Kultúra

Megy az angol konzulátus

Jövő év január 1-jével bezár a firenzei angol konzulátus. Ez önmagában talán még nem lenne nekünk érdekes, annál is inkább, mert az utóbbi évek gyakorlata az, hogy a stratégiailag nem annyira fontos francia, angol konzulátusokat, kulturális központokat sorba zárják be, most sokkal fontosabb a kínai vagy egyéb keleti jelenlét – ott van a piac meg a jövő fogyasztói…

Azért akadt meg mégis a szemem rajta, mert ez a konzulátus 1456 óta folyamatosan működött Firenzében, ami jól mutatja, mennyire fontos volt a város akkoriban.

És ha már itt tartunk,még egy érdekesség: Itália egyesítének évében Firenze lakosságának egyharmada nem olasz volt! Mit nekünk ez a mai 6-7 %-os bevándorló-arány, semmi az elmúlt időszakokhoz képest. És mennyire pezsgő központ volt akkoriban a város…. nemhiába ez volt az egyesített Itália első fővárosa…

Kultúra

A hippinő

Múlt pénteken találkoztam életem első igazi hippijével (sőt, hippinőjével!).

Hálaadás vacsorán voltunk – mielőtt megijednétek, nem utaztunk Amerikába, itt, Firenzében hívott meg egy amerikai haverunk hálaadást ünnepelni -, és épp glöggöt kortyolgattunk – voltak ugyanis svéd vendégek is -, amikor beszédbe elegyedtem egy fura hajzatú, de nagyon derűs arcú ötvenes (vagy inkább hatvanas?) nővel. Tulajdonképpen egy amolyan „trécseljünk két percet udvariasságból, ha már egymás mellé keveredtünk” beszélgetésnek indult, de hamar kiderült (nem tudom, hogyan jutottunk pár perc alatt a témáig, az egész valahogy szürreális volt a glögg meg a pulyka maradványai felett), hogy nagyon szeretjük mindketten az elmúlt évek skandináv (főleg svéd) filmjeit (ahá, a glögg volt az oka, már látom). A ’Dalok a konyhából’ meg az „Italian for beguinners” beazonosítása után (nem könnyű, egész máshogy fordítják a címeket, természetesen), meg a dogma-mozgalom kibeszélése közben (ja, és mindenáron meg akart téríteni a japán filmekre is) kiderült, hogy a hölgy a hetvenes években nem a fél, hanem az egész világot beutazta autóstoppal, hátizsákkal. Itt-ott néha üzletelve ezzel-azzal, hogy megkeresse a betevőt, hogy vígan füvezett a spanyolokkal hetvenvalahányban a barcelonai tengerparton, hogy ma is aktívan részt vesz mindenféle mozgalmakban, csakis bio ételeket fogyaszt és persze nincs autója. Ja és nem utolsósorban tudja, hol lehet hozzájutni a skandináv filmekhez Firenzében.

Ez utóbbi nem egyszerű dolog, mert sajnos a jólét meg a sok évtizedes fogyasztói társadalom sikeresen elnyomott minden (vagy mondjuk nagyon sok) alternatív kulturális lehetőséget. Firenze meg egyébként is kisváros, kulturális értelemben mindenképp, amely főleg abból él, hogy van az Uffizi meg a Dávid szobor, amit évente üzembiztosan megnéznek pár millióan, de hogy teret (ès pènzt) adjon ennél némileg mozgalmasabb esetleg társadalomkritikusabb dolgoknak, na az nehezen megy. Persze, a turista nem is arra lenne kíváncsi, a pénzt meg ő hozza, az érdeklődő helyi „alternatív” közönség szükségképpen vesztesen jön ki a dologból – mondom, kulturálisan kisváros ez, eltunyulva rendesen.

Szóval másfél év után megtaláltam az első kapcsot az érdekesebb dolgokhoz, és kimondottan felüdülés, hogy mindezt úgy tűnik egy „eredeti feminista” személyében sikerült meglelni, mert abból sincs ám sok, itt sem, de Magyarországon meg különösen, lévén azért otthon mégis más idők jártak a hatvanas-hetvenes években, és különben is nehéz ám kisebbségi célokkal azonosulni hosszasan, ellenszélben. De itt azért van erre példa, vannak az „úgy maradt” lázadók, a meggyőződéses feministák, ötvenesek, akik ma persze már nem a munkához való jogért, hanem a bölcsődei helyekért és az igazságos családi munkamegosztásért küzdenek, miközben gyakran nekik maguknak nincs is gyerekük – hja kérem, nehéz ám lázadóként csalàdot alapìtani – és mégis ők tesznek (tettek) a legtöbbet azért, hogy a hagyományos szemléletű nőknek bővüljön az élettere.

Mondom, nagyon érdekes találkozás volt a pénteki. Remélem, folyt. köv.