Kultúra

Firenze romana – avagy a botcsinálta etimológus, aki vagyok :)

Szombaton egy tematikus idegenvezetésen voltunk Firenzében, ahol sok érdekes dolgot megtudtunk a római kori Florentia-ról régész végzettségű idegenvezetőnktől.

Néhány éve tárták fel a római színház romjait a Palazzo Vecchio alatt, és nemrégiben egy részét meg is nyitották a nagyközönség előtt.

Elképesztő tudni, hogy a Piazza della Signoria-n hány réteg történelem felett sétálgatunk, miközben a magában is remekmű Palazzo Vecchio-t csodáljuk. Hiszen a római korból megmaradt épületekre (és azok egy részének széthordásával szerzett téglából) építették fel a középkori épületeket, majd erre később a Palazzo Vecchio-t.

A Palazzo Vecchio múzeumkomplexumában van lehetőség csak a földalatti részeket megnézni (4 euró/fő), és két dolog miatt érdemes is: az egyik a teatrum viszonylag nagy részeinek meglátogatása – annyira sok része megmaradt, hogy egészen egyértelműen látható a struktúrája. A másik az a metszet, ahol a három kor egymásra épült rétegeit tisztán meg lehet különböztetni – a római teátrumrészletre ráépült középkori falat, és a középkori kapun belépve az udvari kutat, miközben a Palazzo Vecchio alatt állunk.

A teatrum a római város egyik sarkában volt, elég impozáns méretekkel: 100 m hosszú, és 35 m széles volt fénykorában. Íme a rekonstrukció:

Risultati immagini per firenze romana
A kettes számtól jobbra volt a félkör alakú színház, maga a kettes nagyjából a mai Piazza della Signoria-nak felel meg.
Risultati immagini per firenze romana
Rekonstrukció – jobbra a nagy kerek épület az amfiteátrum (ezt ma a Via Torta íve őrzi), balra mögötte a félkör alakú színház.

A színház az ie. 1. században épülhetett, és legalább 5000 embert képes volt befogadni (egyes kutatók szerint akár 15 000-et is, de ez enyhe túlzásnak tűnik, annak fényében különösen, hogy a városnak 10 000 lakosa volt összesen).

Az i.sz 5-6 századtól nem használták már színházként, így egyes részei leomolhattak, másokat elhordtak az éppen folyó építkezésekhez. A longobárd időszakban a város védelmi vonalába illleszkedett, majd a késő középkorban a celláit börtönként használták (a 13. századig). Majd ezután ráépültek a Palazzo Vecchio különböző fázisokban felhúzott részei, így teljesen feledésbe merült.

Az első ásatások 1876-ban kezdődtek, amikor a szomszédos Via de’ Gondi-ban építkeztek, Egy rövid munkát kivéve 1935-ben, az érdemi feltárás 2006-2007-ben volt, de csak 2014-2015-re lett készen a közönségnek is megnyitott útvonal.

És hogy az etimológiai útvesztőkről is essen végre szó, történt, hogy az idegenvezető többször említette a vomitorium szót. Én ugye két neolatin nyelvszakot elvégeztem, azaz tanultam nem kevés latint, romanisztikát, etimológiát. De még enélkül is adja magát, hogy a szónak köze van a vomitare igéhez (=hányni – még angolul is to vomit, gondolom latinból, valószínűleg francia közvetítéssel átvéve). Tehát vomitorium itt, vomitorium ott, magamban gondoltam is, hogy ezek a rómaiak nem nagyon lacafacáztak, ahogy volt sok latrina, nyilván volt egy csomó hányóhely is.

Na de ennyi? És a teatrum közepén? Csak rákérdezek, hogy ezt most akkor hogy gondolták…

Kiderült, hogy a vomitarium az a nagy ókori római épületeknél (amfiteátrumok, teátrumok) az a folyosó, amin viszonylag rövid idő alatt rengeteg embert ki lehet üríteni (mondjuk az előadás végeztével, vagy valami probléma esetén). Azaz valószínűleg a vomitare jön abból a vomitorium-ból, ami gyors és könnyen kiürítést jelent.

🙂

Kiegészítés (köszi Ágostonnak):

Misinterpretation of the term 

A vomitorium at the Roman amphitheatre in Trier

There is a common misconception that ancient Romans designated spaces called vomitoria for the purpose of actual vomiting, as part of a binge and purge cycle.[4] According to Cicero, Julius Caesar once escaped an assassination attempt because he felt ill after dinner. Instead of going to the latrine, where his assassins were waiting for him, he went to his bedroom and avoided assassination.[5] This may be the origin of the misconception. The actual term vomitorium does not appear until the 4th century CE, about 400 years after Caesar and Cicero.”

Forrás wikipedia. 

Reklámok
Kultúra

Az Aldo Moro-ügy – 2

Az előző bejegyzés itt található. 

1978. március 16-án reggel, aznap, amikor Giulio Andreotti éppen beiktatott kormányát bemutatták volna a parlamentnek, az Aldo Morot szállító autót feltartóztatták a Brigate Rosse (Vörös Brigádok) tagjai, lelőtték a két kísérő csendőrt, valamint a másik autóban ülő három rendőrt, és elrabolták a kereszténydemokraták elnökét.

Az elrablás híre szinte azonal elterjedt az egész országban, amely gyakorlatilag azonnal megbénult. A Vörög Brigádok már a délelőtt folyamán közleményben követelték maguknak az elrablást.

Hogy mennyire erős hatást fejtett ki az esemény, az abból is látszik, hogy néhány politikus az ólomévek kontextusába helyezve a történteket változásokat sürgetett, hogy az olasz társadalom  gazdasági és politikai krízisét végre megoldják. A szakszervezetek általános sztrájkot hrdettek még aznap, és sok dolgozó a pártok székhelyére ment, hogy jelenlétével tüntessen.

Néhány épp munkájáért tüntető dolgozó körében elterjedt az izgatott várakozás, mert valami nagy változás előjelének értelmezték az eseményt,  mások viszont még koccintottak is a hírre.

Az ország megosztott volt, sokéve már, épp ennek a megosztottságnak az ellenszere lett volna a tervezett compromesso storico a komunista és kereszténydemokrata párt között.

 

55 napig tartották fogva Moro-t, ezalatt a Vörös brigádok ún. “népbírósága” előtt politikai perét is megtartották. Az olasz államnak felajánlották a rabcserét (néhány börtönben ülő brigátosért cserébe elengedték volna Morot), amit az állam visszautasított. Ezután május 9-én megölték őt, és egy Renault csomagtartójában hagyták Róma közepén, nem messze a PCI (Olasz Kommunista Párt) és a Kereszténydemokrata Párt központjától.

Aldo Moro br.jpg

De kik is azok a Brigate Rosse (Vörös brigádok), akik elrabolták Aldo Moro-t?

A Vörös Brigádok egy 190-ben alakult terrorista csoport, amelynek célja a kommunizmus győzelmének elősegítése akár terrorcselekmények árán is. Több fontos személyt elraboltak, megöltek 1974 és 1988 között.

Ebben az esetben egy általános cél érdekében cselekedtek, hogy meggyengítsék a kereszténydemonkratákat, akik – szerintük – a multinacionális cégek imperialista hatalmát segítik. A kommunista párttal is ellenségesen viselkedtek egyébként, mert riválisnak tekintették őket. Az ő értelmezésükben Moro elrablása a komunisták hatalomhoz való közeledését állította volna meg, életben tartva a forradalmat, egyben a kapitalizmus elleni harc főszereplőjévé téve a Brigádokat.

Valószínűleg a valós céljuk röviden az volt, hogy a PCI és a kereszténydemokraták közeledését megakadályozzák és a nemzeti szolidaritás kialakulását hátráltassák – amelynek kifejezője a szemükben az aznap szolgálatba lépett Andreotti kormány volt.

Politikai következmények

Moro halálával végleg lezárult a két politikai fél közeledése, és ezzel a szélesebb támogatást élvező (amolyan “nagykoalíciós”)  kormányok sora.

Gazdasági követkeményei is voltak az ügynek: a háború utáni időszakban a két politikai oldal kiegyezésének köszönhetően az ipari termelés is megerősödött. A compromesso storico végével megtöbbszöröződtek a problémák.

Hogy végülis kinek hozott ez az eset a konyhára? Nem tudjuk a mai napig, de sok összeesküvéselmélet született a kérdésre válaszul. Felsorolok néhányat, kinek-kinek érdeklődése szerint érdemes tovább kutakodni.

  • a P2 szabadkűmőves-maffiózó loggia, titkosszolgálatok
  • a palesztin állam
  • Szovjetunió
  • USA
  • Autonomia operaia – egy baloldali tömörülés
  • Izrael
  • maffia(k)
  • egyéb kisebb horderejű szereplő

Hosszú lenne végigvenni minden feltételezést, azt tudjuk, hogy biztosat senki nem tud, a mai napig rejtély milyen “magasabb” célért történt, ami történt.

Kultúra

Az Aldo Moro-ügy – 1

Aldo Moro elrablása, fogvatartása, megölése és az azután kikutatott, felfedezett, összerakott politikai és gazdasági információk és összeesküvéselméletek nagy hatással voltak, vannak a mai napig az olasz társadalomra. Szerteágazó, bonyolult történet ez, de legalább az alapokat ismerjük meg belőle.

Mindenekelőtt, ki volt Aldo Moro?

Moro.jpg

Az 1916-ban született Aldo Romeo Luigi Moro politikus, jogász és akadémikus öt mandátum hosszáig kormányfő, a kereszténydemokrata párt alapítója volt.  (Az életrajzi adatok a magyar wikipedia cikkben is megtalálhatók, ezért ennek részleteibe most nem megyek bele.)

Aldo Moro a második világháború utáni Olaszország egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfője volt. 1976-tól a kereszténydemokraták elnökeként az egyik legbefolyásosabb olasz politikusnak számított, és elrablása pillanatában éppen arra készült, hogy szakítva a második világháború óta tartó politikai hagyománnyal, bevonja az egyik legerősebb olaszországi pártot – a kommunista pártot – a kormányt támogató parlamenti többségbe.

Aldo Morót 1978. március 16-án rabolta el a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) nevű olasz szélsőbaloldali terrorszervezet. 55 napig tartották fogva, ami alatt a Brigádok titkos tárgyaláson halálra ítélték, majd a hatóságoktól az életéért cserébe 16 brigádos szabadon bocsátását követelték. Aldo Moro holttestét Róma belvárosában találták meg egy parkoló autó csomagtartójában 1978. május 9-én.

A történelmi háttér

Egy kicsit messzebbre kell visszamennünk ahhoz, hogy a történelmi hátteret megértsük. Olaszországban a 20. században két fő politikai pólus alakult ki. A háború után Olaszország vesztes ország, ugyanakkor fontos (geo)stratégiai helyzete miatt az USA nem engedi el a kezét (Marshall terv). Európa és  a Mediterráneum közepén található, híd észak és dél között, kelet és nyugat között. Egy inkább szegény és elmaradott agrárország, amelyet nem olyan régen egyesítettek, ezért még igen erős belső ellentétek feszítik magát az államot is.

Az ország Savoya-ház által vezetett monarchia Itália egyesítésétől 1946-ig, amikor az államformáról rendezett népszavazáson nagyon kevés többséggel a köztársaság nyer. Sokak szerint elcsalt népszavazásról volt szó, de ettől függetlenül 1948-tól új alkotmány lép életbe, kinevezik az új köztársasági elnököt és formailag is lezárják az ország húszéves fasiszta történelmi szakaszát.

Az 1942 óta létező kereszténydemokrata párt (DC, democristiani), a Katolikus Egyház támogatását élvezte, és 1944-től 1994-ig  minden olasz kormányban részt vett.

Fontos évekről van szó, a gyorsan iparosodó államban nagy népmozgások vannak (sok déli északra vándorol a megélhetés reményében), ami sok társadalmi változást hoz magával. Az ország modernizálódik, a munkásokat szakszervezetek képviselik, egyre erősebb hatalmi centrumot formálva.

Ebben a modernizálódó, változó társadalomban, különösen északon nagy szerepet játszik a kommunista párt (PCI, partito comunista) is.

A PCI 1921-ben alakult, a 20. század második felében a legnagyobb kommunista párt Nyugat-Európában. A 2. világháború alatt az ellenállók mozgalmát segítette az olasz fasizmus és a megszálló németek ellen. Vezetője, Palmiro Togliatti sikeresen működött együtt a kereszténydemokrata erőkkel, a liberális és szocialista mozgalmakkal, így a köztársaság kikiáltásakor is befolyásos pozíciót szerzett a pártnak.

Azonban 1947-től a kormányzó kereszténydemokraták úgy döntenek, hogy a baloldali pártokat kitessékelik a kormányból, hogy ezzel is segítsék Olaszország közeledését az USA-párti országokhoz. Ahogy már láttuk, Olaszország fontos geopolitikai helyzetének köszönhetően az USA-nak és szövetségeseinek szükségük van rá, a másik oldalról viszont Olaszország is pont azt szeretné, ha ebben az érdekközösségben maradna, szembehelyezkedve az orosz hatalmi centrummal.

A PCI mindezek ellenére hű maradt az oroszbarát politikájához, egészen a ’70-es évekig. Nem jelentéktelen a PCI,  északon egész régiók támogatják – a legismertebben talán Emilia-Romagna és Toszkána, amelyek szinte végig baloldaliak maradtak, még akkor is balra szavaztak a helyi választásokon, amikor évtizedekig folyamatosan jobboldali kormányok voltak hatalmon.

A PCI demokráciapárti és az ’50-es évektől aktívan dolgozik azon, hogy egy történelmi egyezséget kössenek a kormányzó kereszténydemokratákkal (compromesso storico), amelynek alapján az ország két legjelentősebb politikai ereje hozott volna létre koalíciós kormányt. Ezt természetesen sokan  – különösen jobboldalról – nem nézték jó szemmel.

A kereszténydemokrata politikus Aldo Morót egy olyan időszakban rabolták tehát el, amikor a politikus az Olasz Kommunista Párttal (PCI) kötendő történelmi egyezségről tárgyalt, és ha csak ennyit tudunk az ügyről, már érthető, miért születtek meg az összeesküvéselméletek az ügy kapcsán.

Folytatása következik.

Kultúra

Ötzi toszkán baltája

Ötzi viszonylag épségben megőrzött testét 1991-en találták meg a mai Ausztria területén. A vizsgálatok szerint ie. 3300 körül ölhették meg a hátában megtalált nyíllal. Testét, öltözetét, utolsó étkezésének nyomait pedig egy gleccser őrizte meg az utókornak.

Risultati immagini per otzi

Azóta sokan sokféle szempontból és módszerrel vizsgálták, és sok érdekes információt nyertek vele a viselt ruháiról, a rajta talált pollenekről és a tetoválásáról. Az alábbi hír viszont sokat segít az észak-itáliai rézmegmunkálással kapcsolatos tudásunkban. A balta, ami halálakor nála volt, és amely akkoriban igen becses darab lehetett – ennek a baltának az anyaga Dél-Toszkánából származik. Ez azt jelenti, hogy a mai Campiglia Marittima környéki rézmegmunkálás már ie. 3300-ban létezett.

Ezzel az is kiderült, hogy az ércolvasztásos technikák nem Észak-kelet Itáliából érkeztek Toszkánába, ahogy előzőleg feltételezték a kutatók, hanem már Otzi ideje előtt léteztek a mai Toszkána déli részén. Talán a dél-keleti tenger felől érkező népek/utazók hozták magukkal. Ugyanonnan, ahonnan a már ezt megelőző évezredekben a földműveléssel és állattartással kapcsolatos tudás is érkezett. És ezzel azt is megerősítik a kutatások, hogy igen intenzív kereskedelem és információcsere volt a térségben a rézkor idején.

Na persze nem voltak rézélű baltakereskedők, akik mintadarabbal a hónuk alatt járták volna a terepet, hanem igen sok idő alatt a családok/egyének közötti cserével terjedhetett el az eszköz. A hegyeken túlra pedig valószínűleg a pásztorok vitték, esetleg a nomád földművesek.

A felfedezés fényében a tudósok arra készülnek, hogy más, az Appeninnektől északra talált baltákat is megvizsgálnak, mert lehet, hogy lesz köztük további olyan, amely alátámasztja az őskori toszkán rézmegmunkálás sikerét.

Cikk itt. 

 

Kultúra

Utcanevek – 4

Via IV Novembre – sok helyen találkozhatunk vele.

Immagine

De mi történt november 4-én, és mikor?

Az 1918-as fegyverszünetre emlékeznek az ünneppel (armistizio Villa Giusti), amely november 4-én lépett életbe, és  amelyet az ország az első világháború végének tekint.

A fegyverszünetet kimondó egyezményt Olaszország és az Osztrák- Magyar Monarchia írta alá Padovában november 3-án, csak 5 nappal a legutolsó, vittorio-veneto-i csata után.

A fegyverszünet nem úgy alakult, ahogy eredetileg az olaszok remélték, és ahogy az antant hatalmak meg is ígérték nekik. Az ígéret szerint Olaszországhoz kapcsolták volna a következő területeket:  Trentino, Dél-Tirol, Venezia Giulia, az egész Isztriai-félsziget, (kivéve Fiume), Dalmácia egy része, néhány sziget az Adriai-tengeren, az albán Vlora városa, és törökországi Adali szénlelőhelyek. Ezen kívül elismerték volna az olasz fennhatóságot Líbia és a görög Dodekanészosz szigetvilág felett. Ebből végül semmi sem lett.

A november 4-i ünnepnapot 1919-től ünneplik, az egyetlen olyan nemzeti ünnep, amely a fasiszta időszakban is megmaradt ünnepnek. 1977-től ünnepként megmaradt ugyan, de szabadnap már nem járt hozzá, hanem azóta a november 4-ét megelőző vasárnap ünneplik az ország egységét és a fegyveres testületek napját.

A ’80-as, ’90-es évektől sokkal kevésbé van a köztudatban, kevesebbet foglalkoznak vele.

Risultati immagini per 4 novembre 1918

A sorozat előző részei itt találhatóak.

Kultúra

Utcanevek – 2

A sorozat első része itt. 

Kezdjük Ricasoli-val, csak mert tetszik a hangzása. És mert firenzei kötődése van.

Immagine

Tehát.

A Ricasoli család a legrégebbi firenzei nemesi család, amely kora középkori eredetű.

Az első utalások a Ricasoli családra a 11. század elejéről valók, és már akkor egy gazdag és hatalmas, nagy földekkel rendelkező családként írják le őket. A száli frank dinasztiához tartozó Guinigi di Ranieri báró leszármazottai, akit a 2. Lajos (akkoriban, a 8. században Itália uralkodója) küldött Toszkánába 865-ben, majd ún. conte imperiale-vá tette, Siena környéki földeket adományozva neki.

Itt álljunk meg egy szóra, érdekes ez a conte imperiale / conte palatino szembeállítás. A conte imperiale azaz Conte del Sacro Romano Impero (A Szent Római Császárság grófja) volt. Ez azt jelentette, hogy közvetlenül a császár vazallusa volt, és egy császári feudum tulajdonosa. Ezzel szemben a conte palatino a frankok királyainak vazallusa volt, tőlük kapta a címet és a birtokokat.

A Ricasoli-k eredetét sosem vonták kétségbe, mivel nem egy franktól, hanem egy longobárdtól származtak: Geremia (Ildebrand fia).  Ezt Gergely pápa egy bullája igazolja, amely szerint templomokat, kastélyt és földeket kapott az uralkodótól.

Először Mugelloban, majd Chiantiban is meglehetősen ütemesen terjeszkedtek.

A  13. században egy ideig két tűz közé szorult a család: a Firenzei köztársaság nem különösebben kedvelte őket, mert siena-val határos birtokaik voltak, sőt itt-ott el is vettek tőlük földeket. Ugyanakkor firenzéhez tartozóként Siena is támadta őket. Ezt megelégelvén a 13. század végén Firenzébe költöztek. Itt egy ideig eltartott, míg sikerült nekik fontosabb posztokat, közjogi rangokat megszerezni. Ironikus, hogy ugyan ők voltak az egyik legnagyobb földtulajdonnal rendelkező firenzei család (Chiantiban, a Valdarno északi részén), nevüket mégis a selyemkereskedők és a gyapjúkészítők listáin találjuk, ami nem volt valami elegáns akkoriban sem.

Végtelen sok földdel rendelkeztek, de magasabb rangot csak a Medici család I. Cosimo-ja adott nekik a bárói címmel a 16. században.

Castello di Ricasoli
 Akiről viszont a sok toszkán utcát elnevezték, kétség kívül Bettino Ricasoli volt, a vasbáró (il Barone di ferro). Az 1809 és 1880 között élt politikus Firenze polgármestere volt, és az újonnan egyesített Itália 2. miniszterelnöke (Cavour után).
Bettino Ricasoli.jpg
Nem volt egyszerű dolga: az újszülött államot akkor még csak Anglia ismerte el országként, Róma és Veneto még nem is tartoztak hozzá.  A már meglévő államon belül pedig létre kellett hozni a gazdasági, kulturális és adminsztratív (jogi, iskolarendszeri stb.) egységet. Délen virult a brigantikultúra (brigantaggio) a pápa és a Bourbonok támogatásával, akik (a még független) Rómába menekülvén próbálták destabilizálni az új államot.
Bettino Ricasoli határozott lépéseket tett. A brigantaggio letörését segítendó teljhatalmat adott Enrico Cialdini tábornoknak. Számára ez csak egy sima bűnözési probléma volt, nem értette, hogy a jelenség mögött a dél valós problémáit kellene keresni és megoldani. (Ez megérne egy másik bejegyzést.)
Majd egész Itáliára kiterjesztette a savoyai állam (stato sabaudo) rendelkezéseit, többek között a területek felosztását régiókra és provincia-kra. Garibaldi önkénteseinek nagy részét befogadta a hadseregbe, és Mazzini-t is visszahívta a száműzetésből.

 

Külpolitikai tevékenysége is jelentős: 1861-ben a Francia állammal elismertette Itáliát, de nem sikerült neki kiegyezni a Vatikánnal, bár szerette volna az egyesített Itália részeként látni a Szentszéket is.

De II. Viktor Emmánuel király eközben kicsit keresztbeszervezett Ricasolinak: neki fontosabb volt Veneto, mint Róma, és már a dalmáciai partaszállást tervezte, hogy a Habsburg birodalmat destabilizálja.

Több más ellenzőjének is sikerült nehézségeket támasztania nagyszabású terveivel kapcsolatban, így Ricasoli 1862-ben lemondott. Ezután még visszatért miniszterelnökként, 1866 és 1867 között. Ezalatt történt, hogy III. Napóleon feljánlotta neki Velencét, ha megszakítja Itália szövetségét a poroszokkal, amit ő nem fogadott el.

Egyébként ő is, mint sok más az akkori események főszereplői között, szabadkőműves volt.

Kultúra

Az emlékezés napja

Giorno della memoria – minden évben január 27-én a holocaustra (shoah) emlékezik az ország. Toszkánából ilyenkor egy iskolás gyerekekkel teli vonat megy Auschwitz-ba, ahol különböző programokon vesznek részt és megnézik a holocaust múzeumot. Ezt a Toszkán régió finanszírozza, azért, hogy a ne merüljön feledésbe mindaz, ami a második világháború alatt történt.

Risultati immagini per giorno della memoria treno ad auschwitz

Idén ezenkívül több tévéműsorban is megemlékeztek az Einstein család tragédiájáról.

Robert Einstein, Albert unokatestvérének a családjáról van szó, akinek feleségét és két lányát ölték meg a német katonák. 

Hitler különösen utálta Albert Einsteint, aki a nácizmus felívelésével egyidőben emigrált Németországból, és az amerikai náciellenes ellenzék szimbóluma lett.  Nagyon valószínű, hogy Hitler ezért személyesen rendelte el a család Olaszországban maradt tagjainak megölését. Ezt az a papír is alátámasztja, amit a vérengzés másnapján a kertben találtak, és amelyre azt írták, hogy a család tagjait kivégezték, hazaárulás és zsidó mivoltuk miatt (“…abbiamo giustiziato i componenti della famiglia Einstein, rei di tradimento e giudei”). Valójában a feleség, Cesarina Mazzetti, egy protestáns lelkész lánya, nem volt zsidó, így a lányai sem lehettek azok. Egyetlen bűnük az Einstein családnév volt.

Risultati immagini per robert einstein moglie
Roberto Einstein és felesége

Az Einstein család Firenzéből származott, majd a ’30-as évek vége felé költözött Troghi-ba, egy villába (ez egy Firenze közelében levő kisebb település, Bagno a Ripoli mellett).

A második világháború alatt Firenzén is áthúzódott a frontvonal, és kemény harcok folytak a környéken. 1943-44-ben a német milíciák a Firenze-környéki villákba is betörtek, így lett az Einstein család villája a Wermacht egyik csoportjának központja.

A front érkezésével egyidőben Robert, több más partizánnal együtt a környező erdőkbe menekült, a várható megtorlás elől. A feleség, és a lányok maradtak, mert zsidók nem lévén nem volt okuk megtorlástól félni. Ennek ellenére 1944. augusztus 3-án egy SS különítmény betört a villába, majd egy gyors vallatás után agyonlőtte Einstein feleségét és lányait, ugyanakkor megkímélte az Einstein nevet nem viselő unokatestvéreket.

Másnap érkeztek az amerikai csapatok, akik Einstein kérésére szerették volna megtalálni a rokonokat. Maga Robert Einstein rögtön az események után sikertelenül próbált öngyilkos lenni, majd 1945. júliusában újra próbálta, és ezúttal sikerült is neki az öngyilkosság.

Risultati immagini per robert einstein moglie

A tetteseket sosem sikerült azonosítani, és csak a ’90-es években egy történész, Carlo Gentile munkája nyomán feltételezték, hogy Wermacht Panzergrenadier 104-es osztagának katonái lehettek, és néhányuk még életben lehetett akkoriban Németországban.

 

Kultúra

Partraszállás a maffiával

Risultati immagini per sbarco in sicilia mafia

39 nap – ennyi kellett a Szövetségeseknek, hogy meghódítsák Szicíliát. 1943. július 9-ről 10-re virradó éjjel az amerikaiak partraszálltak Gela-ban, az angolok pedig Pachino-ban, majd augusztus 17-én Messina-ba is megérkeznek a csapatok, így lesz a sziget a Szövetségeseké.

A mai napig sok kérdés maradt megválaszolatlan ezzel kapcsolatosan, ezek közül a legérdekesebb talán az, hogy a maffiának milyen szerepe volt a partraszállásban. Nehéz erre válaszolni, mert az amerikaiak sosem adtak pontosabb válaszokat az ezt firtató kérdésekre. A kutatók ugyanakkor úgy tartják, hogy míg a katonai hadműveletekben elég marginális szerepet játszott a maffia, a hátrahagyott polgári adminisztrációt nagyban a kezébe vette miután a katonák visszavonultak.

Hogy  jobban értsük mi történt, ugorjunk vissza az időben:  1941-42-ben a német U-Boot csapatok megsemmisítik a az angol-amerikai ellátmányok konvoját Európában, és ezután az amerikaiaknak nem sikerül rögtön visszapótolni az Atlanti-óceánban elsüllyesztett hajókat. A leggyanúsabb eset 1942. február 9-én történt, a Normandie nevű volt óceánjáró, amely akkor éppen csapatokat szállított, felgyullad és a Hudson-ba veszik. Szabotázsra gyanakodik mindenki, és az New York-i amerikás olaszok kémkedését sejtik mögötte  (később egy vizsgálóbizottság balesetként könyveli el az esetet).

Az USA tengerészete úgy dönt, hogy kapcsolatba lép az amerikai olasz maffiával, amely a kikötő dokkjait ellenőrzi. Két boss, Joseph “Socks” Lanza és Meyer “Little Man” Lansky titokban találkozik a börtönben Charles “Lucky” Luciano-val. Mindenkinek érdeke egy kompromisszum: a mafffiózók (olasz) patrióták (bár ezt a tényt az USA alábecsüli), ráadásul kedvelik szicíliai “kollégáikat”, akiket Mussolini az azt megelőző években bebörtönzött.

Lansky, a New York-i gengszter olasz és zsidó, ezért gyűlöli Hitlert. Így senkit nem ér meglepetésként, amikor Lucky Luciano kijelenti, hogy a New York-i kikötő a Szövetségesek mellé áll.  Az amerikaiaknak nincsenek fenntartásaik, lényeg, hogy a háborút megnyerjék.

Ez a furcsa együttműködés a maffia és az USA tengerészete között jól működik, akkor is, amikor 1943-ban a Szövetségesek a szicíliai partraszállás mellett döntenek. Tudják, hogy nagy hiányosságaik vannak a felderítésben: Szicíliában egy szál ügynökük sincsen. Az egyetlen információforrást azok a levelek jelentik, amelyeket a Szicíliából származó amerikai maffiózóknak a börtönbe írnak otthonmaradt családtagjaik.
Luciano kapcsolatba akar lépni egy másik amerikás olasz maffiózóval, Joseph Adonis brooklyni boss-szal, aki Szicíliával kapcsolatot tartó amerikás olaszokat toboroz. Erről ennél többet  a mai napig sem tudni, az USA tengerészete itt is gondosan titkolta a részleteket.

Azt viszont tudni lehet, hogy a partraszállás előtt az amerikai csapatok parancsnoka, Kent H. Hewitt admirális rájön, hogy egyetlen olaszul tudó tisztje sincsen. A maffia gyorsan összeszed neki 6 olaszul beszélő katonát (ebből 4 New York-i). Ők Gela-nál szállnak partra nem sokkal később és van egy listájuk azokról a helyiekről, akikkel kapcsolatbaléphetnek, amint sikerül a partraszállás.

A listát természetesen a New York-i maffia készítette, leginkább olyan nevek szerepelnek rajta, akiket az USA azt megelőzően kitoloncolt maffiatevékenységük miatt. Nagy hasznukat veszik egyébként, mert olaszul és a helyi dialektusban is beszélnek, és persze valamennyit angolul is.
A legenda tartja magát, hogy egy amerikai ügynök egy Lucky Luciano-tól kapott rongyot (zsebkendőt) adott át Calogero Vizzini-nek, a szicíliai maffia vezetőjének. Ugyanakkor az Oss – a CIA elődje  – kiszabadította a Mussolini által bebörtönzött maffiózókat.

Carlo W. D’Este, az USA volt tisztje az 1943-ban megjelent Lo sbarco in Sicilia (A szicíliai partaszállás) című  könyvében (Olaszországban 1990-ben jelent meg a Mondadori kiadásában) azt írta «Az amerikai maffia hozzájárulása a Szicília felszabadításához tele van ellentmondásokkal».

Tudjuk viszont, mi történt utána. A már egy jó ideje inaktív szicíliai maffia feléled. A Szövetségesek  átmeneti államigazgatásának (Amgot) szüksége van helyi emberekre. Mikor a katonák elmennek, a civil funkcionáriusok egy nagy űrt találnak, ahová gyorsan beépülnek majd a maffia emberei. A polgármesternek és prefektusnak kinevezett antifasiszták nagy része a Cosa Nostra embere.

Égből jött ajándék ez a maffiának, akik azonnal megragadják a legtöbb pénzt hozó tevékenységet, a feketepiacot. Don Calò Vizzini-t megválasztják Villalba polgármesterének. Pár napra rá a csendőrség (carabinieri) főnökét meggyilkolják. Villalba a feketepica szétosztóközpontja lesz, a szállításhoz pedig az Amgot otthagyott kamionjait használják. És nem sokáig maradnak a szigeten

A newyorki maffia volt főnüke, Vito Genovese a Nápoly melletti Nolaba utazik, hogy az USA hírszerzésének tolmácsoljon. Ő 1937-ben tért vissza Amerikából, a biztos bebörtönzés elől menekülve. Kihasználja a helyzetet, letartóztattat jó néhányat Vizzini embereiből. Az amerikaiak örülnek, de nem sokáig. Genovese szinte rögtön a saját embereit ülteti a megüresedett helyekre.
1946. februárjábak Lucky Luciano is kiszabadul Amerikában, miután kiadják Olaszországnak. Ugyanaz a Thomas E. Dewey engedi ki, aki bezáratta, csak ő időközben bíróból New York állam vezetője lett. Luciano Olaszországban hal meg 1962-ben, híres maffiavezérként.

Kultúra

A belgiumi olasz emigráció

Emigrálni sosem könnyű, különösen akkor nem, amikor a szegénység, éhség, háború elől kell menekülni, olyan helyre, ahol az élet még így sem lesz könnyű. Az olaszok tudnak erről valamit, az egész 19-20. századuk erről szólt.

Erős kezdésnek 1860 és 1885 között elment innen kb. 10 millió ember. A mai bejegyzés témája, az viszont később történt: idén 70 éves a belgiumi olasz bevándorlás.

Az európai olasz emigráció célországai a 20. században Franciaorszég, Belgium, Svájc és Németország volt. Mint más esetben is gyakran, itt is azt  hitték az 1940-es évektől útnak indulók, hogy átmeneti megoldásról van szó, azaz pénzt keresnek, majd idővel visszatérnek a megspórolt vagyonnal, hogy abból itt, Olaszországban építsék újra az életüket. Mint sok más esetben, itt sem ez történt a kivándorlók nagyrészével.

Belgiumban és Svájcban sokáig az olasz közösségek voltak a legnagyobb bevándorlócsoportok, és ugyan sok idős ember a nyugdíjbavonulása után hazatért (sokszor anyagi okok miatt: itt egyszerűen többre elég az a nyugdíj), fiaik, unokáik maradnak, olaszságukat sokszor már inkább valami érdekes identitásként őrizve.

 

A háború utáni újjáépítéshez kellett a szén, Belgiumnak (a déli részen, Vallóniában)  nagy szénbányái voltak, de valakinek (lehetőleg olcsón) ki is kellett azt termelni. Így ez és a Franciaország északi részén levő bányák lettek az első nagy háború utáni emigránshullám célterületei.

1946. június ás szeptembere között indult az első kontingens, eddigre meglett  két állam (Belgium és Olaszország) közötti emigrációs paktum (trattato d’emigrazione). Ez a paktum meghatározta azt is, mennyi szenet kell minden egyes kivándorló olasz munkásnak kitermelnie. Amit viszont elhallgatott a paktum, az a drámai munka és életkörülmények voltak, amelyek az olaszokat ott várták.

Látszólag szükség volt a szénre, valójában a belga állam tartotta életben a szénkonjonktúrát, ami a szén árának gyors esésével igen hamar elillant. Az olcsó olasz munkások egy darabig még segítették a működést, de egy idő után már ez sem volt elég a régóta tartó válság további késleltetésére. A vallon szénbányák bezárása a vallon ipart gyakorlatilag padlóra tette az ’50-es évek végére.

 

Carta delle miniere di carbone in Belgio. Fonte: F. Milone, Il carbone e l’emigrazione italiana in Belgio, in «Bollettino della Società Geografica Italiana», 8, 1949,
105.

Ezzel együtt a fémipar válsága is eljött, a teljes dél-belga régiót válságba döntötte. Minden erőfeszítés ellenére 19 bányát zártak be 1957 és 1961 között. Az 1957-es 81.000 munkahelyből 39.000 lett 1961-re. Aki el tudott menni, ment, de minél idősebb volt valaki, annál kevésbé volt erre lehetősége. Az 1962-es Rapport Sauvy a lakosság elöregedéséről beszél, alacsony születésszámról és várható demográfiai katasztrófáról. Emiatt is jónak látták, ha egész családokat hozatnak Olaszországból.

A munkások toborzása közvetlenül Olaszországban folyt, a Vatikán ajánlásával a helyi plébániákon. A belgák kiválogatták azokat a dolgozókat, akiket képesnek gondoltak a munka elvégzésére.

Megérkezés után több meglepetés is várta az olaszokat. Mindenekelőtt a munka minősége: teljesen tapasztalatlan embereket küldtek le minden előzetes felkészítés nélkül a bányába. Az épp odaérkezettek nem beszélték a nyelvet sem. (Csak az ’50-es évektől volt egy minimális képzés a munka megkezdése előtt). A fizetések jóval alacsonyabban voltak a vártnál, mivel nem képzett munkaerőről volt szó. A fizetés egy része a kitermelt szénmennyiségtől függött, ez egyrészt felkészületlenül nehéz dolog, másrészt a vakmerőbbeket olyan kalandokra késztette, ami sokszor az életükbe került.

Minatori italiani in Belgio emigrati dal Friuli, 1961, Museo provinciale della vita contadina

A szállások nyomorúságosak voltak – sokan a háborúból megmaradt fogolytáborokban lettek elszállásolva. A csalódások miatt agresszívvá váló olaszokat azonnal jelentették a rendőrségnek.

Amikor a főként agrár vidékekről származó olaszok kiérkeztek Belgiumba, éegy több évszázados iparvidéket találtak. A földműveléshez szokott, kis falvakban lakó, nagyban önellátó, mezőgazdasági társadalmi struktúrákhoz szokott olaszok igen nehezen szoktak hozzá a teljesen más típusú élethez. Az olaszok nem ismerték a szakszervezeteket, a szabott 8 órás munkarendet, a munkáscsoportok íratlan belső szabályait.

Nem szerették a városi környezetet, kifelé törekedtek a városból, és ahol lehet, megművelték a földet. Nagyon nehezen illeszkedtek be a teljesen más mentalitású és kultúrájú új hazába.

1956-ban egy nagy bányaszerencsétlenségben meghalt  262  ember, ebból  136 olasz bányász (1946 és 1956 között összesen 900 olasz halt meg munkahelyi balesetben). Ez akkora hatással volt a közvéleményre, hogy a két ország közötti paktumot felfüggesztették, és ezzel vége lett az államilag dotált emigrációnak is, bár általában véve az olaszok kivándorlásának nem. 1970-re kb. 300 000 olasz lakott Belgiumban.

L'immagine simbolo della tragedia della miniera di carbone belga di Marcinelle (8 agosto 1956) raffigurante l'incendio del pozzo Bois-du-Cazier. I minatori italiani morti a
  Marcinelle furono 136 (262 il numero totale delle vittime).

 

 

 

Kultúra

Etruszkok – 3

Az előző részt itt találjátok. 

 

Az etruszk városállamok

Ahogy már láttuk, az etruszkok 12 városállamból álló szövetséget hoztak létre. Ezekről van szó: Caisra (Cerveteri), Clevsi (Chiusi), Tarchuna (Tarquinia), Vei(s) (Veio), Velch (Vulci), Vetluna (Vetulonia), Pupluna(Populonia), Velathri (Volterra), Velzna (Orvieto), Curtun (Cortona), Perusna (Perugia), Aritim (Arezzo).

A városokban a kunyhók/házak nem véletlenszerűen jöttek létre, hanem pontos gazdasági és stratégiai terv szerint. A város elhelyezkedése fontos volt, néhány város dombtetőre épült, ahonnan könnyen ellenőrizhették az alattuk elterülő síkságot. Mások, mint Veio és Tarquinia, nagyon gazdagon termő földeken voltak.

A házak elrendezését is emeljük ki: ekével két egymásra merőleges vonalat húztak, a cardo-t (É-D) és a decumano-t (K-NY), és az így kapott 4 szektort (római néven insulae – szigetek) osztották tovább párhuzamos utcákkal.

Ez az elrendezés még a mai napig tettenérhező néhány régi etruszk városban Toszkánában, Umbriában. Ezzel a városrendezési elképzeléssel még a görögöket is megelőzték majd’ 2 évszázaddal, és később a rómaiak is átvették.

Városfalakat építettek, kövekből, tufából és agyagból (a márványt ellenben nem használták). A városba a kapukon lehetett bejutni (7 vagy 4 db), ebből a legnagyobbak a cardo es a decumano végén voltak. Az i.e. 5. századtól az íves forma is megjelent a kapukon.

L'Arco visto da piazza Braccio Fortebraccio (o Grimana)
Perugia
Volterra

 

 

A fürdők

Val di Cecina völgyben sok melegvizes forrás van, itt építettek az etruszkok fürdőt Sasso Pisano-ban, amely az egyetlen megmaradt etruszk fürdő.

Nagyon érdekes a vízrendszer, amellyel a közeli melegvizes forrrások vizét elvezették a fürdőhöz. Kis csatornák vezettek a forrásoktol a medencékig és a kültéri szökőkúthoz.

Ugyan egy, az i-e. 50-ben bekövetkező földrengés miatt elhagyták a területet, később felújították a fürdőt és még i.sz. 3. századig használták.

 

A nő szerepe az etruszk társadalomban

Az etruszk nők nem csak a ház körüli munkákkal foglalatoskodtak (ellentétben az ógörög és később a római nőkkel).

A ránk maradt írásos emlékekben a nőknek (mint a férfiaknak) két neve volt, a keresztnév és a családi név, már az i.e. 7. században.  A személyek említésekor nemcsak az apa, hanem az anya nevét is leírták (pl. sírokon). A nő még házasként is használta a saját családi nevét.

A magasabb társadalmi csoportokban a nők tudtak írni és olvasni, tulajdonuk volt, és egyes kutatások szerint még saját gazdasági tevékenységük is lehetett, sőt vallási tevékenysége/tisztsége sem kizárt.

A nők részt vehettek a banketteken, vacsorákon, ami az ókori görögöknél teljesen kizárt volt (kivéve hetérák), együtt ettek, ittak, szórakoztak a férfiakkal.

 

Étkezés

Az étkezés alapja hosszú ideig a tönkölybúzaliszt volt, amelyet viszonylag könnyen meg lehetett termelni. Ebből kásákat, illetve lapos lepényeket készítettek (vízzel és tejjel). Ezen kívül egyéb gabonát is fogyasztottak, és sok hüvelyest (csicseriborsó, lencse, bab). Akadt azért hús is, disznó, vaddisznó, vadhús, juh, és ahol az állat tejet adott, azt is felhasználták.  Tenger közelében a halakat is ették.

Az etruszkok ismerték a villát, amely négyágú volt, egy hengeres vékony száron, amelynek gömbalakú volt a vége. Azt feltételezik a kutatók, hogy nem egyénileg használták, hanem a hús felvágásához segítségként.