Mindennapok

Népszavazás 2016 – 2

Most már tényleg közeledik a népszavazás dátuma (december 4.), ezért aktuális a múltkori bejegyzés folytatása.

Risultati immagini per referendum si no

Az utolsó kérdés, amiről eddig nem esett szó, az a szenátus  – és a kétkamarás politikai berendezkedés – kérdése. Ez a legösszetettebb kérdés, és nekünk idegen is, lévén Magyarországon csak egy ház van (a parlament).

Az olasz “tökéletes kétkamarás rendszer” (bicameralismo perfetto vagy paritario) azt jelenti, hogy a törvényeket úgy hozzák meg, hogy a parlamentben javasolt és elfogadott törvényszöveg feltétlenül átmegy a szenátushoz, és fordítva. Ha az egyik ház nem ért egyet az utolsó vesszőig bezárólag, nem lehet törvényerőre emelni a javaslatot, és visszaküldik a beterjesztőnek. Ezért vitás kérdésekben fennáll a veszély, hogy a törvényjavaslatot ide-oda küldözgetik, elhúzva ezzel a döntést és a jogerőre emelést.

Mindkét háznak el kell fogadnia az új kormányt (választások után, vagy ha valamiért új kormány alakul), ez előfeltétele annak, hogy az felállhasson, illetve mindkettő visszavonhatja a bizalmát az aktuális kormánytól.

Minden országnak a saját történelméből kifolyólag alakul a politikai rendszere, Olaszországban a fasiszta rendszer bukása után azért így alkották meg a rendszert, hogy a törvényhozás demokratikussága a lehető legjobban biztosítva legyen – és kétfelől legyen vétólehetősége a két háznak.

Egészen röviden néhány információ a két házról.

PARLAMENT. 630 választott képviselő alkotja. 18 évnél idősebb választópolgárok választják meg őket, a képviselőknek minimum 25 évesnek kell lenniük. A parlament elnöke elnököl, amikor a két kamara együtt ülésezik, ő a harmadik legfontosabb közjogi méltóság.

SZENÁTUS: 315 választott szenátor alkotja + néhány élethosszig tartó szenátori megbízatással rendelkező, nem választott személy (minden volt államelnök, és az épp aktuális államelnök által kinevezett 5 szenátor, akik valamilyen területen az országnak fontosat alkottak. A választott szenátorokat a 25 évnél idősebb választók választják meg, szenátor 40 év felett lehet valaki. Amennyiben az államelnök meghal, lemond vagy nem tudja ellátni a feladatát, a szenátus elnöke helyettesíti őt. Ezért az szenátus elnöke a második legmagasabb közjogi méltóság.

A javasolt változtatás az lenne, hogy ennek a tökéletes kétkamarás rendszernek legyen vége, ezentúl csak a parlament képviselőit választanák az állampolgárok, és a parlament egyedül adhatna bizalmat a kormánynak, és végezné a törvényhozási munkát. 

A szenátus a mai formájában megszűnne, de nem tűnne el teljesen. Továbbra is a szenátus nevet használnák, de más jelentéssel. Az új szenátusnak a tagjait  a régiók és városok/falvak választanák a regionális tanácsnokok és polgármesterek közül (100 főt). 

Ez az egyik leginkább kritizált pontja a javasolt változtatásnak. Sokak értelmezésében a már egyébként is belterjes olasz politikai életben ahelyett, hogy a  nép választana képviselőket (a szenátusba is), majd magukat megválasztgatják (kéz kezet mos, és egyéb érdekek alapján) a már egyébként is közpénzek közelében levő politikusok.

De mivel még nincsen pontos törvényjavaslat az új szenátus megválasztási metódusáról, már az is felmerült, hogy valamilyen módon a szavazók mégis kifejezhetnék a preferenciáikat a szenátusba majdan bekerülő  regionális tanácsosokat és polgármestereket illetően, amikor a parlamenti helyekről szavaznak. Ez meg a fából vaskarika esete lenne (eltöröljük a válazsthatóságát, de aztán mégis valahogy a np mondja meg, kik legyenek…).

A valós probléma az, hogy Renzi sem merte egészen egyszerűen eltörölni a szenátust, aminek valóban értelme lenne. Ahhoz sok a háttérlobbi, és rövid idő alatt ember nincsen aki ezt át tudná verni a politikusokon. A javasolt megoldás pedig még jobban megnyitná az utat a további korrupció előtt.

A reform szerint egyébként mindenképpen nagyban csökkenne a szenátorok száma (315 helyett 100), tehát ha más nem, ezen lehetne spórolni.

Végül egy kisebb horderejű kérdés, a népi kezdeményezésű törvényekkel kapcsolatosan.

A javasolt változtatás az, hogy ezentúl 150 000 aláírással lehessen kötelezni a parlamentet, hogy egy adott kérdésről törvényt terjesszen be – jelenleg 50 000 aláírás is elég. Cserébe viszont kötelező lesz a parlamentnek tárgyalni a javaslatot, ha megvan a 150 000 aláírás. Ezzel együtt bevezetnének egy új típusú népszavazást is, a “propositivo” (javasló) vagy “di indirizzo” típus azt jelenti, hogy a parlament egy adott témában (amiről a népszavazás szól) törvényt köteles alkotni.

Infrastruktúra

Róma és Virginia Raggi

Idén június 22. óta női polgármestere van Rómának.

Az 1978-as születésű, jogi végzettsségű Virginia Raggi a Movimento 5 Stelle színeiben nyerte a helyi választást, miután mindegyik nagy párt polgármestere és helyi politikusai évek óta botrányt botrányra halmoztak.

Mindenképpen történelmet írt, mert női polgármestere még nem volt sosem a városnak, és korát tekintve is rekordot döntött.

Az 5 csillag mozgalom (Movimento 5 Stelle) néhány éve protestmozgalomként indult, de azóta több helyen is polgármestert adott és a legutóbbi választásokon a szavazatok negyedét elnyerte.

Ragginak lesz dolga: a korrupt, rengeteg problémával küzdő nagyvárost nem lesz egyszerű kormányoznia. Lássuk, mik a rá váró legsürgősebb feladatok.

KÖZÉRDEKŰ MUNKÁK

A harmadik metróvonalat (a C jelűt, amely San Giovanni tértől a Forum-ig megy) be kellene fejeznie. Ugyanakkor nemrég ókori romokat találtak a munkák közben (nem meglepő, valószínűleg elég egy méretesebb lyukat fúrni Rómában bárhol, hogy ilyesmire bukkanjanak). Mi legyen velük? Visszatemessék, kiássák és egy múzeumba szállítsák vagy az egész metróvonalat tervezzék át?

A probléma ennél még nagyobb szabású: a városnak szüksége lenne metróra, mert már így is élhetetlen, ugyanakkor tényleg mindenütt romokba ütköznek az építkezések. Mi erre a jó megoldás?

A város ezen kívül teli van kátyúval, hiába tömnek be belőlük naponta 1000-et, másnap ismét ennyivel több lesz. Az utak nagyon rossz állapotban vannak.

SZEMÉTKÉRDÉS

Rómában a szelektív gyűjtéssel csak a szemét 35%-át  szedik össze. Azt is lassan és nem túl hatékonyan, különösképp a kis központi utcácskákban.

Ez ugye nemcsak esztétikai, hanem egészségügyi kérdés is, különösen nyáron. Annál is inkább, mert egyes számítások szerint minden római lakosraa 3 patkány jut.

KORRUPCIÓ

A bevéndorlók és a romák ellátásánaak bizniszéből sok politikus és tisztviselő megszedte magát,  három éve emiatt robbant ki a “mafia capitale” (fővárosi maffia) ügy is. Ezen kívül az egész központi adminisztrációs apparátus korrupt (közbeszerzés, olcsó luxuslakás-kiutalások, minden évben rengeteg ilyen ügy pattan ki). Tud-e majd mit kezdeni vele ő, aki “rendszerenkívüli”, miközben sok jószándékú embert felfalt már a kéz kezet mosra berendezkedett szervezet.

ELADÓSODÁS

Róma költségvetésében a 14 milliárd eurós lyuk tátong. Lenne miből spórolni, a városnak 23.000 közalkalmazottja van, a városi tulajdonú cégeknek további 26.000 (csak 8.000 a szemétkezelésre). Akiket természetesen szigorúan védenek a törvények és a szakszervezetek.

Nem lesz egyszerű dolga.

Magyar cikk róla itt. 

Kultúra, Mindennapok

Pannella

Néhány napja meghalt Marco Panella, az olasz politikai szcéna egyik legfurcsább, legmegosztóbb és legérdekesebb személyisége.

A 86 évet megélt Pannella igen érdekes és hosszú politikai karriert tudhat maga mögött. Önmagát “radikális, szocialista, liberális, federalista européer, antiklerikális, antimilitarista, erőszakellenes és gandhista” beállítottságúnak vallotta, már ezt végivenni egy külön program volna.

A Radikális párt alapítói között volt 1955-ben (25 évesen),  amely párt a történelmi szélsőbaloldali mozgalmak örököseként jött létre, sok kérdésben integrálva akár jobboldali gondolatokat is. A háború után vagyunk, Olaszország épphogy köztársaság lett (egy hajszálon múlt), nagyon erős a katolikus egyház befolyása, mérhetetlenül prűd és hagyományos a társadalmi norma, és éppen újjáépítik az országot. Radikális pártot alapítani nem volt egészen “természetes” elfoglaltság.

Az alapértékek, amelyekre a radikálisok hivatkoztak – és hivatkoznak még ma is -, a természetvédelemi elvekkel, a liberális katolicizmussal és a liberális szocializmussal rokonok.

Sosem voltak meghatározó  parlamenti erő, de mindig szem előtt voltak és olyan modern polgárjogi kérdéseket – küzdelmeket vittek előre és tematizáltak a társadalomban, mint a válás, az abortusz, a korai nyugdíjazás eltörlése, a munkavállalói jogok stb.

Pannella hívei úgy tartották, hogy pártszimpátiától, ideológiáktól mentesen védett alapértékeket, ellenzői természetesen azt vetették szemére, hogy nem volt párthű, céljai érdekében akár egymással ellentétes pártalakulatokkal is összefogott.

Válaszott parlamenti  képviselő volt 1976 – 1992-ig, ami igazán figyelemreméltó teljesítmény. És a ’70-es évektől a már fent említett témákban, illetve a válsághelyzeti törvényhozás,  a világban terjedő éhezés és a halálbüntetés ellen, valamint a könnyűdrogok legalizálásáért is fellépett, számos más igen szerteágazó téma mellett.

Mindvégig kitartott a pacifista módszerei mellett: éhségsztrájk, ülősztrájk, civil engedetlenség volt az, amivel szinte hetente – havonta feltűnt a hírekben.

Nem hagyhatom ki a Radikális párt magyar vonatkozását sem: Staller Ilona, azaz Cicciolina, ex pornódíva az ő színeikben lett parlamenti képviselő 1987-ben, ami Magyarországról nézve igen meglepő lehetett akkoriban, de aki egy kicsit is ismeri az olasz politika történetét, az a megfelelő keretben tudja ezt értelmezni: ugyanolyan polgárpukkasztás, figyelemfelkeltés volt az adott (durván korrupt kereszténydemokrata túlsúlyú) politikai közegben, mint kb. 20 évvel később az első transznemű képviselő delegálása a Rifondazione Comunista nevű párttól.

Az a helyzet, hogy a sok ülő- és éhségsztrájkot figyelmen kívül hagyva, ahányszor Pannellaról hallottam, mindig fontos témákban lépett fel meggyőző érvekkel, egy modernebb Olaszországért. Ahogy egy politikustársa megfogalmazta: amikor ők adott témákat bedobtak a politikai közéletbe, a “politikai elit” mindig azt állította, hogy az olasz társadalom éppen arra még nincsen felkészülve, aztán valahányszor keresztülnyomták a törvénykezésen, mindig kiderült, hogy a társadalom jóval előrébb tart, mint a saját kis érdekeit és megszerzett pozícióit védő politikai elit.

Tévé-kultúra

Mire képes a friss szülő?

Volt egyszer, hol nem volt, egy jó sokáig kormányon levő jobboldali pártalakulat, a Popolo della Libertá, élén Berlusconival. Amikor lekerültek a kormányról, akkor kivált belőle egy másik jobboldali alakulat, a Fratelli d’Italia, nyilván mindenféle erőviszony- és helyezkedési megfontolásból, ahogy az már lenni szokott.

Giorgia Meloni  először a fenti kormányban volt miniszter, majd szépen átevezett a nagyobb jövővel kecsegtető új pártba, ahol azóta is szépen muzsik… politizál. Mellesleg éli az életét, éppen most gyereket vár.

Eközben elképesztő polgármesteri botrányok és bukások után nemsokára polgármesterválasztást tartanak Rómában.

Giorgia Meloni bejelentkezett a polgármesteri székért, több más jelölt mellett Guido Bertolaso (Berlusconi választottja) ellenében is. Most nem sorolnám fel mindazt a sikkasztást, szerencsétlen elszólást, amit ez utóbbi terhére írnak (vagy amely ügyekben még nyomoznak), mert a bejegyzés nyúlna, mint a rétes, meg nem is releváns a történet szempontjából.

Berlusconinak nem tetszett volt minisztere, és pártoltja, Meloni jelöltsége a polgármesteri posztra, ezért azt találta mondani, hogy egy frissen szült anya nem lesz képes ellátni Róma polgármesterének feladatait. (Mert az, aki a földrengés utáni újjáépítésre szánt milliókat sikkasztotta, az meg nyilván képes lenne rá…)

Nagyon helyesen a fél ország felzúdult. Nem helyesen CSAK a fél ország zúdult fel.

A 21. században járunk, majd a nő eldönti, mit képes vállalni, elvégezni. Ahogy a férfi – és egyidejűleg apa – politikusokon sem kérik számon, hogy ki van a gyerekükkel, amíg ők bokros teendőiket végzik, hagyjuk már békén a nőket is.

Véssük már észbe, hogy volt egy spanyol hadügyminiszter, aki beiktatásakor épp hét hónapos terhes volt. Nem beszélve Rachida Datiról, aki francia igazságügyminiszterként szült (és még az apa nevét sem fedte fel soha). Hogy itteni példákat mondjunk, Stefania Prestigiacomo, Beatrice Lorenzin, Mariastella Gelmini is kisgyerekes anyaként (vagy terhesen) voltak miniszterek, és munkájuk minőségét nem a gyerek léte vagy nemléte befolyásolta. Ha valaki (nyilván nagyon sokan) nem vállalná, ne tegye. De ha mások úgy érzik, képesek rá, akkor hagyjuk már élni őket.

Külön pikáns, hogy Meloni éppen azon a Family Day-en jelentette be a várandósságát, amelyet (az egyház hatékony támogatása mellett) azért szerveztek január végén, hogy a “hagyományos család” értékei mellett kiálljanak. Hát most kóstolót kap abból, milyen az, amikor a fiúk komolyan gondolják ezt a hagyományos család dolgot…

És ha már a friss szülők alkalmasságáról beszélünk, mi lesz Vendolával?  🙂  Az olasz politikában kevéssé otthonos olvasóknak mondom, hogy a homoszexuális politikus, Nichi Vendola, és társa néhány hete váltak szülővé, méghozzá egy amerikai állampolgárságú indonéz nő közreműködésével (amely eljárást olaszul “kölcsönméh”-nek hívják – “utero in affitto”). Na erre kössenek csomót a kedves hagyományos családhívők…

 

Infrastruktúra

Tutto il mondo é paese…

…mondják az olaszok amúgy önvigasztalólag, amikor kiderül (gyakran), hogy ez vagy az nem működik máshol sem (korrupció, lopás, saját magát finanszírozó politikus stb, stb). Én mondjuk sosem értettem, hogy ha más rosszul él,  miért vigasztal az engem, vagy miért jobb akkor nekem is rosszul élni. És vannak paese-bbnél is paese-bb országok, és sajnos mindkét (az igazi és a fogadott) “hazám” ide tartozik (európai szemmel legalábbis).

Ettől persze a mindennapokban még érezhetjük jól magunkat, amit meg is teszünk 🙂 de mégsem mehetünk el bizonyos tények és történések mellett.

Itt van ez a bankbedőlés …. jó, hát Magyarország ebben is előrébb jár, volt nekünk egy BudaCash sztorink, meg a Questor, és persze a vidéki takarékszövetkezetek… az idén letudtunk ezt a bankosdit rendesen. na persze aki pénzt vesztett a dolgon, annak ez nem annyira múlt idő.

banca_etruria02

Olaszországban volt már egy Monte dei Paschi di Siena-ügy, és most egyszerre 4 bank került bajba (Banca delle Marche, Banca Etruria, Carichieti és Carife). Ember legyen a talpán (vagy persze közgazdász), aki minden részletet ki tud hámozni a hetek óta tartó ügyről, de nagyjából így lehet összefoglalni a történetet: hatalmas veszteségek, megkérdőjelezhető banki tevékenység, olyan hitelek, amelyek a banknak egyáltalán nem érték meg (és hogy, hogy nem, a politikusok családja, barátai és ismerősei javára), görgetett veszteségek, mindez évek óta, a megfelelő ellenőrzés hiánya mellett. Mivel van egy pont, miután a lavina észrevétlenül nem görgethető tovább, kipattan az egész, akkor persze mi történik, a befektetők és számlatulajdonosok fizetik meg a buli árát.

Ez a négy bank olyan helyi kisbank, ahová gyakran a családok, kisebb összegeket sok év munkájával megspóroló emberek teszik a pénzüket. Mivel a sima számlák évek óta minimálisat (vagy semmit nem) fialnak, jó néhányuk nem biztosított banki termékekbe tette a pénzét, a legtöbb esetben úgy, hogy nem ismerte/értette pontosan, milyen banki termékről van szó, csak azt látta, hogy pár százalékot hoz neki éves szinten.

Egyébként általában azt gondolom, hogy igen, a  fogyasztó tájékozódjon, kérjen információt, ne cselekedjen ész nélkül, de ez pont az az eset, hogy a pórul jártak nagy részén nehéz lenne ezt számon kérni. Egyrészt a pénzügyekben nem képzett kisember  – ha másban nem is- a bankjában bízik, főleg, ha évek óta odajár, és ott azt javasolják neki, hogy adott termékbe fektesse a pénzét, mert megéri. Mikor jutna eszébe kérdezősködni, hogy az pontosan mit fed, milyen hátrány érheti, ha csődbe megy a bank. Sőt, továbbmegyek, ha elmagyaráznák neki, mi az a bond, trader stb, abból vajon mit értene meg? És miért feltételezné, hogy csődbe fog menni a bank? Honnan tudhatná, hogy  a menedzsment a haveroknak osztogatja a pénzt, és hatalmas hiányokat görget? Ezért persze a menedzsmentet fogják perbe fogni, de attól még az elveszett pénz nem kerül meg és pont a 10-20 000 vagy 100 000 eurót összespóroló család fogja elveszteni / megfizetni a vicc árát. Ez a mondabeli piccolo risparmiatore, akiről a politikusok olyannyira szeretnek megemlékezni, citálják ész nélkül, aztán mégis ő viszi el a balhét. A miniszter meg marad a helyén, hát hiszen szinte teljesen tisztára tudta magyarázni ezt a családi bankügyet.

boschi.jpg

Így vagyunk tehát, ámbár itt az új EU-s szabályozás, ami szépen átvilágítja a bankokat, a csontvázak meg csak kiesnek egyszer a szekrényből. Vagy nem.

Mindennapok

Kormányváltás

renzi lettaNnna, hát ilyen ország vagyunk: egy hét alatt lezongoráztak itt egy pikk-pakk kormányváltást. Méghozzá úgy, hogy a saját pártjából “buktatta” meg valaki az éppen regnáló kormányt.

Kezdjük az elején. Egy hete derűsen szenderegtünk, Letta kormányzott, és mivel Matteo Renzi régebben többször is elmondta, hogy kivár, nem buktat kormányt, meg hát sőt – támogatja is azt, nem is gyanakodtunk.

Matteonkat ugye nemrég megválasztották a baloldali párt (PD) vezérének, ezzel biztosítva is volt, hogy  a jövő évi választásokon ő vezeti a baloldalt, és ha nyernek, kormányozni is fog. Minden észérv arra mutatott tehát, hogy érdemes neki kivárnia a választásokat, mert aztán ha nyer, öt évig is kormányfő maradhat (már ha jól csinálja – ezt itt nem olyan könnyű ám, de ez egy másik történet).

Ehhez képest szerdán már terjedtek a hírek, hogy Letta alól kicsúszóban a talaj, és Renzi bejelentkezik kormányozni, de ki hitte ezt akkor még. Csütörtökre elhittük, Renzi Berlusconival (!) konzultált a választási törvény megváltoztatásáról (amit Berlusconi csinált a saját kényelmére anno).

Letta pénteken felmondott (benyújtotta a lemondását). A hétvégét az államfő a konzultációkkal töltötte a nagyérdemű meg a minisztertotóval (ki várható, milyen posztra), és jó idő is volt, lehetett kirándulni. Ja a Movimento Cinque Stelle (M5S) viszont eddig Napolitano-t támadta, most áttért a többiek ócsárolására, de intenzíven ám. Opposizione dura!

És a meglepő fordulat: Angelino Alfano (Berlusconi ex-pincsikutyája) volt gazdája ellenfordult, kemény szavakkal. Eddig is támadgatta, de azt hittük, hogy ez olyan látszatellentét, amit majd nagy boldogságban feloldanak annak idején, amikor indulni kell a választásokon.  Most viszont ez már kevéssé valószínű. Mi történhetett a háttérben, ki tudja.

Ma tehát ezt lehet tudni, hogy  Renzi tárgyal. Mindenki más meg kivár. A piacok már rá sem rántanak (nem lett rosszabb a megbízhatósági besorolásunk stb – gondolom, ez a kormányváltósdi már rutin.)

Én e pillanatban továbbra sem értem, mire volt ez jó Renzinek, ha kivár még egy évet, akkor simán nyerhetett volna és kormányozhatott volna 5 évig. Így ha elszúrja (márpedig most csak népszerűtlen lehet, ha nekiáll rendet rakni), akkor annyi a jövő évi választásnak. Tényleg ennyire becsvágyó lenne, hogy  semmi nem érdekli a hatalmon kívül? Akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Ha nem, akkor tud valamit, amit mi nem, az okokról, vagy a várható következényekről. Meglátjuk.

Mindennapok

Renzi, Matteo, az olasz Demokrata párt megválasztott elnöke

downloadDe nem ám akárhogyan, előválasztásokon történt mindez, méghozzá 3 millió ember részvételével! (ez a lakosság cca. 5 %-a).

Szimpatikus Renzi, ugyanakkor nagyon ambivalens is. Mert Firenze polgármestere 2009 óta, és (haha) pont egyidősek vagyunk (ami Olaszországban NAGYON fiatalnak számít, főleg ha munkáról, pozíciókról van szó). Renzi a dinamikus, az odamondós, a fiatal. Már-már epitheton ornans-hegyek jellemzik őt, mióta berobbant a közéletbe 2009-ben. Előtte ugyan Firenze megye elnöke volt, de ez mégis  inkább a 600 000 eurós reprezentációs költségek  miatti számvevőszékes vizsgálat miatt emlékezetes, mint a tevékenysége miatt.

Innen is látszik, hogy a tündérmese felemás kicsit. Mert még nem tudni, hogy valóban sikkasztott-e, ő, aki megújulást prédikál, és átláthatóságot. És mert nem jött ő OLYAN mélyről: a jogot elvégezvén szépen beleült a család cégjének vezető székébe, ahol pont addig ücsörgött, míg sikerült valami választást megnyernie. És persze  ne feledjük, hogy ő sem hátszél nélkül került oda, ahol most van: valamelyik katolikus áramlat meglehetősen mögötte áll (nagyon nehéz a különféle katolikus-politikai áramlatokat megérteni kívülről, de nagy szerepet játszanak abban, kit hova neveznek ki mindenféle államapparátusi szinten). Moderált katolicizmusról van szó, mert ugyan ő maga 24 évesen házasodott, és 3 gyereke van (teljesen atipikus olasz szemmel, ilyet nagyjából csak a hithű katolikusok szoktak tenni), de azért nyíltan kimondta, hogy egy államelnök megválasztásánál ne a katolicizmusa legyen mérvadó.

Mindez persze nem zárna ki sem élhető politikai viziót, sem azt, hogy akár csinálhatja jól is azt, amit majd csinálni fog.

Ami biztos (nagyjából ez az, amiről a külföldi újságok megemlékeztek), hogy 38 évével generációváltást jelez, és a tegnap előzetesen megnevezett csapata (árnyékkormánya?) 5 férfiből és 7 nőből áll, 35 éves átlagéletkorral. Dinamizmus, tenni akarás, ide nekünk az oroszlánt is – lássuk, mire mennek vele a hatalmas érdeklobbik tengerében.

Magyar cikk róla itt.  

Régebben írtam róla érintőlegesen.

Mindennapok

Belpol

Ismét a belpolitikai kérdésről írnék, mert nem hagy nyugodni a szappanopera fíling. Meg az sem, hogy hiába érezzük minden egyes nagy történésnél, hogy na ennél aztán már nem jöhet rosszabb, aztán mégis jön.

Ugye volt már olyanunk, hogy Berlusconi végleg kilép a politikai életből – hát nem mégis visszatért utána! -, volt váratlan választási eredmény,  volt érdekes kormányalakítási patthelyzet, akarata ellenére muszájból megválasztott ősöreg államelnök, és van persze az az öszvérkormány, amit azok alkottak, akik előtte százezerszer és minden fórumon megfogadták, hogy hát ők sosem és semmiképpen nem együtt (PD és PDL).

Ezt a kormányt a szabadidejével mit kezdeni nem tudó, de jogilag elítélt, nagy játékos Berlusconi majdnem megbuktatta a múlt héten. Bizalmatlanásig indítványával ki akarta pártját, a PDL-t hozni a kormányból, ezzel párhuzamosan megkérdőjelezte a bíróságok, az egész jogi rendszer érvényességét, mert valahogy nem megy le neki, hogy több perben, több fokon is elítélték.

Én itt azon álmélkodom egyébként évek óta, hogy hogy lehet, hogy egy mégoly gazdag és befolyásos ember íly  módon rángatja ide-oda ezt a 60 milliós országot, amelynek azért lennének úgy egyébként is problémái (ilyen potom dolgok, mint munkanélküliség, dolgozó tömegek jogok nélkül, eladósodottság, hatalmas adóelkerülés… á semmi, szóra sem érdemes…).

Mivel a bábjátékos Alfano valahogy feltámadt a múlt hétre és a bizalmatlansági indítványra (szerintem megértette, hogy ha valamikor, akkor ezzel az ellenszegülős pillanattal van neki egyáltalán lehetősége arra, hogy önálló személyként valaki is észrevegye – és ne B. leccaculo-jaként kezelje, amiként évek óta létezik, illetve lehet, hogy már megszokta a miniszteri széket, és egyelőre nem akart belőle felállni, de mindenesetre) szembement a főnökével, és támogatásáról biztosította a kormányt. Mint még jó páran a PDL-ből. MIre a bizalmatlansági indítványt benyújtó és napokig a kormány ellen hörgő Berlusconi másnap megszavazta a kormánynak a bizalmat. Ha ezt hálivúdi forgatókönyvíró írja, esküszöm, kirúgják azzal, hogy ilyen baromságot még filmen sem lehet megcsinálni. Nem is film ez gyerekek, hanem a valóság.

Szóval van (maradt) kormányunk. Berlusconi október 15-én majd választ, vagy házi őrizetben marad, vagy önkéntes közhasznú munkát fog végezni. Van még addig 5 napunk, meglátjátok, mi minden fog addig itten történni…

Azért félkézzel a válságos kormány csinált egy kis helyreigazítást (manovrina, milyen szemléletes ez a nyelv, nem?), alkalmilag kiárusít pár dolgot a családi ezüstből (pl. bizonyos partszakaszok üzemeltetését. Mi van???????????????), meg az áfát is felemelte, biztos, ami biztos. Hát nem egyre jobb nekünk, az alattvalóknak?  De a Merkel azért aggódik. Bevallom, én is…

Mindennapok

Van kormányunk

Már majd’ egy hete, de most jutottam el oda, hogy megírjam 🙂

Enrico_Letta_2013Ismét sikerült leg- kormányt összehozni, egyrészt az átlagéletkort, másrészt a női miniszterek számát tekintve. Itt található az a lista, amely az uniós országok kormányait hasonlítja össze a férfi-női arány tekintetében – jelentősen javult Oo. pizíciója.

Enrico Letta kinevezését hangsúlyosan kísérte az a megjegyzés, hogy úgymond fiatal. Fiatal!!!? 1966-ban született, azaz 47 éves. Ez már sokat elmond (ismét) az országról.

És megvan az első fekete miniszter, aki nem is olaszként született. Cecile Kyenge (Integrációs ügyekért felelős miniszter) kinevezését, aki egyébként szemészorvos, és régóta foglalkozik a bevándorlás / integráció kérdésével, önkéntes munkában, “természetesen” a Lega Nord nem tudta megállni, hogy ne kommentálja (a bőrszíne!).

Van továbbá Emma Bonino, aki hosszú pályafutása alatt sok olyan ügyet előmozdított, ami a mai nők alapvető joga lett (abortusz). Neki egy jelentős minisztériumot adtak, a külügyet, pedig szerintem sokkal jobb lett volna esélyegyenlőségi miniszterként (ami nyilván nem akkora presztízs errefelé). Ő legalább ért hozzá, nem úgy, mint Josefa Idem, aki elismert és sikeres sportolónő, de könyörgöm, mi köze az esélyegyenlőséghez?? (Túl azon, hogy nem hiszem továbbra sem, hogy valaki, aki 30 évig a sporttal kelt és feküdt, most hirtelen szakpolitikus lesz úgy tapasztalat nélkül) A témát egyébként is hozzácsapták a sporthoz, ami sajnos kijelöli azt is, mennyire tartják fontosnak. A sport nekem mindig olyan büfé-ruhatár miniszterség, míg az esélyegyenlőség égető és mindenkit érintő dolog lenne – ha végre valóban foglalkoznának vele.

(Cikk itt)

Túl az összetételen, a kormány nagyon ambíciózus programot adott meg induláskor. Persze az utolsó utáni pillanatban vagyunk, és hatalmas strukturális változások kellenének (egészségügy, oktatás, közszféra úgy általában, adófizetés!!!, ajja, mi minden). Egyelőre nem nagyon látom, hogy végrehajtható lesz, de reménykedjünk. Az biztos, hogy a rendszer pazarló, és kevesen fizetnek adót, tehát ha valakinek lenne végre ereje ebben a két témában előre lépni, akkor akár még pénzt is találhatna a reformokra. De éppen ez a két dolog az, amit nehéz megváltoztatni, a hatékonytalan és drága közszolgáltatásokat éppen a szakszervezetek miatt, az adófizetési morál javítását meg ógy általában az emberek miatt (nagyon kéne egy kis protestáns etika…).

A társadalomban egyre nagyobbak a feszültségek, most éppen nem lehet még tudni, hogy újrafinanszírozzák-e annak a soktízezer embernek a technikai munkanálküliségét (cassa integrazione), ami ugyan igazságtalan (nem mindenkinek jár) és sokba kerül, de ennek hiányában kissé már összeomlott volna az ország.

Borzolta (jogosan) a kedélyeket az a rendőrgyilkosság, amit egy rablás során követett el két bűnöző, majd az a lövöldözés, ami a kormány beiktatása alatt zajlott Róma közepén. Az elkövető mondjuk játékszenvedélye miatt került nehéz helyzetbe, de ettől még sokk volt a két megsebzett rendőr, a kiszolgáltatottság.

A helyzet tehát továbbra is elég feszült és bizonytalan. Reméljük, Lettának sikerül jó irányba fordítania…

 

Mindennapok

Patt

Mármint a helyzet.

Komolyan mondom, ez izgalmasabb, mint egy nyakatekert jogi feladat, vagy mint egy olyan krimi, amit nagy műgonddal és hatalmas fejtörés után írt meg Dan Brown. Vagyis izgalmasabb lenne – ha nem a saját bőrünkre menne…

Olvassatok figyelmesen, a végén kikérdezem 🙂

Az van, hogy kormányt egyik párt sem tud alakítani. Nagyjából egyenlően oszlottak meg a szavazatok a PDL (jobbközép, Berlusconi), PD (balközép, Bersani) és a lázadó Movimento 5 Stelle (Grillo), de a remek (ouff) választási törvény miatt nem lehet győztesnek kihírdetni azt a pártot, amelyik valóban a legtöbb szavazatot szerezte (PD). Azért az államelnök nekik adta a kormányalakítás jogát, amivel nem tudnak élni, mert jobbra nem akarnak nyitni (nagykoalíció), az 5 csillagos Mozgalom meg eleve elzárkózik minden koalíciótól.

Itt álljunk is meg egy percre: ők, a M5S, azzal nyertek meg ennyi embert, hogy eleve elítélik az egész “saját érdeküket néző, a lehető legtöbb lehetőséget  kihasználó, a szavazókkal – ennnek az országnak a lakosságával – nem foglalkozó” politikai kasztot. Ezzel alapvetően egyetértenék. Itt (mint sok más országban) az elmúlt sok évben tényleg kialakult egy olyan politikuskaszt, amely a saját érdekei mentén törvénykezik, és fogalma nincs arról, mi lenne valóban fontos ebben az országban: lényeg, hogy a lehető legtöbbet lenyúlják. Nagyon undorító és nem csoda, hogy sok szavazó kiábrándult az egészből. Persze érdemes lenne meggondolni, hogy attól, mert egyesek a saját érdekeik mentén értelmezik a demokráciát, még nem feltétlen lesz rossz maga a demokrácia is. Bár tény, hogy nem ártana a rendszerét jobban átgondolni, a változó viszonyoknak megfelelően.

Tehát a M5S nem koalíciózik. Mert magát köpné szembe, ha belemenne a posztokról való alkudozásba azokkal, akik ellen létrejött. Igazuk van.
Ugyanakkor nincs az országnak kormánya, és elég bizonytalanok a kilátások (ld. a továbbiakat, hogy teljes legyen a helyzetkép), tehát az is jogos követelés a társadalom részéről, hogy ha az ország harmada megszavazta őket, akkor kutya  kötelességük lenne valamit tenni az ügyek előmozdítása érdekében. Pl. egy olyan kormányt alakítani, amelynek meghatározott, fontos dolgokra szólna  mandátuma, olyanokra, ami a M5S-nek is vállalható, sőt, amiért ők maguk kampányoltak. Ha nem ezt teszik, akkor gyakorlatilag ülnek a jó kis fizetésükön és várják, hogy majd lesz valami – és ez nem sokkal különb annál, mint amit az általuk kritizált politikusok tettek eddig is.

Szép kis dilemma, nem?

Egyébként hazárdjátékot űznek: új választásokat akarnak. Arra számítva, hogy sokkal többen fognak rájuk szavazni, látva ezt a tehetetlenséget. Amiért szerencsejáték mégis ez a várakozás, az az, hogy ugyanakkora eséllyel fogják az első körben rájuk szavazók azt a következtetést levonni eddigi (nem) ténykedésükből, hogy akkor menjenek a fenébe, ha ennyire destruktívok.

Ott tartunk tehát, hogy kormányunk nincs, és nehezen látható, mikor lesz. Rendben, lehetne újabb szavazást tartani (mondjuk rengeteg pénz, és sok idő, de a demokrácia néha bonyolult és drága tud lenni).

De a szavazást az államelnöknek kellene kiírnia, aki ezt nem teheti meg e pillanatban, mert május 15-én lejár a mandátuma (és van arra egy szabály, hogy X idővel a mandátum lejárata előtt már írhat ki választásokat). Felmerült, hogy akkor esetleg lemondhatna, és a következő államelnök majd kiírja a választásokat. De a következő államelnök személyéről nem lesz olyan egyszerű megegyezni – nyilván minden erőnek saját maga felé hajlana a szavazata, dehát mint láttuk, ez nagyjából három egyenlő harmadot jelent – a döntés esélye nélkül.

Ráadásul, ha a mostani törvánnyel megyünk neki az újabb szavazásnak, az ablakon kidobott pénz, mert ugyanilyen patthelyzetet eredményezthet, ami nem mellesleg igazságtalan is. (Hja, ha ezt Berlusconi tudta volna annak idején…)

Tehát ez sem opció e pillanatban.

Mi legyen tehát – kérdezi magában Napolitano (piccino). Tegnap kínjában összeszedett 10 okost (10 saggi) – egy nő sincs köztük (jajj, de mélyen gyökerezik ebben az országban az egyenlőtlenség), akik majd összeállítanak egy pártfüggetlen (?) javaslatcsomagot a legfontosabb és azonnali tennivalókról. Elméletileg.

A gyakorlat meg majd kiderül. Mondom én, hogy (némi képzavarral) egy Dan Brown könyv kellős közepén ülünk… és még ki tudja, meddig.

(Régebbi politikai témájú bejegyzések itt.)

images