Országjárás, Vendègvèlemènyek

Vendègvèlemèny – Bikàcsy Gergely Ròmàròl

Bikácsy Gergely: RÓMA, NYÍLT VÁROS

 Rossellini klasszikussá vált neorealista filmjének címe – melyet most a városról szóló fejezeteim fölé kölcsönzök – nálunk több nemzedéknek Párizzsal, Londonnal együtt nagyon is zárt város lett. Egy régi, egyetemistaidômbeli háromnapos rövid átutazástól eltekintve én is nagyon késôn jutottam el Rómába. Amire ilyen sokat kell várni, abba már jó elôre beleszeretünk. A találkozás aztán vagy csalódás, vagy beteljesülés. Fellini is, Pasolini is csak felnôttkorukban érkeztek oda vidékrôl, kisvárosukból. Rómára igazán csak az tud rábámulni, aki nem ott született. Hogy miért születhetünk ott újjá, azt Goethe és Byron meg Stendhal óta minden északról jött bámulótól – Kovács 22 Jánostól is meg lehetne kérdezni. Én Szerb Antaltól kérdeztem volna meg, de olvasása után semmi szükség nem volt már a kérdésemre: elindultam. Párizzsal ellentétben magyar írók kevés önálló könyvet szenteltek Rómának. Nincs RÓMAI REGÉNY, nincs RÓMAI ESÔ, nincs HUNOKRÓMÁBAN. Az UTAS ÉS HOLDVILÁG-nak is csak a vége játszódik ott. Cs. Szabó szép és kicsit túlérett könyve, a RÓMAI MUZSIKA esszénaplófüzér, tele átélt antik kultúrával: nekem nagyon kultúrtörténeti módon zeng. Pogány Frigyes nagy Rómakönyve szeretetre méltó és olvasható, kiváló városépítészeti munka. Becsülöm és szeretem, bár nem lehetett mintám. Lénárd Sándor római önéletrajzi kisregényeit is ajánlhatom bárkinek: kedvet adó, rokonszenves írások, az elsô közülük nagyszerû. Akárcsak a római konyháról írt könyve. Abban leírja a supplì receptjét. Én még az ô receptje elôtt felfedeztem magamnak a supplìt… Mégis inkább egy másik magyar, a legértelmesebb és leghangulatosabb Róma-könyv lett a példaadóm: Genthon István RÓMAI NAPLÓ-ja. Genthont a mûvészettörténész-szakmán kívül elfelejtették. Pedig ez a könyv remekmû. Nyomába sem lehet érni. Nem csak én, mondom dölyfösen: más sem érhet a nyomába. Róma-szövegeimben két m-mel írom a város nevét: Romma. Az elején még úgy szerepel, mint a térképen olvasható. A könyv útinaplónak indul, és lassan – remélem, észrevétlenül – áthajlik félfikcióba. Útinaplónak meg esszégyûjteménynek indul, és az olvasó lassanként észreveszi, hogy talán már nem is esszéket olvas. Róma, hogy visító közhelyet mondjak, nem hasonlít semmi más városra, de fôleg nem Pestre és Párizsra, arra a kettôre tehát, amit addig elég jól ismertem. Az én Rommám pedig csak részben hasonlít Rómára. Ötvenéves korban hirtelen belezuhanni egy minden ízében más világba nem olyan rossz, bár nem is mindennapi. Hadd tegyem hozzá, hogy nem éreztem semmi egzotikumot meg távoliságot, „titkot, idegenséget”, egyáltalán nem. Csak annyit, mint az UTAS ÉS HOLDVILÁG vándora. Az én könyvem „hôse” elég gyorsan és elég jól megismeri a várost. Nehezebb és nemesebb dolog megismerni (nagyképûbben: megteremteni) belôle egy másikat: Rommát. Ebbe a másként írt városba hívom az olvasót, ez csak az én szövegeimben létezik. Utazóm azt is tudja, hogy az ott lakó embereket nem ismerheti meg. Könyvem utolsó harmadában az egyik nagy rommai egyetem vendégtanára lesz, és legalább az egyetemista lányok közül hmm… „megismer” egyet vagy kettôt. A történet azzal zárul, hogy Utazóm beköltözik egy iszonyú nagy bérház alagsorába, és magára zárja az ajtót, nehogy kiszabaduljon. Ez a ház a Ponte Sistóval épp szemben van, de semmi köze a mûemlékekhez. Alagsora a pokol, tetôterasza a mennyország: napokig figyeltem, de soha senkit nem láttam a tetôteraszon… talán majd az én Utazóm fellopakodik oda is. A két m-mel írt Rommában nem a híres mûemléknegyedek és épületek meg templomok a fôszereplôk – itt a Vatikán meg a Szent Péter-bazilika neve sincs leírva. A Colosseum csak azért szerepel, mert 2000 nyarán hét munka nélküli nô elbarikádozta magát valamelyik emeletén, és ez érdekesebb volt a régmúltnál. Az én fô színhelyem a Testaccio negyed: ennek a fô útvonala, a Via Marmorata olyan, mintha egy tengerhez kifutó Üllôi út volna. Romma-könyvembôl nyolc kis fejezet olvasható a következô lapokon. Néhány már megjelent a Ligetben, a Filmvilágban és az internetes Terasz honlapon. Hetvenhét hasonló kis fejezetbôl áll. Könyvkiadói ígéreteim évek óta vannak – szerzôdésem még nincs. Supplì Nem kóstoltam végig Rommát, mint ahogy Neruda abban a kevéssé gusztusos könyvében végigkóstolta Magyarországot 1958 nyarán, naiv, jóakaratú kommunista. Ha naiv. A temetése volt csak szép és példaadó Chilében; Magyarország végigkóstolása ’58 nyarán, Nagy Imre kivégzésének idején gyomorforgató ostobaság volt: idejött, és semmit sem tudott. Az Ostiensei Uszodában találkoztam egy magyarral, aki a Neruda postásáért rajongott. Fogalmam sem volt, ki ez a magyar: sovány, barnára sült figura, sem magyarnak, sem olasznak nem látszott, úgy festett, mint egy Délen új hazát talált lengyel, ettôl rokonszenvesnek is láttam. Massimo Troisiról beszélt, hogy ô Nápoly mellett végigjárta a forgatási helyeket, annyira rajongott Troisiért és a filmért. Én meg, mondom nyársat nyelve, hiába rajongok Philippe Noiret-ért, Nerudát valahogy nem szeretem, csak tán azokat, akik a véres puccs után egy héttel zokogva és vörös zászlókat lobogtatva temették Chilében, a katonák sorfala között vonultak, énekelték az Internacionálét is a szerencsétlenek, hogy aztán a temetôbôl kilépve mindet teherautóba rugdalják, és vigyék a stadionba… Ezt a Nerudát én is becsülöm holtában. Most jut eszembe: az igazán nagy költô, a spanyol emigráns Rafael Alberti évekig itt élt Rommában a Via Garibaldin. Argentínából jött, talán nem akarta megkóstolni. Olyan voltam, annyit tudtam az olasz konyháról, mint a buta turisták, mint más magyarok. Spagetti, makaróni, pizza, ezzel aztán kész, késôbb jött még a lasagne meg a ravioli: ma otthon is közismert étel, konzervben rontják – van oka, ha eszembe sem jut soha. Egyik sem igazi rommai étel, és mindkettôvel elôfordul, hogy nem csinálják jól. A Risorgimentón egy rokonszenves gyorsétteremben olcsó pénzért felejthetô minôségben szervírozták, de nekem tetszett, épp ezért tetszett: végre rosszat ehetem Rommában, nemcsak olcsót és tûrhetôt, hanem olyan igazán semmilyen ízût, ami minden bennszülöttel is elôfordul ma már, ha sietôs helyre sietôsen beül. Nekifutok megint: ravioli, Pesten már a nyolcvanas években tudták csinálni, gondolom, félkész konzervbôl, de ízletesen. A ravioli ugyanis nem olyan nehezen megcsinálható és igényes étel, mint a lasagne. A lasagnét, ezt hamar tapasztaltam, könnyû elrontani, mert ahhoz már igényesebb tészta kell, sokféle változata van, és függ a szakács tudásától. Lasagnét véletlenül huszonöt éves koromban ettem egy nagyon jót a genovai kikötônél (a kikötô le volt zárva, a kôfal miatt csak a nagy hajók kéménye látszott), egyszerû állóbüfében. Nagy zavaromra a pincér átszaladt borért a szomszéd borozóba, úgy hozta át nekem, farmeros csórónak, magától értetôdôen hozta, és akkor hasított belém elôször ugyanaz, mint majd Párizsban bármelyik zöldségpiacon, fôleg a Rue de Bucin: hogy nemcsak a legyôzhetetlen bolsevizmussal van baj Magyarországon, hogy nemcsak a nácik és a bolsevizmus miatt kell onnan elmenni, hanem azért is, mert sehol semmikor egyetlen pincér sem fog átszaladni a szomszéd borozóba egy pohár borért; a bor nem lesz olyan jó, és nem lesz melléje ilyen ravioli, vagy ha lesz sajt, akkor mozzarella nem lesz. Huszonöt éves voltam, ma hatvan. Supplì – elôször visszatérve Rommából, hiába kerestem bármilyen szakácskönyvben, holott Rommában minden vendéglô elôtt hosszan olvastam a kirakott étlapot, de supplì? Fel sem tüntették, mint a szégyellni való cselédlányt, a család rokon lányát, aki felszolgálhat, de azért nem kell vele büszkélkedni. A legelegánsabbak még a bruschettát sem tüntették fel… a bruschettát, ami nélkül Rommában még elkezdeni sem érdemes! Természetes hát, hogy minél kevésbé lerobbant a vendéglô, annál kevésbé van az étlapján supplì. Leginkább az állóbüfékben biztos. Én meg azon éltem, supplìn. A Delfinóban a két maláj pincér már várt rám gúnyos mosollyal: az egyik át is akart verni, a másik felszólított, hogy mivel zárnak, gyorsan vonuljak hátra, a WC mellé, ott még megehetem… a minden esti supplìmat. Brokkoliról nem is hallottam, amíg a nyolcvanas években divatba nem jött Magyarországon. Akkor megszerettem, mint Szigligeten a töltött karalábét, pedig régebben hánytam tôle. A brokkolitól soha, bár egyszer azért kellett volna, amikor elsô feleségem – hazatérve a szeretôjétôl – nekem is brokkolit fôzött, és én jóízûen megettem. Egyetlen szakácskönyv becsüli meg a supplìt, hazánkfia dr. Lénárd ennek a szerzôje: a németül írt és Frankfurtban megjelent Rommai Konyha lapjain, brokkoli, cukkini, padlizsán és supplì. Álltam egyszer a Santa Cecilia elôtti téren: Romma Sparata, hirdette egy zárkózott kisvendéglô a sarkon. Annak kirakati étlapján láttam elôször: hogy supplì al telefono? Ez mi lehet? Gondolnánk, hogy mint a pizzáét, ennek is a hazaszállítását vállalják, supplì al telefono, csak az volt gyanús, de nagyon gyanús, hogy miért nincs pizza al telefono vagy gnocchi al telefono…? Rá nem jöttem volna, de Lénárd szakácskönyve ezt is megmondja. Kitalálhatatlan. (Mellesleg a supplìt nagyon másként írja le, mint ahogy most Rommában készítik.) Cseresznyepaprika és pomodorino. Ugyanaz a kettô? A Szent István háztól le lehet gyalog ereszkedni a Portuenséhez, ott felszállni a 48-as vagy 43-asra, és átvágva a Gianicolón meg a fél Trasteverén, eljutni fél Rómán át a Veneziáig. Valeria nôvér így magyarázta. A Portuensén ettem elôször cseresznyeparadicsomos pizzát. Nagyon ízlett. Végül a sarki újságárusnál vettem egy Porta Portesét, és a lakáshirdetéseket olvastam, épp annak a háznak a közelében, ahol kiszemeltem a késôbbi lakásomat. Rögtön tudtam, hogy ideköltözöm. A Santa Saba középkori templom közelébe, a Piazza Bramante kis piaca mellé. A tér sarkán ott egy kis bar, amelyben kétféle supplì kapható: nemcsak a szokott rizses, hanem kukoricadarás is: grocetto. A szót csak a legnagyobb szótárakban keressétek… vagy ott sem. Ady Acetosa Hévvel, a viterbói hévvel zakatoltam a híres savanyúvíz forrása felé 2003. június elején, napra pontosan kilencven évvel Ady Endre után. Dögmeleg volt a városban, még az itteni kora nyárhoz is szokatlanul nagy. Kísérôje, Elek Artúr memoárjaiban olvastam: „A Monte Marión át a Ponte Mollén keresztül az Acqua acetosa forrásáig [kocsiztunk]. Hiába idéztem ott Goethét és kínáltam Adyt a rómaiak népszerû savanyúvizével, a gyöngén szénsavas acqua acetosa-val, ô a kocsist borért küldte a szomszédos osteriába, és sárga frascatival köszöntötte föl a nemes ízû forrást.” A nemes ízû forrás nyomában, ujjongtam magamban. Körülöttem nem épp ujjongó arcok, fáradt, közönyös pofák. Annál a megállónál egyetlen lány száll le a vonatról, idegesen hátranéz a kihalt, világvégeszerû állomáson, és elindul. Sem állomásfônök, Bikácsy Gergely: Róma, nyílt város • 443 sem kutya, sem madár, a fôbe kólintó hôség csak. Canicula Maximissima. Megyek a lány után, hátha ô is a savanyúvízért jött. Körül sem néz, gyors léptekkel elhagyja a Stazione Acqua acetosát – és hamar eljut a közeli Piazza Acqua acetosához. Újabb remény – de itt is üres, bármely piazzához méltatlan, tetszhalott minden. Sunyi bódulat. Hirtelen eltûnik a szemem elôl. Hol lehet? Leszaladt egy lépcsôsoron a mélybe, és most ott hajlik-iszik egy díszes, bár elhanyagolt forráskútból. Hohó! Az acetosaforráshoz vezetô hûs leány! Úgy látom, antik utánzatú vízköpô kisebb szoborral. Megvárom, míg feljön, aztán óvatosan utánzom. A levezetô lépcsôsor két pihenôvel tagolt háromszor nyolc lépcsôfokból áll, és szinte gigantikus oltárszerû homlokzathoz vezet. Felirata szerint V. Pál fedezte fel az egészségnek hasznos forrást a Tor di Quinto közelében, de a díszes forráskutat késôbb VII. Sándor építtette (bizonyos Andreas Sacchival). Mint protestáns hím szarvas eredek a forráshoz. De ó, a hûs leány becsapott. Gusztustalanul és szokatlanul langyos ez a víz: nem savanyú, és sem enyhén, sem máshogy nem pezseg – csak fáradt-poshadtan langyos. Egész Rommában nem volt még szerencsém ilyen lottyadtsághoz. A kôbe vésett feliraton nyoma sincs az acetosa szónak, VII. Sándor pápai dicsôségrôl mond veretes szavakat. A vizet ki kell köpnöm. A poshadt vízhez vezetô lány eltûnt. Én meg ahelyett, hogy sárga frascati borért küldtem volna a kocsisomat, visszamentem a Flaminio pályaudvarra. Elôtte dúl a bóvlivásár, iszonytató lett a meleg. Semmi jobb dolgom az egész városban. Mint a Batthyány térrôl, úgy indulnak – itt félóránként – a vonatok. Hát akkor visszamegyek a Due Torrihoz, egy megállóval kijjebb, mint az Acqua acetosa-állomás. Ott zöldet, uszodát, hûs habokat ígér több Romma-értô is. Nézelôdöm odaérkezve. Az állomások neve a múlt ködébôl hívna elô valami homályba veszô régvoltat: Két Vártorony (Due Torri) ugyanúgy nincs, mint savanyúvízkutak a másik állomásnál. Egyetlen tornyot sem látok, de szemben a minipályaudvarral, a külsô Salaria úton, egy táblafelirat szerint nyolc kilométer kétszáz méterrel Romma központjától ott egy meredek domb, rajta tizenegy pínea. Tuboly öt éve tengerifenyônek mondta ezt a fajtát. Mondom most magamban: meredélydomb tengerifenyôkkel. Falusias, csendes táj: védô lombok, ember sehol, néptelen bukolika. Ösvény vezet fölfelé, az autóútra. A nagy rommai Mecset elé jutok. Modern épület. Szombat van, teljesen kihalt, minden kapuja és ajtaja belakatolva. A Mecset elôtti tértôl pár lépésre egy másik, annak neve Piazza Sergio Leone. Azt hiszem, egyetlen filmjében sincs mohamedán mecset. Visszamegyek az ösvényen. Most hirtelen két öregember kerül a képbe. Botorkálva haladnak. Házaspár lehet, de honnan bukkantak elô? Mennek, sôt valami pontos céllal mennek, mint az a lány az Acqua acetosa felé. Utánuk! Nyomukban most hatalmas föld alatti diszkontáruházba jutok. Körülbelül a tengerifenyôk alatt lehetek harminc méterrel. Nagyobb, mint bármelyik áruház bent a városban. Még roppant méretû elektromos kivetítô is fénylik. És ezen, a Due Torri Supermercato hatalmas reklám-vetítôvásznán egyszer csak Del Pierót, a Juventus gólkirályát látom. Szépfiús mosollyal egy üveg ásványvizet bont ki, vállán kismadár. „Én is kérek” – mondja a madár. Acqua minerale Uliveto – olvasom a zöld palack feliratát. Uliveto! Acqua di digestione! – csicsereg a kismadár Del Piero vállán. Madárlátta savanyúvíz Ady után kilencven évvel. Veszek egy palackkal: a néptelen kis állomás naptól forró padján ülve bámulom a meredélydombi tengerifenyôket, úgy iszom. Elég rossz. De legalább megtaláltam. Déltengerek 11-én, májusban, kora este végül megérkezett Rommába a hideghullám. Napok óta rémítgetett vele mindenki mindenkit, s közben senki nem akarta hinni. Amikor mégis megjött a már napok óta ígért nagy hideg, május 10. betelvén (mert mindig pontban május 11-én, kora este, napnyugtakor tör be Rommába az utolsó nagy hidegroham), a Nagy Házban lázas készülôdés kezdôdik. Délvidéken a hideg tavasz elcsúfítja a városokat. Legjobb ki sem menni az utcákra, ilyenkor gyorsan haza. Csak a német és japán turisták mászkálnak tovább zavartalanul. Mi szûkölve várunk a legrosszabbra, de sokáig semmit sem teszünk. Csak éjfél felé, amikor hatalmasra erôsödik a viharos hideg szél, mintha egészen addig nem akarnánk elhinni, mert nem akarjuk, hogy tavasz vége felé rárontson városunkra a hideg. Azóta is eszembe jut a kérdés, vajon a született rommaiak is húzzák-halasztják-e a májusi készülôdést, a nagy kondér forró vizeket, a gôzölést, a megelôzô melegkúrát? Avagy ôk már kora reggel gyakorlatiasan nekilátnak, biztosak lévén a menetrendben? Megszokták volna? Most lábak dobognak, bútort húzogatnak, húzzák-vonják a nagy kondérokat, minden csap egyszerre zubogni kezd, piros lámpák sípolva jelzik a kazánház ötszáz fokos felfûtését, gyorsan, gyorsabban, forró vizet vételezni, jeges kávé helyett rumos teákat inni, whiskyt inni, ma éjjel erôs széllel beáll a nagy hideg. Eusebio, aki tegnap még afrikai szelet simított ki hajából a Campón, forró homokot, most bekopog minden szobába: kezdôdik, kezdôdik… – mondja fogvacogva. Didergésriasztó. Rommában minden embernél ott van valahol a pulóver, pulóver nélkül csak turista mászkál, csupasz bôrû, vörhenyes német vagy norvég. Igazi rommai pulóver nélkül nem létezik, nem volt ilyen, és nem lesz. Láttam ôket huszonnyolc fok melegben pulóvert felhúzni estefelé: én is szokásommá tettem, sôt én dacosan harminc fokban is fázom, déli verôben, boldog rommai. The Scorpio Day. A házban ilyenkor elevenítették fel mindig a régi legendát, hogy Pasqualinának a fürdôkádjába skorpió mászott fel a lefolyóból, érthetôen, hiszen a hidegroham, jéghideg esôvel általában egy hét száraz forróság után tör Rommára mindig május közepén, és a nyárba bódult skorpiót a jeges esôvíz nyilván belesodorta a hálózatba, mások szerint a hideghullám elôl ô maga menekült oda. Pasqualina, mint mindenki, jól teleengedte bugyborékoló, izzó forró vízzel a kádat, már majdnem belevetette magát, és akkor látta meg a skorpiót a forró és hevült, nedves gôz lepte levegôn át, mint valami rejtett valóság homályos tükrében a régmúltat vagy a távoli jövôt… Ahogy közeledtek a hideg napok, egyre többet beszéltek Nápolyról. Kezdik a pizzával, hogy ha Margherita pizzát akarsz enni, csak Nápolyban edd. Erre rátromfolnak, hogy persze a Carbonarit is. Meg még a mozzarellásat. Errôl aztán a végére a legegyszerûbb ételhez jutnak, amit állva szokás enni a pultnál, a supplìhoz, hogy lehet abba nápolyi sajtot is tenni, akkor még jobb, és egyáltalán, minden étel jobb Nápolyban, de csak ott: ha bármily módon hazacipelnéd Rommába, elvesztené minden ízét, kidobhatnád. Mert persze Nápolyban azért melegebb van általában, de ott is történnek hideg tragédiák. Egyszer május elején be kellett volna fûteni, de a szén rég ismeretlen, fát hol vágjanak, a sziklás vagy homokos tengerparton nem nô fa, s ha nône is, nem lehet kivágni. Befûteni lehetetlen volt, ott mászkáltak az utcán kékülô ajakkal és kékülô ujjakkal, kesztyût meg sísapkát húzva, sziszegve, jajgatva, kínjukban idétlen mosollyal, dideregve a szélben. Bebújni akkor mégis a kemencés, fafûtéses pizzeriákba, az egyetlen meleg hely április végén, ahol fafûtéses kemencékben sütik a Pizza Margheritát… Sokat beszéltek Nápolyról. Rommában ilyenkor néha megrohanják a Tangheriákat, a tangóklubokat. Presszóba, bárba, kocsmába, pubba, sehova sem lehet menni, mert a hideg villámgyorsan beveszi magát, hidegebb, nyirkosabb van bent, mint a még így is friss utcákon – ahol azonban az erôs, hideg szél miatt bajos sétálni vagy mászkálni, törnek a fák, hullanak a cserepek. Fûtés nincs sehol, piszkosszürke újságlapok és takony áztatta papír zsebkendôk szállnak csapdosva a levegôben, süvít a hideg minden sikátorból és minden szélesebb úton. Ezért ostromolják meg valamelyik Tangheriát. Tangótanfolyam haladóknak. De épp a haladókhoz már nem engedik be a hideg menekültjeit, döngve húzzák le a redônyöket elôttük, nekik csak a kezdôtanfolyamok helyiségei maradnak, piszkosabb, gondozatlan, sivár tánctermek. Niccolò H., a nyolcvanhét éves író, mûfordító ilyenkor május 10. elôestéjén általában haldoklott: Severinát és Pasqualinát kérte halálos ágyához, vagy két ritkább vendéget, Borcsát és Valeriát. A szigorú Severinának most nem szaladt fel a szemöldöke rosszalló homlokráncolás közben: megértôen mosolygott. Mindenki tudta, hogy a rommai hidegben valóban meg lehet halni, az egyetlen nemes válasz amúgy is csak ez volna a májusi hideghullámra, és Niccolò méltó válaszra készült. Tengerkék szeme volt. Megfogta a kezüket: utolsó kívánsága ebben az életben az, mondta nyugodtan, hogy nézhesse ôket a forró fürdôkádban, amint fürdenek, s azt kéri még: az ô forróra hevült fürdô-törülközôjükbe csavarják, s ôk csavarják majd bele, Severina és Pasqualina vagy Borcsa és Valeria, amikor holtteteméért eljön a hullaszállító kocsi. A lányok hagyták, hogy simogassa a hajukat és az arcukat. Niccolò aztán elaludt. Vagy csak úgy tett. Hajnalban többen látták, amint egyedül pingpongozott az árkádos elôtérben: a falnak verte a labdát, úgy szervált, és a visszajött labdát vagy élesen lecsapta, vagy leheletfinoman ejtette. Az is szóba jött, hogy május közepén elmehetnénk valamerre Délnek. Csakhogy hamar kiderült, semelyik déli tájat nem érezzük igazán Délnek. Afrikából Marokkó volt a kedvenc jelölt, de csak a spanyolosok, franciások pártolták. Mint Rommában a legtöbben, inkább Argentínába vágytunk. A San Giovanni felé egyre-másra nyílnak a Tangheriák: divat lett tangótanfolyamra járni. Egyszer csak a Largo Argentinán, ahol már századszor, ahol mindennap járok, jövet-menet járok, megálltam legyökerezett lábbal: „az a cigány jósnô nem azt jósolta nekem a Ponte Sistón, hogy éveket fogok Argentínában tölteni? – nem hittem, és fél éve már itt vagyok az Argentinán”. Sokat töp- rengtem ezen, komolyan vegyem-e. Mindenesetre az Argentina Színház minden elôadására belógtam hátul, a mûvészbejárónál. Elôször nem értettem a fecskék hisztérikus, vad röpködését. Május 11. volt, a tetôteraszról figyeltük ezt a látványt. Tuboly nagy ebédet csinált, nyulat, rákpörköltet, ott állt a grappa nagy kövér palackokban, karcsúbb frascati, sôt Toscanából, Montefalconéból hozatott borok. Vijjogó, megvadult fecskék, elôször ôk érzik meg a hideg jövetelét… Délen a hideg tavasz hullafoltossá teszi a várost. Az embereken mindenhol kiütöttek e foltok, a hideg harapásai. A J–5 nevû új expresszbuszon angol nyugdíjasok agresszív csoportja összecsapott a néma japánok egy kisebb osztagával. „I don’t joke!” – ordította vérfagyasztóan egy kövérkés angol dédnagymama. A sofôr elfelejtette kikapcsolni a kánikulában, délelôtt elindított légkondicionálót. Az Argentinánál váratlanul a néma japánok kerültek fölénybe, lesodortak néhány angolt. „I don’t joke!” – kiáltotta megint az izmos dédnagymama, de már zuhant kifelé. Viszont a San Paolo Fuori le Mure elôtt, amikor a japánok már nem számítottak senkire, rajtuk ütöttek az amcsik. Két csoport zúdult felfelé baseballsapkában és ütôkkel hadonászva. Sivított a hideg szél, sötétedett. Tudod, milyen influenzajárvány volt tavaly Rommában? – mesélte Pasqualina. A San Camillóban a folyosón, sodronyágyakon hevertek a betegek. Engem egy postáslány és egy egyetemista közé fektettek. A postáslánynak kis keze és nagy lába volt. Nem tudom, félrebeszélt-e, de mindig a mély vízrôl, hogy tegyék fel a Bolerót, mert ô csak arra tud úszni. Nem egészen értettem, most sem értem. Megkérdezni nem tudtam, mert egyik reggel üres volt az ágya. Azt mondták, meggyógyult. A fecskék a fagyos jövôbe láttak, mi a tegnapba vágytunk, május 10-be, a hirtelen elmúló nyárba. El is neveztük a nyúlpecsenyés ebédet a nyár búcsúlakomájának, május 11-én, a hideg beállta elôtt pár órával. Jövôre mindenki ugyanitt. Utoljára maradtam a tetôteraszon, segíteni akartam Tubolynak a pakolásban: elôttem a télnek kapituláló védtelen Romma hatalmas okker házaival, piros tetôivel, szürke kupoláival. Az udvaron egy vad szélben tántorgó férfi meg egy nô sodronyágyat cipelt a kazánház folyosójára: néhány napig ott virrasztanak majd. Sokan irgalomért könyörögtek, amikor a szélvihar legnagyobb lökései elkezdôdtek, mások petróleumlámpa fényénél kártyáztak. Egyszer én is pingpongoztam Niccolò H.-val, az idôs firenzei íróval, akinek északi-tengerien kék szeme volt. „Még egy lélekmelegítô partit a Hideg Erô ellen?” – kérdezte mosolyogva, és szervált. Sohasem tudtam meg, hogy vajon szándékosan mondta így, és talán a Celeste Azzuri bandákra is gondolt, vagy csak véletlenül, a „hideg esô” helyett… A Vatikán ôre Stendhal idejében a Vatikán fôkönyvtárosa a spanyol eredetû Msr. Majo. Úgy kell szólítani: Monsignore. Felvette a „Vatikán ôre” címet. Az ô ükapja „találta fel” a palimpszesztkutatásokat. Stendhal maró gúnnyal beszél a palimpszesztrôl, mint hallatlanul felesleges ostobaságról. „Msr. Majo a világ legbarátságtalanabb könyvtárosa, a legártatlanabb kéziratok, pl. egy Vergilius használatát is megtagadja az embertôl. Oly buzgalommal szegül ellene a világosság terjedésének, hogy elôbb-utóbb bíboros lesz belôle.” „Szép férfi”… jegyzi meg. Kis logikai ugrással: érdekes, a szókimondó és szabad Stendhal három itáliai útikönyvében egy mukkot nem ír a homoszexuálisokról. Gróf, herceg, fôpap, mindig arisztokratákkal beszélget, Balzackal vetélkedne sznobériában, s gróf, herceg, báró és fôpap nem lehet buzi? Értem én, hogy Michelangelóról szólván boltozatos butaság ennek túltaglalása. Bár néha bosszankodom meztelen férfiseggeinek komor szépsége miatt – én is meginteném, ki errôl fecseg, hisz Michelangelo életmûvének nem ez a lényege, nem a homoszexualitás –, de hát kevés Michelangelo akad Itáliában. Stendhal minden emberire, minden különösre, minden másságra éles szemmel figyel. Ilyenkor mégis a szokás és illem rabja maradt. Egyik ifjú regényhôsének titka például nincs kimondva, csak sejteni lehet, hogy Armance impotens. Msr. Majo barátságtalan könyvtáros és szép férfi tehát. Ükapja mikor élhetett? A vatikáni könyvtárat jól feldúlták 1527-ben a német és francia zsoldosok, tán akkor? Cellini Önéletrajzában a legjobb lapok az ostrom lapjai, de a könyvtár felprédálásáról, általában semmiféle könyvtárról mukkot sem ír. Ezért Cellini. Titkos álmomban dédelgetem egy borgesi regény ötletét: magyar humanista az 1527- es Vatikánban. Tizenkét éve maradt kint, Bakócz Tamás kíséretének tagjaként. Tudós könyvtáros lesz. A pápa ôt tünteti ki elôször a „Vatikán ôre” címmel. Nagy feladatai vannak. Egy fóliáns útmutatása szerint Claudius császár elveszett Tyrrenica címû történeti mûvének nyomára bukkan. A Tyrrenica az etruszkok történetét beszélte el. A tudomány akkor is, ma is úgy tudja: elveszett, megsemmisült, valószínûleg a longobárdok elsô, legszörnyûbb pusztításakor. A Vatikán magyar ôre úgy sejti a fóliáns nyomán, hogy Nero beomlott Aranypalotája valamelyik üregében keresendô. A Domus Aurea maradványait csak több mint száz év múltán fedezik majd fel, akkor Raffaello és Michelangelo is lebotorkál a romok közé. De ô, a magyar fôkönyvtáros már ekkor tudja. Csakhogy elérkezik 1527, amikor a német zsoldoshadsereg felprédálja Rommát. És mit csinál ez a magyar pap a város kifosztása idején: errôl szólna a Borges-regény. Nem találja meg Claudius elveszett Tyrrenica címû könyvét. Neki kell megírnia a Tyrrenicát. Signora Vizaví Ombretta Fumagalli Carulli születésnapja, szemben a szobám ablakával. Mozi az éjben, kivilágított ablakok. Állítólag a baloldali kormány egészségügyi államtitkár-helyettese, és most szinte azt ünneplik, elôre, hogy a választási vereség után mehet vissza az egyetemre tanítani, nem lesz többé államtitkár-helyettes. A Vatikáni Rádió cesenai adótornyai káros sugárzásának vizsgálatát bízták rá. Valami tudományos kutatócsoportot kellett alakítani, de a csoport nehezen alakult, még nehezebben dolgozott. Cesenában véletlenül én is jártam, utólag derült ki, mégis volt valami értelme ’98 ôszén a balul sikerült viterbói utamnak. Onnan indult az a gimnazistavonat Viterbóba, ott álldogáltam ôszies idôben a kihalt állomáson, és figyeltem a lezárt katonai területre intô táblákat: most nagy a gyanúm, hogy ezen a területen voltak a sugárzótornyok. „Uram, szabadíts meg a Vatikáni Rádiótól” – ismert vicc volt akkoriban. Ablakomból elnéztem a születésnapi ünnepséget. A vendégek olyanok, mint a pesti negyvenes értelmiségiek. Nem volt nehéz kitalálnom ôket, ki miféle. Néztem a társaságot. Elôször is biztosra kellett mennem: ki az ünnepelt. Mindenben kételkedni: még Signora Fumagalliban is: hátha csak szívélyes házigazda, és mást ünnepelnek. Signora Vizaví tehát a vesztes választás elôestéjén hatalmas születésnapi bulit tartott. Mint egy Moretti-film nagyjelenete. Fôszereplônek egy szürke szakállas pasi látszott, aki körül vetésforgó módon cserélôdnek a nôk: eléje járulnak, majd ô mintha intellektuális áldással elbocsátaná ôket. Éjfélkor torta. Osztott képmezô, dupla vászon: látom a konyhát is, viszont ôk ott, a szobaiak és konyhaiak nem látják egymást. Olyan, mint egy magyar értelmiségi születésnapi buli. Ahol senki sem mond „szülinapot”, mint ahogy kovi ubit sem. Vagy újabban már ôk is, ilyen környezetben is mondanak? Kivilágított ablakaiból ismertem már a háziasszonyt: Signora Vizaví tévéjén néztem napokig a választási kampányt – saját szobámból. Hang nélkül, csak a képpel tanulságosabb volt: Bruno Vespa vitamûsora. Egyik este láttam már az újkommunista Bertinottit és raccsolótársát: az viszont a vitamûsor szellemében jobboldali jelölt, ezért ültették össze a két raccsolót. Ma este maga Berlusconi: sima-ráncos arca, Európa-bajnok mûfogsora, égszínkék nyakkendôje meg a jól szabott középkék öltöny. Mintha az Azzuri Celesti futballklub tulajdonosa volna, és nem a piros-fekete AC Milané. Fiatalos, arányos, jó alakú törpe; amit mond, elég primitív, és demagóg, ahogy mondja: csak picit demagóg, inkább meggyôzô. Én most jobban, élesebben, mélyebben ismerhetem meg, röntgenszerû átvilágításban: mert csak némán látom, és szövegét, hangját nem hallom. Figyelem: ritka alkalom belelátni a felszín mögé. A jövô megkezdôdött: ô teremti meg, és ô is azzá válik. Ô ma a legkorszerûbb. Mellette a gondolkodót játszó baloldali daliás Rutelli nem meggyôzô. Mégpedig nem is azért, mert ô meg kulturált közhelyeket mond: fogalmam sincs, miért… Signora Vizaví minden este westernt is néz, meg mindig visszakapcsol az olasz Derrickre. (Olaszul már-már önparódia, néma olaszul közömbös.) Én akkor ugrottam igazán, amikor a RAI 2-re vagy a RAI 3-ra kapcsolt, ami nekem eddig hiánycikk volt, Pesten nem tudom fogni. De a Signora, állítólag a Sapienza tanárnôje csak ízlelgette a mûsorokat. Csipetnyi Derrick, csipetnyi western. A „Porta a Porta” minden adását végignézte persze, én tehát alaposan megfigyelhettem a politikuspofákat, volt, aki még így is raccsolt, hang nélkül. A Signora leginkább filmek közé váltott, és oda-vissza („csapjunk a filmek közé”), távkapcsolójáték. Meg néha kiment a konyhába, otthagyta politikusait, azalatt csak én néztem az ô tévéjét. Ha nélküle néztem, leselkedéssel telinek tûnt – ha vele együtt, békés éjszakai programnak. A választás éjszakáján nem volt otthon, sötétek maradtak az ablakai – de egy nappal elôtte, mint mondom, születésnapot tartott, és abba lestem bele. Boldog mazochistáknak látszottak. Elégedettek, mert biztosak a saját másnapi vereségükben. Kicsit otthon éreztem magam, magunk között voltunk: Párizsban soha nem találkoztam hasonló alakokkal. Párizsban az értelmiségiek hisztérikusan nézik a politikai mûsorokat. Röhögésükkel még inkább bevallják, hogy zsigerbôl érdeklôdnek a politika iránt, mint nálunk a kispolgárok. Signora Fumetti, ha eljönne Pestre, engem látna hasonmásaként. Egymás virtuális vizavíjaként közönyösen nézzük az állami tévét. Mindenki utálja a saját országát, mondja jogosan Cioran. „Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencse!” – kiáltott fel Fejtô Ferenccel megismerkedve. Nekem ilyen szerencsém nem volt, de utálatomat mindig tisztán tartottam. Én a magyarokból csak Arany Jánost szeretem, meg a házmester kislányát, de ôt is csak nyolcéves koráig, mert akkor válik a szokott pimasszá. Én a magyarokból csak a nyelvüket szeretem, mint az anyámat, és nem az országukat. Forróság van ott nyáron, száraz és poros, télen meg fekete-hideg. Én a magyarokból csak Kosztolányit szeretem, meg a Hamletet magyarul, és a Balaton északi partját, de csak akkor, ha nincs vérszopó szúnyog. A képzeletbeli Nanni Moretti-film éjjel egy felé véget ért, becsukódtak a spaletták. Nemsokára vereségre virrad, szép tavaszi nap. Mindegy nekem – mondtam magamban –, mindegy, legyen az ô bajuk. Abban bízom, hogy a signorát ünnepelték, és nem a szürke szakállas figurát, aki én is lehetnék. Ház a Trilussán Nagyon sokat bámultam azt a házat ott a rakparton. A Ponte Sisto másik oldalán áll, a hídról nézve rögtön balra, kicsit különválva a Trilussa tértôl. Mintha magassága révén vezérház akart volna lenni, de aztán a tér megsüllyedt, ezért a ház enyhén a rakpart felé csúszott, elfelé a tértôl… Nem, ô semmiképpen nem akart a Trastevere bejáratánál állni, s ha már mégis ott áll, hát dacosan vállalja a különbözôségét: ô nem pittoreszk, nem középkori, nem barokk és nem romantikus, legkevésbé varázsos: ô szürkésbarna és jellegtelenül nagyvárosi. Ezt a házat soha nem fényképezik a turisták. A Ponte Sistót 1999-ben átépítették. Én még patkányt is láttam futni rajta az építkezés alatt; lehet, hogy most is átfut néha. Amikor a koldusok ebédszünetet tartottak, én lépésekkel lemértem a Ponte Sistót, pontos és komoly eredménnyel. Hat méter széles a híd, és huszonkét sor vékony vörös téglából áll a két korlátfala. Az átépítés elôtt vasrács oldalfala volt, én azt szoktam meg. Lungotevere Raffaello Sanzi, n. 1: ez az a ház. Szembôl négyszintes épületnek látszik, a látvány azonban csalóka. Nagy magasföldszint, majd két magas emelet, plusz a tetôterasz. A tetôterasz azonban a harmadik emelet négy sarkára szorul vissza (szembôl nézve természetesen csak két sarkot látok), mégis én mindig úgy láttam, itt már az emelet csupán vendég, melyet a tetôterasz barátilag befogadott. Az is lehet, hogy késôbb építették rá: valamivel alacsonyabb, és láthatóan más stílusú – mondanám, ha az egész épületnek volna valami stílusa. A tetôteraszi emeleten vékony rácsos, hosszú erkély húzódik, mögötte öt, kékséget tükrözô ablakkal. Az ablakok szemmel láthatóan másmilyenek, mint az alanti emeletek ablakai: ezek kicsit karcsúbbak, fönt félkör alakúak. A középsô közülük ajtó-ablak, belülrôl rányitható a vékony rácsos hosszú erkélyre, de a másik négy is mély kivágatú. Kékséget talán azért is sugároznak, nemcsak a felsô emelet szemhatárjogán, hanem mert kékeszöld redônyei vannak, a lenti ablakoknak meg mindenütt a szokott piszkos olajzöld redônyei. Ez a részemelet a tetôterasz felét foglalja el, középre igazítva. Vagyis egynegyed terasz balra, középen a félrésznyi emelet, majd megint egynegyed terasz jobbra. Az egész ház csak szembôl nézve ilyen egyszerûen leírható: ha jobbról, a Trilussa felôl vizsgálod a házat, minden másképpen van. A Trilussára kerülve, a szemlélôtôl balra esik a ház, és mivel a tér lejt, az addigi magasföldszint válik az elsô emeletté. Ebben semmi különös nincs, érdekesebbé akkor lesz, ha kicsit megkerülöd a házat, vagyis mintha elindulnál a Trilussától be a Trastevere mélyére. Eljutsz a ház rakparthoz viszonyított hátsó részére. Itt, ha felnézel, az a meglepetés ér, hogy a tetôterasz addigra érteni vélt szerkezetét most már egyáltalán nem érted. (Annál kevésbé, mert mélyebbre kerültél, és nem hátrálhatsz a szûk utcán, hogy jól felláss: innen csak töredékek, tetômozaikok.) Az a bizonyos vékony rácsos pótemelet az üresen hagyott lapos tetôterasznegyedek kihagyásával végig folytatódik, itt hátul nem öt, de három félköríves, magas ablakkal – ezzel semmi baj. Azzal van baj, hogy a ráépítettnek vélt, arányosan alacsonyabb emelet fölött, hátul, bent a ház tetejének mély-közepében kiemelkedik még egy (ráépített?) pótemelet, zöld növényes, kis rácsos póttetôterasszal, no de még e fölött is egy újabb, immár második emelkedvény – ezt már nem lehet innen nézve, végképp nem lehet kideríteni, mi a csoda: bámészkodsz, és elindulhatsz, rejtélyzaklatottan, be a Trastevere belsejébe. A rút és szürke nagy ház tetején tehát Moebius-szalagosan és abszurdan egymásra épített újabb és újabb pótemeletecskék, újabb és újabb – egyre kisebbnek látszó – virágokkal, növényekkel teli pót-tetôteraszocskákkal… Innen, a Trilussáról és fôleg a Trilussa mögül ez a ház nagyon is csábító, jó volna a tetôemelvényezetének rejtélyes teraszainál és kiemelkedéseiben élni. A ház a rakpartról és szemben állva vele riasztó. Irtózatos autó- és buszforgalom zúdul a Lungotevere Raffaello Sanzin. Amikor a 23-as buszra vártam, volt idôm jól megnézni ennek a szomorú háznak minden sötétlô szürkeségét. Innen az ember soha nem a tetôteraszt nézi. A földszintje és felkomorló alagsori rácsablakai a nyomasztók. Az alagsori rácsablakokból ugyanis lámpafény világlik, laknak ott, és fénylô nyári napon is lámpa mellett laknak. A buszmegálló a Trilussával ellenkezô részén áll a háznak. Az ideesô oldalon már vastag rácsok védik a magasföldszinti ablakokat (melyek viszont itt, e kis tér emelkedése miatt földszintté válnak). Börtönföldszintté – nincs jobb szavam. Amikor szemben állok a házzal, a kapuval szemben, akkor ijedten látom, hogy nyilván a tömény benzin- és dízelolajfüst meg a pokolbélien dörgô, rozsdásan vagy fémacélosan zúgó motorzaj miatt eresztették le a földszinti lakások redônyeit – nyár, délelôtt tizenegy óra –, és mögöttük ég a lámpa. Lakhatatlan, fulladoznék, lakhatatlan. Villanylámpaarcok bújnak meg bennük. Alatta (inkább mellette) Romma legnagyobb forgalma, szüntelen, bömbölô áradás. A buszmegálló mögötti kis tér-sikátor nem olyan sötét, mint a bejárati front. A terecske fénynek ad helyet. A lejtés révén távlatosabban látszik a ház földszintje: ugyanolyan nagy, rácsos ablak itt is. Ez legalább lélegzik már? Ha ugyanis – mint itt – kicsit magasabbra kerül, ha nincs akkora forgalom: békés, lakható földszint is lehetne. Ide ferdén a napsugár is eljut. De a ház fôbejáratánál, a rakpart forgalma fölött fél méterrel: ott dúl a sötét félhomály, és emberek élnek benne. Kovácsoltvas kapuja van a háznak, de látni, nem régi vagy nemesen ódon: utóbb szerelték fel. Láttam embereket bemenni, reméltem, csak eltévedtek, és mindjárt kijönnek, de nem mind jött ki: laknak a házban! Kapucsengô-táblácskák: Anversa – Ferretti – Caldani – Spigarelli – De Rhoden – Colonne – Quaroni – Bianchi – Studio Medico Valenti – néhány cégrövidítés. Úgy képzelem, De Rhoden és Spigarelli lakik az alag- sorban. De Rhoden egy Jacques Tati-, egy Hulot úrszerû nagyon magas, merev járású sovány öregember, Hollandiából került ide, maga sem tudja, miért és hogyan. Signora Spigarelli egy gonosz boszorkány: ô zárta rá a fekete füstös alagsori sorsot De Rhodenre szemmel veréssel. Várom a 23-as buszt. Nyilván jó drága itt a lakás, a kiemelt belvárosi, városközponti hely miatt, hogy: Trilussa! hogy: Ponte Sisto! Arany Romma! – sikoltotta az ifjú De Rhoden, mikor lehetôsége nyílott ide beköltözni. Irigyelt helyû méregdrága lakása persze a ház setét, benzintôl fullasztó fekete földszintjén, lakhatatlan és eladhatatlan. Hatalmas ára van a nappal is villanylámpás félalagsornak. Nincs már senki sem Hollandiában, sem a világon, aki megvenné tôle. Lakhatatlan. A nagy, vastag védôrácsok az ablakon, a piszkoszöld spaletták nem tudják, milyen drága az áruk, és milyen feleslegesen drága. Már a hajnal is sötét, amikor bôgve felárad a forgalom. A házon a Lungotevere Sanzi felirat. Ez adja nemességét és értékét. Meg mindenféle táblahely. Meg szögek. Belövések, lövésnyomok itt nincsenek, mint Pesten – vannak meghatározhatatlan nyomok, szögek, kampók, a vakolat sötétebb és halványabb foltjai, hogy voltak itt is nagy megviselések. Én legelôször még piszkosabbnak, elfeketültnek láttam ezt a nagy házat, most valakinek megmutattam, és azt mondta: „jó kis ház”. Földbe gyökerezett a lábam, alig tudtam elmenni aznap a Piramishoz. A Ponte Sisto felújítása után a másik oldalon rávésték a hídfôre (tán a régi szöveget, de most így): XYSTUS IIII PONTIFEX 1490. Magyarul: IV. Sixtus. Akkor miért volt XYSTUS, és miért IIII? Akkor még így írták? Kézirattárban ellenôrizni: ki teszi meg? Ki és miért? Ôk ellenôrizték, a hídra vésôk? Álmodtam ezt a rút házat a hozzá tartozó kincshíddal együtt? Fikció volna itt minden? Megint kezdem a tetôterasszal. Ebben ugyan semmi különös nem volna, de mégis van. A ház harmadik emelete fölött a tetôterasz: vastag periszkóp, ha akarom. Falusi cselédszoba, ha akarom. Nagypolgári kéjlak kéjkilátója, ha annak akarom. Kettô, három vagy négy pálmasarok, nehéz tisztán látni: az egész terasz csonkult a ráépítéstôl, nem szabályos, összevissza elrajzolt téragyalmány. A vastag, lomha periszkópként kiemelkedô lakás mégsem padláslakás, mert nem pótlás vagy függelék, eszerint mégsem ráépítés, de ugyanolyan minôségû és rangú, mint a ház többi lakása. Emiatt aztán nem négy fenyô- vagy pálmasarok van a tetôn, hanem három, sôt tán csak kettô, hiszen minden szögbôl valahogy másképp látszanak, sehonnan sem szimmetrikusnak vagy mértanilag szabályos háromszögnek, hanem görbén szabálytalannak. Mint egy meggörbült lélegzet a lihegô zajban. A tetôterasz látszik pálmazöld virágsarkaival a padláslakás függelékének, ezért nem is nevezhetô padláslakásnak – viszont a tetôterasz sem nevezhetô igazi tetôterasznak, hiszen társbérlôje vagy inkább albérlôje a padlásnak, amit neveznénk inkább, nyilván pontosabban azúrlakásnak a nyílt égbolt alatt. Miért, hogy a tetôteraszon egyszer sem láttam lakót? Senki nem ült ki hanyag boldogsággal, mindig csak a gôgösen kék karcsú ablakok… Érlelnem kell még a látványt, addig nem mondhatok végsô véleményt. Más sem járta még körbe a házat, a Trilussa mögül nem is tudná látni a tetejét: olyan, mint a Hold másik fele vagy inkább valami pokoli forró, mérgesen füstölgô, zajban felejtett bolygó nem látható másik fele. Itt lakni maga a sötét-büdös, forrón harsogó gázbugyborékos földi pokol, ahol villany kell nappal is, ahol félig lehúzva a redôny, lakhatatlan szobák – mégis, megfizethetet- lenül drága, ha valaki megvenné. Szakértôknek, szociológusoknak, érték és ár arányszámítóinak kutatási aranybánya lenne, ehelyett figyelemre sem méltatják… csak én. Itt áll füstben és zajban, megmérgezetten, halódón, súlyosan, de még erôben, csúf harapásra is készen. Ötszázmillió líráért megkaphatnám örökbe a setét, földszinti szmogbarlang zajlakást, a mediterrán setétség birodalmát. Jó: négyszázmillióért, mondjuk. Alulról kikukucskálva, retkes rácsaim közül bámulhatnám a füsttôl feketedô platánokat. Börtön-hulla, északi halottak, szmogbarlang mocsadék. A Ponte Sisto rácsai. Boldogan bámulom a patkányt. Holnap kora este bekéredzkedem De Rhoden úr alagsorába, itt akarok élni. Harapós Nyolcas Buszokról szólok. A szaleziánus Sacro Cuorébôl kellett átköltöznöm az Accademiára egy június eleji vasárnap reggel. Sokáig ácsorogtam a buszmegállóban a Termininél, aztán találomra felszálltam az elôször érkezô járatra. A 287-es volt talán. Fel, egész északra, túlfutott a városfalakon, robogott valami vékony kis folyó mentén, régies híd látszott a zöldben, már vidéken jártunk, ez a Monti Parioli. Még egy erkélyes, modern épületû kis szállodát is láttam a zöldben, angol zászló volt kitûzve rá, erkélyén angolfélék: vajon mi az elônye itt lakni a csenden kívül? Jó levegô van máshol is, még a Termini-közeli Diocletianus Termái mögött, egy kis zsákutcában eldugott Hotel Paviában, amelyre azért is emlékszem, mert repkény futotta be, és mert egyik rommai utam elôtt azt álmodtam, hogy valaki énekel az agyamban monotonul zsolozsmázó kislányhangon: „Padania, Pavia – Padania, Pavia.” Fogalmam sem volt, mit jelent a primitív mondóka és dallam, hisz még Padovába sem vágytam igazán, nemhogy Paviába, ahol egyébként bizonyos Tommaso Kemény magyar nyelvet tanít. (Késôbb rájöttem, hogy Árpád korabeli ôsmotívum köszönt vissza. Pavia ezer éve tartományi székhely volt, hatalmas jövô elôtt álló város. A kalandozó magyarok kétszer felégették, lakosait mind egy szálig lemészárolták: így aztán a közeli Milano, e jelentéktelen porfészek kezdett fejlôdni, s lett, amivé lett, Pavia rovására. Ôsmagyart álmodtam.) Vissza a 82-essel jöttem: Eritrea–Trieste–Fiume–Villa Borghese (városrészek földrajzórája), ott végre várt a 116-os a végállomáson („Via Veneto felsô”) – szemben vele a négycsillagos Hotel Majestic. Késôbb Szigligeten találkoztam egy kis könyvkiadó irodalmi vezetôjével, aki nyolc éve ott lakott, és Lollobrigidával „tárgyalt” az exfilmsztár fotóalbumának magyar kiadásáról. Mentôápoló, bárénekes, segédszínész, rendezô, volt e férfiú szinte minden. A Lollo-fotóskönyv mégsem jelent meg. Könyvkiadó-szakembert alig ismerek. Az Európa Kiadó fordítónô-szerkesztôjét, M. G.-t mondjuk igen, akinek hálával tartozom, mert 1986-os rommai utam ötletét neki köszönhetem, azt, hogy „elindított az úton”, de ô, amennyire tudom, nem tárgyalt soha négycsillagos hotelben Lollobrigidával. Bajban lennék, ha efféle tárgyalást filmre kéne vennem. Folytatom inkább azzal, hogy nem nagyon szeretem ezt a Via Venetót, az ötvenes– hatvanas évek fellinis-flaianós és filmes-zsurnaliszta fôvárosát. Nem szeretnék Ady egykori szállójában lakni, sem az Imperial, sem a Majestic, sem az Excelsior nem vonz, én inkább az Aventinón szeretnék lakni, ha már luxusban muszáj: van ott is, de sok- kal gusztusosabb és kisebb – és onnan hamarabb lejutnék saját negyedembe, a piszkos Testaccióra, ahol Ady nem járt, és Fellini is csak vendégként… Volt idôm töprengeni, a kis 116-os villanybusz sokára indult. Hét ülôhelyén hét korán kelô idôs német turista ült, én meg addigra már megjártam a messzi Monti Pariolit, hegyek, völgyek, kis folyó, túl a városfalon. Busszal bejárni Rommát világlón logikus terv, de csalóka eredménnyel jár. A buszok eszelôs rohanás közben borzalmasan ráznak, görcsösen kapaszkodni kell, ülôhely nincs sok a régebbi típusokon. Ha régebbi is, nem azért ráz, mint hittem eleinte, mert elavult „fakarusz” volna, hanem mert városon belül gyakran macskaköveken szalad, s ha mégsem: egészen szokatlan sebességgel, robog vagy hetven-nyolcvannal is, ha tud. Belvárosban hirtelen gyorsulnak, nagyot ugranak, aztán dobálják magukat gonoszul a macskaköveken. Érdemes utána gyalog végigmenni a már ismertnek hitt buszutakon: fel nem ismered. Busszal mentem, át a Bologna negyeden a Falakon Kívüli Szent Ágnes-templomba. Maradt utána idôm, vissza tehát gyalog a Piazza Bolognáig. Rá nem ismertem ugyanarra az útra. Szembegyalogoltam például egy óriás méretû Piave- szobor mögött (s tovább) húzódó laktanyával. Az hol lehetett a buszról nézve? Két buszmegállónál hosszabb bakalaktanya volt: elrémítô méretekkel. A Via Veneto nem macskaköves, hanem tükörsima beton. Suhan a busz, nem ráz, mégis csak villanásnyira, suhanásnyira láttam – jól vagy nem jól? –, hogy a kanyarban hiányzik a Fellini-mellszobor a falnál, hûlt helyét láttam a kis talapzaton: higgyem, hogy ellopták? Én a Piramis-villamosba szerettem bele, a buszokkal meg nem békülhettem. Egy volt csak barát. Barátomnak érzem a 23-as buszt, hiszen még sohasem csapott be, és néha kellemes meglepetést okozott. Rázni ô is szokott, de minél jobban ismerjük egymást, annál bölcsôsebben. Egy nyári estén már majdnem a Zsinagóga elôtt, valamely feltételes megállóban vártam rá, hogy vigyen vissza az Accademiához. Jöttek nagy suhanással más buszok, ritkán. Nem intettem le ôket, kivilágított, gôgös, isten tudja, hányasok, ti nem kellettetek. Késôbb derült ki, mindegyik oda vitt volna, én meg jól elkéstem egy történész fôakadémikus nagy elôadásáról, de nem bántam meg: az utolsó kocsijával vitt haza a 23-as. Vele megy az ember a Piramishoz, a Testaccióra, az Ostiensére, sokfelé. Ritkább útvonal, de ismerek valakit, aki ellenkezô irányba elindulva, a Vatikánig jutott el vele. Állítólag létezett másvalaki, az meg a Stadio Olimpicóba indult vele, és egészen a közelébe jutott már a stadionnak, de oly váratlanul érte a szerencse, hogy átszállni már nem bírt, úgy remegett a lába: gyalog vánszorgott haza. A 23-as annak, aki bízik benne, mindig megérkezik. Ezt nagyon fontos tudni Rommában. A 23-as a folyópart autóbusza, a rakpartok nyargonca, ledobja, aki bizonytalan, célhoz juttatja, aki félve is bizodalmas. Nem nagy, nem transzcendens, nem világmegváltó, nem korszaknyitó, csak egy megbízható gyors buszjárat. A Szent István Házba is busszal lehet eljutni. Néhányan az Argentina végállomástól elmennek a Nyolcas másik végállomásáig, és ott várnak félórákat a 287-es buszra, amely átkujtorog Romma bal parti dombjain, a Gianicolón és a Monteverdén, majd elviszi utasát a messze házig. Ez különösen téli estéken szomorító vállalkozás. Ennek alváltozata, ha az Argentinától vagy a Veneziától H busszal mész ugyanoda, és ugyanúgy vársz átszállásra. Gyenge dolog. A haladók a Via Giulia legvégén egy mini buszvégállomáson kezdik a menetet: ott várnak, és ez nem a legrosszabb hely, város közepe, szemben a Radikális Párt egykori székházával – majd beülnek az üres buszra, arra a bizonyos 287-esre, és városnézô turistaként vitetik magukat. Át a Gianicolón és részben a Trasteverén, Villa Sciarra, sôt a Villa Doria egy részét érintve, a fél Monteverde útba esik ekkor, de kuszán, összevissza kanyarogva, lódulva és lassulva, tájat felkínálva meg tájat átugorgatva. Csalóka utazás, hazudhatod önmagadnak, hogy ismered a negyedet, az utat, nagyon figyeltél, huszadszor se látsz többet, mint elôször, hiába figyelsz, nem tudsz semmit. Ha leszállsz, és két-három buszmegállót gyalogolsz, érdekes felismeréseid lesznek: a kis utcákon a busz útvonala többször megfordul, visszakanyarodik, eltér saját irányától, annyira, hogy elvesztheted a busz egész vonalát, és egy másik megállónál vársz egy másik Monteverde-buszra; afféle álságos iker, majdnem azonos útvonal, de ravaszul másik végállomással. Jó lesz vigyázni. A „J” gyorsbuszokat nemrég telepítették be. Izmos, zöld párducok, idegenek még a városban, keresgélik önmagukat. Tán mindenre képesek, adottságaikat senki sem tagadja. Erô, izom, gyorsaság és felszerelés, kaptak belôlük, mindent kaptak a Teremtôtôl. Észt talán kevésbé. Konzultálhatnának a H gyorsbusszal, de azt sem tudják, hogy hasonlítanak a megfontolt és ritkán lóduló H-hoz, pedig H hamar belesimult a város életébe, nem sok vizet zavar, de még senki sem szidta, igaz, nem is dicsérik – a J buszok viszont félelmet keltenek. Végre már a villamosról! „Az ATAC narancssárga színû római villamosa” – a régi járgánynak ott van minden útikönyvben a fényképe. Illett az okker házakhoz. A narancssárga, ódon típusú villamoskocsik sajnos fogyóban vannak. Az okker legyôzhetetlen Rommában, de a régies narancssárga defenzívába szorult. Az új sztár, a Harapós Nyolcas olajzöld vértezetben diadalmas. Azt mondják, Európa-bajnokságért is versenybe szállhat. Sokkal jobb, mint a düsseldorfi. A 8-asnak története van, históriája van, aurája, mégpedig hamar nôtt hírneve. Ez a 8- as a pesti „stukának”, a 61-esnek valami nagyon távoli rokona, ha a 61-es mondjuk a Margit híd budai hídfôjénél indulna a Moszkva téren át a Körtérre (mert kell a híd a 8-as megértéséhez és hangulatához, persze Rommára vetítve), átmegy a Garibaldi hídon, anélkül semmi értelme nem volna. A 8-asnak története van, mert egyszer, a nyolcvanas évek elején talán meghalt, eltemették, archaikus emlék a gaz benôtte síneivel. Csak az évszázad végén támadt fel, ’97 ôszén már megint szaladt. De csúnyán rácsengetett a nosztalgikusokra (igen, így hívják a régi Romma villamos- és buszhálózatának emlékezôit). Hirtelenében ugyanis a Nyolcas lett Romma legmodernebb villamosa, olajzöld színû és félemeletes, nem szólva arról, hogy légkondicionált (e szótól elszörnyedt már néhány érzékeny kebel; én is utálom bizony, de használom). A Piramis-villamost még a régi sárga kocsikkal, de a Nyolcast már átalakítva, olajzölden, harapósan ismertem meg, és szálltam fel rá – tartok tôle, de nem utálom. Egy ideig még szerettem is, bár ô nem vágyik szeretetre. Profi élsportoló, haragos energiagóc. Nem tudom, ôt szerettem-e vagy inkább ahova vitt, a végállomását, meg a tájat, amin átfutott, át a Trasteverén, a Monteverde alatt elzúgva, a Trastevere pályaudvarnál fürge és határozott kanyarodással túl a Monteverdére. Ahol most fut, igazán neve sincs ennek a negyednek, Portuensis, talán: fut kicsit emelkedve. Egyre zöldebb lett a fû körülötte, és egyszer csak már a villamossínek között is magas, frissen kaszált fû hullámzik. Akkor leszálltam, a frissen kaszált fû levegôje a szélben, a sín alig látszott, és körülöttem, a sínek között is csak a fû, ahogy susog és hajladozik. Levettem a cipômet és a zoknit, mezítláb jártam a villamossínek között Romma egyik forgalmas útvonalán, harmatos mezôn. Harapni is szokott az olajzöld Nyolcas. Minden évben halálra harap két-három embert, s évente egyszer a sínrôl is leugrik. A Nyolcasnak külön havilapja van: elemzésekkel, táblázatokkal, szerencsejóslatokkal, intelmekkel. Végállomásán a Nyolcas induláskor ötöt sípol, mindig ötöt: négy rövidet, egy hosszút, és akkor máris csukódnak az ajtók. Tapasztaltam, hogy ilyenkor senki sem szitkozódik, aki lemaradt: síp szelídítette utasok. Érzékeny búcsú a Harmincastól. Hát ez is bekövetkezett, megszüntették a Piramis-végállomást, megszüntették még a számát is, múzeumba cipelték régies-okker szerelvényeit. Szupermodern új kocsik suhannak a helyén. Búcsúztatásához Szerb Antalt hívnám, aki regényében megénekelte: „mondjon valami frivolat”. Seregélyek 2000 októberében a seregélyek megrohanták Rommát. Tudósok tanácskoztak errôl szimpozionokon, és több tévécsatorna, megszakítva mûsorát, ornitológusok vitáit közvetítette. A Porta a Porta, a legnézettebb késô esti vitamûsor vezetôje, a Fellini és egy bibliakutató pózát vegyítô Bruno Vespa e napokban a madárkutatásról árult el hatalmas tudást. A seregélyek a történelem folyamán most elôször nem vonultak tovább Afrika felé, hanem a meleg rommai ôszben megálltak, letelepedtek. Hajnalban óriási tömegben kivonultak a város környéki mezôkre és erdôkbe, napnyugtakor büntetô felhôként zúdultak vissza a városra. A Diocletianus Termáinak nagyon szép parkja van, ahol nyáron teljes napokat ültem a kút mellett. Ki tudja, miért, ez volt a seregélyek egyik fôhadiszállása, ürülékük ellepte a buszmegállót, sôt a Termini felé terjeszkedtek. Romma legnagyobb buszvégállomás- központját több centi magasra növô ürülék borította, a köztisztasági hivatal vezetôje, dr. Massimiliano Abitabile benyújtotta lemondását. Késôbb, már Magyarországon kiderült, hogy ugyanabban az idôben voltunk a városban M. J.-val, egykori tanítványommal, aki bébiszitterként élt akkoriban egy jómódú építészcsaládnál, és szintén szokott a Diocletianus Termáinál üldögélni, mégsem futottunk össze. Ezt a történetet ô mesélte már Pesten. „Valami rejtett útvonalat emlegettek, a seregélyek antik római történetét megfigyelô ifj. Pliniustól fennmaradt térképet, és speciális seregélyfigyelô turistabuszokat irányítottak az Appia Antica felé (ahova amúgy is mentek mindig a turistabuszok). Kimentem egy normál busszal, a 217-essel, majd ha jól emlékszem, leszálltam, nem messze a városfal után, és szépen, gyalog mendegéltem kifelé, el a várostól. Jó üres volt az Ap- pia Antica, nem láttam a turistabuszokat. Igaz, a seregélyeket sem, nyilván épp a mezôket dúlták sokkal kijjebb. Persze ilyen alapon itt is dúlhatták volna: érdekes környék, nagy zöld pampa, mûemlékromok keletre, meg valami gyárkémények is, ami azért furcsa, mert itt nincsenek is gyárak – eszerint csak kémények vannak gyár nélkül, olyan, mint egy Chirico-fantázia…” Calabriai lány és két fiú sétált arrafelé, én is csatlakoztam hozzájuk. Egyszer csak odacsapódik valahogy egy toprongyos, jópofa figura, szütyô a vállán, mint valami párizsi clochard vagy mit tudom én, egy Joszeliani-filmben lett volna a helye, a Hold kegyeltjeiben… A seregélyek kegyeltjei vagyunk mindannyian, bölcselkedtem. Itt lakom, mutatott a csavargó az egyik villára. Aha, röhögcséltünk, valami lapos vicc. Izé… Nagy terméskô kerítés, nem lehetett belátni. Forgattak itt egy filmet, majd tavasszal kerül a mozikba, mondta a csavargó. Akkor majd meglátjuk belülrôl is, nevettünk megint. Erre elôkap a szütyôjébôl egy hatalmas rézkulcsot, kinyitja a kaput, és elindul befelé. Mi még akkor sem hittük, csak néztünk, hogy most betörô lenne mégis vagy mi? Jöjjenek, jöjjenek, integetett. Bent aztán már elhittük. Ez a csavargó Európa egyik leghíresebb professzora, orr-fül-gégész, ô kezelte Bettino Craxit, mielôtt az elmenekült volna Tunéziába. Egyébként azt olvastam, hogy a seregélyek Tunéziáig szoktak menni, Craxi meg nemrég halt meg, és még eltemetni sem lehetett Itáliában. Tuniszban vagy Marrákesben találod a sírját, a keresztény temetôben. Na mindegy, a seregélyek amúgy sem Tuniszba vagy Marokkóba mentek, hanem sokkal délebbre. Ismerek-e Mussolini-emlékhelyeket a városban, kérdezte évek múlva az egykori bébiszitter lány. Csak amit mindenki, mondtam: a Stadio Olimpico közelében az a feliratos nagy oszloptábla. Van érdekesebb is, mondta a lány, nem oszloptábla felirattal, hanem rokonok és furcsa hívek. Ezt is akkor tudtam meg, folytatta, ott a Via Appia Anticán. A fülészprofesszor villája közelében van egy Dino Salvatore nevû könyvkiadó hatalmas magánemlékparkja: Duce-szobrok, festmények. Néha összetalálkoznak a Via Appián. Craxi is van olyan méltatlanul megítélt történelmi figura, mint a Duce… mondogatja mindig a Mussolini-gyûjtô. De nem vitatkoznak soha – inkább virágot szednek, és lepkét kergetnek a gyerekekkel. (Más látogató is akad: bizonyos Caius Julius Caesar Mussolini, a Duce harminchárom éves dédunokája a kisfiával: nem politizál aktívan, de méltatja dédapját. Majd a történelem… – mondja ô is.) Lizzani La Casa Savoia címû filmjének nagyjelenete, amikor Hitler rommai látogatásakor a tiszteletére rendezett vacsorán csokoládészeletet eszik késsel és villával. Dermedt csend: koppan a villa, csusszan a kés. A Duce és az egész vendégsereg megütközve nézi. A Führer arról érdeklôdik a királyi család belga származású hölgytagjától, hogy sok zsidó él-e Belgiumban. „Igen, kancellár úr” – feleli a királyi hölgy hûdött udvariassággal. „Kár” – mondja szárazon a Führer, és tovább szeleteli a csokoládét. Érdekelne, így történt-e a valóságban: memoár, hiteles emlékezés vagy fikció. A kés-villás csokoládéevés igaznak hat: a németek a vajas kenyeret is így eszik. A filmben egyébként Trilussa is szerepel egy jelenetben Indro Montanellivel. Úgy emlékszem, Trilussa madzagnyakkendôben, lógó zakóban jelent meg a nagypolgárok és arisztokraták szalonjában. Ez volt a legérdekesebb: az egész film érdektelen, illusztratív televíziós munka. „A professzor grappát töltögetett, kijelentette, hogy ízléses és ínyenc ember Rommában idevaló bort nem iszik, csak Romma-ellenes érzelmeit erôsítendô, toscanai borokat, mert a frascati nem való érzô léleknek… Persze megkérdezték, mi a véleményem a városról, én meg, ki tudja, miért, a Piazza Vittorio éjszakai piacot meséltem nekik, és mint valami felsôfokú nyelvtanfolyam briliáns vizsgáján, olyan szavak és kifejezések jutottak eszembe, amit irigykedve hallgattam volna csak eddig, mindenféle ritka és érzékletes és szellemes, hogy üresen, feketén ásító, félig lehúzott redônyû üzlethelyiségek, bent gyanús fények imbolyogtak, mintha épp akkor fosztanák ki, hajléktalanok, ember-rongycsomók feküdtek az árkádok alatt, kisebb kutyafalkák marakodtak a piac rohadni kezdô maradékain. Úgy látszik, semmit nem takarítottak, ott rohadt minden; turkálók, guberálók viaskodtak a megvadult kutyákkal, és fura módon a legerôsebb rothadó szag a virágárusok bódéinál érzôdött, nem a legbüdösebb, de a legáthatóbb: annyira, hogy vagy gyorsabban menekülök, vagy rádôlök a hatalmas rothadó virághegyekre, és feloldódom bennük… Ezt meséltem az Appia Anticán nekik, és nagyon csodálkoztak, még a calabriai lány is.” (Nem értem, miért engedte meg, talán barátja volt a filmrendezô, vagy a színészek közül valaki? Ezt máig sem tudom. De a filmet, az Ultimo baciót megnéztem tavasszal egy trasteverei moziban, és nagyon rossznak, szentimentálisnak láttam, s ha nem is az, de szemérmetlen közhelyek sora videoklipmodorban elôadva – a villára persze azonnal ráismertem.) „Ahogy ott a teraszon ültünk, néztünk dél felé, alkonyodott: láttunk valami surranó madárfelhôt, de hogy mi volt, nem tudtuk. Mikor visszaértem a Terminihez, üresek voltak a fák, egy madár: egy fütty vagy csicsergés sem, csak az a rettenetes madárûzô sivítás a hangszórókból, amit mindig csak éjfélkor kapcsoltak ki. Másnap seregélytelenül ébredt a város, és senki sem tudta, merre mentek, mert Tunisz és Marokkó nem jelentett madárátvonulást. Boldog emberek, gondoltam, akik az újév elsô perceiben, pezsgôkoccintáskor az »Azzurro, magyarul azt jelenti: mindig kék fenn az ég« – ezt éneklik, és a himnuszt csak késôbb… Ezen mi búskomornak született északiak úgy csodálkozunk, mint azon, hogy itt ôk a temetési menetet megtapsolják. Fellini például itt volt felravatalozva a Diocletianus Termái melletti Santa Maria degli Angeli-templomban, itt, ahol most ülök, húsz méterre tôlem. Mikor kihozták, óriási taps zúgott fel, vagy negyedóráig tapsolt mindenki, bevallom, én is, véresre tapsoltam a tenyeremet, hogy fájjon kicsit, hogy elfelejtsek sírni.”

Reklámok
Vendègvèlemènyek

“Középhaladóktól felfelé: bosszantó szótárak”

 

Sirályoknak behajtani tilos

 

(Szótár-dühöngés hét pontban)

 

Nehéz a szótárolvasók élete. Gonosz kívánság: makacs hibáik büntetéseként legyen nehezebb a szótáríróké is.

 

1.

Az egész a sirály-lyal kezdődött. Hogy a sirály szó nem volt benne a Rómában vásárolt Ötnyelvű szótárban, mely 6000 szóval és 30 000 szókapcsolattal hirdette magát. (Dizionario simultaneo in cinque lingue, szerk. Giuseppe Albero Orefice – Club degli Editori, su licenza della Sperling & Kupfer Editori S.p.a – 1981) Ettől kezdve nagy gyanakvással lapoztam az olasz szótárakat.

Némi joggal.

Tizenöt éve történt… Első római napomon a legtöbbet, kb. harminc méterenkén újra meg újra látott szó (szókapcsolat) Róma utcáin, házain, kapujain ez volt: Passo carrabile. Természetesen akkori kis- és középszótáraimban a carrabile nem szerepelt, mindegyik a „Passo carraio”-t adta meg, amit viszont egyetlen egyszer sem, többszáz, ezer felirat közül egyszer sem láttam Róma kapuin. Azóta, ma sem létezik ilyen felirat. A mai szótárak legtöbbje mégis, még mindig ezt adja, élő helyett a rég kihalt formulát.

 

2.

Dühöngésem egy későbbi tárgya a killer szó hiányos és téves szerepeltetése az összes olasz szótárban: mindenhol „bérgyilkos” értelemben (a nyolcvanas évektől szerepel bennük, gondoltam, de találtam előbbit is.) A Moro-gyilkosság híres utcájában levő Modern Történeti Könyvtár (Biblioteca Di Storia Moderna e Contemporaneawww.bsmc.it  Roma, Via Caetani Michelangelo, 32) szabadpolcán felfedezett hatalmas, húsz (!) kötetes és talán részben elavult Salvatore Battaglia: Grande Dizionario della Lingua Italiana I-XX (UTET – Torino, 1973; 1977) lapjain már ott van a „killer”, persze már itt is csak bérgyilkos értelemben. Persze – mondom – mert éppen a „bérgyilkos” jelentés kizárólagosnak hirdetése a téves: az olasz nyelv már 1973-ban sem így használja ezt a szót. Bér-, sorozat-, vagy „általános, rendes gyilkos”? Mindjárt visszatérek, előbb azonban még evezzünk másként háborgó vizekre.

 

 

3

Szégyellt szavak.

Scopare – (balayer) – söpör

 

A vulgárisnak minősített szavakat a legutóbbi évekig száműzték a magyar szótárakból. Mint mindjárt látjuk, az olaszokból is. (Olasz-francia szótárakat idézek, azért adom fentebb a balayer fr. szót.)

A „Nagy Garzanti” olasz-francia 1966–81-es kiadásában sem a killer nincs, sem a baiser vulg. értelme nincs a francia részben. Scopare (volg.) értelme megvan az olasz részben, de a baiser szó olasz megfelelőjének megadása helyett körülírja olaszul – kétnyelvű szótársága ellenére (!) – nem hajlandó a vulgáris, „durva” olasz szót megadni. Engedélyre várt?

A Garzanti kisebb, újabb kiadásában (1996-2001) már mindkettő szerepel (a killer még mindig csak tueur à gages értelemben) – de a baiser-t olaszul megadva és nem körülírva halált megvető bátorságot árul el.

Rohan az idő. A nagy olasz értelmező-szótár (Zingarelli-Zanichelli) 2001 májusi, 10. kiadásban már a scopata 3-ik értelmét is megadja (volg.)

 

4.

Most vissza a bér- és nem bérgyilkosokhoz, a killer-hez, ehhez az olasz nyelvben nékem oly szépen és természetesen csendülő szóhoz, melynél nekem csak az „identikit” tetszik jobban (a sokak által latin szépségéért és nagy nyelvi hagyományaiért csodált olasz nyelv felülmúlhatatlan büszkesége számomra ez az identikit.)

Killer:

A Zingarelli minore (Zanichelli, 1999) (Copyright 1994 – mellékesen: ez nehezen értelmezhető adat, mert a bevezetőből kiderül, hogy már „tizenkettedik kiadás” – alig hiszem, hogy öt év alatt jelent meg tizenkétszer)

– A leggyakrabban használt, legismertebb olasz értelmező szótár. A „minore” elnevezése relativ: valójában külsőleg elég nagy méretű, nálunk „középszótárnak” mondanánk – hatvanezer szót tartalmaz. Rajzos táblákat is.

 

A killer jelentését e legelterjedtebb, általánosan használt szótár tévesen (pontosítom: részben tévesen, részben megtévesztően) határozza meg – eszerint majd harminc éves fennállása, kezdetei óta folyamatosan és makacsul hiányosan.

Assassino per mandato altrui, sicario ” (vagyis: ’más megbízásából gyilkoló, bérgyilkos’). Érdekes módon senkinek nem tűnt fel évtizedek óta, hogy a meghatározás téves? Hogy az újságok, radió, tévé – nyilván a beszélt nyelv is a killert nemcsak ‘bér-‘, hanem ’mindenfajta gyilkos’ értelemben használja. Nemcsak legújabban. Évtizedek óta, mondom – idézem hát bizonyítékul Pier Paolo Pasolini 1974-ben írt sorait (melyeket most, halálának újabb ügyészi vizsgálatakor idéz a La Repubblica (2005 május 9 – p.12):

„Io so… lo so i nomi delle persone serie e importante che stanno dietro ai tragici ragazzi che hanno scelto le suicide atrocità fasciste e ai malfattori communi, siciliani o no, che si sono messi a disposizione, come killer e sicari.”

Az „e/és” közbeiktatása nem szinonimára utal, hanem kiegészítésre – „gyilkosok ÉS bérgyilkosok” – ha még hihetetlenkedve a harminc éves szótári hiányon, magyaráznom kellene. Az olasz szótáriróknak miért nem magyarázta meg senki, mondjuk egy gimnazista?

A „Nagy Zanichelli” (Zanichelli Maggiore) legújabb, 2002-es, átdolgozott kiadása örömteli meglepetésemre már nem csak a „sicario-t” (bérgyilkos) adja meg. 2002: végre! Kicsit azért későn… Sok évtized kellett tehát ahhoz a „felismeréshez”, melyre egy értelmesebb és jófülű gimnazista már a hetvenes években felfigyelt volna. – A nagy szótár immár rosszalló meglepetésemre hozzáteszi a killer értelmezéséhez ezt az elég felesleges, és nem ide való, sőt nehezen értelmezhető adatot:  isolato nelle lingue germ.: 1934”.

 Ez, ha szószerint fordítom, vagyis „a germán nyelv(ek) ben 1934-ben izolálták” – mennydörgően nem idevaló („irreleváns”, ha mondhatom tudományosan). Olasz értelmező – és nem etimologiai! – szótárban miért fontos a germán nyelvek története? Izé… hogy is?  „a killer-t izolálták a germán nyelvekben”? Izolálni kellett? Esetleg megkülönböztetni? Mitől vagy miből izolálták? Eredeti angol jelentésétől, mely véletlenül szintén „killer”? … – Valami itt nagyon nem stimmel. Ha persze rosszul fordítom – bár elég nehéz a „germ. nyelveket” másként fordítani. Próbálom mégis: talán „csírájában” (germe)? Így talán lehetne valami helye és (bár így is csekély) értelme a megjegyzésnek – kár, hogy „in germe” – így lehetne csak a mondatban, és nem így van, tehát mégis: „a germán nyelvekben”? Miért említik? Említhetnék, ha etimológiai szótárról lenne szó. Így viszont egyelőre továbbra sem értem, nem baj.

Viszont örvendezzünk, legalább már nem automatikusan bérgyilkos-nak értelmezi, hanem függőleges elválasztójel után adja meg a bérgyilkos jelentést második értelemben – vagyis, láss csodát, a sicario-t már megelőzi, – mint a napi sajtóhasználatban persze régóta – az „általános”, „sima” (assassino) gyilkos. Csakhogy pár éve még kizárólagosan bérgyilkosként ismerték el, ellentétben az anyanyelvük beszélőinek használatával.

Harminc év múltán most már Nagy Zingarelli-Zanichelli is rájött, és mondja: assassino | sicario – .  Egyébként, és mellékesen szólva: a szótárban használt függőleges elválasztójel nem szerepel a „jelek” szótárbevezető felsorolásánál, ehhez nyilván újabb évtizedek kellenek majd…

 

Mindenesetre azért ez is valami, a killer-rel, hogy szótáríró urak és hölgyek észrevették, miszerint legalább 35 éve, ha nem több, hogy nem csak bérgyilkos értelemben használja az olasz sajtó és a köznyelv. Lassan ment, de hát lassú, alapos emberek ők.

(Indulatcsillapító érdekességként: jelzőként is él: ’zanzara killer’ – a szótár logikája szerint bérgyilkos szúnyog (!) – sőt főnévként tovább képezve killeraggio (!) 1981-es első előfordulásként jegyezve és értelmezve, hogyaszongya : linciaggio morale.) Nem volt gyanús ez sem? hogy jelzőként sem ’bérgyilkos’ az értelme? (kivéve, ha a szúnyogot felbérelnék pénzért, mert akkor igen).

 

 

 

5.

Spina

Természetesen tövis. Halszálka. És hátgerinc. De még sok minden! Leggyakoribb előfordulása a városi életben nem is a fentiek, hanem a „birra (vino) alla spina” – csapolt sör (kimért bor). Ez azonban, hiába mindennapos, nagyon gyakori – már jó hátra kerül a nagyobb szótárakban, sőt a kicsik meg sem adják.

A legnagyobb Zingarelliben egy szintén gyakran használt mindennapi értelme jó hátra került, a „nem pontszerző” nyolcadik helyre: 8) elettr: „organo di collegamento elettrico costituito da uno o più cilindretti metallici cavi della corrispodente presa /staccare la spina. – 9) tecnol „elemento metallico, gen. di acciaio di forma cilindrica o troneoconica (…)” / spina di collegamento

 

A Zanichelli kis Essenziale francese-italiano-jában mindenesetre sem a spina, ’elektromos vezeték dugója, csatlakozója’, sem a resa konnektor-értelme nem szerepel, ami meggondolandó egy 22 ezer szót tartalmazó kisszótár esetében. (A Rispanti városi könyvtárban a Herczeg féle magyar-olasz kisszótár is megvan, lássuk! A konnektor (resa di corrente) benne van, de a spina ’elektromos dugó’ értelme nincs.) Az olasz-magyar többet tud. „Presa di corrente a spina” – no lám, az én bordó mini-Herczegem (olasz-magyar) 1974-es negyedik kiadásában (az első edició 1959 január, tehát ’56 után kezdték, vagy még előtte már?) A „kis Herczeg” lassan ötven éves, nemrég még ebből tanult a derék magyar diák, ötven éves szótárból.

 

6.

Sacchetto, busta, bustina

 

Az élelmiszerboltban vásárláskor kapott műanyagszatyorra (otthon magam ’zacskó’-nak nevezem, de ez talán egyéni szóhasználat) a régebbi (értsd 10-15 éves) olasz társalgási könyvek és francia-olasz szótárak sacchetto-t adnak meg (franciául ma is sachet a neve). A KisHerczeg itt is mosolyogtató: „abrakos tarisznya” – fordítja.

A legújabb „Italiano compatto – Zanichelli – seconda edizione 2003”), amely az előző, 1996-os kiadás óta sokmindenben változott, (ő az, mely már a killert sem csak bérgyilkosnak adja meg, miként 1996-os első kiadásában tette más elavult vagy nem is létező szóhasználat társaságában) – ezzel a műanyagszatyorral, killer ide vagy oda, ezzel azért még mindig bajban van.

 

Élet: a római élelmiszeráruházak pénztárosai következetesen busta-nak nevezik. (És nem bustina-nak, mely néhány újabb magyar-olasz társalgási könyvben hibásan már feltűnt.) A fenti – mondom, megújított kiadásával a legjobb – értelmező szótár egyébként sem a busta, sem a bustina szónál nem ad ’szatyor’ jelentést, nem ad, tehát negativan „megoldja” a problémát.

Ráadásul a bustina esetében sem adja meg annak leggyakoribb, a zacskós tea csomagolására használt kis zacskó (magyarul filter – nekünk nincs killerünk, de van filterünk) jelentését – ehelyett gondosan leírja, hogy „gyógyszerpor, vagy liszt csomagolására használt kis papírboríték” (’Piccola busta di carta che contiene una medicina in polvere o qualche sostanza alimantare farinosa’)(Italiano compatto – Dizionario della lingua italiana seconda ed. – Zanichelli, 2003.)  Döntse el minden olvasó, hogy kis papírtasakba csomagolt gyógyszert, lisztet tartalmazó élelmiszeranyagot (?!)  – avagy filteres teát vesz gyakrabban, és melyikre használja többet a bustina szót. Tippelje meg azt is, hogy a busta műanyagszatyor értelme hány évtized múlva lesz majd benne a szótárakban. A killer-nék harminc év volt a késés.

Ha esetleg ötven év alatti élő mai írókat is olvasnának-idéznének a szótárak (szótárírók), nemcsak 1945-50 előtti klasszikusokat. Marco Lodoli Il vento című (jó) mai regényében (Einaudi) például már a 21. oldalon szerepel a busta mint műanyagszatyor. Csak úgy mondom, halkan lapozgatva. Ha belegondolok, hogy Lodoli regényíró értelmező szótár nélkül anyanyelvi fülhallás után helyesebben adja meg a mai nyelv szavait, mint a nyelvészek – és fordítva: hogy a szótárat hiányosan-tévesen szerkesztő szótárírók valószínűleg nem írnak-írnának helyette jobb regényeket… ha belegondolok, mire jutok…

 

Biztató meglepetés viszont, hogy az angol központú és felügyeletű (?) Collins kiadó  francia-olasz kisszótárban hibátlanul szerepel a busta és a bustina. Londonból jobban hallják? (Szabad legyen őket, a Collins-szótárokat tartanom a legjobbnak.)

Verhetetlenül a legmókásabb persze az 1959-74-es Kis Herczeg: nála a busta „sapká”-t jelent.

 

7.

De félre minden defetista, cinikus élcelődés: mint a bevezetőben láttuk, a Passo carrabile 40-50 évvel az elterjedése után máris kiszorította a szótárakból az életben akkorra már évtizedek óta nem használt Passo carraio-t.

Van tehát remény, pár szótár-évtizedet guggolva is kibírunk…

 

Még jobb lenne azonban, ha a szótárírók nyitott szemmel és figyelmes füllel járkálnának az életben, az utcákon, autóbuszon, villamoson, meg a boltokban, sőt, napilapokat is olvasnának, vagy Lodoli és más mai írók könyveit. Addig is azért visszavonnám a megbízásukat és professzori címüket. Esetleg kérjék vissza az iskolapénzt.

 

(Meg nem kapott vagy megkapott ösztöndíjamat ajánlom egyébként annak, aki a 3 milliós Rómában egyetlen, a szótárak szerint létező Passo carraio feliratot mutat, vagy hiteles fotón elküldi.)

 

                                                                                   Prof. Dott. Dilettante

                                                                                     Gregorio Bikassy

 

 

 

 

Kultúra, Vendègvèlemènyek

“Sztanó László: Olasz-magyar kulturális szótár”

Az alàbbi k

önyv-recenziót a Magyar Narancsban olvastam kèt hete. Idemàsolom, szerintem èrdekes lehet nekünk.

Í

 

rta: Horváth Györgyi

“Kulturális szótárt nem könnyű írni. Az egy dolog, hogy megtanultuk: a kultúra, antropológiai értelemben véve legalábbis, “annak módja, ahogy az emberek hétköznapi gyakorlataik során jelentésessé teszik a környező világot”, de ezt az elvet a szótáríráshoz még alkalmazni is tudni kéne. Beletartozik-e például Donatello Dávidja egy ilyen szótárba? Nyilvánvalóan nem, hiszen noha kiemelkedő művészettörténeti alkotás, az átlag olasz (talán egy firenzeit leszámítva) pompásan elboldogul a hétköznapi életben nélküle, legfeljebb műveletlennek bélyegzik – de semmiképp sem fogják “furcsának” vagy “idegennek” tartani. Ha viszont nem tudjuk, ki volt Ugo Fantozzi, a hetvenes-nyolcvanas években futó tévéfilmsorozat kishivatalnok szereplője, könnyen kiérdemelhetjük az utóbbi két jelző valamelyikét, ahogy akkor is, ha még hírből sem hallottunk a gallismóról (kb. férfiak utcai kakaskodása) vagy a mani pulitéről (a politikai korrupciót feltáró kilencvenes évekbeli vizsgálatsorozat) – ezek ugyanis egyértelmű jelei annak, hogy a hétköznapi olasz életben nem vagyunk otthon.
Mindezt azért írtam le, mert Sztanó László szótára szemmel láthatólag önnön határaival küzd. “A kulturális szótár olyan ismeretterjesztő műfaj, mely nehezen engedi magát meghatározni. Hogy mi kerüljön bele, az (…) megérzés, ízlés és személyes tapasztalat kérdése. Könnyebb volt eldönteni, legalábbis elvben, milyen ne legyen” – olvasható az Előszóban, ahol ezek után a szerző (vagy szerzők? az Előszót ugyanis Sztanó olasz felesége, Annamaria Mastroviti is szerzőként jegyzi) felsorol jó pár olyan italianista munkát, amelyekkel – érthető okokból – nem kíván konkurálni: így például Madarász Imre irodalomtörténetével, Harry Hearder országtörténetével, Eugenio Garin művészettörténetével, Herczeg Gyula leíró nyelvészeti könyvével vagy épp a Fábián Zsuzsanna – Danilo Gheno páros frazeológiai szótárával sem. Az Előszót olvasva az emberben feldereng, hogy mintha Sztanónak, a saját értelmezése szerint legalábbis, a fentebb felsoroltak által meghagyott “resztli” maradna – azaz mindaz, ami nem etimológia, frazeológia, leíró nyelvtan, irodalomtörténet, művészettörténet, filmtörténet és így tovább, továbbá “nem útikalauz”, “nem esszé az olaszokról”, “nem nyelvi (értelmező vagy etimológiai) szótár”, de aztán az ember némiképp megnyugszik, mert pár sorral később Sztanó kimondja azt a (mindenképp helyeselhető) elvet is, hogy ami a szótárba kerül, az “olasz vonatkozású legyen” és “az átlagos olasz műveltség részét képezze”, az időbeli lehatárolást pedig tényleg bravúros huszárvágással, egy Cesare Marchi-szöveg kölcsönvételével (Bevezetés) oldja meg.
A végeredmény mindenesetre furcsa, szubjektív egyveleg. Az Előszóban beígérttel ellentétben például bőven találhatók benne frazémák, valamint szleng, gesztusnyelv, szótörténeti érdekességek, városok és hírességek ragadványnevei – és talán épp ezek a területek azok, ahol picit “billeg” a szótár. Így például ha “nem vettünk fel szavakat pusztán eredetük érdekessége miatt”, akkor mi indokolja például a facchino (hordár) szó felvételét; vagy minek szerepel a “fare lo gnorri” (butának/süketnek tetteti magát) kifejezés, ami minden olasz frazeológiai szótárban ott van; miért kap vezető szerepet a gesztusnyelv ismertetése; miért az erős Bologna-centrikusság (a város rengeteg ragadványneve mind ott szerepel a lapokon); vagy irodalmi szócikként miért szinte csak Manzoni Jegyesek című regénye képez hivatkozási pontot? A szótáríró fentebbi döntései számomra legalábbis érthetetlenek, de nyilván itt kerül előtérbe, hogy a kulturálisszótár-írás szubjektív műfaj: Sztanó valószínűleg élvezettel zsúfolt be ide mindent, ami máshonnan kimaradt. A szótár többi témája azonban annál inkább izgalmas, élvezetes és hasznos: olvashatunk regionális sztereotípiákról, tévéműsor-történeti adatokról, politikatörténetről és közéleti témákról, bor-, tészta- és süteményfajtákról, óvodai gyerekversikékről, a katolikus egyház szerepéről, sőt, ha már végképp elfáradtunk, olyan érdekességekről is, hogy hogyan követelte Marinetti a Futurista konyhaművészet kiáltványában a pasta száműzését vagy hogy melyik a leghosszabb olasz szó (a precipitevolissimevolmente), és hogy egy átlag olasz nem élhet bidé nélkül. A “giú, su” szócikk pedig minden bizonnyal a kulturálisszótár-írás egyik nagy klasszikusa lesz (arról szól, hogy az olaszok, ha az országuk topográfiájáról van szó, máshogy használják a “le” és “fel” kifejezéseket, mint mi).
Időnként elgondolkodtatóak voltak a szótáron belüli arányok is. Így például, noha nem vagyok nagy focirajongó, még engem is megütött a calcio szócikk rövidsége: Sztanó mindössze egyharmad oldalon tárgyalja ezt az olasz férfiaknak oly szívdobogtató témát, és a kapcsolódó szócikkek összessége sem éri el a további egy oldalt, ami egy 300 oldalas olasz kulturális szótárban minimum furcsa.
Az igazi probléma azonban a tagolás. Sztanó, mint írja, arra törekedett, hogy se túl rövidek, se túl hosszúak ne legyenek a szócikkek, és ennek megfelelően tagolt – ám az egyes témák altémákra való felbontása és az olvasó odakalauzolása a legritkább esetben sikerült. (Kivételként a Mafia szócikk említhető, mely jól felépített, és logikusan indítja el az olvasót a Camorra, Cosa nostra, Sacra Corona Unita és a ‘Ndrángheta felé.) Ha a futball témájánál maradunk: az Intert és a Juventust még megtalálja a szótárban a kedves olvasó, a Laziót és az AC Milant azonban már nem, mert ezek a biancoazzurri, rossoneri trikószínjelölő szavak mögött rejtőznek. Ha Sztanó önálló szócikként felveszi őket a szótárba, és onnan irányítja az olvasót a trikószínekhez, sok felesleges lapozgatást megspórolhatnánk. És vajon mi indokolja az olasz Dél problémáinak questione meridionale és Sud tételre való széttagolását? Vagy miért önálló szócikk a “fuori corso” (túlkoros, vizsgáival elmaradt egyetemi hallgató)? Tényleg annyira és csakis “jellegzetes olasz jelenség” lenne?
Mindezek ellenére világos, hogy Sztanó otthon van az olasz hétköznapokban – ám mintha elmaradása lenne a magyar kultúrával szemben. Így például a szótára nem tud arról, hogy a Mondello-díjat 2005-ben egy magyar szerző, Szabó Magda kapta (miközben “Puskas”-ról és Cicciolináról nagyon is tud). Furcsa az is, hogy ha egy-egy terminus irodalmi szövegbéli előfordulását szemlélteti, akkor a magyarok közül mindig Wesselényi Polixéna és Lénárd Sándor a hivatkozási pont – mintha más magyar nem is írt volna az olaszokról… (Ez különösen a “porta del morto” szócikknél különös, hiszen ezt az umbriai építészeti hagyományt a művelt magyar közönség nagy része Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből ismeri.)
Mindent egybevetve, Sztanó László könyve hasznos olvasmány, tele izgalmas, informatív oldalakkal, melyek révén az olvasó tényleg sokat megtudhat az olasz hétköznapokról. Én élvezettel olvastam, sok újat tanultam belőle. De inkább könyvként, lineárisan olvassuk, mert szótárként nagyon nehéz tájékozódni benne.
Corvina, 2008, 304 oldal, 2990 Ft