Munka-tapasztalat

Homo Italicus Potens

Ime egy jò kis tàrsadalomkritikus kèpeslap (folyt. kov. holnap) – amolyan gerillamarketing akciòkènt terjed a vàrosban ès jòl jellemzi Olaszorszàg egyik nagy problèmàjàt.

homoitalicuspotens

 

A kèpeslap felirata

 

“L’Homo Italicus Potens popola le grandi città italiane, si nutre del sangue e del sudore dei suoi simili, principalmente più giovani e brillanti.

Gli esemplari più longevi e agguerriti vivono nei pressi di Milano e Roma, riuniti in lobby impegnate in traffici leciti e meno leciti. La sua estinzione è attesa con trepidazione dal resto degli italiani, in primo luogo da quei ragazzi, portatori di nuove idee, che sono ancora oggi la sua principale fonte di sostentamento.”

 

“A Homo Italicus Potens az olasz nagyvàrosokban talàlhatò, ès hasonszoru – fokent fiatalabb es nagyszerubb – tarsai vèrèbol ès verejtèkèbol el. Legtovàbb èlo, legkitartobb pèldànyai Ròma ès Milànò kornyèkèn èlnek, tobbè-kevèsbè torvènyes lobbikba tomorulnek. Kihalàsàt turelmetlenul vàrja a tobbi olasz, fokèpp azok a sok uj otletet hordozo sràcok, akik a mai napig onfenntartàsànak fo forràsàt jelentik.”

 

Mindennapok

Öregedő társadalom

Néhány hete a HVG-ben olvastam egy összefoglalót az európai városi statisztikákról (Urban Audit, az Eurostat készíti), amiből kiderült, hogy Európa „legöregebb” városai mind Olaszországban találhatók (idèzet az „Ifjú törökök, koros olaszok” cìmû cikkből: „A 14 éven aluliak aránya szerinti toplistán csak török városok szerepelnek, a 65 év felettiek rátáját megjelenítő tabellán viszont kizárólag olaszok.”). És ez bizony a mindennapokban is jól érzékelhető. Egyrészt a tévé (újságok) teli vannak a 60-on (és 70-en) felüli korosztálynak szóló reklámokkal, és nem ám amolyan nagymamiként/nagypapiként ábrázolják őket, hanem tettrekész, fiatalos, aktív fogyasztóként tekintenek rájuk. Ennek van is alapja, tekintve, hogy a most nyugdíjban lévő korosztályok még decens összeggel vonultak vissza a munkától, ezért aztán sok esetben jóval több a jövedelmük, mint akár negyvenes gyerekeiké. Ezen túl egészségileg is láthatóan jól karban vannak tartva – ez igaz egyébként a fiatalabb korosztályoknál is, sok-sok ötven közelében lévő férfi és nő negyvennek sem néz ki, és nemcsak a külcsín, hanem életmód, gondolkozás szerint sem. De térjünk egy pillanatra vissza az idősebbekhez: a héten egy szakszervezeti nőügyi egyeztetésen voltam (húú, de rosszul hangzik magyarul, pedig olaszul a rossz emlékeket nem idéző cordinamento donne néven fut), ahol 15 nőből 3 a nyugdíjasokat képviselte, 3-an voltunk harminc és negyven közt, a többiek pedig negyven és hatvan év között valahol – és igen, harmincon alul viszont sehol senki…..

Engem ez már nem lepett meg, mert rögtön ideérkeztemkor kiokosítottak, hogy itt negyvenéves korodig „kamasznak” számítasz. Karriert még nem építesz, döntési helyzetbe semmiképp nem kerülhetsz (hát olyan sok nálad idősebb áll sorba a posztokért), és különben is, itt negyvenéves korodig még a pályaválaszáson gondokozol (mondjuk halmozod a master okleveleket, munka és értelmes elfoglaltság hiányában, esetleges kiutakat keresve), gyakran a szüleiddel laksz, hiszen úgysincs pénzed saját lakást bérelni, a saját család építése meg…. várhat.

Így aztán Olaszországban a legmagasabb azon nők száma, akik első gyereküket negyven felett vállalják, és csak a saját ismeretségi körünket tekintve 10-ből 8 férfinak negyven körül még se kutyája, se macskája.

Azért az állam is sokat tesz a fiatalok hátráltatása érdekében: bölcsődei, óvodai férőhelyek száma a kelleténél nagyon sokkal kevesebb, és ami van, az méregdrága: Bolognában egy egész napos bölcsődei ellátás egy hónapra 645 euróba kerül, miközben egy diplomás alkalmazott kb. 1200 eurót visz haza havonta. Bizonytalan az anyasági ellátásra jogosultság, illetve most újabban már akkor is lehet 6 hónapig némi pénzt kapni, ha előtte csak alkalmilag, projektre szóló szerződéssel dolgoztál (ez nagyon gyakori a fiatal munkavàllalòknàl). De figyelem, a hat hónap úgy hat hónap, hogy az is beleszámít, amit a szülés előtt betegállományban töltesz. Részmunkaidő, rugalmas munkaidő-kezelés és hasonlók ha vannak is, nem szabályozott, formalizált formában, legfeljebb egyéni megegyezés szerint. Tehát valahogy úgy lehet összefoglalni, hogy az 50 évvel ezelőtti családmodell (anya otthon, apa dolgozik) miatt ki nem alakult intézményrendszer és a most már szükséges női munka (északon jellemzőbb, hogy a nő is dolgozik, délen kevésbé, és átlagosan még így is nagyon nagy a női inaktivitási szint, csak a nők 47 százaléka dolgozik) együttesen sokat tesznek az alacsony születési arányokért. És így kötődik a családügy a bevándorlás kérdéséhez, hiszen sok család a gyerek, vagy az idős, beteg hozzátartozó ellátását csak úgy tudja megoldani, hogy kelet-európai vagy dél-amerikai badante-t (gondozót) alkalmaz, természetesen feketén. Az utóbbi időkben az újságok tele vannak ezeknek a bevándorlóknak a történeteivel, akik jó áron, de illegálisan dolgoznak, és sok esetben teljesen méltánytalan helyzetben élnek – nem feltétlen csak azért, mert kihasználják őket, hanem mert bujkálniuk kell, nem utazhatnak akármikor szabadon ide vagy oda, és hát miféle jogaik lennének ebben a helyzetben?… De még az sem olyan egyszerű, ha a munkaadójuk legalizálni próbálja őket, hiszen kvóták vannak, amelyek hamar betelnek, és utána egy évig semmi lehetőség ezt megtenni. Ez a helyzet egyelőre tartósnak látszik, bár vannak jelek, hogy kezd az ország észbekapni: mostanában írják ki a (vállalati) bölcsődék kialakítására szánt regionális pályázatokat, és tegnap az esélyegyenlőségi minisztérium honlapján azt olvastam, hogy a francia modellt alapul véve nekiállnak a reformoknak … de az a gyanúm, hogy addig is még sok-sok dél-amerikai badantét fogunk az utcákon látni….