Kultúra

Gianni Rodari

Emlékezzünk meg az olasz gyermekirodalom egyik legnagyobb szerzőjéről, Gianni Rodari-ról, annak szomorú apropóján is, hogy éppen ma hagyott itt minket, az egyik legnagyobb magyar gyermekpszichológus, -pedagógus, Vekerdy Tamás.

Gianni Rodari  (eredeti nevén Giovanni Rodari, Omegna 1920. okt. 23-Róma, 1980. ápr. 14.) író, pedagógus, újságíró és költő volt. Gyermekirodalomra specializálódott, olaszként egyedül nyerte el a Hans Christian Andersen díjat 1970-ben. A képzelet grammatikája: bevezetés a gyermeki történetalkotás művészetébe (Grammatica della fantasia, 1973) című fő művének köszönhetően a történetmesélés egyik legnagyobb teoretikusaként tartják számon. 

Apja korai halála miatt északra költöző anyja 11 évesen egy katolikus szemináriumba adta Sevesoban, de mivel hamar kiderült, hogy nem az a fiú útja, 1934-ben tanítóképzőbe íratja. Azt elvégezvén magántanító lett egy Németországból ide menekült zsidó család gyerekei mellett, majd nem sokkal később belekezdett egy nyelvi fakultásba, amit elég hamar ott is hagyott. Ezután iskolákban tanított, ahol rájött, hogy akkor szórakoztató az iskola, ha a gyerekek használhatják a képzelőerejüket.

A 2. világháború alatt illegalitásba vonul, és belép az olasz Komunista Pártba. Az ország felszabadulása után újságírói karrierbe kezd. Közben álnéven néhány népi legendát és mesét publikál. 1947-től a milánói L’Unitá lapban a Domenica dei piccoli (gyerekek vasárnapja) rovatot vezeti.

1950-ben Rómába költözik, ahol a Pioniere című gyerekújságot készíti. 1951-ben a Vatikán kiközösíti, mert megírja a Il manuale del Pioniere című pedagógiai könyvét.

1953-ban megalapítja az Avanguardia című újságot, az olasz kommunista ifjúság lapját.

Innentől kezdve rengeteg újságnak bedolgozik, mindig gyerekkekkel kapcsolatos témákban, rubrikákban. Majd 1968-től több könyvet is publikál.

Magyarul megjelent könyvei: 

  • Il romanzo di Cipollino (1951) – Hagymácska története (1956)
  • Gelsomino nel paese dei bugiardi (1958) – Jácint úrfi a füllentők birodalmában (1963)
  • Favole al telefono (1962) – Halló, itt apu mesél! (1966)
  • La torta in cielo (1965) – Torta az égen (1972)
  • Gip nel televisore (1968) – Beleestem a tévébe (1976)
  • Meséld te a végét – Tante storie per giocare
  • La Grammatica della Fantasia; introduzione all’arte di inventare storie (1973) – A képzelet grammatikája: bevezetés a gyermeki történetalkotás művészetébe (2001)

Életműve hozzájárult az olasz gyermekirodalom megújításához, és sok más országban is sikeres volt. A Szovjetunióban rajzfilmet készítettek Cipollino (Hagymácska) című művéből, Olaszországban pedig a La freccia azzurra (Kék nyíl) című könyvéből.

 

100 Gianni Rodari

Jövőre, születésének 100. évfordulójára egy 100 programból álló sorozattal emlékeznek meg róla. Az egy éven át tartó programok 2019. október 23-án indulnak.

A “100 Gianni Rodari” programja itt található: https://100giannirodari.com/

Kultúra

Egy olasz regèny hànyattatàsai

Idemàsolok egy felettèbb èrdekes cikket egy olasz konyvrol, amit Magyarorszàgon fordìtàsban meg lehet szerezni, itt viszont nem. Hasznaljuk ki, hogy tudunk magyarul 🙂

Nem mellesleg èrdekes dolgokat mondanak a Vatikànròl, a mai olasz tàrsadalomròl is.

Magyar Narancs XXI. évf. 48. szám – 2009-11-26

Úgy éreztük magunkat, mint Forrest Gump”

Rita Monaldi, Francesco Sorti írók

Nem volt szándékukban botránykönyvet írni, csupán egy 17. századi kasztrált énekes élettörténetét szerették volna regényesen elbeszélni. Mire azonban az Imprimatur végére értek, hamar éreztették velük: vatikáni érdekeket sértettek. Bár Olaszországban a mai napig nem hivatalos tiltólistán szerepelnek, az Imprimaturnak azóta két folytatása is született, s a szerzők még további négy részt ígérnek. A történész-író házaspárral a sorozat második kötete, a Secretum magyar nyelvű megjelenése alkalmából beszélgettünk.

Magyar Narancs: Atto Melani kasztrált énekes, diplomata és kém – egzotikus kombináció, még egy 17. századi regényhős esetében is.

Francesco Sorti: Amikor megismerkedtünk az életével, hisz’ valós történelmi alakról van szó, hamar kiderült, micsoda kincsesbányára bukkantunk; a puszta tények már önmagukban kitettek volna egy regényt! Ezen felbuzdulva elkezdtük összerakosgatni a még fellelhető puzzle-darabkákat. Igyekeztünk felkutatni Atto levelezését, ami elég fáradságos munka volt, nem is beszélve a költségekről. Az utolsó örökösök ugyanis 1906-ban áruba bocsátották a háromszáz éven át a család tulajdonát képező leveleket, melyek így szerteszét szóródtak Európában. A zenetörténészeken kívül alig ismerték e rendkívüli személyiséget, pedig csak rövid ideig volt aktív mint kasztrált énekes, annál hosszabban tevékenykedett viszont diplomataként és kémként.

MN: Híres énekhangjáról nyilván megemlékeznek a fennmaradt beszámolók. A beszédhangjáról is lehet tudni valamit?

FS: Arról, hogy milyen egy kasztrált énekes hangja, a mai modern ember is meggyőződhet. Az utolsó kasztrált énekes, Alessandro Moreschi a Sixtus- kápolna kórusában énekelt, s a hangját nyilvános felvételek őrzik.

Rita Monaldi: Atto bármennyire is ismert énekes volt, a beszédhangjáról nincsenek információink. Feltételezzük, hogy ha nem is volt mély a hangja, pusztán a beszédéből senki sem gyaníthatta, hogy egy kasztrált énekessel van dolga.

FS: Máskülönben nem is igen vált volna be kémnek. Elég hamar fel is adta az éneklést, s a későbbiekben igyekezett titkolni a kondícióját. Rábukkantunk egy levelére, melyben elég panaszosan emlegeti a kasztráltságát. Szerette a nőket, csekély teljesítőképességéből kifolyólag azonban kénytelen volt lemondani a testi szerelemről. Sokat is gúnyolták ezért, főleg szülőföldjén, Toscanában. A földijei nem nézték jó szemmel a sikereit, s gúnyos röpiratokban, versekben vettek elégtételt rajta. Meglehetősen obszcén szatírák láttak napvilágot, az egyik ilyen szerzője azt javasolta például, hogy ha már a nőkkel nem megy, férfiakkal kéne próbálkoznia. Mindezen túl egy életre szóló, beteljesületlen szerelem is kínozta Attót: az áhított nő, Marie Mancini meghódításában azonban más is útját állta, történetesen az, hogy az előkelő hölgy Mazarin unokahúga s a Napkirály szeretője volt.

MN: Eredetileg az énekesi munkásságát kezdte kutatni. Mikor derült ki, hogy kémként is jelentős életművet tudhat maga mögött?

FS: Elég hamar. Az idő tájt az énekesek s általában az elismert művészek egyik udvarból a másikba vándoroltak, a kor legbefolyásosabb politikusainak bizalmát élvezték, így aligha akadt alkalmasabb személy náluk az információk beszerzésére.

RM: A mai filmsztároknál is nagyobb befolyással bírtak. A királyok és a legfontosabb államférfiak hálószobájába is bejáratosak voltak, műsort szolgáltattak a legfelsőbb köröknek. 1648-ban, a Fronde felkelés idején a még gyermek XIV. Lajosnak a királyné és Mazarin bíboros kíséretében el kellett hagynia Párizst: Attót is magukkal vitték, akit az együtt töltött hónapok alatt Lajos a barátságába fogadott. Így a francia udvarban ugyanúgy hasznos információk birtokába jutott, mint például Rómában, a pápai körökben.

MN: Ha már a pápánál tartunk: a XI. Ince pápáról tett megállapításaikkal (hogy a boldoggá avatott egyházfő, ha akaratlanul is, de kölcsönei révén hozzájárulhatott a katolikusok angliai uralmának megdöntéséhez) sikerült felkerülniük a Vatikán által bojkottált szerzők listájára. Pedig, ha jól tudom, a regény megírása előtt még egyeztettek is a Vatikánnal.

FS: Olaszországban bevett dolognak számít, hogy ha olyasmiről írsz, ami a Vatikánt érinti, megkeresed őket a jó kapcsolat reményében. Érdemes jó kapcsolatot fenntartani a vatikáni sajtóirodával, máskülönben megtörténhet, mint például a BBC vagy más külföldi sajtóorgánumok tudósítóival, hogy ha kihúzod a gyufát, feketelistára tesznek, s többé nem teheted be a lábad a Vatikán rendezvényeire. Újságíróként elég sok húzós dologban volt már részünk, foglalkoztunk maffiaügyekkel is, úgyhogy a kötelező óvatosság kedvéért Rita felhívta a Vatikánt, s rákérdezett, tervezik-e XI. Ince szentté avatását. A válasz az volt, hogy nem, nem tervezik.

MN: Ha történetesen igenlő választ kapnak, az sem kizárt, hogy felhagynak a regény megírásával?

FS: Ebben az esetben talán óvatosabban bánunk a témával, de az is lehet, hogy abbahagyjuk az egészet. Így utólag már nehéz megmondani. RM: Újságíróként sok mindent megéltünk már. Törtek be hozzánk iratokért, kaptunk fenyegetéseket a maffiától, szóval Olaszországban elég komoly kockázatokkal is járhat az újságírás.

MN: Egy Vatikánnal szembeni nézeteltérés azért csak nem von maga után ilyen következményeket?

RM: Retorziók tekintetében érdemesebb inkább az olasz püspöki karról beszélni. A politikára éppúgy jelentős befolyással bírnak, mint a mindennapi életre. Olaszországban az van, amit ők mondanak.

MN: Időközben mégiscsak megindult XI. Ince szentté avatásának folyamata. Mi változott?

FS: Miközben a könyvön dolgoztunk, II. János Pál megváltoztatta a szentté avatás feltételeit, s így megnyílt az út XI. Ince szentté avatása előtt. 9/11 után az egyháznak kapóra jött XI. Ince, a török elleni 1683-as bécsi győzelem fő támogatója; íme egy pápa, aki a keresztény világot győzelemre vezette az iszlám ellen. Már az 1956-ban lezajlott boldoggá avatása is hasonló, szimbolikus célokat szolgált, csak akkor a Keletet a kommunizmus jelentette. Egy pápa, aki korábban nem volt fontos, hirtelen szimbolikus jelentőségűvé nőtte ki magát, mi meg úgy éreztük magunkat, mint Forrest Gump, aki jelentéktelen kisember létére akaratlanul is folyton valami nagy dologba keveredik. Mert mire 9/11 beütött, s megkezdődtek a szentté avatás előkészületei, mi már készen álltunk a könyvvel, a kiadónk azonban jó egy évet csúszott a megjelentetésével.

MN: Rosszkor voltak rossz helyen.

FS: Pontosan így történt. A könyv megjelent, a Vatikán pedig tajtékzott. Miközben az utca emberét a legkevésbé sem érdekelte egy 300 évvel ezelőtt élt pápa története. Jó, ha az olaszok az utolsó 3-4 pápa nevére emlékeznek. De a Vatikán szava szent, a könyv pedig, bár hamar bestseller lett, eltűnt a boltok polcairól, és az online könyvkereskedésekben sem lehetett a nyomára bukkanni. Mintha soha nem is létezett volna. Csodák csodája, a saját kiadónk éves katalógusából is hiányzott. RM: Olaszországban nagyon erős az öncenzúrára való hajlam. Aki csak jót akart magának, nagy ívben elkerülte a könyvünket. Az első évben voltak próbálkozások az állami tévé egyes riporterei részéről, de a feletteseik rendre megvétózták ezeket a kezdeményezéseket.

MN: A Vatikán feketelistájára felkerülni, ha úgy tetszik, egyfajta érdem is. Kikkel kerültek egy társaságba?

FS: Hát éppen ez az: aki rajta van a listán, az olyan, mintha nem is létezne, úgyhogy nem nagyon tudok neveket mondani. Az újságírók feladata lenne ezt kinyomozni. Bárhol is járunk a világban, az újságírók mindenhol kíváncsiak ránk, de Olaszországban teljes a csend körülöttünk.

MN: Umberto Ecónak, illetve Dan Brownnak is meggyűlt a baja az egyházzal, mégsem tűntek el a könyveik a boltokból.

FS: Amikor A rózsa neve megjelent, Eco már neves értelmiséginek számított, s korábban vezető beosztást töltött be az egyik legnagyobb olasz kiadónál. Túlságosan szem előtt volt ahhoz, hogy el lehessen tüntetni. Mire Dan Brown elérte Európát, már maga mögött tudhatta A Da Vinci-kód amerikai sikerét, s ha valami Amerikában sikert arat, azt nem lehet eltüntetni, legfeljebb úgy csinálhat az ember, mintha nem venne róla tudomást. Mi viszont ismeretlenek voltunk, még azelőtt ért a retorzió, hogy kifuthatta volna magát a könyv.

MN: Azzal, hogy eltűnt a könyv a hivatalos lelőhelyekről, nyilván megugrott az olasz példányok feketepiaci ára.

FS: Az Imprimatur első olasz kiadásáért 200 eurót kérnek az eBayen. De van egy másik beszerzési módja, ha valaki olaszul akarja elolvasni: egy holland kiadótól is meg tudja rendelni. De az olasz könyvesboltokban hiába is keresné.

Köves Gábor”