Mindennapok

Pillanatképek a nyárból – 2

 

Ez a magyar része a vakációnak, ez képekben szegényes. Valahogy sosem érzem magam annyira turistának, hogy fényképezzek. Illetve ha fenykepezek, azon a barátok is rajta vannak, azt meg nem szoktam ide kitenni.

De azért: jó volt otthon lenni. Megnéztük a Balatont több oldalról is (na ezt dokumentáltuk -természetesen kifogtuk az egyetlen esős napot :)), meg Bécsbe is könnyen ki lehet ugrani a Railjet-tel (emberek, 25 euró oda-vissza! Egy Naschmarkt-i ebéddel kombinálva szuper). Felfedeztük a Tip-top bárt (gyorsan, probáljátok ki, míg meleg van), a Pagonyt, a Kobuci Kertet és az Opus Jazz Clubot. Ez utóbbit remek Tariqa koncerttel: Chalaban és Dresch Mihály keresztezése, csodálatos (a Kerekes Band viszont nem tetszett annyira). Ja, és megnéztem egy régebbi Virzí filmet, olaszul a Művészben 🙂 (erről írok sokat, hogy milyen itt a munka mindenféle komolytalan szerződéssel…)

Budapesten még mindig havonta teremnek jobbnál jobb helyek válság ide vagy oda, pedig már a régiek sem semmik. Szimpla, Gozsdu udvar, Ráday  és Hajós utca, meg persze a Vian, Sugar!, minden bevált helyen voltunk (meg persze a nagymarosi kikötő étterem-teraszán, és Szentendrén). Értékelem nagyon, hogy egyre több helyen lehet hétköznap 1000 ft-os jó ebédmenüt találni.  A kávé olcsóbb lett a legtöbb helyen. A CIB Bank szolgáltatásainak színvonala meredeken esik (az ügyintézők meg egyre bunkóbbak).  A pénzváltók helyenként nemcsak az állam által kivetett 0,3%-os sarcot kérik, hanem ha már, akkor maguknak is beszednek valamicskét – erre érdemes figyelni. Sokféle orvosi szolgáltatás még mindig olcsóbb otthon magánúton, mint Olaszországban az ún. ingyenes ellátás rendszerében. Mindig szíven üt, hogy az állítólagos agrárnagyhatalom (ez mi lennénk) mennyire nem képes normális minőségű zöldséget és gyümölcsöt előállítani. Vagy csak nem otthon adják el? Budapesti piacon sem üti meg azt a színvonalat és választékot, ami szerintem alap lenne.

Dolgoztam is, mert ez a szabadúszóság az olyan, hogy akkor sem vagy szabin, ha azon vagy.

Nem sikerült mindenkivel találkozni, ez sajnos mindig így van. Ez a külföldi lét egyetemes tanulsága: próbálsz, próbálsz mindenekivel beszélni és találkozni, de egyszerűen lehetetlen. Mert ugye így is rohansz jobbról balra és próbálod az éves szabadságodba pihenést is tölteni (ez csak szőmentén sikerül általában).

Vicces az, hogy mikor innen hazamegyek, akkor a jól ismert lakásban el kell gondolkozni időnként, hogy hol is tartom a tálcákat? Merre nyílik az ablak? El ne felejtsem, hogy van mikró is. Aztán mikor visszajövök, akkor meg itt zárom másik oldalra az ablakkilincset, keresem a nagyszemű sót, és csodálkozom, hogy honnan van az a sok szúnyog, mikor Pesten egy sem volt.

És hát a durva munkakezdés: egy hónapja átköltözött a cég, de még a mai napig nincsen sem net, sem telefon. Ezek nélkül ugyan gyakorlatilag lehetetlen dolgozni, de úgy látszik, a vezetőség nem érti, hogy a kieső projektek (amit nem tudunk megírni pl.) az pénzkiesés is. Ja, és ami nagyon kell, azt intézhetem a saját telefonomról és saját nettel a saját gépemről. Mivel az én érdekem, hogy legyen valami munka, és az attól is függ, mit csinálok most, na ezért a vezetőség lezser eleganciával elnézi, hogy fizessek azért, ha dolgozni akarok. A szokásos üzletmenet, éljen az olasz munkavalóság.

De hétfőn elindultunk a 14 fokból (reggel Bp), és megérkeztünk a 30 fokba (este Firenze). A meleg kitart, mintha júliusban lennénk. És ilyenkor mennyire jó, hogy este egy egész órával későbbig van világos.

Élet-történetek, Mindennapok

Magyar-olasz

A szokásos budapesti vakációnkat töltjük, és szembesülünk a mai magyar viszonyokkal.

Hozzászólásban egy olvasó megint feltette a kérdést, hogy miért élek Olaszországban, ha ennyi a probléma (nem eredeti felvetés, már párszor kitárgyaltuk a blogon, de tudom, hogy újonnan érkező olvasónak szinte lehetetlen mindent – bejegyzéseket, kommenteket -végigolvasnia).

Ez a két kiindulópontja a mai bejegyzésnek, aminek lesz biztosan folytatása is.

Tehát: Magyarország.

Nem, nem tetszik, ami itt most van. Ami itt most lett. Én 2008-ig élveztem a budapesti életet, ami természetesen csak egy kicsi és nagyon speciális szeletét fedte le a magyar valóságnak. De nekem Budapest kulturálisan pezsgő város volt, sok szuper hely volt benne, sok ingyenes/olcsó, jó minőségű kultúrprogramra eljutottam, és ezt nagyon élveztem. Egyetem után csont nélkül találtam rendes állást, rendes szerződéssel, és jó fizetéssel. Érdekelt, utazgattam a munka miatt, eleget kerestem, és elég szabadidőm is volt. Nekem személy szerint ezek a jó munka ismérvei. Hát ebből kerültem ki az olasz co.co.pro-s valóságba, ahol semmi nem számít (diploma, nyelvvizsga, ugyanmár!), csak az, hogy kit ismersz. És persze ha dolgozol is, akkor is kevés jogod van (kivéve persze, ha “rendes” munkaszerződésed van, de ennek esélye tendál a nullához). Egyébként azon kevesek közé tartozom magyar bevándorlóként, akinek sikerült az otthonihoz hasonló  jellegű / típusú munkát találni.  A feltételek azonban sokkal rosszabbak, mint otthon (ez a munkaszerződés milyensége, a nem fix fizetés és a hiányzó jogaim miatt nagyon más, mint otthon volt). Ezért aztán sokszor, ha “problémákról’ írok, nem is a saját személyes helyzetem az ihlető, hanem az, amit magam körül látok, és tipikus nehézségként érzékelek.

Sok hozzám hasonló képzettségű, otthoni gyakorlattal rendelkező magyarnak nem adatott meg az, hogy jó minőségű munkát végezzen Oo-ban. Statisztikailag egyébként az elvándorlók szinte minden országban a saját otthoni szintjüknél alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkákat végeznek. Nyilván valamiért (kinek-kinek más okból) ez mégis megéri nekik, és maradnak (a munka és a negélhetés csak az egyik – bár nagyon fontos – komponense egy ekkora horderejű döntésnek. Van, akinek honvágya van, és sosem menne egy hétnél tovább máshova. Van, aki nem tud elszakadni a családjától, van, aki pontosan az elől menekül….)

A fentiekből több dolog is következik:

1) nem tudom, hogy ha alacsony végzettséggel kevésbé megbecsült munkát végeztem volna Mo-n, akkor egyrészt esélyem lett volna-e ugyanazt Olaszországban is végezni, és másrészt ha igen, akkor itt jobb feltételek lennének-e hozzá? Pl. ha Mo-n feketén takarítok egy vidéki motelben, ami nem tetszik, megtanulom a nyelvet és OO-ban ugyanezt a munkát végzem, lehet, hogy jobban járnék. Biztos többet keresnék. Vagy ha most lennék pályakezdő Mo-n, valószínűleg nem ugyanaz várna, mint ezelőtt 15-20 évvel. 

2) Nyilván kiderült a blogból, hogy én a saját életemben elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egy (akár olasz) férj mellett htb. legyek, és így biztosítsam a megélhetésemet. Tehát azok a magyar nők, akik ezt az életpályát választották, nyilván szintén nem tudnak azonosulni az én szempontjaimmal. Illetve egész egyszerűen más típusú az életünk, tehát mást tartunk benne fontosnak.

3) El tudom fogadni, hogy van olyan, aki (fiatalon, tanulmányok közben, után) elfogadja, hogy egy külföldi országban egy a helyieknek alacsonynak számító fizetésért hajlandó nehezebb munkákat is elvégezni, adott ideig, míg egy konkrét célra összegyűjt egy adott összeget. Ilyen az, amikor pl. a turizmusban pár száz euróért és ellátásért az ember hónapokig napi 15 órát dolgozik, minden fillért élére állítva (pl. Oo-ban, külföldiként), abban a tudatban, hogy utána egy másik, neki fontosabb lépést meg tud majd tenni az életében. Ez becsülendő, támogatandó, de amikor én a jó életről beszélek, akkor nem az jár a fejemben, hogy ilyen módon éljen az ember évekig. Sajnos tudom, hogy van, aki egyéb kötelezettségei miatt (pl. gyerek eltartása, válás, stb.) huzamosabb ideig ezt kell, hogy csinálja, és nincsen választása, és annak nyilván megváltás egy, az alkalmazottait kihasználó olasz munkaadó is (remélem, a lehető legkevesebben találják magukat ezek között a kényszerek között).  De alapvetően nem erről az élethelyzetről írok.

De visszatérve Magyarországhoz. Sajnos érzékelem, hogy az általános gazdasági és politikai problémák egyre jobban rányomják a bélyegüket a mai Budapestre (is). Egyre kevesebb a jó program, az esemény. Az emberek egyre rosszabb kedvűek. Egyre nehezebb ezt a várost élni. És ha még csak ez lenne a gond! Sokkal nagyobb gond a munkalehetőségek hiánya, a csökkenő szociális ellátások stb. Hogy mi lett volna ha itthon maradok? Ezt nem tudom, nyilván nem élhetünk párhuzamos életeket. Nekem a mai napi valóságom az olasz, azt élem, abban probálok boldogulni, annak a problémáival szembesülök.

És akkor el is érkeztünk ahhoz, ami viszont általában nagyon idegesít: amikor a blogon leírt olasz problémákat az ide kivándorló, sokszor nehéz életet élők semmíteni próbálják. Mire gondolok? Az a típusú megjegyzés, hogy “de hát máshol is rossz”, “miért nem a jó dolgokat mondod?”, “otthon most még rosszabb lenne”. Ez nekem olyan önigazolás-szagú. Mert ha azt írom le tényszerűen, hogy itt milyen típusú munkaszerződéshez mi nem jár, az nem pozitív vagy negatív hozzáállás, hanem tények kérdése (és ugye nem árt tudni, ha idevetődünk). Ha azt mondom, hogy piszok nehéz normális munkát találni, az statisztikai kérdés. Ha azt mondom, hogy még ha véletlen talál is az ember munkát, akkor leginkább feketén, vagy kényszervállalkozásban végezheti, az is sajnos ténykérdés. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi van otthon, mi lenne otthon, mihez képest jó vagy rossz ez. Ez a kitelepülés elején szokott felmerülni, hogy az otthonihoz képest jobb vagy rosszabb az embernek máshol, de utána az idő múlásával már nem máshoz képest határozza meg a jelen életét az ember, hanem ismét ahhoz képest, hogy ő  hogyan szeretne élni, mik a prioritásai, mitől érzi jól magát. Illetve azt is gondolom, hogy ha mégis ezt méregeti évek távlatából, akkor neki nem annyira jött be a külföldi élet, és szeretné magát megerősíteni abban, hogy mégis csinálnia kell, folytatnia kell.

Ugyanez pepitában: amikor a Magyarországon élő és dolgozó olvasó kinyilatkoztatja, hogy “nektek még ezzel együtt is jobb ott kint, mint nekünk itthon”. Az egyrészt nem ilyen egyszerű kérdés, mert minden helyzet más és más, és bár otthonról mindig úgy néz ki, máshol könnyebb, ezt általában az oda máshova vándorlók a saját bőrükön érzik, hogy nincsen így. Másrészt el lehet ám menni! Mindenkinek adott, hogy megtanuljon egy másik nyelvet, fogja a családját és elmenjen munkát keresni valahol máshol, ahol szerinte jobb az élet. Akkor saját bőrén tudja megtapasztalni, hogy ez egy viszonylag komplex döntés és  feladat (olyan szempontok is felmerülnek, ami sosem került volna szóba, ha az ember nem vándorol). És az is ki szokott derülni, hogy a jó/kellemes élet nem egy feltétel mentén teljesül: nem elég többet keresni, ha más vonatkozásban nehezebb lesz az élet. 

Legközelebb össze fogom írni, hogy szerintem mi jobb Oo-ban, és mi jobb itthon.

(Várom a véleményeket, de lehetőleg ne az ilyen sztereotip hozzászólások mentén… 🙂