Mindennapok

Van kormányunk

Már majd’ egy hete, de most jutottam el oda, hogy megírjam 🙂

Enrico_Letta_2013Ismét sikerült leg- kormányt összehozni, egyrészt az átlagéletkort, másrészt a női miniszterek számát tekintve. Itt található az a lista, amely az uniós országok kormányait hasonlítja össze a férfi-női arány tekintetében – jelentősen javult Oo. pizíciója.

Enrico Letta kinevezését hangsúlyosan kísérte az a megjegyzés, hogy úgymond fiatal. Fiatal!!!? 1966-ban született, azaz 47 éves. Ez már sokat elmond (ismét) az országról.

És megvan az első fekete miniszter, aki nem is olaszként született. Cecile Kyenge (Integrációs ügyekért felelős miniszter) kinevezését, aki egyébként szemészorvos, és régóta foglalkozik a bevándorlás / integráció kérdésével, önkéntes munkában, “természetesen” a Lega Nord nem tudta megállni, hogy ne kommentálja (a bőrszíne!).

Van továbbá Emma Bonino, aki hosszú pályafutása alatt sok olyan ügyet előmozdított, ami a mai nők alapvető joga lett (abortusz). Neki egy jelentős minisztériumot adtak, a külügyet, pedig szerintem sokkal jobb lett volna esélyegyenlőségi miniszterként (ami nyilván nem akkora presztízs errefelé). Ő legalább ért hozzá, nem úgy, mint Josefa Idem, aki elismert és sikeres sportolónő, de könyörgöm, mi köze az esélyegyenlőséghez?? (Túl azon, hogy nem hiszem továbbra sem, hogy valaki, aki 30 évig a sporttal kelt és feküdt, most hirtelen szakpolitikus lesz úgy tapasztalat nélkül) A témát egyébként is hozzácsapták a sporthoz, ami sajnos kijelöli azt is, mennyire tartják fontosnak. A sport nekem mindig olyan büfé-ruhatár miniszterség, míg az esélyegyenlőség égető és mindenkit érintő dolog lenne – ha végre valóban foglalkoznának vele.

(Cikk itt)

Túl az összetételen, a kormány nagyon ambíciózus programot adott meg induláskor. Persze az utolsó utáni pillanatban vagyunk, és hatalmas strukturális változások kellenének (egészségügy, oktatás, közszféra úgy általában, adófizetés!!!, ajja, mi minden). Egyelőre nem nagyon látom, hogy végrehajtható lesz, de reménykedjünk. Az biztos, hogy a rendszer pazarló, és kevesen fizetnek adót, tehát ha valakinek lenne végre ereje ebben a két témában előre lépni, akkor akár még pénzt is találhatna a reformokra. De éppen ez a két dolog az, amit nehéz megváltoztatni, a hatékonytalan és drága közszolgáltatásokat éppen a szakszervezetek miatt, az adófizetési morál javítását meg ógy általában az emberek miatt (nagyon kéne egy kis protestáns etika…).

A társadalomban egyre nagyobbak a feszültségek, most éppen nem lehet még tudni, hogy újrafinanszírozzák-e annak a soktízezer embernek a technikai munkanálküliségét (cassa integrazione), ami ugyan igazságtalan (nem mindenkinek jár) és sokba kerül, de ennek hiányában kissé már összeomlott volna az ország.

Borzolta (jogosan) a kedélyeket az a rendőrgyilkosság, amit egy rablás során követett el két bűnöző, majd az a lövöldözés, ami a kormány beiktatása alatt zajlott Róma közepén. Az elkövető mondjuk játékszenvedélye miatt került nehéz helyzetbe, de ettől még sokk volt a két megsebzett rendőr, a kiszolgáltatottság.

A helyzet tehát továbbra is elég feszült és bizonytalan. Reméljük, Lettának sikerül jó irányba fordítania…

 

Mindennapok

Patt

Mármint a helyzet.

Komolyan mondom, ez izgalmasabb, mint egy nyakatekert jogi feladat, vagy mint egy olyan krimi, amit nagy műgonddal és hatalmas fejtörés után írt meg Dan Brown. Vagyis izgalmasabb lenne – ha nem a saját bőrünkre menne…

Olvassatok figyelmesen, a végén kikérdezem 🙂

Az van, hogy kormányt egyik párt sem tud alakítani. Nagyjából egyenlően oszlottak meg a szavazatok a PDL (jobbközép, Berlusconi), PD (balközép, Bersani) és a lázadó Movimento 5 Stelle (Grillo), de a remek (ouff) választási törvény miatt nem lehet győztesnek kihírdetni azt a pártot, amelyik valóban a legtöbb szavazatot szerezte (PD). Azért az államelnök nekik adta a kormányalakítás jogát, amivel nem tudnak élni, mert jobbra nem akarnak nyitni (nagykoalíció), az 5 csillagos Mozgalom meg eleve elzárkózik minden koalíciótól.

Itt álljunk is meg egy percre: ők, a M5S, azzal nyertek meg ennyi embert, hogy eleve elítélik az egész “saját érdeküket néző, a lehető legtöbb lehetőséget  kihasználó, a szavazókkal – ennnek az országnak a lakosságával – nem foglalkozó” politikai kasztot. Ezzel alapvetően egyetértenék. Itt (mint sok más országban) az elmúlt sok évben tényleg kialakult egy olyan politikuskaszt, amely a saját érdekei mentén törvénykezik, és fogalma nincs arról, mi lenne valóban fontos ebben az országban: lényeg, hogy a lehető legtöbbet lenyúlják. Nagyon undorító és nem csoda, hogy sok szavazó kiábrándult az egészből. Persze érdemes lenne meggondolni, hogy attól, mert egyesek a saját érdekeik mentén értelmezik a demokráciát, még nem feltétlen lesz rossz maga a demokrácia is. Bár tény, hogy nem ártana a rendszerét jobban átgondolni, a változó viszonyoknak megfelelően.

Tehát a M5S nem koalíciózik. Mert magát köpné szembe, ha belemenne a posztokról való alkudozásba azokkal, akik ellen létrejött. Igazuk van.
Ugyanakkor nincs az országnak kormánya, és elég bizonytalanok a kilátások (ld. a továbbiakat, hogy teljes legyen a helyzetkép), tehát az is jogos követelés a társadalom részéről, hogy ha az ország harmada megszavazta őket, akkor kutya  kötelességük lenne valamit tenni az ügyek előmozdítása érdekében. Pl. egy olyan kormányt alakítani, amelynek meghatározott, fontos dolgokra szólna  mandátuma, olyanokra, ami a M5S-nek is vállalható, sőt, amiért ők maguk kampányoltak. Ha nem ezt teszik, akkor gyakorlatilag ülnek a jó kis fizetésükön és várják, hogy majd lesz valami – és ez nem sokkal különb annál, mint amit az általuk kritizált politikusok tettek eddig is.

Szép kis dilemma, nem?

Egyébként hazárdjátékot űznek: új választásokat akarnak. Arra számítva, hogy sokkal többen fognak rájuk szavazni, látva ezt a tehetetlenséget. Amiért szerencsejáték mégis ez a várakozás, az az, hogy ugyanakkora eséllyel fogják az első körben rájuk szavazók azt a következtetést levonni eddigi (nem) ténykedésükből, hogy akkor menjenek a fenébe, ha ennyire destruktívok.

Ott tartunk tehát, hogy kormányunk nincs, és nehezen látható, mikor lesz. Rendben, lehetne újabb szavazást tartani (mondjuk rengeteg pénz, és sok idő, de a demokrácia néha bonyolult és drága tud lenni).

De a szavazást az államelnöknek kellene kiírnia, aki ezt nem teheti meg e pillanatban, mert május 15-én lejár a mandátuma (és van arra egy szabály, hogy X idővel a mandátum lejárata előtt már írhat ki választásokat). Felmerült, hogy akkor esetleg lemondhatna, és a következő államelnök majd kiírja a választásokat. De a következő államelnök személyéről nem lesz olyan egyszerű megegyezni – nyilván minden erőnek saját maga felé hajlana a szavazata, dehát mint láttuk, ez nagyjából három egyenlő harmadot jelent – a döntés esélye nélkül.

Ráadásul, ha a mostani törvánnyel megyünk neki az újabb szavazásnak, az ablakon kidobott pénz, mert ugyanilyen patthelyzetet eredményezthet, ami nem mellesleg igazságtalan is. (Hja, ha ezt Berlusconi tudta volna annak idején…)

Tehát ez sem opció e pillanatban.

Mi legyen tehát – kérdezi magában Napolitano (piccino). Tegnap kínjában összeszedett 10 okost (10 saggi) – egy nő sincs köztük (jajj, de mélyen gyökerezik ebben az országban az egyenlőtlenség), akik majd összeállítanak egy pártfüggetlen (?) javaslatcsomagot a legfontosabb és azonnali tennivalókról. Elméletileg.

A gyakorlat meg majd kiderül. Mondom én, hogy (némi képzavarral) egy Dan Brown könyv kellős közepén ülünk… és még ki tudja, meddig.

(Régebbi politikai témájú bejegyzések itt.)

images

Mindennapok

Politika

Ilyen egyszerű kis témával rögtön az év elején…. de mivel nemrég írtam arról, mi várható idén a politikában, érdemes végignézni, hogy állunk most. Annyit mondhatok in anteprima, hogy pont mindennek az ellenkezője van ma, mint amit pár hete-hónapja még hinni lehetett. Ennyit a kiszámíthatóságról 🙂

Tehát előrehozott választások lesznek, februárban. Mivel a politikába ismét visszatért Berlusconi (még jó, hogy végleg visszavonult két hónapja) azt gondolta célszerűnek, hogy kihátráljon a szakértői kormány mögül, annál is inkább, mert ugyan vesztésre áll a felmérések szerint, de a visszatérése okozta meglepetést gondolta kihasználni a választásokra.

Na tehát azzal, hogy elveszett a parlamenti támogatása, Monti lemondott. Gondolkoztak, méregettek, majd a köztársasági elnök kiírta a választásokat, ahogy az feladata volt.

Monti kicsit lebegtette, indul, nem indul, de aztán elszánta magát.

Most tekintsünk el attól, hogy elég nehéz elmagyarázni, hogy ha valaki hónapokig azt magyarázza, hogy nem fog indulni, miért indul mégis a választásokon. De mondjuk ez manapság nem elvárás a politikusokkal szemben, mármint, hogy szavahihetők legyenek. Az egyik visszavonul végleg, majd visszatér. A másik csak erre a ciklusra vállalja, majd mégis a következőre is.  És most abba már nem is mennék bele, hogy 4-5 éve ki kivel volt koalícióban, és most kihez húz – “szerencsére” a választók emlékezete nagyon rövid. Meg persze baromira unják, hogy ugyanazok grasszálnak a politkai színpadon év(tized)ek óta, és az istennek nem lehet ezeket onnan kirobbantani.

Na de, azért Monti magára  húzott pár hendikepes helyzetet.

Nehéz lesz hitelesen képviselni az adócsökkentést, amikor az elmúlt egy év az adóemelésről szólt. Márpedig ember nem szavaz egy adóemelő kormányra. Mármint persze teljesen hipokrita a választó: ha valaki őszintén megmondja, hogy nagy szarban vagyunk és muszáj ezért áldozatot hozni, arra nem szavaz. Ha valaki nyilvánvalóan hazudik minderről, arra szavazunk, aztán majd sápítozunk, amikor megválasztott képviselőként mégis népszerűtlen intézkedéseket hoz.

De a ma reggel hírekben két dolog is megütötte a fülemet. Egyik hogy most úgy tűnik, a kampány fő pontja az IMU (az ingatlanadó). Namost menjenek a jó fenébe, amikor 30 %-os munkanélküliség van a fiatalok körében, ilyen mértékű adóelkerülés, rossz minőségű oktatás, drága “ingyenes” orvosi ellátás, meg maffia, és dolgozó tömegek jogok nélkül, na ebben a helyzetben az a legnagyobb gond, hogy éves szinten 100-200 eurót kell kifizetni egy már saját tulajdonú lakásért???? (miközben, aki bérel, az havonta sokszáz eurót kiszór az ablakon. Mert estleg nem adnak neki hitelt a bankok, mert nincs rendes munkaszerződése, bár a lelkét is kidolgozza…).

Ismét a lényegtelen, hülye kérdések uralják a kampányt.

Nyilván azért is, mert a sajtó tudatlan munkatársai felkaptak egy tegnapi hírt, miszerint egy EU-s jelentés szerint az IMU egyenlőtlenséghez vezet. Csak este kiderült, hogy az a 2006-os helyzetről szól, és nem pont ezt mondja. Ja, hogy senki sajtómunkás nem vette a fáradtságot, hogy elolvassa, amiről írt, ugyanmár, szokásos sajtómunkás igénytelenség.

És a másik, ami nekem nagyon problémásnak tűnik: Monti megnevezett pár jelöltet a listájáról. Többek közt egy olimpiai bajnok vívónőt. Na persze jól hangzik és népszerű, de könyörgöm, egy huszonéves, eddigi életét nagyrészt edzéssel töltő ember hogy a fenébe tudhat eleget bármi olyan rendszerszintű dologról, amit rá akarnak bízni (legyen az akár sport is)!? Ahhoz, hogy valaki minsizter legyen, ideális esetben kéne, hogy értsen – de mélyen és rendszerszinten – az adott dologhoz, és mondjuk legyen ismerete, de még jobb, ha tapasztalata arról, hogyan működik a közigazgatás. Aki soha életében még csak nem is dolgozott “hagyományos” munkahelyen, mert eddig a sportból élt, mit tudhat minderről?

És ezt az embert javasolja egy komoly jelölt?

Egyelőre ennyi lenne a problémám, de gyanítom, nem fog itt megállni a dolog… Sajnos.

 

 

Mindennapok

Jövőre választás

Úgy áll a helyzet, hogy jövőre választások lesznek Olaszországban. Persze már egy ideje beindult a harc,  és persze néhány napos felvonásokban elszórakoztatják a(z érdeklődő) jónépet olyanokkal, hogy lesz-e előrehozott választás vagy sem (nem), indul-e Monti vagy sem (nem), és a technokrata kormány maradhatna-e esetleg vagy nem (nem). De ha túllépünk ezeken az erősen választási kampányba illeszkedő kétoldali hergeléseken, akkor a következő a helyzet:

Hála az elmúlt évek válságának, amit Berlusconi az utolsó pillanatig tagadott, hogy aztán jól arcukba kapjunk mindent egyszerre, miután lemondott, (-atták) (na persze, azért nem volt akkora meglepetés, akinek volt szeme a nézésre…) jól kivéreztették Olaszországot.

Eddig sem (mondjuk az elmúlt fél évszázadban) volt a kiegyensúlyozott költségvetések, állami megtakarítások és a rendes adófizetők hazája, de amíg jól  ment a termelő szektornak, addig valahogy ezen túl tudtak lépni (be tudták tömni a lyukakat).

Az emberek dolgoztak, jó kis fizetésük volt (illetve akármilyen volt a fizetés, nagy volt a vásárlóereje), és gyarapodtak.

Sajnos az elmúlt évtizedben ez megakadt. A válság óta meg egészen drámaian magas lett a felszámolt, kitelepített, átmenetileg szüneteltetett cégek száma. Mivel Olaszország gazdasága (mint részben Németországé) kevésbé a szolgáltatásokra, inkább az ipari termelésre épül, ha ezeket nem tudja eladni, vagy esetleg Kína az itteni árak ezredéért megtermeli ugyanazt, akkor bizony annak következménye lesz.

Rengeteg ember munkanélkül maradt, vagy a biztos munkákból alkalmi, rosszabbul fizetett munkák lettek. A fiatalok egy része meg eleve be sem lép a munkaerőpiacra, vagy csak alkalmi munkákkal. A nőket meg visszazavarjuk a konyhába, mit nekünk… Ja, hogy nem szülnek gyereket? A társadalom meg öregszik, nahát! De ezzel most ne foglalkozzunk…

Lett viszont emelkedő adóztatás (áfa, ingatlanadó), egyre több fizetős ellátás (egészségügy, emelkedő vizitdíjjal, iskolák, ahol már a wc-papírt is a szülők veszik, és kötelező testnevelés helyett fizetős sportszakkörökre járhatnak a gyerekek). Meg egyre feltűnőbben pazarló állami rendszerek (a sok auto blu, a rengeteg parlamenti képviselő, a mindenhol sikkasztó politikusok, a barátok cégeinek adott megbízások, a “kézkezetmos” megállapodások – nézzétek a Reportot, még akkor is ha az “ezektől felrobbanok”-hatás állandó).

Mindez volt eddig is, biztos, de az új technológiák egyrészt segítik ezeket a tevékenységeket is, másrészt meg nagyobb eséllyel derítik ki a turpisságokat. A naponta az átlagembert bombázó hírfolyam láttán leginkább arra tud gondolni az ember, hogy ja, itt csakis az a lényeg, hogy valahogy a pikszisbe férkőzzünk, és mindebből részesedjünk.

Mindez persze nem javítja sem a hiányzó adófizetési morált (EZEKNEK fizessek én?), sem az Olaszországban lassan egy évszázada legyőzhetetlen (mit legyőzhetetlen? szinte már “normális”)  mafiaszerű képződményeket (amelyek most már nem az egymásra lövöldözgetéssel töltik az idejük nagy részét, hanem azzal, hogy minél több helyre invesztálják az eddig felhalmozott pénzt és mindenhova sikeresen beépüljenek).

Politikailag volt egy nagyon ciki bohóc 17 évig, akinek arra kellett ez az idő, hogy  a saját cégeit felpumpálja (állami) megrendelésekkel és persze megteremtse a hozzá szükséges törvényi hátteret (leggi ad personam). Meg azért közben egy rövid idejű olyan széles baloldali kormány, hogy szinte maguk sem tudták összeszámolni, hány politikai párt és irányzat volt benne. Meg is bukott persze, mert lehetetlen volt összetartani.

Most meg van egy nagyon kiábrándult, egyre legatyásodottabb társadalom (amely persze maga tehet erről, ha gondolkodott volna, talán nem jut idáig), és a következő jelöltek:

– jobbról egy kicsit még tülekednek, de most, hogy Berlusconi levonult a színről, szerintem ember nem lesz, aki megmenti az ő egyszemélyes pártját (hogy ez mennyibe került neki eddig!) a süllyesztőtől. Angelino gülüszemű Alfano (bocsánat, nem szoktam embereket megítélni a külsejükről, de őt annyra kifejezi ez a tulajdonsága) meg a leccaculoságon túl nem tud semmit felmutatni (nem meglepő a berlusconianizmus fő jellemzője, hogy ez a tulajdonság kellett az előrejutáshoz).

– a Lega. Nna, a lega szerencsére rendesen bedőlt: ők, akik eredetileg meg akarták tisztítani a “római bagázst”, rendesen belenyúltak a mézesbe, és hát nem belebuktak? Az a Maroni, aki évek óta mindezeket végigasszisztálta (rosszabb esetben benne volt), hát nem újra jönne? és megtisztulásról beszél, meg hasonló – az ő szájából – teljesen hiteltelennek hangzó dolgokkal, hogy szerintem legista legyen a talpán, aki erre még vevő (esetleg azok, akik a mézesbödönből részesültek, mert nekik azért van egy jó okuk, hátha lesz még több is…).

– baloldal. Kezdjük onnan, hogy a haladó olasz baloldali hagyományok szellemében ezek most sem tudnak megegyezni. Nem volt elég nekik egy elvesztett kormányzási lehetőség, még mindig inkább egymással vitatkoznak, mint kitalálják, hogy lehetne együtt kormányozni. Mondjuk ilyen van Amerikában is: halálra szívatják egymást az előválasztások azonos oldalú jelöltjei, de a választás után mintha elvágták volna, képesek együtt dolgozni. Az olaszok eddig arra jutottak, hogy halálra szekálják egymást. A dolog másik, érdemi részét, az együttműködést még nem tanulták meg. Talán most lesz alkalmuk ezen is elgondolkozni.

De addig is: Renzi vagy Bersani? Bersani vagy Renzi? Hamarosan kiderül. A választás nem egyszerű, és a kisebbik rossz mentén fog eldőlni. Bersani nem egy szexi politikus. Mint Prodi volt annak idején, lehet hogy nem mond hülyeségeket, de azt olyan unalmasan teszi, ami ma a showbiz világában már egy politikustól sem elfogadható.

Renzi meg – ugyan bevallom az szimpatikus, hogy fiatal (37),dinamikus, és firenzei-,  nekiment a szocik establishement-jének, de neki ám! Csak nekem egyre gyanúsabb, hogy ha megkapargatjuk a felszínt, nem sok nagy idea marad mögötte. Mondjuk ez úgy általában elmondható minden politikusról. Olyan elvárás, hogy egy politikusnak legyen víziója arról, mit csináljon az állam, hogyan tudna a legjobban hasznára lenni a polgárainak, hogy tudja jól használni a pénzünket, és milyen rendszerszintű változtatás kellene ahhoz, hogy hosszabbtávon is sikeres legyen, na erről a legkisebb halvány segédfogalmuk sincsen ezeknek az embereknek. Túl bonyolult, tudom én. Meg kéne hozzá idő, hogy az ember beleássa magát a dolgokba és megpróbálja megérteni, hogy működnek ennek az igen nagy és bonyolult országnak az alrendszerei. Aki ezt megteszi, annak nincsen ideje politizálni (=jópofizni megfelelő helyen, beleásni magát az aktuális nagyember tevékenységébe, ahonnan majd kinőhetne ő is később, mindez túl sok időt felemészt…enélkül meg az életbe nem jutunk olyan pozícióba, ahonnan bármit is csinálhatnánk – de ez már inkább  a demokrácia problémája ).

Szóval Renzi. Ma megkockáztatom, hogy megnyerheti a következő választásokat – bár, aki erre mérget venne most novemberben, az legfeljesebb az ő kampányfelelőse lehet. Sok minden fog itt még történni, sok víz fog lefolyni a Tevere-n, meg az Arno-n, ja és a Po-n.

Ps. én nem szavazok ebben az országban, még nincsen állampolgárságom. Nagy gondban lennék, ha lenne…

Ps.2. Minden hasonlóság létező, más (M kezdőbetűs) országbeli viszonyokkal, csakis a véletlen műve lehet…

Mindennapok

I love Monti

De először is boldog új évet mindenkinek! 🙂

És akkor most jöjjön Monti.

Nagy szerencséje van ennek az országnak, hogy amikor már teljesen elfajult a (gazdasági, politikai) helyzet, 1) volt egy Napolitano-ja, aki még 80 évesen is képes volt megálljt parancsolni a teljes őrületnek és idehívni Montit, és 2) van egy Montijuk, aki meg egyáltalán csoda, hogy létezik.

Miért is mondom mindezt? Amióta kormányra került, nagyjából minden sajtótájékoztatóját végignézem (nem perverzió, hanem intellektuális élmény :)).

Tudja, hogy miről beszél, makro- és mikroszinten is. Felüdülés olyan politikusok után, akiknél az egyetlen érdem eddig a s.ggnyalás volt (hála Berluscanak). Attól ugyanis, mert valaki jól szervezi főnökének a kéjhölgyeket, még nem lesz mondjuk a gazdaság szekértője – ld. Nicole Minetti.

Naszóval Monti fogja magát és (akár órákon át) elmagyarázza a sajtónak (meg a népnek), miért kell ezt vagy azt meglépni. És képes a folyamatok komplexitását is röviden megrajzolni.

Nem akar semmelyik kasztnak kedvezni – abból indul ki, hogy az ország mindenkié, nem pedig csak azoké, akik jobban érvényesítik az érdekeiket. Micsoda meglepő ez is mostanság, nemde?

Képes maga mellé hozzá hasonlóan értelmes embereket gyűjteni – és nem a már fentebb említett s.ggnyalókat abbéli félelmében, hogy esetleg valaki egyszer a fejére nő.

És még, de nem utolsósorban: van humora. A lassú, megfontolt beszédfolyamában olyan angolosan tud odanyesni, hogy az ember csak vigyorog folyamatosan.

És ha már beszéd: ritka szépen használja a nyelvet, és egy tegnapi francia interjúban még azt is láttam, hogy franciául is épp ilyen választékosan beszél (nagyon kevés hibával, de rettenet olasz akcentussal :))

Ennyi. Áthallás más országok helyzetével?? Nyugodtan, mert amíg nem ilyen kaliberű emberek igazgatják a dolgokat, addig jobb nem lesz.

Video a tegnapi Che tempo che fa-adásból:

http://www.youtube.com/watch?v=xQt33R17ge8

http://www.youtube.com/watch?v=oS-Xsv46_38

http://www.youtube.com/watch?v=vg3usNb5S9c

 

Tévé-kultúra

Szavazás

a firenzei információs honlapon (ami egyébként nagyon informatív, énmagam naponta látogatom) érdekes szavazást találtam ma:

Che sentimento vi suscita la sessualità del Presidente del Consiglio?

Azaz milyen érzéseket kelt benned a kormányfő szexualitása?

Namost egyébként szerintem nem is lenne szóra érdemes, csak azért hozom ide, mert azért szomorú, hogy ez  e pillanatban a fő téma minden szinten.
És ha már beszéltünk róla, a szavazók így gondolják:


Insoddisfazione – elégedetlenség 4%
Delusione – csalódottság 6%
Fastidio – düh 12%
Schifo – undor 50%
Raccapriccio – mély undor 28%

Felhìvàsok

Sono donna e dico basta

“Sono donna e dico basta.”

“Sono uomo e mi indigno anch’io”

Azaz: “Nő vagyok, és elég volt ebből!” valamint “Férfi vagyok, és engem is felháborít!”

Úgy tűnik, eljött az a pont, ahol már megálljt parancsolnának ennek az agyrémnek a nők, és férfiak is.

Kiskorú lányok az arcore-i villában, “buli-orgiák” és ennek fejében odacsúsztatott ötszáz euróssal bélelt borítékok, meg az átvállalt adósságok, és akkor már a futtató “madame”-ról, aki civilben parlamenti képviselő, ne is beszéljünk… – az utóbbi időben a külföldi kommentárok leginkább a “nevetséges” jelzővel illették az olasz kormányfőt, meg a kialakult helyzetet.

Eljött az a pont, ahol civilek egy része azt mondja elég, és a facebook-on, illetve más netes felületeken mozgalmat indítottak a “nő vagyok, és elég volt ebből!” jelszóval. Néhány nap alatt a férfiak is csatlakoztak saját szlogenjükkel, meg az egyik legnagyobb napilap, a Repubblica is. Ez utóbbi teret ad a tiltakozó nők fényképeinek (fotografie@repubblica.it), hogy ezzel is a “szultánok Olaszországa” és a “megvehető nők”  ellen tiltakozzon.

Genovából útjára indították a 3D (Dignitá – Diritto -Donna, azaz Méltóság – Jog – Nő) felhívást is, amely február 13-ára várja a terekre azokat a nőket, akik úgy érzik, Berlusconi nem képviseli már őket és ennek hangot is szeretnének adni. Természetesen a baloldal és a szakszervezetek is azonnal csatlakoztak, amivel egy kicsit politikai irányba vitték el a demonstrációt, de ezzel együtt a hír terjed és lassan, de biztosan mindenhová elér.

Ahogy egyik aktivista mondta tegnap: ha egy nő vasárnap délután a mosogatás és rendrakás helyett kiszakítja azt a két órát az idejéből, akkor nagy lépést tettünk előre, minden szempontbúl.

A Repubblica-hoz érkezett képeket itt lehet megtekinteni.

A facebook-on pedig itt lehet hozzá csatlakozni.

Mindennapok

A jobboldali mammona-k országa

Ne ijedjetek meg a címtől, érdekes dologról lesz szó. Egy újságban olvastam az alábbi elemzést arról, ki is szavaz leginkább Berlusconira. Mármint ha négy kategóriára osztjuk a társadalmat, anyákra, apákra, fiúkra és lányokra, melyik az a kategória, amelyik leginkább kedveli Berlusconit.

A leginkább jobbra húzó csoport az anyáké.

Amerikában a felmérések szerint éppen az ellenkezője igaz. Ott az anyák vannak a demokratákhoz legközelebb. Egy kicsit a hatvanas-hetvenes évek civil szerepvállalásának is köszönhető, a “soccer mamák” (=a gyereküket edzésre fuvarozó anyák) egyenlő esélyeket szeretnének, több szolgáltatást, egy mimimum welfare-t hogy gyerekek mellett is dolgozhassanak, és ezért jobban bíznak a baloldalban, mint az agresszív és darwinianus jobboldalban.

Olaszországban ellenben az anyák a meggyőződésesebb Berlusconi-hívők, talán mert ő adott nekik tévét (de milyen tartalmakkal??), talán mert a sikeres üzletember még mindig vonzó image, talán a beléjük nevelt jobboldaliság miatt (hja, nagy a tradicionális szerepek nyomása).

Ezért olyan külünböző az olasz jobboldal meg az amerikai (tegyük csak egymás mellé Berlusconit és Reagen-t/Bush-t). Itt a jobboldal már nem privatizál, nem liberalizál, nem nyesi les az adókat meg a közkiadásokat, és nem meritokrata. Ez egy megengedő, elnéző, amorális jobb, még Berlusconinak is elnézi, sőt cinkosan szemléli a kiskorúakkal hetyegését, a fizetett call girl-öket és a privát festa-kat. Erre szavaznak a legnagyobb arányban az olasz anyák.

És mivel a hímsoviniszta konzervativizmus anyáról fiúra száll, a második legmasszívabban jobbra szavazó csoport a fiúké.

Mindennapok

A Bossi jelenség

Amióta Olaszországban élek és jobban követem a napi eseményeket, mindig megdöbbent a Bossi-jelenség.

Nem szeretnék politizálni, e pillanatban nem érdekel a pasi politikai elkötelezettsége, hatalma, hanem inkább az a döbbenetes tény, hogy egy ilyen figura ekkora hatalomra tehet szert és évek óta képes az élvonalban maradni.

Kezdjük onnan, hogy ugyan orvosi egyetemre járt, de azt a vége előtt kicsivel feladta (nem tett le vizsgákat), de ennek ellenére – az első felesége elmondása alapján – évekig az orvosi táskával indult munkába reggelente. Ez már eléggé “demente” dolog, de ez valahogy nem lett akadálya a további karrierjének.

Aztán a 80-as évektől elkezd politizálni, pártot és újságot alapít, és 1987-től folyamatosan így vagy úgy a parlament / szenátus tagja.

Ami nekem nagyon meglepő, az az, hogy a 2004-es szélütését követően csak nehezen felépült, azóta is kissé érthetetlenül beszélő (egy külföldinek meg különösen), járás közben mindig valakire támaszkodó figurának van annyi ereje, hogy nemcsak egybentartja a pártját (és nyilván a lehetséges vetélytársakat is távoltartja), hanem fontos politikai szerepeket is betölt, sőt, újabban éppen kisebbik fiát nyomja mindenhová – anélkül, hogy érdemben ezt valaki szóvá tenné.

Nem nagyon tudok más országról, ahol hasonló figura évekig a hatalom élvonalában tudott volna maradni. Ez is Olaszország…

Mindennapok

Rezeg a léc…

 … mármint Berlusconi alatt. Vagy csak szeretném, ha így lenne? Az tény mindenesetre, hogy egy tegnap kiszivárogtatott hangfelvétel szerint (ami egy ”úgy felejtett” mikrofonnal készült volna, ha igaz a hír) maga Fini (aki talán az egyik valamire való alternatívája lenne főnökének) méltatlankodott Berlusconi eljárásán, mondván ha pár évezreddel előbb születik, császárként megfelelőek lettek volna a módszerei. Hogy a választási többséget keveri az immunitással. Többek közt.

Közben Veronica válik, és a nagy csend után az a hír szivárgott ki, hogy havi három milliót kér tartásdíjként. Na de ez nyilván nem fogja megrengetni a Berlusconi-birodalmat, az már inkább, hogy egy – szintén kiszivárgott hír szerint (manapság nagyon szivárognak a hírek), egy egyetemi tanàr levélben azt tanácsolta a fiának, hogy hagyja el az országot, ahol nem nagyon van élettere a fiataloknak. Ez sokk volt az olaszoknak, akik sok évtizedes migránskultúra (ld. Amerika, Franciaország, Németország, ahová kitántorgott többmillió olasz az évszázad első felében), mostanában éppen elérkezett arra a nemzeti büszkeség-fokra, hogy már nem feltétlen kell elmenni innen.

De tényleg így van ez?? Amikor – végre a sokéves „liberalizált munkaerő-piaci” lét után – tévéhír lett abból, hogy rengeteg a kényszervállalkozó és gyakorlatilag alig létezik már a fix munkahely? És nahát, felfedezték, hogy bizony a számlát adni kötelezett munkaerő jogai, hát, mondjuk úgy, meg sem közelítik a rendes munkaszerződéssel dolgozóét. Ami rendben is van addig, míg egy jól kereső ügyvéd így dolgozik. Na de ha a titkárnőt alkalmazzuk minimálbérrel és számlaadási kötelezettséggel, az azért már más tészta.

De hogy egy pozitívumot is mondjak – és ez több mint megfontolandó példa lehetne a magyar politikusoknak – bár az országon belül a különböző politikai pártokhoz tartozók permanensen ölik egymást, amikor arról volt szó, hogy egy olasz politikust jelöljenek az Unió külügyminiszterének, akkor a szocialista D’Alema mögé felsorakozott a teljes jobboldal is, Berlusconival az élen. Hiába, ebben azért még mindig jobbak, mint a magyarok…