Infrastruktúra, Munka-tapasztalat

Jobs act-1

jobs act

Az olasz közéletet lázban tartó nagy törvénytervezetről írok majd több részletben, amit a jövő héten kellene megszavaznia a parlamentnek. A jobs act nagy vitákat generál és tömegeket állít szembe egymással meg a kormánnyal,  ezért érdemes róla beszélni. Íme az első rész.

___________________________________________________

Az olasz munkaerőpiac nagyon rosszul működik és igazságtalan. Ezen évek óta próbálnak segíteni (?) különféle munkaügyi miniszterek és kormányok, végülis nagyobb siker nélkül. De miről beszélünk tulajdonképpen?

Az alap probléma (nem fogok minden részletre kitérni, mert annál sokkal bonyolultabb a rendszer, de a makroszkópikus problémákat említsük meg) a következő:

A határozatlan idejű szerződéssel dolgozók túlvédettsége- articolo 18 (dello statuto dei lavoratori), illetve a hatalmas különbségek a különböző típusú szerződéssel dolgozók között. (Ez persze így politikailag nem korrekt, de most nem a porhintés a lényeg.) Tehát, akinek ilyen szerződése van, az gyakorlatilag elmozíthatatlan a munkahelyéről. Akkor is, ha rosszul dolgozik, nem hatékony stb, stb. Ilyen az állami alkalmazottak nagy része, és sok privát vállalalatnál dolgozó is. Sokakra egyébként valójában nem is érvényes az az articolo 18, mert a dolgozóknak csak kis részét védi hivatalosan ez a törvény (a 15 főnél nagyobb cégekre vonatkozik), de  erejét jelzi, hogy a köztudatban gyakorlatilag mindenkiről, akinek határozatlan szerződése van, azt gondolják, hogy lehetetlen elbocsátani.

Valójában az az articolo 18 csak annyit mond ki, hogy akit diszkriminatívan, vagy nem megokoltan bocsátanak el, azt vissza kell helyezni az eredeti munkakörébe, és kártalanítani kell.

Annak idején azért volt nagyon fontos ez a védelem, mert a dolgozókat nem védte semmilyen más törvény a munkaadóktól, és nagy fegyvertény volt, hogy 1970-ben a szakszervezeteknek sikerült ezt végigverekedni a törvényhozáson. Akkor azonban a dolgozók nagy része nagy termelőcégeknél dolgozott, könnyen szervezhetők voltak (szakszervezetileg) és úgy nézett ki, a gazdaság és a tömegtermelés sokáig felívelőben lesz, előre kiszámítható módon tervezhetővé teszi a cégek tevékenységét.

A gazdaság azóta sokat változott, meg hát itt ez a fránya globalizáció is, de ez az articolo 18 olyannyira bekövült a rendszerbe – méghozzá így átértelmezve -, hogy  manapság aki határozatlan időre vesz fel embereket, az gyakorlatilag elbocsáthatatlan dolgozókkal terheli meg a cégét.

2002-ben született erre egy nagyszabású válasz, a munkaerőpiac liberalizálása. Csakhogy az alapötlet az volt, hogy két fontos lépést tesznek meg: elsőként lehetővé teszik, hogy rövid időre és szinte jogok garantálása nélkül felvehessenek embereket a cégek (atipikus munkaszerződések rengeteg formája, amelyek nem jogosítanak fel betegszabadságra, fizetett szabadságra, munkanélküli támogatásra, anyasági segélyre stb stb), és ezzel a cégeket tehermentesítik (kicsit felszabadítják, mert a járulékok is alacsonyabbak ilyen szerződés esetén).

Ezzel egyidejűleg az állam garantálni akarta a munkaadó által meg nem megadott jogokat a dolgozóknak (pl. ha munka nélkül vannak adott ideig, akkor az állam fizeti majd nekik a segélyt/ támogatást), csakhogy a jó olasz állam pont félútig ment el, a jogokat elvette a dolgozóktól (lehetővé tette a munkaadónak, hogy ne “jó szerződésekkel” vegye fel a dolgozókat), de a támogatásokat már elfelejtette megadni. Na persze akkor sem volt sok pénze (hány évtizede van ez az állam eladósodva???), meg annyira mégsem volt fontos, hogy egyenlő jogokat garantáljon a dolgozóknak. Ez utóbbi sajnos nagyon jellemző Oo-ban: a különböző szektorok / nagyságú cégek dolgozóinak mind más és más jár, csak győzzünk eligazodni. Vagy még inkább: eleinte annyira kevesen voltak ezek az atipikus dolgozók, hogy nem lehetett rájuk egységes csoportként tekinteni, ezért jól el lehetett dugni a problémáikat.

Sajnos az elmúlt 12 évben minden  munkaadó rájött, hogy ez milyen kényelmes és olcsó módja a toborzásnak, így manapság gyakorlatilag lehetetlen rendes szerződéssel munkát találni. A rendszer elfajzott, nagy cégek akár napi szerződésekkel is foglalkoztatnak embereket, akik így minimális pénzért és jogok nélkül dolgoznak. Ugyan szabály van arra, hogy X időnél tovább ilyen formán nem lehetne foglalkoztatni egy embert, de pont ezt a szabályt sem ellenőrizni, sem betartatni nem lehet (ez is, vajon kinek az érdeke??).

Közben az évek során itt-ott adogattak kis jogokat az atipikus dolgozóknak is, de olyan minimális mértékben, hogy gyakorlatilag manapság ez a csoport viszi el a hátán a munkaerőpiac kockázatainak nagy részét, és még csak fóruma sem nagyon van, hogy tiltakozzék ezellen.

Érdekes, hogy maga az  állam is rájött, hogy ez mennyivel kényelmesebb és olcsóbb neki ez: a tanárok/orvosok/ ápolók stb. nagy részét már nem  rendes szerződésekkel foglalkoztatja, hanem egyéb alternatív megoldásokkal. Pl. a tanárt csak 9 hónapos szerződéssel veszi fel, így nyáron nem kell neki fizetést adnia. Az ápolókról itt írtam, az ő esetük is tanulságos.

És a nagy védelem árnyoldala, amelyel naponta mindenütt szembesülünk: az állami és  a privát szektor is telidestele inkompetens, lassú, béna, magát nem képző alkalmazottakkal, akiket azonban nem lehet kitenni, mert nekik, na nekik! vannak jogaik.

Renzi többek közt ezzel menne szembe a jobs act-tal. Méghozzá úgy, hogy kivezetné az atipikus szerződések nagy részét és csak nagyon indokolt esetben (és adott időre) lehetne így foglalkoztatni embereket. Illetve, ahol nem lehet ezt kiküszöbölni, több jogot/védelmet adnának az ilyen atipikus dolgozóknak.

Ezzel párhuzamosan az articolo 18-t is lazítaná. Ez az, ami természetesen nem megy le a védett dolgozóknak. Szolidaritás? Egyenlő esélyek, bérek és jogok? Ugyanmár! Minket védenek, a többiek meg haljanak nyugodtan meg, kb. ez a szakszervezetek és a védett dolgozók hozzáállása, amiért tüntetnek, felmelik a hangjukat mindenhol.

Megjegyzem van egy nagy veszélye a jobs act-nak, illetve az atipikus szerződésformák kivezetésének a munkaerőpiacról, méghozzá az, hogy az eddigi atipikus dolgozókat nem fogják ám rendes szerződéssel felvenni a cégek, hanem belekényszerítik majd őket az egyéni vállalkozásokba / számlaadási kötelezettségbe. Ez azért lenne nagy gond, mert akkor a dolgozóknak nemcsak a mindenféle adót és járulékot kell megfizetni (és persze továbbra is kevesebb joguk lenne), hanem még az áfát is, ami további 22%-ot fog csökkenteni a nekik kifizetett béren (ugyanakkor gazdagítani az államot), és a bér – ne legyenek illúzióink!- magasabb nem lesz a jövőben sem.

Foly. köv.

 

Reklámok
Munka-tapasztalat

Egészségügyi dolgozók MO vs OO

Az egészségügy az egyik olyan szektor, ahol sokkal jobban fizettettek az olasz alkalmazottak, mint a magyarok.

Két részre bontanám a dolgot: orvosok és ápolók.

ORVOSOK

Az orvosokból túltermelés van OO-ban, évente rengeteg orvost képeznek (a lakosság számához képest a legtöbb orvost itt képzik a világon), ezért sokan innen is elvándorolnak. Nem feltétlen anyagi okokból, mert ha bármilyen állásod van orvosként, szakorvosként (akár a szinted alatti, helyettesítés, alkalmi orvosi munka), nehéz nettó 3000 euró alatt keresni havonta.

Ha bekerülsz alkalmazottként a rendszerbe, akár állami, akár magánkórházba, ennél tuti többet fogsz keresni. A gond a bekerülés.

Itt olyan a rendszer, hogy a 30-40 éve alkalmazott orvosok ülnek a csúcson (osztályok vezetésében), és nem szívesen engednek a húsosfazékhoz közel fiatal, agilis orvosokat. Ezért sok szakorvos évekig csak alkalmi szerződésekkel, helyettesítésekkel  dolgozik.

Kivéve persze, ha orvosdinasztiából jösz, mert akkor mindig akad valami jó állás.

Az ország egyébként ebben is megosztott, északon többször hirdetnek versenyvizsgát adott orvosi helyen betöltésére, délen van olyan kórház, ahol 30 éve nem volt ilyen bejutási lehetőség.

Külföldiként be kell iratkozni az orvosi kamarába (diplomát elismertetni, stb) ahhoz, hogy állást keressen (egyáltalán praktizálhasson)  egy orvos.

A versenyvizsgáról egy szót. 

Az olasz állam (hasonlóan a franciához) úgy toborozza az állami alkalmazottakat (tanárok, orvosok, minisztériumi – regionális közhivatalnokok stb), hogy versenyvizsgákat hírdet. Aki így kerül be egy adott helyre, az általában határozatlan munkaszerződéssel, rendes fizetéssel végzi a munkát (és gyakorlatilag lehetetlen kirúgni).

Ezzel párhuzamosan mindenhol és egyre több embert alkalmaznak pl. helyettesítésre vagy adott, rövidtávú munka elvégzésére más típusú alkalmi munkaszerződésekkel. És sajnos egyre több olyan van, hogy nincsen már versenyvizsga, mert pl. létszámstop van, de a munkát el kell végezni, tehát rendszerszerűen az atipikus szerződésekkel (pár hónapos alkalmi szerződések sorával) felvett dolgozókkal fedik le a szolgáltatást évekig.

Immagine1

 

SZAKÁPOLÓK

Az orvosokkal ellentétben szakápolókból nagyon keveset képeznek, évek óta. Van is hiány belőlük, illetve rengeteg albán, román, stb ápolót látunk mindenhol, ahol betegséggel megfordulunk.

A szakápolói munkához felsőfokú végzettség kell.

Ahhoz, hogy szakápolóként dolgozhasson az ember külföldiként, el kell fogadtatni a diplomát, és beiratkozni az ápolói kamarába. Ennek a neve az albo degli infermieri (IPASVI), és megyei szinten működik. Azaz, ha pl. egy magyar ápoló itt keresne munkát, akkor először is beszéljen olaszul (enélkül nincs esély). Aztán keresse fel a megyei albo (IPASVI) honlapját (pl. albo degli infermieri di Firenze). Ott talál információt arról, hogy hogyan tud beiratkozni. Általában a diplomákat el kell ismertetni, ehhez a magyar szakminisztériumtól kikérni a képzettséget igazoló dokumentumokat. Majd letenni egy vizsgát, amelynek van nyelvi része (tényleg beszél-e olaszul), etikai része és szakmai része.

Ha ez megvan és beiratkozik az IPASVI-ba, akkor már szabadon kereshet munkát a kórházak meghírdetett állásai között, ahová pályázik, és vagy felveszik, vagy nem.

Természetesen vidéken, az eldugott kisebb kórházakban, északon nagyobb az esélye, hogy felveszik. És természetesen ehhez elég okosnak és kitartónak kell lenni, hogy akár még otthon megtanuld a nyelvet és eligazodj a nagyon bonyolult rendszerben.

Egy szakápoló havi bére a pótlékokkal kb. 1500-1600 euró körül van.

Sajnos a rendszer elég perverz, mert egyre kevesebb a pénz, ezért sok kórház spórolni akar a béreken. Ezt úgy tudják megtenni, hogy nem rendes állandó dolgozókat vesznek fel, hanem kiadják közbeszerzési tenderben a munkát, mondjuk 10 szakápoló munkáját 2 évre. Ezt megpályázzák olyan szervezetek, amelyek valamilyen módon ápolókat tömörítenek. Ha megnyerik, elnyerik a tendert, akkor ők külső dolgozókkal látják el a munkát, kevesebbért, mint amennyibe 10 rendes állású nővér 2 éves bére lenne. Ez a kórháznak megéri, mert nem vesz a nyakába elbocsáthatatlan alkalmazottakat, a munka el lesz végezve, és kevesebbe is kerül neki.

Jellemzően cooperativa -k nyerik el a tendereket, amelyek aláígérnek annak az összegnek, amennyibe a kórháznak a rendes dolgozók kerülnének. Mivel olasz munkaerő kevés van (és aki van, eligazodik a rendszerben, keres magának rendes munkát), ezek a cooperativa-k  jellemzően keleti munkaerőt alkalmaznak. Mondjuk román, magyar, lengyel ápolókat toboroznak és kiképzik őket (nyelvtanfolyam még otthon, beíratás az IPASVI-ba, stb). Ez persze nekik pénzbe kerül, és hát nyerni is kellene valami az egész munkán, és eleve aláígértek a rendes fizetéseknek.   Ezért az így toborzott  keleti nővéreknek mondjuk 800-900 eurót fizetnek havonta.

És persze nem akarják őket elveszíteni, ha már ennyit belefeccöltek, tehát mindenféle trükkökkel magukhoz kötik őket. Pl. az IPASVI beiratkozást nem adják oda az ápolónak, hanem maguknál tartják (tudván, hogy enélkül nem tud mozogni az ápoló, ha más állást keresne). Lakás biztosítanak nekik (mondjuk olyat, hogy egy helyen 2-3 család is lakik), és úgy állapítják meg a “lakbért”, hogy az eleve kis fizetésből ne maradjon elég pénz spórolni, nehogy a saját lábukra álljanak. Pakolgatják őket egyik kórházból a másikba. Pl. egy cooperativa-nak van több helyen is elnyert tendere, akkor az ápolókat pár hónapos váltásokban mozgatják a helyszínek között, mert így természetesen nehezebb kiismerni a rendszert, megtanulni, hogyan kellene saját lábra állni.

Ez, ahogy már mondtam, a kórháznak jó, mert kevés pénzért, kötöttségek nélkül el van látva a munka. A cooperativa keres egy jó csomó pénzt az ápolókon. Az ápolók meg külföldről jőve, esetleg csak épphogy elégséges olasztudással egy ideig nem fogják kiismerni magukat a rendszeren, és eleve örülnek, hogy eljöttek a nagyon rosszul fizetett keleti országokból, tehát maradnak.

Ezért én minden ide vágyakozó áplónak azt tanácsolom, hogy a maga erejéből tanuljon meg olaszul és keressen munkát, mert különben évekig tartó “rabszolgatartás” az alternatíva. Ez még akkor sem éri meg, ha természetesen könnyebbnek tűnik még otthonról az elején egy ilyen cooperativa-val szerződést kötni, mint saját jogon eljárni.

 

Munka-tapasztalat

Szabadság

SdraioKözeleg a vakáció, beszéljünk a szabadságról…

Már akinek van …. az atipikus dolgozóknak  nem jár fizetett szabadság, a  határozott és határozatlan idejű szerződésekkel dolgozóknak ellenben törvény garantálja.

A  szabadnapok száma attól függ, hogy melyik szektorban dolgozol, és ott milyen beosztásban. Ezt a szektoriális kollektív szerződések szabályozzák. Alapvetően 20 nap (4 hét) szabadság jár mindenkinek, akkor emelkedik ez a szám, ha már régebben dolgozik az ember egy adott helyen. Azaz nem az életkorral, mint Mo-n, hanem az egy helyen eltöltött idő függvényében.

A szabadnapok nem egy kategóriába tartoznak, van a szabadság / ferie és a permesso / “eltávozási engedély”, mindegyik szabad napot (órákat jelent), de nem egy adózási / fizetési kategóriába tartoznak.

A szabadságot – ferie pagate- úgy lehet és kell kivenni, hogy legalább egyszer egymás után 2 egész héten szabadságon legyen az ember. Napokban mérik.

A permesso viszont akár órákban is mérhető, azaz ha pl. elintéznivalója van az alkalmazottnak, akkor akár 2 óra permesso-t is kivehet, ezeket a hiányzással töltött órák összeadódnak.

Az éves szabadságból (ferie) 2 hetet az adott évben kötelező kivenni, a másik két hétnyi szabadsággal várni lehet, egészen az adott naptári évet követő 18 hónapig, ezen az időszakon belül kell kivenni a maradék (előző évről áthozott) szabadságot (magánszférában a szabályozás szerint, gondolom az állami szférában ez nem fordul elő).

Ha nem venné ki az ember ezen a 18 hónapon belül, akkor sem törlődik a sok szabadság, hanem halmozódik, és amikor az adott cégtől elmegy a dolgozó, akkor egyben pénzben kifizetik neki (akár évekkel azután is, hogy már lejárt az az időszak, amikor még kivehető a szabadság).

Ha a munkáltató és a munkavállaló nem egyezik abban, hogy az utóbbi mikor veheti ki a szabadságát, akkor a munkaadó érdeke az elsődleges (tehát akkor, amikor a főnök mondja).

Ha nem január 1-jével kezd el dolgozni a dolgozó, akkor abban az évben a ledolgozott időszakkal arányosan kap szabadnapot (ahogy Mo-n is).

Ha szabadság közben megbetegszik a dolgozó, akkor felfüggesztik a szabadságot arra az időre, amíg betegállományban van.

Info itt. 

 

Infrastruktúra, Munka-tapasztalat

A pratoi tragédiáról

tessuti1Prato egy viszonylag nagy város Firenzétől 15 km-re (Közép-Olaszországban a 3. legnagyobb), az azonos nevű megye székhelye. A középkortól az európai textilkészítés központja. Textilt gyártani nagyon virágzó vállalkozás volt már akkoriban is, főleg, ha az európai királyok udvarából jöttek a megrendelések. Ehhez persze a Francesco Datini (1335-1410) által kitalált “lerakatok” nagyban hozzájárultak (nem véletlen, hogy  a megyében sok utca, tér, és néhány iskola a nevét viseli).  A textilipar aztán kitartott, egyes századokban nehezebben, máskor szárnyalva, de egészen az 1980-as évekig megalapozta a helyiek jólétét.  

Manapság kb. 15 000 olyan vállalkozás van Prato környékén, ami  a textiliparhoz köthető, nagyon sok ezek közül családi vállalkozásként indult, és ugyan bővülve, de az is maradt. A cégek a HandM-től a Zaráig, a Gucci-tól Prada-ig bedolgoznak a divatiparba.

Csakhogy: az elmúlt húsz évben a könnyűipar, azaz a textilipar is inflálódott azzal, hogy Kína és más távol-keleti országok fillérekért legyártanak bármit, amit a divatipar kér. Tudjuk persze, hogy milyen körülmények között,  de – ahogy egy olasz cégvezető egyszer elmagyarázta nekem – itt századcentekért kell megküzdeni, és egy Zarát vagy HandM-et egyáltalán nem érdeklik a szociális szempontok, csak az, hogy az alapanyag minél olcsóbb legyen (hozzáteszem a minőség sem nagyon érdekli őket, lassan már viselhetetlenek a ruháik, és ehhez keményen kizsákmányolják a kelet-ázsiai dolgozókat- nem a Zara, ők még nagyban otthon gyártanak-, de inkább maradjunk Pratonál).

Kína nemcsak a távolból versenyez az olasz gyártókkal, az egyszerűség kedvéért ide is jön, tömegesen: kb. 4400 kínai textilcéget tartanak ma számon Pratoban (ezek egy része a válságba került olasz cégek átvételével lett kínai). Ezek egy része csak importál, azaz a Kínában legyártott termékeket idehozatja (esetleg itt varrja össze) és itt árulja, másik részük viszont gyárt is. Gyártani természetesen nem az olasz munkafeltételekkel gyártanak, hanem idehozzák a kínai munkásokat. és őket dolgoztatják kínai körülmények között itt, Olaszország közepén.

Ez persze elindított egy lefelé menő spirált, amiről mindenki tud, politika, szakszervezetek, rendőrség:   mivel nem fizetnek (annyi) adót, mint az olasz cégek, ellenben a munkásokat a végletekig kimerítve dolgoztatják – bejelentés nélkül, természetesen -, hihetetlenül kompetitívek az árakat tekintve. A bejelentés (fekete munka) terén még fejlődtek is. Az elején egyszerűen feketén dolgoztatták honfitársaikat, de mivel az az ellenőrzések során gondot okozott, most azt játszák, hogy néhány munkatársat bejelentenek 4 órára, aztán ha ellenőrzés van, rendőr (vagy munkaellenőr) legyen a talpán, ha be tudja azonosítani, hogy A) valóban az a munkás dolgozik-e ott, akinek a papírját mutatják, és  B) nem a 3. óráját tölti a gép előtt, hanem a  13.-at.

kinaiEz a szépen bejáratott rendszer: a kínaiak a termelőrésztől alig elkülönített részben alszanak (X matracon felváltva), ott élnek, amikor éppen nem a napi 15 órás munkájukat teljesítik. Mindezt persze fillérekért,  amiből sok dolgozó még így is tud spórolni és évek múltán hazamenve megvenni a kínai lakását. A munkaadó kínaiaknak meg nagyon megéri a biznisz, hatalmas és drága kocsikkal furikáznak és vásárolgatnak szabadidejükben, és persze a magas bérleti díjakat meg röhögve kifizetik, de adózni csak a minimumot hajlandóak.

Aki errefelé lakik, az egyszer nézzen körül a Via Prateseről az Ikea felé menet, hogyan élnek ezekben az ipari létesítményekben a kínaiak: elképesztő piszok, udvarra kiaggatott száradó ruhák, a földön ülve cigiző kínaiak. Nem sok filmet lehet erről látni, mert a tévék nem nagyon tudtak bejutni ezekbe a cappanone-kba, illetve egynek sikerült, évekkel ezelőtt, ma is azt szokták mutogatni, ha erről a témáról van szó. A youtube-on található pár kisfilm, itt lehet néhányat találni (katt).

Mindeközben amit itt gyártanak, vagy varrnak össze (Kínából importált anyagokból), az bizony Made in Italy, amit vásárokban, boltokban fillérekért meg lehet találni. A minőséget inkább ne firtassuk, több olyan eset is volt az elmúlt években, hogy ezek a termékek (a színezőanyagok) komoly bőrkárosodást okoztak.

Prato az itt élő kínaiak számát tekintve a legnagyobb kínai központ Európában (bár erről olvastam több adatot, egyesek a párizsi kínai negyedet tartják annak,  ami valóban nagy, de a pratoi az, ahol mint gyártók / vállalkozók ilyen nagy a koncentráció. Hivatalosan 15 000 emberről beszélnek, akiknek van letepeledési engedélyük, nem hivatalosan 20-30 000 közötti számokat lehet hallani).

Ennek persze van egyéb vonzata: a pratoi iskolákban a gyerekek nagyrésze kínai (és nem csak, a gyerekek 50-60 %-nak vannak külföldi gyökerei, vagy csak azok vannak), és ugyan pont a kínaiak nagyon is elvárják a gyerekektől a jó iskolai teljesítményt, de a sok munka mellett idejük nincsen foglalkozni velük. Mikor egy iskolával írtunk közösen projektet, akkor mesélték, hogy a tanárok annyira nem tudtak kapcsolatba lépni a kínai szülőkkel (nem járnak szülőire, fogadóórára, nem foglalkoznak az ellenőrzővel, nem válaszolnak az iskola megkeresésére), hogy a tanári kar kínai nyelvórákra kezdett el járni, hátha úgy jobban tudnak majd kapcsolatot létesíteni velük. És ha már iskola, nagy karriert futott be az a pratoi hölgy, aki korrepetálja a kínai gyerekeket, ha gondban vannak a suliban. Állítólag ha egyszer elfogadnak, tömegesen járatják majd a gyerekeket hozzád.

Ahogy mondtam is, ezt a kínai kizsákmányolást a rendszer minden szereplője tudja, de “nem tudnak mit kezdeni vele”. Persze elhiszem, hogy nem tudnak minden üzembe ellenőrt állítani, de azért ennél többről van szó, nem is akartak igazán szembesülni a problémával.

2500800-pratoÉs az előre látható tragédia megérkezett menetrendszerűen: néhány napja egy kigyulladt üzemben  heten haltak meg, és többen megsérültek – mindenki ott az üzemben elképesztő körülmények között élő kínai volt.

És most, na most  mindenki (államügyész, rendőrség, hatóságok) a far west-ről beszél, arról, hogy ezt nem lehet tovább tűrni, hogy nem lehet így kizsákmányolni hagyni az embereket…. És mondják a helyi olasz vállalkozók, hogy az ilyen körülmények között dolgozókkal emberileg lehetetlen versenyezni, nem lehet ilyen szintre leszorítani az árakat, csak azon az áron, hogy így dolgoztatják a munkatársakat.

Én nagyon szorítok annak, hogy egyszer végre tegyenek rendet Pratoban a helyiek és a kínaiak érdekében. De hogy ennek mekkora az esélye, azt nem tudom…

prato-cinesi-scritta1

Munka-tapasztalat

Milyen az, amikor az ember kényszerszabadúszó

Na az úgy van, hogy a cég, ahol az egyik munkámat végzem, az még véletlen sem venne fel senkit rendes szerződéssel, még határozott időre szólóan sem, hanem úgymond bedolgozunk neki (“szabadúszóként”- PIVA/ co.co.pro). Nem betanított munkás vagyok ám, hanem szellemi munkát végzek, abból is olyat, amihez sok év gyakorlat kell, és a helyi rendszerek beható ismerete. Az itt dolgozók nagy része csak itt dolgozik (én pont nem, és pont azért, amit ebben a bejegyzésben leírok), tehát az egész “szabadon választott” “szabadúszóság” egy nagy humbug úgy alapból.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden lehető felelősséget ránktolnak “fentről”, és persze a mi felelősségünk az, hogy egyáltalán legyen munka (az van, amit mi projektként idehozunk). Időnként jól össze is hívnak minket, mintha mi valamiféle normális munkaközösség lennénk (nem vagyunk, sosem is leszünk), és akkor elmondják, hogy mi vagyunk a cég, és össze kell tartani és vállalni a felelősséget. Sajnos ugyanakkor a munkatársakat nem mi válasszuk, hanem jó olasz szokás szerint fontos emberek rokonságából  és barátai körül kerül ki az újak nagy része. A főnökség meg az (még akkor is, ha inkompetens), akit a névleg minket alapító szakszervezet a nyakunkra ültet. MIvel az így kiválasztott kollégák és főnökök szabad szemmel is jól láthatóan hülyeségeket csinálnak, elég nehéz értük felelősséget vállalni.  Véleményt meg azért nem szabad mondani, mert a felettünk állók (akik formailag nem azok, mert itt nincsen is főnök, csak  mégis van – pl. ő dönti el, kit akar kifizetni, még abból a pénzből is, amit én hoztam a cégnek) rendkívül bosszúállóak, és hamar kint találhatja magát az ember, annál is inkább, mert jogaink, na azok nincsenek. Lejár az aktuális co.co.pro (amit egyébként is kevesebb órára írtak, mint amennyi a valós munka elvégzése lenne, dehát alá kell ugye ígérni mindenkinek, hogy egyáltalán nekünk ítéljék a támogatást), akkor ők semmivel nem tartoznak nekünk, sőt, örüljünk, ha egyáltalán kifizettek.  Ja, egy szakszervezet cége vagyunk, azaz a rendes munkaszerződéssel rendesen dolgozók jogait hörgően védő embereknek vagyunk így kiszolgáltatva.

Szóval itt mint rendszer, semmi nincsen. Van persze telefon meg net, meg gépek is – persze abból, amit mi a projekjeinkből megfizetünk a struktúra fenntartására. De egy költözés, az mindent borít. Történt, hogy júliusban az okosok kitalálták, hogy költözzünk közelebb a szakszervezethez, mert akkor spórolhatunk a bérleti díjon – hogy eddig évekig ezt miért nem lehetett, az egy érdekes kérdés, addig is kerestünk mi a fizetendőkre, nekik ugye nem volt dolguk ezzel.

Na de elköltöztünk.  Azzal a lendülettel  áthozattuk volna a netet és a telefonokat az új helyre, csak hát ez kérem Olaszország. Ki kellett először is kapcsoltatni a régi szervezet vonalait. Ennek intézése két és fél hónapba telt.  Július végétől október 18-ig gyakorlatilag telefon és net nélkül voltunk. Nem teljesen igaz, mert volt egy szabad kóbor wifi, arra lehetett csatlakozni.  Volt továbbá egy mobiltelefon, ami a ráirányított több számra érkező hívások miatt gyakorlatilag nem volt használható – és tekintsünk el attól, hogy pont 6-7 emberre jutott volna egyébként is egy db. telefon, ami a mi munkánkban – gyakorlatilag neten és telefonnal dolgozunk – nélkülözhetetlen.

Ilyenkor mi a teendő, használhatod a saját telefonodat, de jó, hogy szabadúszó vagy (de akkor miért megy minden egyes projektemből egy csomó pénz a struktúrára??)!!

Nekem külön pech volt, hogy lerobbant a céges gépem is, és a költözés miatt a szerverről éppen oda mentett aktuális dokumentumok mind elvesztek. Kifizethettem volna én egy technikust, de úgy voltam vele, hogy én ugyan nem. Lassan már azért is fizessek, hogy dolgozhatok? Persze, ki járja meg ezzel? Nyilván én (mert nekem kellett mindekt újra előállítani, megírni stb). Mindegy, mert úgyis be kellett vetnem a saját személyes gépemet, amit saját pénzből egyéb használatra vettem.

De kivártam. Egy hónap leforgása alatt kiderült, hogy menthetetlen a gépem, és vettek is egy másikat. Igaz ugyan, hogy word-ot nem tettek rá, de lett gépem.

Lassan visszatér a régi rend. Ja, archiviálni nem szoktunk, miért is kéne, de nem?

Na, azért is írtam le mindezt, mert ilyen az, amikor “liberalizálják a munkaerőpiacot”, azaz a munkaadónak nincsen semmi kötelezettsége, szenvedjen a munkavállaló, jogai úgy sincsenek, pampogni nem fog, már arra rámegy minden energiája, hogy megéljen – túléljen, meg úgyis fél. Képviselete nincsen, mert a rendezetlensége. és szervezhetetlensége miatt úgysem tagja szakszervezetnek, és ha az is lenne, nem tud olyan egységesen fellépni, mint a nagy cégeknél rendes munkaszerződéssel és jogokkal rendelkező emberek.

Csodálatos az, aki ezt kitalálta, nem?

A jövőre nézvést e pillanatban még egy dolog izgat engem. A szobánk melletti wc-ben volt egy nagy polc, ahová rengeteg régi archivált anyag befért volna. Mivel kicsit kidőlt- bedőlt volt, hívtak egy szakit, hogy szerelje meg (lévén több tíz kilónyi dosszié menne oda). Két és fél hónap elteltével ki is jött a szaki a kollégával (ez a két és fél hónap mágikus, minden szolgáltató ennyi idő után jön ki…). Megnézték, kopogtatták, majd nagyon okosan kihúzták belőle a közepén levő polcot. Nem vagyok egy barkácsmaki, de azt, hogy ezt polcot nem a közepénél kell elkezdeni lebontani, arra azért én is rájöttem a minimális technikaórákról megmaradt alapvetésekből. A polcrendszer természetesn bedőlt egy az egyben, és ráadásul majdnem az egyik szakira (szerencsére nem). Volt riadalom, kiabálás és tanakvás, majd mondták, hogy jövő héten csütörtökön visszajönnek, és megszerelik, de igazán. Ennek lassan egy hete, természetesen színüket sem láttuk. A rengeteg dosszié dobozokban áll a folyosón, ahol emiatt csak lapjával lehet közlekedni.

Lehet tippelni, mikor lesz készen a polc… De én mondom, élmény ebben az országban dolgozni….

Munka-tapasztalat

Magyar munkaerő

Azt mondja a kollégám, aki a hegyekben töltötte a szabadságát, hogy a hoteljében volt egy magyar felszolgálólány.

Elismerően meséli, hogy 1) a lány négy nyelven beszélt. Nem tűnik fel neki, hogy négy nyelven beszélő embereknek esetleg nem felszolgálóként kéne dolgozniuk éhbérért (netán feketén)?

És 2) azt mesélték a hotel üzemeltetői, hogy “ezek a külfödiek” nem olyanok ám, mint az olaszok! Az olaszok ugyanis annyit dolgoznak, amennyit a szerződés előír. Ha még utána is van munka, azt nem végzik el. A külföldiek ellenben! Mindent megcsinálnak, még akkor is, ha munkaidőn (és fizetésen) túl van. Nem tűnik fel neki, hogy ez nem érdem, hanem kizsákmányolás. Nyilván egy külföldi (esetleg nem rendesen bejelentett) munkaerő nem mondhat ellent, és nem kérheti számon, hogy fizessék ki / tiszteljék a munkaidejét.

Namost, én elhiszem, hogy sok olasz fiatal elkényeztetett, és nem szeret dolgozni, de azt éltetni, hogy egy dolgozót mindenek ellenére maximálisan használjunk ki, na az már a kínai modellhez kezd hasonlítani. Mivel ez itt napi gyakorlat, teljesen természetesnek is tűnik nekik. Jelzem, ez nálunk is így működik ám: ha van X óráról szóló projektszerződésem, de a munka kétszer annyi időt vesz el, és még saját kocsival kell furikáznom, akkor is “normális” hogy én azt megcsinálom – pedig fizetni átlagban 6-8 hónappal projekt után szoktak. Ha szólnék, már valószínűleg nem nekik dolgoznék. És ez egy szakszervezet ám, magasan kvalifikált munkával!

Nagyon elszomorító…

Munka-tapasztalat

Cikk Olaszországról

HVG-cikk az olasz helyzetről.

Egy kis kiegészítés, mert azért a szerző nem teljesen adta át a bonyolult helyzetből adódó infokat, ami a munkaerőpiac reformját illeti.

Erre a bekezdésre gondolok:

“A legnagyobb baloldali szakszervezeti szövetség ellenáll a munka törvénykönyve módosításának, mert az megkönnyítené az elbocsátásokat. A 15 főnél többet foglalkoztató vállalkozások jelenleg nehezen tudnak megszabadulni felesleges alkalmazottaiktól anélkül, hogy ne kockáztatnának éveken át elhúzódó pereskedést, csekély eséllyel a kedvező ítéletre.”

Hozzáfűzném:

– az articolo 18, ami miatt minden munkavállalói érdekvédelmi szervezet kiabál, a munkavállalók kb. 20%-ra vonatkozik. Tény, hogy akikre vonatkozik, azoknak gyakorlatilag életük végéig állást garantál (szinte lehetetlen elbocsátani őket). De ha esetleg bezárna a cég, akkor is két éves fizetéssel egyenértékű juttatást kapnak az elbocsátott alkalmazottak. De ismétlem, ez csak nagyon kevesekre vonatkozik.

Ellenben egyre többen dolgoznak egyéb szerződésekkel,  amelyek viszont semmit nem garantálnak (betegszabadság, munka elvesztése esetén járulék) stb stb. Ilyen szempontból Oo. sokkal egyenlőtlenebb a jogok területén, mint más ország, mert ha pl. 15 fősnél kisebb cégnek dolgozik valaki, és adózik, és rendes szerződése van, akkor sem kap munkanélküli támogatást, miközben ha nagy cégnek dolgozik, akkor mindez jár neki. Miért? Ugyanannyit adózik, ugyanannyit dolgozik…  csak a rendszer igazságtalan.

A kormány közelíteni próbálja a különböző munkaszerződésekkel járó jogokat.

Egyrészt megdrágítani az atipikus szeződéseket a munkaadónak. Másrészt kötelezővé tenni, hogy ha valaki évekig atipikusan (projektszerződséssel), ugyannak a cégnek dolgozik, akkor a cégnek kötelessége legyen őt rendes szerződéssel felvenni (és ezzel jogokhoz juttatni őt). Ami lássuk be, elég méltányos lenne.

Persze a szakszervezetek tagságát nem az atipikus dolgozók alkotják, ezért a szakszervezetek inkább a már egyébként is túlvédett dolgozókért küzdenek – mert hát belőlük élnek (mennyivel egyszerűbb a FIAT-nál megszervezni a dolgozókat, mint a területileg, szektorilag, minden értelemben szétszórt atipikus atipikus munkavállallókat, akiknek mellesleg alacsony a jövedelmük is, tehát még ha be is íratkoznak tagnak, akkor sem sok a tagdíjuk).  Csak egy adat a toszkán atipikus szerződésekről: jelenleg a dolgozók kb 13%-a atipikus, de az elmőlt 1-2 évben kötött munkaszerződések 80%-a atipikus (tragédia a jövőre nézvést).

Cikkek az atipikus munkával kapcsolatosan:

https://olaszorszagbajottem.wordpress.com/?s=atipikus&searchbutton=Go%21

És íme a cikk:

2012. április 13., péntek
Szerző: Keresztes Imre


Politikai rendszerváltással felérő reformokkal próbálkozik Olaszország szakértői kormánya, de a gazdaság még nem indult be, és nem múlt el az adósságcsapda fenyegetése.

Bűncselekmény Olaszországban az egyeurós buszjegy hamisítása. Évente több mint 80 ezer eset kerül a római legfelső bíróság elé, és miközben Olaszországban a testület előtti ügyekre 40 ezer ügyvéd szakosodott, Franciaországban csupán két tucat. Az ügyvédek kiugróan magas száma és a perek több évre elhúzódása is illusztrálja a nehézkes igazságszolgáltatást, ami nemcsak az olaszok életét keseríti meg, de a külföldi befektetőknek sem vonzó.

A kaotikus, követhetetlen bíráskodás csak egyike az olasz gazdaság bajainak, a nyomasztó bürokráciát, a korrupciót, a szervezett bűnözést, az adóelkerülést, az alacsony születési rátát, az eladósodottságot vagy a merev munkaerőpiacot is az okok között említik. A tavaly novemberben távozásra kényszerített Silvio Berlusconi miniszterelnök helyébe lépett Mario Monti szakértői kormánya előbb 30 milliárd eurós megszorító intézkedéssel, majd a versenyképességet javítani szándékozó reformcsomaggal rukkolt elő, utóbbi egyik sarkalatos eleme a munkaerőpiac liberalizálása. Csakhogy az ezzel szembeni ellenállás nem lebecsülendő, a szakszervezetek húsvét után egynapos általános sztrájkkal figyelmeztetnek.

A külföldön Olaszország, sőt az euró megmentőjeként ünnepelt, otthon pedig a Berlusconi-évek után lelkesedéssel fogadott Monti mézesheteinek vége. Az adóemelések, a növekvő üzemanyagárak, a rezsik elszaladása kezdi éreztetni hatását. A legnagyobb baloldali szakszervezeti szövetség ellenáll a munka törvénykönyve módosításának, mert az megkönnyítené az elbocsátásokat. A 15 főnél többet foglalkoztató vállalkozások jelenleg nehezen tudnak megszabadulni felesleges alkalmazottaiktól anélkül, hogy ne kockáztatnának éveken át elhúzódó pereskedést, csekély eséllyel a kedvező ítéletre.

A piac sem túl bizakodó. A kabinet az idei GDP-csökkenést 0,4 százalékról 1,3–1,5 százalékra módosította, ami összhangban áll a piac által várt recessziós adattal. A külföldi befektetők nem rohannak venni olasz államkötvényeket. A kötvényhozamok idei visszatérése a biztonságosnak tartott 6 százalék körüli szintre inkább annak köszönhető, hogy az olasz pénzintézetek az Európai Központi Bank (EKB) olcsó hiteléből vásároltak a papírokból. Az EKB pénzinjekciójának hatása azonban elmúlik, és Rómának az idén még több mint 300 milliárd euró forrást kell bevonnia a lejáró államadósság újrafinanszírozására. Az eladósodottság januárban a GDP 120,1 százalékán újabb rekordot döntött.

Nem is a recesszió a befektetők legnagyobb gondja, hiszen várható volt, hogy Monti a legjobb tudása ellenére sem lesz képes néhány hónap alatt növekedésre serkenteni az ezer sebből vérző gazdaságot. Sokkal inkább aggódnak a rövid távú politikai stabilitásért, például azért, hogy a parlament három nagy pártja továbbra is kiálljon a szakértői kormány mellett. A Monti iránti társadalmi bizalom sokat csökkent, támogatottsága a 70 százalék felettiről 50 közelébe esett, a kétkedők kezdeti 15 százalékos tábora pedig a háromszorosára nőtt. Sokan stratégiai hibának tartják, hogy Monti belefogott a munkaerőpiac átformálásába, aminek nem sok rövid távú gazdasági hozama van, viszont érdekeket sért, politikai vitát és megosztottságot gerjeszt. A tervezet múlt heti felpuhítását máris „mélységes csalódással” fogadta a munkaadók szövetsége, a Confindustria.

A kormánynak két ötéves terminusra lenne szüksége elemzők szerint ahhoz, hogy alapvetően megreformálja az utóbbi évtizedben ingatag gazdaságot, Montinak viszont csak egy éve van a jövő év elejére tervezett választásig, ha kihúzza addig. A piac az után is szívesen látná a volt bankárt a kabinet élén, de nem tudni, mit szólnak majd ehhez a pártok. Mindenesetre egyesek úgy vélik, Monti és csapata nem csak az adósságcsapda elkerülésére és a gazdaság beindítására összpontosít, a reformok az avítt politikai rendszer átalakításának kezdetét is jelenthetik.

A pártok általános támogatottsága rendkívül alacsony. Kérdés például, mi lesz a Monti lépéseit ellenző, jobboldali populista Északi Ligával, amelynek karizmatikus vezére, Umberto Bossi pénzügyi visszaélések vádja miatt a múlt héten lemondott. A parlament legnagyobb ereje, Berlusconi jobboldali Szabadság Népe a felmérések szerint alig több mint 20 százalékot kapna, de nem szerepelnek jobban a balközép demokraták sem. Berlusconi mindenesetre nem indul újra, és listavezetőnek a 41 éves Angelino Alfano volt igazságügyi minisztert javasolja. A szicíliai politikus lehetséges kormányfőként megosztja a közvéleményt, de nemzedékváltásra kényszerítheti a Demokrata Pártot is, melynek élére a 37 éves Matteo Renzi firenzei polgármester kerülhet.

2009-es megválasztása óta Renzi megfelezte a toscanai város közgyűlési tagjainak számát, menesztette a pártfunkcionáriusokat a közüzemek éléről, és a kiadások lefaragása után csökkentette a helyi adókat. A polgármester a Monti-féle piaci reformok hívének mondja magát. „Nemcsak a taxisok vagy a gyógyszertárak működését kell liberalizálni, hanem a bankokét, a biztosítókét és az energetikai cégekét is” – hangoztatja, lényegében nyitott kapukat döngetve, hiszen a szakértői kormány a patikapiac megnyitásától a banki díjak csökkentéséig sok mindenhez hozzányúl. Monti több esetben is kompromisszumra kényszerült az ellenállás miatt, így a reformok szempontjából komoly jelentőséggel bír, ha a pártoktól is lökést kap az ügy. Az egész ország reformra szorul, az olasz politikát az ellenségeskedés hatja át – mondja Renzi, aki szerint Monti épp ebből az ördögi körből rángatta ki Itáliát, és kezdeményezett előremutató vitát.

KERESZTES IMRE

Mindennapok, Munka-tapasztalat

Összegezve – 1 (munka, megélhetés Olaszországban)

Az egyik eheti bejegyzés kapcsán – rengeteg hozzászólásban messzire kalandoztunk. Egyik olvasó is kérte, meg én is gondoltam, hogy érdemes lenne összerakni a felmerült témákat. Nem feltétlen koherens szöveget írok, hanem összefoglalást  – ami nagyon tanulságos lehet az ide igyekvőknek, ha lesz végre bátorságuk elhinni, hogy itt bizony így mennek a dolgok.

Álláskeresés: méghozzá két oldalról.

1) Olaszországban NEM hirdetik meg az állásokat, szinte sosem. Évek óta állandóan nézem a netet, a spéci honlapokat, legfeljebb call centerbe, vagy egyéb rabszolga és rosszul fizetett munkákat lehet találni. Amire valószínűleg ezer diplomás fog jelentkezni, és vissza sem fognak hívni.

Egyetlen lehetőség az ismerős által talált munka.

Alapvetően erre alapozzák a munkatárs-keresést – ezért aztán szinte egyáltalán nem számít, mit tudsz, mit végeztél, mihez értesz.

2) A fentiek fényében (meg egyáltalán): senki ne gondolja, hogy ha nem tud olaszul, vagy nincsenek ismerősei, akkor munkát fog találni. NEM FOG. Vagy fog, feketén, rosszul fizetett, bevándorlóknak fenntartott munkákat, amiért nem feltétlen érdemes kiköltözni.

Akik otthonról azt gondolják, hogy otthon rosszabb a helyzet, azoknak mondom, hogy ha valóban értenek valamihez, valóban beszélnek nyelveket, akkor otthon nagyobb valószínűséggel fognak munkát találni, mint itt.

Speciális kategória, az ápolók. Igen, van rá kereslet. DE: csakis akkor érdemes nekiállni, ha tudsz olaszul es el tudod egyedül intézni a formaságokat. Ha ez nem áll fent, akkor közvetítő segítségét kell majd igénybevenni és ne legyenek illúzióitok, a közvetítők keresni akarnak rajtatok. Azaz pont annyi minimálisat fognak nektek fizetni, amiből éppen megéltek, esetleg másokkal kell tartósan egy lakásban élni, váltott munkahelyeken, kiszolgáltatva dolgozni.

Ha találtál munkát: szinte nem létezik a normális munkaszerződés. Atipikus dolgozóként általában minimális jogokat adnak, és sokszor nagyon nagy késéssel fizetnek. Ismétlem, teljesen mindegy, milyen ügyes, okos vagy, még a kvalifikált munkakörökben is szégyenteleül kihasználnak.

Olaszok állás nélkül: sok fiatal olasz (30%-uk) nem talál munkát, vagy legalábbis nem fogadja el a rosszul fizetett, alantas munkákat (amit a külföldiek megcsinálnak). És aztán panaszkodik. Teheti ezt azért, mert van mögötte család. Ezzel egyet lehet érteni vagy nem, de tény, hogy ha van családi háttér, akkor nem feltétlen vannak rékényszerítve arra, hogy összetörjék magukat a munka miatt. Ők persze nem is tanulnak meg dolgozni (mert aki 30 évesen még sosem dolgozott rendesen, az bizony nehezen fogja megtanulni). Így aztán ha véletlenül mégis bekerülnek a rendszerbe, akkor sem érdemes tőlük sokat várni, annál is inkább mert nem a hozzáértés, tapasztalat számít, hanem a kapcsolat, ugye.

Jólét. Hogy jobban él-e az átlagolasz, vagy sem, mint egy átlagmagyar, nagyon attól függ, hogy van-e családi háttere. Azok a párok, családok, akiknek nincsen örökölt lakásuk, családi segítségük, azok pont olyan rosszul (éppenhogy túl-)  élnek, mint Mo-n. Itt a lakás, stb árak sokszor rosszabbul viszonyulnak az átlagfizetéshez, mint Mo-n. Viszont a családoknak nagyobb vagyonuk van (lakás, értékek stb formájában), amivel egyelőre még tudják a fiatalokat támogatni.

Konkrét példák:

– egy Mo.-i átlag 120E ft-os fizetésbol 125 egységből meg lehet venni egy 15 milliós lakást (ami 55-65 m2-et jelent egy átlagos környéken, átlagos házban Budapesten). Firenzében az átlagos 1250 eurós fizetéssel (ami a statisztikák szerint van, sok atipikus jó, ha a felét, háromnegyedét keresi) a 250 000-eurós lakást (ez nagyon külváros, elég lepattant, es jó, ha van 50m2. Ha kicsit normálisabbat akarunk, mondjuk ami egy pesti Zugló környékkel egyenértékű, akkor 350 000 euró alatt szóba sem kerül) 200 egységből jönne csak ki. Viszont atipikusként kölcsönt sem adnak hozzá.

– kocsifenntartás. Egy tízéves 1000 cm3-es kocsi biztosítása 1500 euro/év. Mo-n 40E ft. Csak Bp-en van tömegközlekedés, ezért nem feltétlen vagy rászorulva. Itt sok helyen nincsenek szolgáltatások, így muszáj autót fenntartani.

Összevetve mindent: errefelé akkor él jól egy család, ha van családi segítsége. Ha nem, akkor nagyon nagy nehézségek árán tud csak túlélni, teljes bizonytalanságban. Mo-n már nem élnek olyan rosszul az emberek, mint amit szeretnek mutatni, itt már nem élnek olyan jól, mint amit mutatnak…

Folyt. köv. holnap…

Munka-tapasztalat

Schettino vagy De Falco?

Tegnap estére kiszivárgott az a hosszú telefonbeszélgetés, amit a hajótörés estéjén a már biztos helyre (az elsők közt) menekült kapitánnyal folytatott a partiőrség (capitaneria di porto di Livorno) vezetője, Gregorio De Falco.

Aki ért olaszul, annak érdemes belehallgatnia,  (magyarul itt olvashatò) vérfagyasztó a dolog. Az ekkorra már mentést megkezdő, partról irányító partiőrségi vezető visszaparancsolná (nem kéri, hanem parancsolja, folyamatosan, katonásan) a hajó kapitányát a süllyedő hajóra. Közhely ugye, hogy a süllyedő hajót a kapitány hagyja el utoljára, de ez a valóságban is így van, mindenféle mentési protokolban. Azért is, mert a kívülről érkező segítség arra támaszkodhat, amit a hajón lévő felelős kapitány mond. Ahogy a partiőrség a  telefonbeszélgetésben többször elmondja, tudnia kellene, hányan és kik vannak a hajón, milyen körülmények közt, de abban a pillanatban már nincs a hajón az, aki erről tájékoztathatná, azaz a kapitány. Most tegyük félre azt a demagóg megjegyzést, hogy nem véletlenül kereshet egy hajóskapitány akár havi 20 000 eurót is, nyilván nem azért fizetik, hogy elkoktélozzon a fedélzeten, hanem azért, mert felelősséggel járó munka – és baj esetén ez meg fokozottan igaz.

Hozzátenném azt is, hogy -szerencsére- a legtöbb nagy felelősséggel járó munkakörbe beosztott embernél sosem derül ki, hogy baj esetén jól reagál-e, azért, mert jó esetben azért nem mindennaposak a nagy tragédiák. Nagyon sok kétségem nincs afelől, hogy az emberek nagy része ugyanígy elvesztené a fejét, ha ilyen súlyos dolog történne, beosztás, felelősség ide vagy oda.

És ahogy elhallgattam a beszélgetést, a kapitány egész egyszerűen elvesztette a józan eszét, és abban a pillanatban nem a feladata által ráruházott szerepkörben, hanem az életveszély elől menekülő ember bőrében találta magát – és eszerint cselekedett. Azt majd eldöntik, hogy ezért milyen büntetés jár, meg ő is megdolgozik majd a lelkiismeretével.

Az is tény, hogy egészen az elmúlt évtizedekig, a legtöbb pilóta és hajóskapitány azokból a katonai szakemberekből került ki, akik korán, negyvenes éveik elején elmentek nyugdíjba (a spéci katonai repülők és hajók pilótái) , és még pár évtizedet lehúztak a civil szférában is. Világos, hogy egy kemény katonai kiképzést kapott – és elviselt, mert nyilván ott hamar kipontozódik az, aki nem alkalmas – ember ilyen esetben is jobban reagál, mint egy civil képzést végigjárt szakember.

Érdekes viszont, hogy már tegnap este felmerült a kommentárokban az a gondolat, hogy vajon benned / bennünk több Schettino vagy több De Falco van? Illik ez ahhoz az általános mozgolódáshoz, amivel az olaszok kénytelen, kelletlen, de szembesülnek – a válság, a kormányváltás, az általános közhangulat  okán. Kicsit merésznek tűnhet ez a következtetés, de nekem az a benyomásom, hogy sok évtized “minden ok, mindenki sütögesse a saját pecsenyéjét” hozzáállás után most már muszáj elgondolkozni, hogy működőképes-e az, ha mindenki mástól elvárjuk az áldozathozatalat, csak nekünk ne kelljen. Az adóellenőrzések, a kasztok jogainak megnyirbálása kapcsán végre el kell dönteniük az olaszoknak, hogy közösségként tudnak-e  élni (annak minden áldozatával), vagy áldozathozatal nélkül szeretnének mindent megszerezni, amit csak lehet – a mások kárára.

És persze ez az egész problémakör felvet még egy kérdést: ha a munkaerőpiac nem meritokrata, csakis az ismeretség, a családi kapcsolatok számítanak, akkor hogy képzelhetjük, hogy  hatékonyan és jól fognak az emberek dolgozni? Mi garantálná ezt? Hiszen senkit nem érdekel, hogy valaki alkalmas-e, megvan-e megfelelő tudása az adott munkára, csakis az számít, hogy ki nyomja be az illetőt a megfelelő helyre. Akkor tehát sokat nem várhatunk.

Na de talán túl messzire mentem. Maradjunk annál, hogy az átlag olasz nem szívesen látja magát Schettino-nak, és fellélegzik, mikor egy De Falco ellenpontot lát. De valóban több bennünk a De Falco, ha baj van???

A tegnap óta hőssé kikiáltott De Falco szállóigévé lett felszólítását végre magunkra vehetnénk, mindannyian:  “Vada a bordo, ca.zo!”