Infrastruktúra

Levelet kaptam life, nannnananana

Írt az adóhivatal (a helyi APEH), hogy ellenőrizték az adóbevallásaimat, és úgy találják, hogy tartoznak nekem több helyen is.

Eddig jó.

Az összegeket, amivel szerintük tartoznak nekem (a 2013-as bevalláshoz kapcsolódóan), közölnöm kell velük és majd ők jóváhagyják. Mi vaaaaan?? Az ő közlésüket velük magukkal kell közölnöm és majd azt jóváhagyják?

Ezt megtehetem telefonon vagy személyesen.

Mondom, legyen személyesen, tulajdonképpen tökmindegy, hogy telefonon kapcsolást várva vesztegetek időt, vagy személyesen.

Bemegyek, számot kapok, behívnak, igazolnak.

Jó, hát az egyik összeg tényleg visszajár, azt beleszámíthatnám az idei bevallásomba. Ha nem adtam volna le hónapokkal ezelőtt (leadtam). Akkor majd jövőre. Csak ne feledje! – mondja a jóindulatú  ügyintéző. Aham, majd 2016-ban nem feledem a 2013-as évben túlfizetett összeget.

A másikat meg kell erősítenie. Hát, erősítse. Belép a rendszerbe, tanulmányozza, megerősíti.

Én vagyok csak túl egyszerű, ha azt gondolom, hogy az adóhivatal rendszere elméletileg egy, és abban adott adatok szerepelnek. Mi az, hogy az egyik ebből kiolvas egy visszajáró összeget, a másik meg esetleg nem? Nem a rendszerrel van valami gáz, ha ez mégis így megy? És nem lenne jobb, ha csak akkor levelezgetnének, ha biztosak a dolgukban? Ha pl. nem erősítik meg a levélben közölt túlfizetés gyanújukat, akkor én elvesztegettem 2 órát a semmiért, vagy hogy van ez? Mi van, ha nekem az a verzió tetszik, hogy jár nekem az a pénz? Melyik ügyintéző az erősebb, aki közölte a gyanút, vagy aki nem erősítette meg?

Ezt se feledjem majd el érvényesíteni. Annál is inkább, mert ezt kp-ben nem adják vissza, csak levonással lehet érvényesíteni. Jó, majd nem feledem.

Akkor eddig megvagyunk. Az első összeget esetleg visszakérném, elkerülve a feledékenységből adódó esetleges elvesztését 2016-ban.

Azt nem ajánlja, mondja a jóindulatú ügyintéző. Egy év is lehet, mire az visszaér. Akkor már tulajdonképpen le is vonhatom a jövő évben befizetendő adómból, ugyanott vagyok.

Ugyanott vagyok, háddenem? Milyen egyszerű is az élet errefelé.

(Sírok, ha arra gondolok, hogy Mo-n a megállapított túlfizetést egy hónapon belül elküldték a postai címemre, 10 évvel ezelőtt…)

 

 

Infrastruktúra, Munka-tapasztalat

Jobs act-1

jobs act

Az olasz közéletet lázban tartó nagy törvénytervezetről írok majd több részletben, amit a jövő héten kellene megszavaznia a parlamentnek. A jobs act nagy vitákat generál és tömegeket állít szembe egymással meg a kormánnyal,  ezért érdemes róla beszélni. Íme az első rész.

___________________________________________________

Az olasz munkaerőpiac nagyon rosszul működik és igazságtalan. Ezen évek óta próbálnak segíteni (?) különféle munkaügyi miniszterek és kormányok, végülis nagyobb siker nélkül. De miről beszélünk tulajdonképpen?

Az alap probléma (nem fogok minden részletre kitérni, mert annál sokkal bonyolultabb a rendszer, de a makroszkópikus problémákat említsük meg) a következő:

A határozatlan idejű szerződéssel dolgozók túlvédettsége- articolo 18 (dello statuto dei lavoratori), illetve a hatalmas különbségek a különböző típusú szerződéssel dolgozók között. (Ez persze így politikailag nem korrekt, de most nem a porhintés a lényeg.) Tehát, akinek ilyen szerződése van, az gyakorlatilag elmozíthatatlan a munkahelyéről. Akkor is, ha rosszul dolgozik, nem hatékony stb, stb. Ilyen az állami alkalmazottak nagy része, és sok privát vállalalatnál dolgozó is. Sokakra egyébként valójában nem is érvényes az az articolo 18, mert a dolgozóknak csak kis részét védi hivatalosan ez a törvény (a 15 főnél nagyobb cégekre vonatkozik), de  erejét jelzi, hogy a köztudatban gyakorlatilag mindenkiről, akinek határozatlan szerződése van, azt gondolják, hogy lehetetlen elbocsátani.

Valójában az az articolo 18 csak annyit mond ki, hogy akit diszkriminatívan, vagy nem megokoltan bocsátanak el, azt vissza kell helyezni az eredeti munkakörébe, és kártalanítani kell.

Annak idején azért volt nagyon fontos ez a védelem, mert a dolgozókat nem védte semmilyen más törvény a munkaadóktól, és nagy fegyvertény volt, hogy 1970-ben a szakszervezeteknek sikerült ezt végigverekedni a törvényhozáson. Akkor azonban a dolgozók nagy része nagy termelőcégeknél dolgozott, könnyen szervezhetők voltak (szakszervezetileg) és úgy nézett ki, a gazdaság és a tömegtermelés sokáig felívelőben lesz, előre kiszámítható módon tervezhetővé teszi a cégek tevékenységét.

A gazdaság azóta sokat változott, meg hát itt ez a fránya globalizáció is, de ez az articolo 18 olyannyira bekövült a rendszerbe – méghozzá így átértelmezve -, hogy  manapság aki határozatlan időre vesz fel embereket, az gyakorlatilag elbocsáthatatlan dolgozókkal terheli meg a cégét.

2002-ben született erre egy nagyszabású válasz, a munkaerőpiac liberalizálása. Csakhogy az alapötlet az volt, hogy két fontos lépést tesznek meg: elsőként lehetővé teszik, hogy rövid időre és szinte jogok garantálása nélkül felvehessenek embereket a cégek (atipikus munkaszerződések rengeteg formája, amelyek nem jogosítanak fel betegszabadságra, fizetett szabadságra, munkanélküli támogatásra, anyasági segélyre stb stb), és ezzel a cégeket tehermentesítik (kicsit felszabadítják, mert a járulékok is alacsonyabbak ilyen szerződés esetén).

Ezzel egyidejűleg az állam garantálni akarta a munkaadó által meg nem megadott jogokat a dolgozóknak (pl. ha munka nélkül vannak adott ideig, akkor az állam fizeti majd nekik a segélyt/ támogatást), csakhogy a jó olasz állam pont félútig ment el, a jogokat elvette a dolgozóktól (lehetővé tette a munkaadónak, hogy ne “jó szerződésekkel” vegye fel a dolgozókat), de a támogatásokat már elfelejtette megadni. Na persze akkor sem volt sok pénze (hány évtizede van ez az állam eladósodva???), meg annyira mégsem volt fontos, hogy egyenlő jogokat garantáljon a dolgozóknak. Ez utóbbi sajnos nagyon jellemző Oo-ban: a különböző szektorok / nagyságú cégek dolgozóinak mind más és más jár, csak győzzünk eligazodni. Vagy még inkább: eleinte annyira kevesen voltak ezek az atipikus dolgozók, hogy nem lehetett rájuk egységes csoportként tekinteni, ezért jól el lehetett dugni a problémáikat.

Sajnos az elmúlt 12 évben minden  munkaadó rájött, hogy ez milyen kényelmes és olcsó módja a toborzásnak, így manapság gyakorlatilag lehetetlen rendes szerződéssel munkát találni. A rendszer elfajzott, nagy cégek akár napi szerződésekkel is foglalkoztatnak embereket, akik így minimális pénzért és jogok nélkül dolgoznak. Ugyan szabály van arra, hogy X időnél tovább ilyen formán nem lehetne foglalkoztatni egy embert, de pont ezt a szabályt sem ellenőrizni, sem betartatni nem lehet (ez is, vajon kinek az érdeke??).

Közben az évek során itt-ott adogattak kis jogokat az atipikus dolgozóknak is, de olyan minimális mértékben, hogy gyakorlatilag manapság ez a csoport viszi el a hátán a munkaerőpiac kockázatainak nagy részét, és még csak fóruma sem nagyon van, hogy tiltakozzék ezellen.

Érdekes, hogy maga az  állam is rájött, hogy ez mennyivel kényelmesebb és olcsóbb neki ez: a tanárok/orvosok/ ápolók stb. nagy részét már nem  rendes szerződésekkel foglalkoztatja, hanem egyéb alternatív megoldásokkal. Pl. a tanárt csak 9 hónapos szerződéssel veszi fel, így nyáron nem kell neki fizetést adnia. Az ápolókról itt írtam, az ő esetük is tanulságos.

És a nagy védelem árnyoldala, amelyel naponta mindenütt szembesülünk: az állami és  a privát szektor is telidestele inkompetens, lassú, béna, magát nem képző alkalmazottakkal, akiket azonban nem lehet kitenni, mert nekik, na nekik! vannak jogaik.

Renzi többek közt ezzel menne szembe a jobs act-tal. Méghozzá úgy, hogy kivezetné az atipikus szerződések nagy részét és csak nagyon indokolt esetben (és adott időre) lehetne így foglalkoztatni embereket. Illetve, ahol nem lehet ezt kiküszöbölni, több jogot/védelmet adnának az ilyen atipikus dolgozóknak.

Ezzel párhuzamosan az articolo 18-t is lazítaná. Ez az, ami természetesen nem megy le a védett dolgozóknak. Szolidaritás? Egyenlő esélyek, bérek és jogok? Ugyanmár! Minket védenek, a többiek meg haljanak nyugodtan meg, kb. ez a szakszervezetek és a védett dolgozók hozzáállása, amiért tüntetnek, felmelik a hangjukat mindenhol.

Megjegyzem van egy nagy veszélye a jobs act-nak, illetve az atipikus szerződésformák kivezetésének a munkaerőpiacról, méghozzá az, hogy az eddigi atipikus dolgozókat nem fogják ám rendes szerződéssel felvenni a cégek, hanem belekényszerítik majd őket az egyéni vállalkozásokba / számlaadási kötelezettségbe. Ez azért lenne nagy gond, mert akkor a dolgozóknak nemcsak a mindenféle adót és járulékot kell megfizetni (és persze továbbra is kevesebb joguk lenne), hanem még az áfát is, ami további 22%-ot fog csökkenteni a nekik kifizetett béren (ugyanakkor gazdagítani az államot), és a bér – ne legyenek illúzióink!- magasabb nem lesz a jövőben sem.

Foly. köv.

 

Munka-tapasztalat

Milyen az, amikor az ember kényszerszabadúszó

Na az úgy van, hogy a cég, ahol az egyik munkámat végzem, az még véletlen sem venne fel senkit rendes szerződéssel, még határozott időre szólóan sem, hanem úgymond bedolgozunk neki (“szabadúszóként”- PIVA/ co.co.pro). Nem betanított munkás vagyok ám, hanem szellemi munkát végzek, abból is olyat, amihez sok év gyakorlat kell, és a helyi rendszerek beható ismerete. Az itt dolgozók nagy része csak itt dolgozik (én pont nem, és pont azért, amit ebben a bejegyzésben leírok), tehát az egész “szabadon választott” “szabadúszóság” egy nagy humbug úgy alapból.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden lehető felelősséget ránktolnak “fentről”, és persze a mi felelősségünk az, hogy egyáltalán legyen munka (az van, amit mi projektként idehozunk). Időnként jól össze is hívnak minket, mintha mi valamiféle normális munkaközösség lennénk (nem vagyunk, sosem is leszünk), és akkor elmondják, hogy mi vagyunk a cég, és össze kell tartani és vállalni a felelősséget. Sajnos ugyanakkor a munkatársakat nem mi válasszuk, hanem jó olasz szokás szerint fontos emberek rokonságából  és barátai körül kerül ki az újak nagy része. A főnökség meg az (még akkor is, ha inkompetens), akit a névleg minket alapító szakszervezet a nyakunkra ültet. MIvel az így kiválasztott kollégák és főnökök szabad szemmel is jól láthatóan hülyeségeket csinálnak, elég nehéz értük felelősséget vállalni.  Véleményt meg azért nem szabad mondani, mert a felettünk állók (akik formailag nem azok, mert itt nincsen is főnök, csak  mégis van – pl. ő dönti el, kit akar kifizetni, még abból a pénzből is, amit én hoztam a cégnek) rendkívül bosszúállóak, és hamar kint találhatja magát az ember, annál is inkább, mert jogaink, na azok nincsenek. Lejár az aktuális co.co.pro (amit egyébként is kevesebb órára írtak, mint amennyi a valós munka elvégzése lenne, dehát alá kell ugye ígérni mindenkinek, hogy egyáltalán nekünk ítéljék a támogatást), akkor ők semmivel nem tartoznak nekünk, sőt, örüljünk, ha egyáltalán kifizettek.  Ja, egy szakszervezet cége vagyunk, azaz a rendes munkaszerződéssel rendesen dolgozók jogait hörgően védő embereknek vagyunk így kiszolgáltatva.

Szóval itt mint rendszer, semmi nincsen. Van persze telefon meg net, meg gépek is – persze abból, amit mi a projekjeinkből megfizetünk a struktúra fenntartására. De egy költözés, az mindent borít. Történt, hogy júliusban az okosok kitalálták, hogy költözzünk közelebb a szakszervezethez, mert akkor spórolhatunk a bérleti díjon – hogy eddig évekig ezt miért nem lehetett, az egy érdekes kérdés, addig is kerestünk mi a fizetendőkre, nekik ugye nem volt dolguk ezzel.

Na de elköltöztünk.  Azzal a lendülettel  áthozattuk volna a netet és a telefonokat az új helyre, csak hát ez kérem Olaszország. Ki kellett először is kapcsoltatni a régi szervezet vonalait. Ennek intézése két és fél hónapba telt.  Július végétől október 18-ig gyakorlatilag telefon és net nélkül voltunk. Nem teljesen igaz, mert volt egy szabad kóbor wifi, arra lehetett csatlakozni.  Volt továbbá egy mobiltelefon, ami a ráirányított több számra érkező hívások miatt gyakorlatilag nem volt használható – és tekintsünk el attól, hogy pont 6-7 emberre jutott volna egyébként is egy db. telefon, ami a mi munkánkban – gyakorlatilag neten és telefonnal dolgozunk – nélkülözhetetlen.

Ilyenkor mi a teendő, használhatod a saját telefonodat, de jó, hogy szabadúszó vagy (de akkor miért megy minden egyes projektemből egy csomó pénz a struktúrára??)!!

Nekem külön pech volt, hogy lerobbant a céges gépem is, és a költözés miatt a szerverről éppen oda mentett aktuális dokumentumok mind elvesztek. Kifizethettem volna én egy technikust, de úgy voltam vele, hogy én ugyan nem. Lassan már azért is fizessek, hogy dolgozhatok? Persze, ki járja meg ezzel? Nyilván én (mert nekem kellett mindekt újra előállítani, megírni stb). Mindegy, mert úgyis be kellett vetnem a saját személyes gépemet, amit saját pénzből egyéb használatra vettem.

De kivártam. Egy hónap leforgása alatt kiderült, hogy menthetetlen a gépem, és vettek is egy másikat. Igaz ugyan, hogy word-ot nem tettek rá, de lett gépem.

Lassan visszatér a régi rend. Ja, archiviálni nem szoktunk, miért is kéne, de nem?

Na, azért is írtam le mindezt, mert ilyen az, amikor “liberalizálják a munkaerőpiacot”, azaz a munkaadónak nincsen semmi kötelezettsége, szenvedjen a munkavállaló, jogai úgy sincsenek, pampogni nem fog, már arra rámegy minden energiája, hogy megéljen – túléljen, meg úgyis fél. Képviselete nincsen, mert a rendezetlensége. és szervezhetetlensége miatt úgysem tagja szakszervezetnek, és ha az is lenne, nem tud olyan egységesen fellépni, mint a nagy cégeknél rendes munkaszerződéssel és jogokkal rendelkező emberek.

Csodálatos az, aki ezt kitalálta, nem?

A jövőre nézvést e pillanatban még egy dolog izgat engem. A szobánk melletti wc-ben volt egy nagy polc, ahová rengeteg régi archivált anyag befért volna. Mivel kicsit kidőlt- bedőlt volt, hívtak egy szakit, hogy szerelje meg (lévén több tíz kilónyi dosszié menne oda). Két és fél hónap elteltével ki is jött a szaki a kollégával (ez a két és fél hónap mágikus, minden szolgáltató ennyi idő után jön ki…). Megnézték, kopogtatták, majd nagyon okosan kihúzták belőle a közepén levő polcot. Nem vagyok egy barkácsmaki, de azt, hogy ezt polcot nem a közepénél kell elkezdeni lebontani, arra azért én is rájöttem a minimális technikaórákról megmaradt alapvetésekből. A polcrendszer természetesn bedőlt egy az egyben, és ráadásul majdnem az egyik szakira (szerencsére nem). Volt riadalom, kiabálás és tanakvás, majd mondták, hogy jövő héten csütörtökön visszajönnek, és megszerelik, de igazán. Ennek lassan egy hete, természetesen színüket sem láttuk. A rengeteg dosszié dobozokban áll a folyosón, ahol emiatt csak lapjával lehet közlekedni.

Lehet tippelni, mikor lesz készen a polc… De én mondom, élmény ebben az országban dolgozni….

Mindennapok, Munka-tapasztalat

Összegezve – 1 (munka, megélhetés Olaszországban)

Az egyik eheti bejegyzés kapcsán – rengeteg hozzászólásban messzire kalandoztunk. Egyik olvasó is kérte, meg én is gondoltam, hogy érdemes lenne összerakni a felmerült témákat. Nem feltétlen koherens szöveget írok, hanem összefoglalást  – ami nagyon tanulságos lehet az ide igyekvőknek, ha lesz végre bátorságuk elhinni, hogy itt bizony így mennek a dolgok.

Álláskeresés: méghozzá két oldalról.

1) Olaszországban NEM hirdetik meg az állásokat, szinte sosem. Évek óta állandóan nézem a netet, a spéci honlapokat, legfeljebb call centerbe, vagy egyéb rabszolga és rosszul fizetett munkákat lehet találni. Amire valószínűleg ezer diplomás fog jelentkezni, és vissza sem fognak hívni.

Egyetlen lehetőség az ismerős által talált munka.

Alapvetően erre alapozzák a munkatárs-keresést – ezért aztán szinte egyáltalán nem számít, mit tudsz, mit végeztél, mihez értesz.

2) A fentiek fényében (meg egyáltalán): senki ne gondolja, hogy ha nem tud olaszul, vagy nincsenek ismerősei, akkor munkát fog találni. NEM FOG. Vagy fog, feketén, rosszul fizetett, bevándorlóknak fenntartott munkákat, amiért nem feltétlen érdemes kiköltözni.

Akik otthonról azt gondolják, hogy otthon rosszabb a helyzet, azoknak mondom, hogy ha valóban értenek valamihez, valóban beszélnek nyelveket, akkor otthon nagyobb valószínűséggel fognak munkát találni, mint itt.

Speciális kategória, az ápolók. Igen, van rá kereslet. DE: csakis akkor érdemes nekiállni, ha tudsz olaszul es el tudod egyedül intézni a formaságokat. Ha ez nem áll fent, akkor közvetítő segítségét kell majd igénybevenni és ne legyenek illúzióitok, a közvetítők keresni akarnak rajtatok. Azaz pont annyi minimálisat fognak nektek fizetni, amiből éppen megéltek, esetleg másokkal kell tartósan egy lakásban élni, váltott munkahelyeken, kiszolgáltatva dolgozni.

Ha találtál munkát: szinte nem létezik a normális munkaszerződés. Atipikus dolgozóként általában minimális jogokat adnak, és sokszor nagyon nagy késéssel fizetnek. Ismétlem, teljesen mindegy, milyen ügyes, okos vagy, még a kvalifikált munkakörökben is szégyenteleül kihasználnak.

Olaszok állás nélkül: sok fiatal olasz (30%-uk) nem talál munkát, vagy legalábbis nem fogadja el a rosszul fizetett, alantas munkákat (amit a külföldiek megcsinálnak). És aztán panaszkodik. Teheti ezt azért, mert van mögötte család. Ezzel egyet lehet érteni vagy nem, de tény, hogy ha van családi háttér, akkor nem feltétlen vannak rékényszerítve arra, hogy összetörjék magukat a munka miatt. Ők persze nem is tanulnak meg dolgozni (mert aki 30 évesen még sosem dolgozott rendesen, az bizony nehezen fogja megtanulni). Így aztán ha véletlenül mégis bekerülnek a rendszerbe, akkor sem érdemes tőlük sokat várni, annál is inkább mert nem a hozzáértés, tapasztalat számít, hanem a kapcsolat, ugye.

Jólét. Hogy jobban él-e az átlagolasz, vagy sem, mint egy átlagmagyar, nagyon attól függ, hogy van-e családi háttere. Azok a párok, családok, akiknek nincsen örökölt lakásuk, családi segítségük, azok pont olyan rosszul (éppenhogy túl-)  élnek, mint Mo-n. Itt a lakás, stb árak sokszor rosszabbul viszonyulnak az átlagfizetéshez, mint Mo-n. Viszont a családoknak nagyobb vagyonuk van (lakás, értékek stb formájában), amivel egyelőre még tudják a fiatalokat támogatni.

Konkrét példák:

– egy Mo.-i átlag 120E ft-os fizetésbol 125 egységből meg lehet venni egy 15 milliós lakást (ami 55-65 m2-et jelent egy átlagos környéken, átlagos házban Budapesten). Firenzében az átlagos 1250 eurós fizetéssel (ami a statisztikák szerint van, sok atipikus jó, ha a felét, háromnegyedét keresi) a 250 000-eurós lakást (ez nagyon külváros, elég lepattant, es jó, ha van 50m2. Ha kicsit normálisabbat akarunk, mondjuk ami egy pesti Zugló környékkel egyenértékű, akkor 350 000 euró alatt szóba sem kerül) 200 egységből jönne csak ki. Viszont atipikusként kölcsönt sem adnak hozzá.

– kocsifenntartás. Egy tízéves 1000 cm3-es kocsi biztosítása 1500 euro/év. Mo-n 40E ft. Csak Bp-en van tömegközlekedés, ezért nem feltétlen vagy rászorulva. Itt sok helyen nincsenek szolgáltatások, így muszáj autót fenntartani.

Összevetve mindent: errefelé akkor él jól egy család, ha van családi segítsége. Ha nem, akkor nagyon nagy nehézségek árán tud csak túlélni, teljes bizonytalanságban. Mo-n már nem élnek olyan rosszul az emberek, mint amit szeretnek mutatni, itt már nem élnek olyan jól, mint amit mutatnak…

Folyt. köv. holnap…

Munkakeresès

Állásajánlat itt élő magyaroknak

Emailben kaptam a megkeresést (figyelem, NE nekem írjatok, hanem a bejegyzés végén található címre!!!):
“Az ügyben szeretném Önt felkeresni, hogy cégünknél adódott egy üres munkalehetőség “értékesítési menedzser”-i munkaköri területen.
Cégünk fogimplantátum gyártással foglalkozik és nekünk egy olyan emberre lenne szükségünk aki kint él Olaszországban és magyar nyelvtudással rendelkezik valamit felkeresi az olasz fogorvosokat és bemutatja termékeinket valamit új vevőket nyer.
A következő feladatról lenne szó:
Olaszországban, ha lehet Milánóban, fel kéne keresni fogorvosokat és üzletet kötni velük. Első sorban az ügynök elmegy egy fogorvoshoz és bemutatja a termékünket és ha az orvosnak tetszik akkor letétben ott is hagyja…majd egy bizonyos idő után megint felkeresi és ha sikeres akkor üzletet köt vele.
Az első 3 hónapban az ügynököt céges telefonnal álljuk el és fizetjük a benzinköltségét. 3 hónap után akár céges autóval is rendelkezhet, ez attól függ, hogy hova kell menni.
Remélem felkeltettem érdeklődését és várom önéletrajzát.
Alexandra Czant
OFZ Dental Kft.
1047 Budapest, Károlyi István u. 1-3
Phone: +36 1 7818226
Fax: +36 1 7806207
Mobile: +3630 / 688 99 58
E-Mail: alexandra.czant@sgs-dental.com”
Munka-tapasztalat

Szociális háló

Ilyen könnyed témákkal jövök rögtön év elején (főleg, ha hagynak kibontakozni a kollégák – ui. most jött ide negyedszer valaki az elmúlt tíz percben, így elvesztem az ihletet…).

Tehát: ahogy arról már sokszor írtam, az olasz szociális háló meglehetősen lyukas.  A dolgozókat / polgárokat megillető jogok a legritkább esetben igazságosak és vonatkoznak mindenkire. Szektortól, cégtől, szerződéses formától függ, hogy kinek mi jár.

Vegyük pl. azt az esetet, hogy valaki elveszti a munkáját. Teljes (és igen nagylelkű) segítség jár azoknak, aki állami munkahelyen, nagy (50 főnél nagyobb) cégnél, adott szektorokban (metalmeccanici, posta, scuole) dolgoztak határozatlan idejű szerződéssel (tegyük hozzá, hogy szinte lehetetlen őket elbocsátani, meg azt is, hogy az elmúlt években ez a kategória újonnan nem keletkezett, azaz akit régen így felvettek az benneragadt, de újonnan ilyen feltételekkel egyszerűen már nem ajánlanak munkát – ld még az atipikus munkáról írottakat).

Akár két évnyi mobilitá (=kb.  munkanélküli segély) jár nekik nyikk nélkül.  Nekik. Aki kis cégnél, privát szférában dolgozott, és nem határozatlan idejű szerződéssel, annak szinte semmi sem jár – akkor sem ha folyamatosan és pont annyit fizetett az államnak, mint a határozatlan idejű szerződésesek. Információként: nagyjából az összes dolgozó 1/3-át védik ilyen szinten a törvények, a másik 2/3-nak marad a segítség nélküli boldogulás baj esetén.

Ezt én nagyon felháborítónak tartom. Olyan, mintha egyeseknek több joga lenne, mint másoknak. Az egyikük többet ér az államnak, mint  a másikuk.

Ráadásul pont azoknak nem jár semmi munkanélküli ellátás, akiknek egyébként sem jár fizetett szabadság, betegszabadság, egyéb támogatás. Biztos sokkal egyszerűbb megvonni egyes kategóriáktól mindent, mint általánosan elgondolkozni a rendszeren…

Vannak aztán a szezonális munkások (turizmus, mezőgazdaság). Ők mondjuk egy fél évet dolgoznak, a másik fél évben a fizetésükkel egyenértékű támogatást kapnak.  De miért is??? Miért jár nekik több, mint mondjuk egy projektmunkásnak, aki ugyanúgy szezonálisan dolgozik, csak másként hívják a szerződését?

Amikor erről beszélgetünk a helyiekkel, akkor általában azt mondják, hogy eddig nem volt szükség (sic!) a támogatásokra (mármint azoknak, akiknek nem jár, merthogy a szupervédettek eddig is azok voltak), mert olyan dinamikus volt az olasz gazdaság, amit alapvetően a cluster-be tömörült – nagy cégeket, pl. Fiat -kiszolgáló kicsik alkotnak, hogy egy perc alatt képes volt átállni egy másik termék előállítására.

Haha, na persze. Még ha így is volt nagy vonalakban, strukturálisan, azért szeretném én közelebbről megvizsgálni, mit csinált mondjuk  egy 55 éves fröccsöntő, aki mondjuk 30 évig egy adott műanyag autóbiszbaszt fröccsöntött,  mikor azt mondták neki, hogy na holnaptól meg halogénlámpát kell gyártanod. Méghozzá úgy, hogy kötelező továbbképzés nincs Olaszországban, vannak persze erre igénybevehető források, amit általában minél kisebb a a cég, annál kevésbé ismer.

Az úgy szokott lenni ugye, hogy a strukturális problémák akkor ütköznek ki, amikor egyébként is szarban van egy rendszer, mikor szárnyal a gazdaság, akkor általában könnyebb felettük elsiklani.

Pl. eddig is biztos volt ilyen gond, de amíg csak 1-2 cég dolgozóit kellett megsegíteni, addig valahogy megoldották (mondjuk az adott város, a régió, valahogyan megmentette az éppen aktuális céget meg dolgozóit, közérdekre hivatkozva). Most, hogy 2008. óta rendszerszintű  a krízis, “kicsit” nehezebb a rengeteg  (ideiglenesen vagy végleg) munka nélkül maradt embert kezelni.

Ha már ideiglenes: van olyan, hogy alkalmilag nincs egy cégnek megrendelése, és olyankor  az állam besegít, hogy a kieső pár hét/ hónap alatt a dolgozók fizetését (részben vagy egészben) továbbra is fizetni tudják, abban a reményben, hogy ismét sikerül megrendelésekre szert tenni.

Ez az ún. CIG (cassa integrazione) találjátok ki kinek jár? Hát persze hogy csak a fent említett szupervédett dolgozóknak.

Egyes régiókban (lévén most már nagyon nagy a gáz, pl. Toszkánában is), átcsoportosítottak pénzeket a kisebb cégek ilyen megtámogatására is, ez a CIG in deroga. Általában aktív munkaerőpiaci politikákra igyekszenek költeni, azaz pl. kisebb képzések, carrier guidance stb. szolgáltatásokra (bocs a technikai szövegért, ezzel foglalkozom nap mint nap …:))

Azt is szokták mondani, hogy az egészet az articolo 18 (dello Statuto dei Lavoratori) megoldja, tehát nem kell vele foglalkozni. Namost, az articolo 18 annyit mond ki mindösszesen, hogy elbocsátani csak jó okkal vagy megalapozott okkal lehet (il licenziamento è valido se avviene per giusta causa o giustificato motivo).

Mi van? Ez lenne a dolgozók védelme? Akkor talán még működött, amikor MINDENKI határozatlan idejű szerződéssel doglozott, de most???

Ez az alapvető és égbekiáltó igazságtalanság az olaszoknak fel sem tűnik. Illetve, nem szeretik, ha kritizáljuk őket.

Mert ha kicsit sarokba szorítjuk olasz vitapartnereinket pl. olyan bagatell érvekkel, hogy igazságosság, egyenlő elbánás, azonos jogok, akkor bevallják, hogy bizony Olaszország nem az az ország, ahol meg lehetne egy német szintű segélyezési rendszert csinálni. Idézem: “Mert akkor senki sem dolgozna” (sic!).

Ja, hogy ez a pálya. Túl lusták, túl “mindent az államtól várunk” habitusúak, tehát nem lehet igazságosan segíteni őket (ahogy mondják eufemisztikusan: ez antropológiailag van így… :)). Akkor marad az, hogy akinek mázlija van, annak minden jár, akinek meg nem, hát az majd valahogy túlél. De legalább addig is nem terheljük tovább az állami kiadásokat.

Még jó, hogy a család errefelé még működik, mint entitás, különben fél Oo. az utcán lenne…

Ellenpélda a sok igazságtalanságra az egészségügy. Ha valaki olasznak született, annak az eg.ügyi ellátás alanyi jogon jár. Azért alakult ez így valószínűleg, mert magas az inaktivitási ráta – azaz azoknak az embereknek a száma, akik nem munkanélküliek, és munkát sem keresnek, hanem egyszerűen nem dolgoznak. Ne csodálkozzatok ezen, a nők 53 %-a nem dolgozik (történelmileg, ugye) – köszönhetően egyébként a totálisan hiányzó gyerek és idősellátási szolgáltatásoknak is. És a fiatalok 30%-a szintén nem (úgy aktuálisan) – nem talál (neki tetsző?) munkát.

Mondjuk szerintem ez sem igazságos így, de a társadalmi nyugalom érdekében ezt muszáj megadniuk – kerül, amibe kerül (és nem kevésbe kerül ám az sem). Ellenben a fekete munkát egész biztosan bátorítja – miért is kéne adót/járulékot  fizetnem nekem meg a munkaadónak is, ha úgysem kapok érte semmit, viszont ha bajom van, ellátnak a kórházakban?

Meg hogy még egy érdekes dolgot mondjak: ha valaki háborúban elesett / sérült ember lánya, addig, amíg férjhez nem megy (sic!), jár neki az apja utáni ellátás. Egy ismerősöm – most 75 éves – kb 55. éve kapja az ellátást, mert volt esze, sosem ment férjhez (csak templomban – itt ezt is lehet, templomi esküvőt civil nélkül, és akkor az állam szemében nem vagy házas), és hivatalosan sosem vállalt munkát (csak feketén), ezért most kb. 900 euró jár neki minden hónapban. Erre van pénze az államnak  -mondjuk most már sokan nincsenek az ilyen emberek, de legalább 60 éve szívják a többiek vérét.

Gusztustalan kivételek (kasztok) egyre-másra…

Esetleg nem ártana kedves Monti (úgyis, mint szuperMárió), átnézni  egy kicsit  ezt a munkaerőpiaci liberalizálást / jogokat / ellátásokat, nagyon nagyon érdemes lenne, ha Oo. magát egy civilizált államnak gondolja…

Munka-tapasztalat

Átlagkeresetek Olaszországban

A tavalyi adatok alapján az olasz statisztikai hivatal megállapította, hogy a havi átlagos nettó fizetés nem éri el az 1300 eurót (1286 euró egészen pontosan az átlagfizetés). Ez persze önmagában még semmit nem jelent, mert hatalmas különbségek vannak egyes szektorok között.

Sajnos a nők átlagosan ennél 20%-kal kevesebbet keresnek (férfiak 1407, a nők 1131 eurót kapnak), még azonos beosztásban is. A külföldiek és a pályakezdők pedig még az 1000 eurót sem érik el (és ez egyáltalán nem függ a végzettségtől, sőt sokszor egy szakmunkás többet keres rendes alkalmazottként, mint egy egyetemet végzett projektmunkás). És az olasz állam minimális mértékben támogatja azokat, akik ugyan dolgoznak, de keveset keresnek.

Csak összehasonlításként: a múlt héten voltam Németországban – munka miatt- ahol alkalmunk volt összehasonlítani a két ország szociális rendszerét, és hát az olasz, azt inkább hagyjuk is… Németországban a keveset keresők kiegészítést kapnak, a munkanélküliek korrekt támogatást (havi 900 eurót és a lakbér összegét), és ha végképp nem tudnak elhelyezkedni, akkor is van egy minimum 450 euró+ a lakbér összege, amit megkapnak. Ez Olaszországban még azoknak sem jár, akik megdolgoznak érte. Családi támogatásokról is csak álmodozhatunk. A szociális kiadások 51,3 %-a nyugdíjakra megy, 4,7%-a családi támogatásokra / szolgáltatásokra, és csak 1,9 %- a munkanélküliek támogatására.

Visszatérve a fizetéshez, még egy érdekesség. Itt a felvételi elbeszélgetéseken szinte sosem kerül szó a fizetési igényekről. Miért nem? Mert a dolgozó azt a fizetést és juttatásokat fogja kapni, amit a szektorban érvényes szakszevezeti megállapodás előír (ezek a megállapodások a munkaerőpiac 70-80%-át fedik le). Punktum.

Esetleg – ha alacsony ez az összeg, és valaki évek óta dolgozik egy helyen, felajánlhatnak neki (feketén!!) némi kiegészítést (jó néhány embert ismerek, aki az előírt 1100 euró felett kap még kb. 200 eurót feketén).

Mindez természetesen a hosszútávú munkaszerződések esetén érvényes, akik contratto a progetto-val dolgoznak (ahogy errefelé dívik mostanság), azok azt kapják, amit megajánlanak nekik, nincs esély feljebb tornászni. És természetesen délen a helyzet ennél sokkal rosszabb.

Ezért aztán olasz ismerőseim nagyon megdöbbentek azon, hogy mi Magyarországon az állásinterjún gyakran “alkudunk” a fizetésünkre (hogy egyáltalán szóba jön a téma… ).

Csak tájékoztatásul: északon 1300 euró éppen a túlélésre elég, főleg ha az embernek nincsen saját lakása (ami szerencsére sok olasznak van, családi örökségként). EU-s viszonylatban az olaszok vásárlóereje a nyugati államok között az utolsók közt van.

Végül még egy utolsó érdekesség: akik olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy a fizetésen túl autót vagy telefont kapnak (általában közép- és felsővezetők), azoknak ezek után is adózniuk kell (nyilván azért, hogy ne legyen ez – mint Magyarországon – amolyan adómentes plusz fizetés).

Mindennapok

Válság és család

Sokat halljuk minden fórumon, hogy az olasz fiatalok hajlamosak sokáig otthon maradni a szülőkkel, hogy a szülők rátelepednek a gyerekeikre… ami természetesen így is van a hagyomány, szokások okán (hogy csak pár páldát mondjak: amikor egy negyvenes-ötvenes pasi naponta hazatelefonál anyukának, az azért néha kicsit sok, nem?), ugyanakkor azért nem ártana mindehhez hozzátenni, hogy nagy szerencséjük van az olaszoknak, hogy ilyen erősek a családi hálóik és nem mellesleg ennyire hajlandóak az idősebbek megtakarított pénzüket, vagyonukat a gyerekeikre költeni.

Nézzük csak a körülöttem élők példáját. 33 éves kolléganőm két diplomával, számos egyéb továbbképzéssel a háta megett més sosem dolgozott rendesen. Mármint biztos rendesen és lelkesen dolgozik, de nem talál állandó munkahelyet. Csak alkalmilag, projektekre szóló szerződései vannak.  Nem azért mert ne lenne alkalmas a normális munkára, hanem mert errefelé úgy dívik mostanság, hogy nem kötnek állandó munkaszerződést, hanem más módon dolgoztatják a kedves kollégákat. (De sokszor írtam már erről: itt meg itt is, és a valódi Olaszországról sorozatban mindenről). A lány most terhes, mert arra az elhatározásra jutott, hogy mégsem várhat élete végéig, hogy olyan legyen a helyzet, inkább belevág…  Csakhogy, az eddigi munkái alapján gyes (itteni megfelelője, a maternitá) minimális fog neki járni, mivel jó, ha egy évben 5-6000 eurót megkeres, bruttó. Ebből természetesen már megélni sem tudna, ha nem segítenék. Pl. örökölt egy lakást a nagyszülőktől, és mindig kisegítik őket a szülők, ha már nem megy tovább. Aztán meg, ha bölcsődébe adja  a gyereket, mert dolgoznia kell, az a havi 500-600 euró bölcsődei díj nyilván több lesz / lenne, mint amit keres, tehát abban is a szülőkre fog szorulni.

Azt mondjátok, hogy ez egy egyedi példa: sajnos még ez sem igaz. A fiatalok (30 alattiak) 30 százaléka nem dolgozik. Nem mindenki lusta és alkalmatlan. Hanem ha dolgozik is, akkor is minimális pénzért, lehetőleg alkalmilag alkalmazzák. Még szerencse, hogy van hol laknia. Itt  már réges régen társadalmi katasztrófa lenne, ha társadalmi szinten (statisztikailag) az olaszoknak nem sikerült volna az elmúlt 40-50 évben annyi megtakarítást felhalmozniuk, amiből most még fel lehet élni valamennyit. Ha nem lenne annyi örökölt lakás. Ha nem lenne annyi nagymama, aki a (ritkán) világrahozott unokákkal van. Az állam magasról tesz az emberekre. Oldják meg maguk, családilag a problémáikat.

Csak sajnos ezzel az a gond, hogy ha valaki esetleg nem olyan családból jön, ahol tudják segíteni, akkor számára ennyi volt, itt vége a lehetőségeknek. Mert lehet úgy vállalkozni a gyerekvállalásra, hogy azért tudom, van hol lakni, és a nagyszülők mellettünk állnak. De ha nincs hol lakni (és mondjuk 1000 eurót ki kell dobni az ablakon havonta), nincs nagyszülő (és a bölcsődét is fizetnem kell), és nincs biztos munka sem – na hát azért az elég bátor, aki belevág.

Ezügyben sajnos hátrányban vannak a migránsok. Gondolok itt a külföldiekre, és azokra is, akik délről jöttek ide. Ugyanis hiába örököl valaki egy lakást valami déli kisfaluban a nagymamától: abből egy északi városban pont egy garázsra telne. És hát a nagymama sem feltétlen költözik 800 km-re a lakhelyétől, hogy vigyázzon az unokákra. Tehát ebben a helyzetben a család vajmi keveset segít.

Persze a családi segítség nincs ingyen. Ha pénzben, idővel támogatnak a nagyszülők, akkor szeretik megmondani azt is, ki merre meddig és hová – ez már csak az emberi természetből fakadóan így van.

Ne csodálkozzunk hát, ha a családra rátelepszik a nagyszülő…  és éljenek a családok. Ha nem lennének, lassan kihalnának az olaszok 🙂

PS. a napokban hallottam róla, az itteni népszámlálás kapcsán, hogy eddig mindig a statisztikákból indultak ki, mikor a szüleikkel lakó 30-as, 40-es “gyerekekről” (bamboccione-ról) értekeztek. Most meg rájöttek, hogy sok esetben ugyan otthon van a gyerekek residenzaja, de akár már évtizedek óta nem ott laknak. De hát amíg nincsen saját lakásuk, és albérletről albérletre vándorolnak, addig mi a fenéért jelentkeznének be máshova? Főleg mert itt a residenza-n túl van a domicilio is, amit szabadon változtathatnak.

Szóval lehet, hogy a valóságban ez a bamboccione jelenség kevésbé súlyos, mint a statisztikákból látszik.

Munkakeresès

Munkakeresőben

Mától a Gigli-be költözik a sesto fiorentino-i munkaügyi központ egy kirendeltsége, és öt alkalommal ad randevút a munkát keresőknek.

A Court Food in Corte dell’Oste részen levő pultnál fognak a Cv-kből válogatni.

A munkaajánlatok http://www.provincia.fi.it/lavoro honlapon lesznek láthatóak három kategóriába csoportosítva – ezt látjátok alul, olasz magyarázatokkal:

offerte in preselezione: i curricula saranno filtrati dalla Provincia ed inoltrati al datore di lavoro;

offerte in preselezione motivazionale: i candidati contattano il CPI per prenotarsi all’offerta e l’operatore, verificata l’attinenza ai requisiti richiesti, fissa un colloquio mirato a verificare motivazione, professionalità e reale disponibilità;

offerte in chiaro
: l’offerta di lavoro viene pubblicata con la ragione sociale ed i contatti indicati dall’azienda dando modo al lavoratore di inviare direttamente il curriculum al datore di lavoro senza alcun filtro da parte del CPI. Il servizio sarà esteso anche ai tirocini.