem zsarolópotenciálként mondtam fel, nem akartam tőlük a továbbiakban semmit, csak eljönni. Ezzel együtt vasárnap este még nem voltam biztos, hogy ezt megértik végre.

Hétfőn bementem, leszámoltam, megkaptam a közvetlen főnökömtől, hogy komolytalan a hozzáállásom :), majd eljöttem. Nagy boldogság 🙂

Tudom, luxus, hogy választhatok, eljöhetek, nem kell minimális pénzért mások helyett dolgoznom. Ugyanakkor ez nem csak úgy esett a nyakamba, ezt 7 év alatt építettem fel rengeteg munkával, és ennyi idősen talán nem extra kívánság, hogy jól érezzem magam munkavégzés közben…

De mit mondjak, azért érdekes egy tapasztalat volt.

Nektek milyen tapasztalataitok voltak/vannak?

Infrastruktúra, Munka-tapasztalat

Jobs act-1

jobs act

Az olasz közéletet lázban tartó nagy törvénytervezetről írok majd több részletben, amit a jövő héten kellene megszavaznia a parlamentnek. A jobs act nagy vitákat generál és tömegeket állít szembe egymással meg a kormánnyal,  ezért érdemes róla beszélni. Íme az első rész.

___________________________________________________

Az olasz munkaerőpiac nagyon rosszul működik és igazságtalan. Ezen évek óta próbálnak segíteni (?) különféle munkaügyi miniszterek és kormányok, végülis nagyobb siker nélkül. De miről beszélünk tulajdonképpen?

Az alap probléma (nem fogok minden részletre kitérni, mert annál sokkal bonyolultabb a rendszer, de a makroszkópikus problémákat említsük meg) a következő:

A határozatlan idejű szerződéssel dolgozók túlvédettsége- articolo 18 (dello statuto dei lavoratori), illetve a hatalmas különbségek a különböző típusú szerződéssel dolgozók között. (Ez persze így politikailag nem korrekt, de most nem a porhintés a lényeg.) Tehát, akinek ilyen szerződése van, az gyakorlatilag elmozíthatatlan a munkahelyéről. Akkor is, ha rosszul dolgozik, nem hatékony stb, stb. Ilyen az állami alkalmazottak nagy része, és sok privát vállalalatnál dolgozó is. Sokakra egyébként valójában nem is érvényes az az articolo 18, mert a dolgozóknak csak kis részét védi hivatalosan ez a törvény (a 15 főnél nagyobb cégekre vonatkozik), de  erejét jelzi, hogy a köztudatban gyakorlatilag mindenkiről, akinek határozatlan szerződése van, azt gondolják, hogy lehetetlen elbocsátani.

Valójában az az articolo 18 csak annyit mond ki, hogy akit diszkriminatívan, vagy nem megokoltan bocsátanak el, azt vissza kell helyezni az eredeti munkakörébe, és kártalanítani kell.

Annak idején azért volt nagyon fontos ez a védelem, mert a dolgozókat nem védte semmilyen más törvény a munkaadóktól, és nagy fegyvertény volt, hogy 1970-ben a szakszervezeteknek sikerült ezt végigverekedni a törvényhozáson. Akkor azonban a dolgozók nagy része nagy termelőcégeknél dolgozott, könnyen szervezhetők voltak (szakszervezetileg) és úgy nézett ki, a gazdaság és a tömegtermelés sokáig felívelőben lesz, előre kiszámítható módon tervezhetővé teszi a cégek tevékenységét.

A gazdaság azóta sokat változott, meg hát itt ez a fránya globalizáció is, de ez az articolo 18 olyannyira bekövült a rendszerbe – méghozzá így átértelmezve -, hogy  manapság aki határozatlan időre vesz fel embereket, az gyakorlatilag elbocsáthatatlan dolgozókkal terheli meg a cégét.

2002-ben született erre egy nagyszabású válasz, a munkaerőpiac liberalizálása. Csakhogy az alapötlet az volt, hogy két fontos lépést tesznek meg: elsőként lehetővé teszik, hogy rövid időre és szinte jogok garantálása nélkül felvehessenek embereket a cégek (atipikus munkaszerződések rengeteg formája, amelyek nem jogosítanak fel betegszabadságra, fizetett szabadságra, munkanélküli támogatásra, anyasági segélyre stb stb), és ezzel a cégeket tehermentesítik (kicsit felszabadítják, mert a járulékok is alacsonyabbak ilyen szerződés esetén).

Ezzel egyidejűleg az állam garantálni akarta a munkaadó által meg nem megadott jogokat a dolgozóknak (pl. ha munka nélkül vannak adott ideig, akkor az állam fizeti majd nekik a segélyt/ támogatást), csakhogy a jó olasz állam pont félútig ment el, a jogokat elvette a dolgozóktól (lehetővé tette a munkaadónak, hogy ne “jó szerződésekkel” vegye fel a dolgozókat), de a támogatásokat már elfelejtette megadni. Na persze akkor sem volt sok pénze (hány évtizede van ez az állam eladósodva???), meg annyira mégsem volt fontos, hogy egyenlő jogokat garantáljon a dolgozóknak. Ez utóbbi sajnos nagyon jellemző Oo-ban: a különböző szektorok / nagyságú cégek dolgozóinak mind más és más jár, csak győzzünk eligazodni. Vagy még inkább: eleinte annyira kevesen voltak ezek az atipikus dolgozók, hogy nem lehetett rájuk egységes csoportként tekinteni, ezért jól el lehetett dugni a problémáikat.

Sajnos az elmúlt 12 évben minden  munkaadó rájött, hogy ez milyen kényelmes és olcsó módja a toborzásnak, így manapság gyakorlatilag lehetetlen rendes szerződéssel munkát találni. A rendszer elfajzott, nagy cégek akár napi szerződésekkel is foglalkoztatnak embereket, akik így minimális pénzért és jogok nélkül dolgoznak. Ugyan szabály van arra, hogy X időnél tovább ilyen formán nem lehetne foglalkoztatni egy embert, de pont ezt a szabályt sem ellenőrizni, sem betartatni nem lehet (ez is, vajon kinek az érdeke??).

Közben az évek során itt-ott adogattak kis jogokat az atipikus dolgozóknak is, de olyan minimális mértékben, hogy gyakorlatilag manapság ez a csoport viszi el a hátán a munkaerőpiac kockázatainak nagy részét, és még csak fóruma sem nagyon van, hogy tiltakozzék ezellen.

Érdekes, hogy maga az  állam is rájött, hogy ez mennyivel kényelmesebb és olcsóbb neki ez: a tanárok/orvosok/ ápolók stb. nagy részét már nem  rendes szerződésekkel foglalkoztatja, hanem egyéb alternatív megoldásokkal. Pl. a tanárt csak 9 hónapos szerződéssel veszi fel, így nyáron nem kell neki fizetést adnia. Az ápolókról itt írtam, az ő esetük is tanulságos.

És a nagy védelem árnyoldala, amelyel naponta mindenütt szembesülünk: az állami és  a privát szektor is telidestele inkompetens, lassú, béna, magát nem képző alkalmazottakkal, akiket azonban nem lehet kitenni, mert nekik, na nekik! vannak jogaik.

Renzi többek közt ezzel menne szembe a jobs act-tal. Méghozzá úgy, hogy kivezetné az atipikus szerződések nagy részét és csak nagyon indokolt esetben (és adott időre) lehetne így foglalkoztatni embereket. Illetve, ahol nem lehet ezt kiküszöbölni, több jogot/védelmet adnának az ilyen atipikus dolgozóknak.

Ezzel párhuzamosan az articolo 18-t is lazítaná. Ez az, ami természetesen nem megy le a védett dolgozóknak. Szolidaritás? Egyenlő esélyek, bérek és jogok? Ugyanmár! Minket védenek, a többiek meg haljanak nyugodtan meg, kb. ez a szakszervezetek és a védett dolgozók hozzáállása, amiért tüntetnek, felmelik a hangjukat mindenhol.

Megjegyzem van egy nagy veszélye a jobs act-nak, illetve az atipikus szerződésformák kivezetésének a munkaerőpiacról, méghozzá az, hogy az eddigi atipikus dolgozókat nem fogják ám rendes szerződéssel felvenni a cégek, hanem belekényszerítik majd őket az egyéni vállalkozásokba / számlaadási kötelezettségbe. Ez azért lenne nagy gond, mert akkor a dolgozóknak nemcsak a mindenféle adót és járulékot kell megfizetni (és persze továbbra is kevesebb joguk lenne), hanem még az áfát is, ami további 22%-ot fog csökkenteni a nekik kifizetett béren (ugyanakkor gazdagítani az államot), és a bér – ne legyenek illúzióink!- magasabb nem lesz a jövőben sem.

Foly. köv.

 

Munka-tapasztalat

Egészségügyi dolgozók MO vs OO

Az egészségügy az egyik olyan szektor, ahol sokkal jobban fizettettek az olasz alkalmazottak, mint a magyarok.

Két részre bontanám a dolgot: orvosok és ápolók.

ORVOSOK

Az orvosokból túltermelés van OO-ban, évente rengeteg orvost képeznek (a lakosság számához képest a legtöbb orvost itt képzik a világon), ezért sokan innen is elvándorolnak. Nem feltétlen anyagi okokból, mert ha bármilyen állásod van orvosként, szakorvosként (akár a szinted alatti, helyettesítés, alkalmi orvosi munka), nehéz nettó 3000 euró alatt keresni havonta.

Ha bekerülsz alkalmazottként a rendszerbe, akár állami, akár magánkórházba, ennél tuti többet fogsz keresni. A gond a bekerülés.

Itt olyan a rendszer, hogy a 30-40 éve alkalmazott orvosok ülnek a csúcson (osztályok vezetésében), és nem szívesen engednek a húsosfazékhoz közel fiatal, agilis orvosokat. Ezért sok szakorvos évekig csak alkalmi szerződésekkel, helyettesítésekkel  dolgozik.

Kivéve persze, ha orvosdinasztiából jösz, mert akkor mindig akad valami jó állás.

Az ország egyébként ebben is megosztott, északon többször hirdetnek versenyvizsgát adott orvosi helyen betöltésére, délen van olyan kórház, ahol 30 éve nem volt ilyen bejutási lehetőség.

Külföldiként be kell iratkozni az orvosi kamarába (diplomát elismertetni, stb) ahhoz, hogy állást keressen (egyáltalán praktizálhasson)  egy orvos.

A versenyvizsgáról egy szót. 

Az olasz állam (hasonlóan a franciához) úgy toborozza az állami alkalmazottakat (tanárok, orvosok, minisztériumi – regionális közhivatalnokok stb), hogy versenyvizsgákat hírdet. Aki így kerül be egy adott helyre, az általában határozatlan munkaszerződéssel, rendes fizetéssel végzi a munkát (és gyakorlatilag lehetetlen kirúgni).

Ezzel párhuzamosan mindenhol és egyre több embert alkalmaznak pl. helyettesítésre vagy adott, rövidtávú munka elvégzésére más típusú alkalmi munkaszerződésekkel. És sajnos egyre több olyan van, hogy nincsen már versenyvizsga, mert pl. létszámstop van, de a munkát el kell végezni, tehát rendszerszerűen az atipikus szerződésekkel (pár hónapos alkalmi szerződések sorával) felvett dolgozókkal fedik le a szolgáltatást évekig.

Immagine1

 

SZAKÁPOLÓK

Az orvosokkal ellentétben szakápolókból nagyon keveset képeznek, évek óta. Van is hiány belőlük, illetve rengeteg albán, román, stb ápolót látunk mindenhol, ahol betegséggel megfordulunk.

A szakápolói munkához felsőfokú végzettség kell.

Ahhoz, hogy szakápolóként dolgozhasson az ember külföldiként, el kell fogadtatni a diplomát, és beiratkozni az ápolói kamarába. Ennek a neve az albo degli infermieri (IPASVI), és megyei szinten működik. Azaz, ha pl. egy magyar ápoló itt keresne munkát, akkor először is beszéljen olaszul (enélkül nincs esély). Aztán keresse fel a megyei albo (IPASVI) honlapját (pl. albo degli infermieri di Firenze). Ott talál információt arról, hogy hogyan tud beiratkozni. Általában a diplomákat el kell ismertetni, ehhez a magyar szakminisztériumtól kikérni a képzettséget igazoló dokumentumokat. Majd letenni egy vizsgát, amelynek van nyelvi része (tényleg beszél-e olaszul), etikai része és szakmai része.

Ha ez megvan és beiratkozik az IPASVI-ba, akkor már szabadon kereshet munkát a kórházak meghírdetett állásai között, ahová pályázik, és vagy felveszik, vagy nem.

Természetesen vidéken, az eldugott kisebb kórházakban, északon nagyobb az esélye, hogy felveszik. És természetesen ehhez elég okosnak és kitartónak kell lenni, hogy akár még otthon megtanuld a nyelvet és eligazodj a nagyon bonyolult rendszerben.

Egy szakápoló havi bére a pótlékokkal kb. 1500-1600 euró körül van.

Sajnos a rendszer elég perverz, mert egyre kevesebb a pénz, ezért sok kórház spórolni akar a béreken. Ezt úgy tudják megtenni, hogy nem rendes állandó dolgozókat vesznek fel, hanem kiadják közbeszerzési tenderben a munkát, mondjuk 10 szakápoló munkáját 2 évre. Ezt megpályázzák olyan szervezetek, amelyek valamilyen módon ápolókat tömörítenek. Ha megnyerik, elnyerik a tendert, akkor ők külső dolgozókkal látják el a munkát, kevesebbért, mint amennyibe 10 rendes állású nővér 2 éves bére lenne. Ez a kórháznak megéri, mert nem vesz a nyakába elbocsáthatatlan alkalmazottakat, a munka el lesz végezve, és kevesebbe is kerül neki.

Jellemzően cooperativa -k nyerik el a tendereket, amelyek aláígérnek annak az összegnek, amennyibe a kórháznak a rendes dolgozók kerülnének. Mivel olasz munkaerő kevés van (és aki van, eligazodik a rendszerben, keres magának rendes munkát), ezek a cooperativa-k  jellemzően keleti munkaerőt alkalmaznak. Mondjuk román, magyar, lengyel ápolókat toboroznak és kiképzik őket (nyelvtanfolyam még otthon, beíratás az IPASVI-ba, stb). Ez persze nekik pénzbe kerül, és hát nyerni is kellene valami az egész munkán, és eleve aláígértek a rendes fizetéseknek.   Ezért az így toborzott  keleti nővéreknek mondjuk 800-900 eurót fizetnek havonta.

És persze nem akarják őket elveszíteni, ha már ennyit belefeccöltek, tehát mindenféle trükkökkel magukhoz kötik őket. Pl. az IPASVI beiratkozást nem adják oda az ápolónak, hanem maguknál tartják (tudván, hogy enélkül nem tud mozogni az ápoló, ha más állást keresne). Lakás biztosítanak nekik (mondjuk olyat, hogy egy helyen 2-3 család is lakik), és úgy állapítják meg a “lakbért”, hogy az eleve kis fizetésből ne maradjon elég pénz spórolni, nehogy a saját lábukra álljanak. Pakolgatják őket egyik kórházból a másikba. Pl. egy cooperativa-nak van több helyen is elnyert tendere, akkor az ápolókat pár hónapos váltásokban mozgatják a helyszínek között, mert így természetesen nehezebb kiismerni a rendszert, megtanulni, hogyan kellene saját lábra állni.

Ez, ahogy már mondtam, a kórháznak jó, mert kevés pénzért, kötöttségek nélkül el van látva a munka. A cooperativa keres egy jó csomó pénzt az ápolókon. Az ápolók meg külföldről jőve, esetleg csak épphogy elégséges olasztudással egy ideig nem fogják kiismerni magukat a rendszeren, és eleve örülnek, hogy eljöttek a nagyon rosszul fizetett keleti országokból, tehát maradnak.

Ezért én minden ide vágyakozó áplónak azt tanácsolom, hogy a maga erejéből tanuljon meg olaszul és keressen munkát, mert különben évekig tartó “rabszolgatartás” az alternatíva. Ez még akkor sem éri meg, ha természetesen könnyebbnek tűnik még otthonról az elején egy ilyen cooperativa-val szerződést kötni, mint saját jogon eljárni.

 

Munka-tapasztalat

Szabadság

SdraioKözeleg a vakáció, beszéljünk a szabadságról…

Már akinek van …. az atipikus dolgozóknak  nem jár fizetett szabadság, a  határozott és határozatlan idejű szerződésekkel dolgozóknak ellenben törvény garantálja.

A  szabadnapok száma attól függ, hogy melyik szektorban dolgozol, és ott milyen beosztásban. Ezt a szektoriális kollektív szerződések szabályozzák. Alapvetően 20 nap (4 hét) szabadság jár mindenkinek, akkor emelkedik ez a szám, ha már régebben dolgozik az ember egy adott helyen. Azaz nem az életkorral, mint Mo-n, hanem az egy helyen eltöltött idő függvényében.

A szabadnapok nem egy kategóriába tartoznak, van a szabadság / ferie és a permesso / “eltávozási engedély”, mindegyik szabad napot (órákat jelent), de nem egy adózási / fizetési kategóriába tartoznak.

A szabadságot – ferie pagate- úgy lehet és kell kivenni, hogy legalább egyszer egymás után 2 egész héten szabadságon legyen az ember. Napokban mérik.

A permesso viszont akár órákban is mérhető, azaz ha pl. elintéznivalója van az alkalmazottnak, akkor akár 2 óra permesso-t is kivehet, ezeket a hiányzással töltött órák összeadódnak.

Az éves szabadságból (ferie) 2 hetet az adott évben kötelező kivenni, a másik két hétnyi szabadsággal várni lehet, egészen az adott naptári évet követő 18 hónapig, ezen az időszakon belül kell kivenni a maradék (előző évről áthozott) szabadságot (magánszférában a szabályozás szerint, gondolom az állami szférában ez nem fordul elő).

Ha nem venné ki az ember ezen a 18 hónapon belül, akkor sem törlődik a sok szabadság, hanem halmozódik, és amikor az adott cégtől elmegy a dolgozó, akkor egyben pénzben kifizetik neki (akár évekkel azután is, hogy már lejárt az az időszak, amikor még kivehető a szabadság).

Ha a munkáltató és a munkavállaló nem egyezik abban, hogy az utóbbi mikor veheti ki a szabadságát, akkor a munkaadó érdeke az elsődleges (tehát akkor, amikor a főnök mondja).

Ha nem január 1-jével kezd el dolgozni a dolgozó, akkor abban az évben a ledolgozott időszakkal arányosan kap szabadnapot (ahogy Mo-n is).

Ha szabadság közben megbetegszik a dolgozó, akkor felfüggesztik a szabadságot arra az időre, amíg betegállományban van.

Info itt. 

 

Infrastruktúra, Munka-tapasztalat

A pratoi tragédiáról

tessuti1Prato egy viszonylag nagy város Firenzétől 15 km-re (Közép-Olaszországban a 3. legnagyobb), az azonos nevű megye székhelye. A középkortól az európai textilkészítés központja. Textilt gyártani nagyon virágzó vállalkozás volt már akkoriban is, főleg, ha az európai királyok udvarából jöttek a megrendelések. Ehhez persze a Francesco Datini (1335-1410) által kitalált “lerakatok” nagyban hozzájárultak (nem véletlen, hogy  a megyében sok utca, tér, és néhány iskola a nevét viseli).  A textilipar aztán kitartott, egyes századokban nehezebben, máskor szárnyalva, de egészen az 1980-as évekig megalapozta a helyiek jólétét.  

Manapság kb. 15 000 olyan vállalkozás van Prato környékén, ami  a textiliparhoz köthető, nagyon sok ezek közül családi vállalkozásként indult, és ugyan bővülve, de az is maradt. A cégek a HandM-től a Zaráig, a Gucci-tól Prada-ig bedolgoznak a divatiparba.

Csakhogy: az elmúlt húsz évben a könnyűipar, azaz a textilipar is inflálódott azzal, hogy Kína és más távol-keleti országok fillérekért legyártanak bármit, amit a divatipar kér. Tudjuk persze, hogy milyen körülmények között,  de – ahogy egy olasz cégvezető egyszer elmagyarázta nekem – itt századcentekért kell megküzdeni, és egy Zarát vagy HandM-et egyáltalán nem érdeklik a szociális szempontok, csak az, hogy az alapanyag minél olcsóbb legyen (hozzáteszem a minőség sem nagyon érdekli őket, lassan már viselhetetlenek a ruháik, és ehhez keményen kizsákmányolják a kelet-ázsiai dolgozókat- nem a Zara, ők még nagyban otthon gyártanak-, de inkább maradjunk Pratonál).

Kína nemcsak a távolból versenyez az olasz gyártókkal, az egyszerűség kedvéért ide is jön, tömegesen: kb. 4400 kínai textilcéget tartanak ma számon Pratoban (ezek egy része a válságba került olasz cégek átvételével lett kínai). Ezek egy része csak importál, azaz a Kínában legyártott termékeket idehozatja (esetleg itt varrja össze) és itt árulja, másik részük viszont gyárt is. Gyártani természetesen nem az olasz munkafeltételekkel gyártanak, hanem idehozzák a kínai munkásokat. és őket dolgoztatják kínai körülmények között itt, Olaszország közepén.

Ez persze elindított egy lefelé menő spirált, amiről mindenki tud, politika, szakszervezetek, rendőrség:   mivel nem fizetnek (annyi) adót, mint az olasz cégek, ellenben a munkásokat a végletekig kimerítve dolgoztatják – bejelentés nélkül, természetesen -, hihetetlenül kompetitívek az árakat tekintve. A bejelentés (fekete munka) terén még fejlődtek is. Az elején egyszerűen feketén dolgoztatták honfitársaikat, de mivel az az ellenőrzések során gondot okozott, most azt játszák, hogy néhány munkatársat bejelentenek 4 órára, aztán ha ellenőrzés van, rendőr (vagy munkaellenőr) legyen a talpán, ha be tudja azonosítani, hogy A) valóban az a munkás dolgozik-e ott, akinek a papírját mutatják, és  B) nem a 3. óráját tölti a gép előtt, hanem a  13.-at.

kinaiEz a szépen bejáratott rendszer: a kínaiak a termelőrésztől alig elkülönített részben alszanak (X matracon felváltva), ott élnek, amikor éppen nem a napi 15 órás munkájukat teljesítik. Mindezt persze fillérekért,  amiből sok dolgozó még így is tud spórolni és évek múltán hazamenve megvenni a kínai lakását. A munkaadó kínaiaknak meg nagyon megéri a biznisz, hatalmas és drága kocsikkal furikáznak és vásárolgatnak szabadidejükben, és persze a magas bérleti díjakat meg röhögve kifizetik, de adózni csak a minimumot hajlandóak.

Aki errefelé lakik, az egyszer nézzen körül a Via Prateseről az Ikea felé menet, hogyan élnek ezekben az ipari létesítményekben a kínaiak: elképesztő piszok, udvarra kiaggatott száradó ruhák, a földön ülve cigiző kínaiak. Nem sok filmet lehet erről látni, mert a tévék nem nagyon tudtak bejutni ezekbe a cappanone-kba, illetve egynek sikerült, évekkel ezelőtt, ma is azt szokták mutogatni, ha erről a témáról van szó. A youtube-on található pár kisfilm, itt lehet néhányat találni (katt).

Mindeközben amit itt gyártanak, vagy varrnak össze (Kínából importált anyagokból), az bizony Made in Italy, amit vásárokban, boltokban fillérekért meg lehet találni. A minőséget inkább ne firtassuk, több olyan eset is volt az elmúlt években, hogy ezek a termékek (a színezőanyagok) komoly bőrkárosodást okoztak.

Prato az itt élő kínaiak számát tekintve a legnagyobb kínai központ Európában (bár erről olvastam több adatot, egyesek a párizsi kínai negyedet tartják annak,  ami valóban nagy, de a pratoi az, ahol mint gyártók / vállalkozók ilyen nagy a koncentráció. Hivatalosan 15 000 emberről beszélnek, akiknek van letepeledési engedélyük, nem hivatalosan 20-30 000 közötti számokat lehet hallani).

Ennek persze van egyéb vonzata: a pratoi iskolákban a gyerekek nagyrésze kínai (és nem csak, a gyerekek 50-60 %-nak vannak külföldi gyökerei, vagy csak azok vannak), és ugyan pont a kínaiak nagyon is elvárják a gyerekektől a jó iskolai teljesítményt, de a sok munka mellett idejük nincsen foglalkozni velük. Mikor egy iskolával írtunk közösen projektet, akkor mesélték, hogy a tanárok annyira nem tudtak kapcsolatba lépni a kínai szülőkkel (nem járnak szülőire, fogadóórára, nem foglalkoznak az ellenőrzővel, nem válaszolnak az iskola megkeresésére), hogy a tanári kar kínai nyelvórákra kezdett el járni, hátha úgy jobban tudnak majd kapcsolatot létesíteni velük. És ha már iskola, nagy karriert futott be az a pratoi hölgy, aki korrepetálja a kínai gyerekeket, ha gondban vannak a suliban. Állítólag ha egyszer elfogadnak, tömegesen járatják majd a gyerekeket hozzád.

Ahogy mondtam is, ezt a kínai kizsákmányolást a rendszer minden szereplője tudja, de “nem tudnak mit kezdeni vele”. Persze elhiszem, hogy nem tudnak minden üzembe ellenőrt állítani, de azért ennél többről van szó, nem is akartak igazán szembesülni a problémával.

2500800-pratoÉs az előre látható tragédia megérkezett menetrendszerűen: néhány napja egy kigyulladt üzemben  heten haltak meg, és többen megsérültek – mindenki ott az üzemben elképesztő körülmények között élő kínai volt.

És most, na most  mindenki (államügyész, rendőrség, hatóságok) a far west-ről beszél, arról, hogy ezt nem lehet tovább tűrni, hogy nem lehet így kizsákmányolni hagyni az embereket…. És mondják a helyi olasz vállalkozók, hogy az ilyen körülmények között dolgozókkal emberileg lehetetlen versenyezni, nem lehet ilyen szintre leszorítani az árakat, csak azon az áron, hogy így dolgoztatják a munkatársakat.

Én nagyon szorítok annak, hogy egyszer végre tegyenek rendet Pratoban a helyiek és a kínaiak érdekében. De hogy ennek mekkora az esélye, azt nem tudom…

prato-cinesi-scritta1

Munka-tapasztalat

Milyen az, amikor az ember kényszerszabadúszó

Na az úgy van, hogy a cég, ahol az egyik munkámat végzem, az még véletlen sem venne fel senkit rendes szerződéssel, még határozott időre szólóan sem, hanem úgymond bedolgozunk neki (“szabadúszóként”- PIVA/ co.co.pro). Nem betanított munkás vagyok ám, hanem szellemi munkát végzek, abból is olyat, amihez sok év gyakorlat kell, és a helyi rendszerek beható ismerete. Az itt dolgozók nagy része csak itt dolgozik (én pont nem, és pont azért, amit ebben a bejegyzésben leírok), tehát az egész “szabadon választott” “szabadúszóság” egy nagy humbug úgy alapból.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden lehető felelősséget ránktolnak “fentről”, és persze a mi felelősségünk az, hogy egyáltalán legyen munka (az van, amit mi projektként idehozunk). Időnként jól össze is hívnak minket, mintha mi valamiféle normális munkaközösség lennénk (nem vagyunk, sosem is leszünk), és akkor elmondják, hogy mi vagyunk a cég, és össze kell tartani és vállalni a felelősséget. Sajnos ugyanakkor a munkatársakat nem mi válasszuk, hanem jó olasz szokás szerint fontos emberek rokonságából  és barátai körül kerül ki az újak nagy része. A főnökség meg az (még akkor is, ha inkompetens), akit a névleg minket alapító szakszervezet a nyakunkra ültet. MIvel az így kiválasztott kollégák és főnökök szabad szemmel is jól láthatóan hülyeségeket csinálnak, elég nehéz értük felelősséget vállalni.  Véleményt meg azért nem szabad mondani, mert a felettünk állók (akik formailag nem azok, mert itt nincsen is főnök, csak  mégis van – pl. ő dönti el, kit akar kifizetni, még abból a pénzből is, amit én hoztam a cégnek) rendkívül bosszúállóak, és hamar kint találhatja magát az ember, annál is inkább, mert jogaink, na azok nincsenek. Lejár az aktuális co.co.pro (amit egyébként is kevesebb órára írtak, mint amennyi a valós munka elvégzése lenne, dehát alá kell ugye ígérni mindenkinek, hogy egyáltalán nekünk ítéljék a támogatást), akkor ők semmivel nem tartoznak nekünk, sőt, örüljünk, ha egyáltalán kifizettek.  Ja, egy szakszervezet cége vagyunk, azaz a rendes munkaszerződéssel rendesen dolgozók jogait hörgően védő embereknek vagyunk így kiszolgáltatva.

Szóval itt mint rendszer, semmi nincsen. Van persze telefon meg net, meg gépek is – persze abból, amit mi a projekjeinkből megfizetünk a struktúra fenntartására. De egy költözés, az mindent borít. Történt, hogy júliusban az okosok kitalálták, hogy költözzünk közelebb a szakszervezethez, mert akkor spórolhatunk a bérleti díjon – hogy eddig évekig ezt miért nem lehetett, az egy érdekes kérdés, addig is kerestünk mi a fizetendőkre, nekik ugye nem volt dolguk ezzel.

Na de elköltöztünk.  Azzal a lendülettel  áthozattuk volna a netet és a telefonokat az új helyre, csak hát ez kérem Olaszország. Ki kellett először is kapcsoltatni a régi szervezet vonalait. Ennek intézése két és fél hónapba telt.  Július végétől október 18-ig gyakorlatilag telefon és net nélkül voltunk. Nem teljesen igaz, mert volt egy szabad kóbor wifi, arra lehetett csatlakozni.  Volt továbbá egy mobiltelefon, ami a ráirányított több számra érkező hívások miatt gyakorlatilag nem volt használható – és tekintsünk el attól, hogy pont 6-7 emberre jutott volna egyébként is egy db. telefon, ami a mi munkánkban – gyakorlatilag neten és telefonnal dolgozunk – nélkülözhetetlen.

Ilyenkor mi a teendő, használhatod a saját telefonodat, de jó, hogy szabadúszó vagy (de akkor miért megy minden egyes projektemből egy csomó pénz a struktúrára??)!!

Nekem külön pech volt, hogy lerobbant a céges gépem is, és a költözés miatt a szerverről éppen oda mentett aktuális dokumentumok mind elvesztek. Kifizethettem volna én egy technikust, de úgy voltam vele, hogy én ugyan nem. Lassan már azért is fizessek, hogy dolgozhatok? Persze, ki járja meg ezzel? Nyilván én (mert nekem kellett mindekt újra előállítani, megírni stb). Mindegy, mert úgyis be kellett vetnem a saját személyes gépemet, amit saját pénzből egyéb használatra vettem.

De kivártam. Egy hónap leforgása alatt kiderült, hogy menthetetlen a gépem, és vettek is egy másikat. Igaz ugyan, hogy word-ot nem tettek rá, de lett gépem.

Lassan visszatér a régi rend. Ja, archiviálni nem szoktunk, miért is kéne, de nem?

Na, azért is írtam le mindezt, mert ilyen az, amikor “liberalizálják a munkaerőpiacot”, azaz a munkaadónak nincsen semmi kötelezettsége, szenvedjen a munkavállaló, jogai úgy sincsenek, pampogni nem fog, már arra rámegy minden energiája, hogy megéljen – túléljen, meg úgyis fél. Képviselete nincsen, mert a rendezetlensége. és szervezhetetlensége miatt úgysem tagja szakszervezetnek, és ha az is lenne, nem tud olyan egységesen fellépni, mint a nagy cégeknél rendes munkaszerződéssel és jogokkal rendelkező emberek.

Csodálatos az, aki ezt kitalálta, nem?

A jövőre nézvést e pillanatban még egy dolog izgat engem. A szobánk melletti wc-ben volt egy nagy polc, ahová rengeteg régi archivált anyag befért volna. Mivel kicsit kidőlt- bedőlt volt, hívtak egy szakit, hogy szerelje meg (lévén több tíz kilónyi dosszié menne oda). Két és fél hónap elteltével ki is jött a szaki a kollégával (ez a két és fél hónap mágikus, minden szolgáltató ennyi idő után jön ki…). Megnézték, kopogtatták, majd nagyon okosan kihúzták belőle a közepén levő polcot. Nem vagyok egy barkácsmaki, de azt, hogy ezt polcot nem a közepénél kell elkezdeni lebontani, arra azért én is rájöttem a minimális technikaórákról megmaradt alapvetésekből. A polcrendszer természetesn bedőlt egy az egyben, és ráadásul majdnem az egyik szakira (szerencsére nem). Volt riadalom, kiabálás és tanakvás, majd mondták, hogy jövő héten csütörtökön visszajönnek, és megszerelik, de igazán. Ennek lassan egy hete, természetesen színüket sem láttuk. A rengeteg dosszié dobozokban áll a folyosón, ahol emiatt csak lapjával lehet közlekedni.

Lehet tippelni, mikor lesz készen a polc… De én mondom, élmény ebben az országban dolgozni….