Kultúra

Medici Katalin öröksége a francia konyhában

Az olaszok és franciák között évszázadok óta megy a rivalizállás, és hát van is min: mindketten sok és jó bort, sok és jó sajtot termelnek, egyes mediterrán helyeket ide-oda passzolgattak az évszázadok során (Nizza, hogy ne menjünk messzebb), és a gasztronómiában is letettek az asztalra ezt-azt. A mai poszt éppen arról szól, mik azok a “tipikus francia” ételek, amelyek valójában olasz, sőt, toszkán eredetűek.

A sztori középpontjában Medici Katalin

Caterina Maria Romula de’ Medici 1519-ben született Lorenzo di Piero de’ Medici (Urbino hercege) és Maddalena de la tour d’Auvergne nászából. Anyja belehalt a gyermekágyi lázba, és rá néhány napra apját is elvesztette. Nagyanyja, Alfonsina Orsini nevelte fel, majd annak halála után az éppen pápának kinevezett Medici sarj, Giulio de’ Medici vette magához. VII. Kelemen pápa (pápaként ezen a néven ismerjük) megegyezett a francia királlyal, I. Valois Ferenccel, hogy az akkor 14 éves Katalint másodszülöttjéhez, Henrikhez, Orléans hercegéhez (a későbbi II. Henrik) adja feleségül.

1533-ban Marseille-ben megülték az esküvőt, és Katalin az egész udvarával átköltözött Párizsba. Katalin mindig is szerette az ételeket, szeretett enni, így az udvartartásában három mugelloi szakácsot is magával vitt Franciaországba (Mugello Firenzétől északra található, a Medici család származási helye).

Caterina e Maria dei Medici furono entrambe Regine di Francia
Medici Katalin

Ekkoriban a francia konyha nem volt különösképpen rafinált, így Katalin fogadásai hamar népszerűek lettek, és a toszkán konyha fogásai sikert arattak.

Mely ételekről van szó?

  • hagymaleves – amit ma francia fogásnak tartunk
  • cibreo – franciául civet, egyfajta húsos ragu
  • la salsa colla (ragadós szósz), későbbi ismertebb nevén a besamel mártás – nevét Louis Béchameil-ről kapta, aki az 160-as években kicsit modernizálta, átdolgozta a receptet
  • a narancsos kacsa
  • crespelle, azaz palacsinta
  • fagylalt /gelato
  • gyümölcs szorbék
  • zabaione lait de poule
Best Bechamel Sauce Recipe - How To Make Bechamel Sauce
Ricetta Crespelle farcite con spinaci e toma - Donna Moderna

Alapanyagok, amit Katalin honosított meg Franciaországban:

  • olívaolaj (a déli területek egy részét lefedő Provence még épp hogy csatlakozott a francia királysághoz 1481-ben)
  • spenót
  • fejtett bab
  • borsó
  • articsóka
  • tészta (maccheroni, tagliatelle, lasagne).

Így aztán sok ma franciaként ismert ételnek toszkán az eredete.

És még egy dolgot magával vitt Katalin Firenzéből, a liliomot, ami a Medici család szimbóluma volt, majd a francia királyoké lett.

Medici Katalin címere a liliommal

És hát még nem esett szó a reneszánszról, kultóráról és szokásokról, amit Katalin magával vitt Párizsba – ez egy következő bejegyzés témája lesz.

Cikk az ételekről itt.

Kultúra

Garibaldi, a kalandor

Az előző rész itt található.

Garibaldi tehát 14 évnyi igen sűrű dél-amerikai élet után visszatért Európába.

1848-ban itt Európában is éppen elég nagy felfordulás volt, különféle felkelések, Piemontban is az osztrákok elleni függetlenségi háború dúlt, amelybe ő is beszállt, bár nem egészen értett egyet sem a királlyal, sem Mazzinival.

Mivel reumától szendvedett, Rietibe vnult vissza, és ha már ott volt, a Római Köztársaságot fenyegető francia csapatok ellen is harcolt. A dolgok rosszul alakultak, így a csapataival menekülni kényszerült San Marino felé, az éppen ismét gyereket váró Anita követte őt, de az úton egy nem azonosított betegség következtében elhunyt. Mivel Garibaldi éppen menekülőben volt, nem tudta megfelelően eltemetni sem, ezért később sokan támadták. Garibaldit letartóztatták, de a későbbi eljárás folyamán felmentették.

Innentől hosszú utazások következtek 1849-tól 1854-ig (Gibraltár, Tanger, Marokkó, New York, Karib szigetek, Kína, Fülöp szigetek, Ausztrália, Boston).

1954-ben Itáliába visszatérvén Caprera szigetén egy gazdaságot alakított ki harminc társával együtt, de nem maradt távol a politikától, folyamatosan kapcsolatot tartott a kor politikusaival, és részt vett a második függetlenségi háborúban. Később visszatért a hajóra is, kapitányként Itália több részén megfordult, harcolt.

Legismertebb akciója a Spedizione dei Mille – az ezrek expedíciója, amely az olasz Risorgimento egyik legfontosabb eseménye is egyben. 1860-ban kb. ezer önkéntes Garibaldi vezetésével a május 5-ről 6-ra virradó éjjel partraszállt Szicíliában, melyet Bourbon uralkodócsalád uralt. Az expedíció célja a szigeten kirobbant felkelések megtámogatása, hogy a francia származású Bourbonokat elűzzék. Május 11-én Marsalaban is partra szálltak, és kezdett összeállni egy egységesebb haderő, amellyel a Két Szícilia királyságát meghódították és az egyesülőfélben levő Olasz Királysághoz csatolták.

Az expedícióban részt vett Tüköry Lajos is, aki 1860 júniusában ott halt meg, Garibaldi mondott beszédet a temetésén. Mindketten szabadkőművesek voltak.

Ezután Garibaldi még számos helyen harcolt, elképesztően gazdag és mozgalmas élete volt.

És hogy ne unatkozzon, közben írt néhány regényt is a ’70-es években, 1880-ban ismét megházasodott, az akkor már 14 éve társa Francesca Armosino-t vette el, vele további három gyermekük született. 1882-ben halt meg Caprera szigetén.

Kultúra

Boldog születésnapot a 160 éves Olaszországnak – plusz Garibaldi, a kalandor

A covid és kapcsolódó problémák miatt kicsit háttérbe szorult ez a kerek szülinap, pedig annyi minden érdekeset lehet róla mesélni. A történeti, kronológiai eseménysort itt a wikin megtaláljátok, nem ismétlem meg. Hanem inkább mesélek Garibaldiról, aki egy igazi kalandor volt…

upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/5e/Giu...

Giuseppe Garibaldi 1807-ben Nizzában született, ami egy történelmi csikicsuki következtében abban az időszakban hol olasz, hol francia volt – Garibaldi születésekor épp francia. A család genovai eredetű, Giuseppe volt a második gyerek, aki tanulni bevésbé szeretett, mint mindenféle kalandokban résztvenni. Egyszer megpróbált megszökni otthonról, de Monaco-ban a papok feltartóztatták és visszavitették a családjához. Nizza 1814-ben visszakerült a Szárd királysághoz, Garibaldi pedig végül meggyőzte apját, hogy matróznak állhasson Genovában. A matrózfelvételi regiszter szerint a 14 éves Garibaldi 170 cm volt, ami akkoriban igen magasnak számított.

1821 és 1835 között hajózott, érdekes helyeken járt (orosz-török háborúban, az oszmán birodalomban) és érdekes emberekkel találkozott: Saint Simon (utópista szocialista ogndolkozó), Mazzini, Emile Barrault, és sok későbbi harcostársát is ott ismerte meg. A kor fontosabb szellemi áramlatait is hozták vitték, elképesztően érdekes közeg lehetett ez – Garibaldi többek között az olasz egyesítés gondolatát is ott ismerte meg. És mivel alkalmilag királyellenes beszédeket mondott, a titkosrendőrség is elkezdte őt figyelni. Amikor 1834-ben a piemonti királyságban felkelés készítettek elő, ő lemaradt a hajójáról, hogy részt vehessen benne, és bár a felkelés végül nem valósult meg, őt katonaszökevényként kezdék el üldözni. Így álnéven egy briganti hajóra szállt fel és miután a kolera miatt Tuniszban nem tudtak kikötni, Dél-Amerika felé indult.

Ott rögtön a Riograndei Köztársaság oldalán kezdett el tevékenykedni, hajóskapitányként harcokban is. Brazília után az uruguayi tengerészetbe lépett be, és részt vett a helyi polgárháborúban. 1839-ben találkozott Anita-val (Ana Maria de Jesus Ribeiro da Silva a teljes neve), aki csak 18 éves volt, de már házas, és akibe Garibaldi egyből beleszeretett. 1842-ben összeházasodtak, majd 1848-ban Anita – már három gyerekükkel együtt- Nizzaba utazott, ugyanabban az évben, mikor Garibaldi is hazatért.

Credit: De Agostini/Getty Images/DEA / A. DE GREGORIO

Folytatása itt van.

Kultúra

Pestis és luxus

1347-ben a fekete pestis megérkezett Európába, a történelem folyamán először. Egy bakteriális betegségről van szó, amely Ázsiából származik (“hála” a kereskedőknek, utazóknak), és amely 50%-os halálozási arányával elég hatékonynak bizonyult (már a maga szempontjából).

Az áldozatok számát 75 és 200 millió közé teszik, akárhogyis, ez volt a történelem eddigi legtöbb áldozatot szedő pandémiája.

Ahogy a koronavírusnál, a pestisnél is Olaszország volt az első európai ország, ahol a betegség megjelent és ahol aztán a legtöbb áldozatot szedte. Ennek oka a kiterjedt tengeri kereskedelem (Genova kikötőjébe befutó hajók) és a nagy népsűrűség volt. De aztán az elkövetkezendő években Franciaország, Spanyolország, Portugália és Anglia sem menekült. Az elszenvedett emberveszteséget csak az ezt követő 80-150 év alatt tudta a kontinens úgy-ahogy bepótolni, de a pestis egészen 1667-ig még többször megjelent a Európában.

A 14. századi firenzei pestisjárványból megszületett Boccaccio Dekameronja, de nem csak az irodalomra volt hatással a járvány. Egyik nem tervezett hatása a luxus, mint fogalom megjelenése lett. 

Come la Peste Nera portò alla nascita del lusso in Italia Dopo la pandemia, emerse una nuova società e un nuovo concetto di lusso  

A pestis az akkori Itália lakosságának harmadát megölte, amivel egy kicsit segített a félsziget túlnépesedésén, és egyfajta társadalmi mobilitást is lehetővé tett. A túlélők egy általánosan új gazdasági helyzetben találták magukat, ahol hirtelen igény lett a munkásokra, és a munkát jobban meg is fizették, mint előtte.

Sok túlélő kezében a szokásosnál nagyobb vagyon összpontosult, hiszen az elhunytak öröksége koncentrálódott.  Ebből pedig vásárolni kezdtek.

Ezzel egyidőben divat lett “luxusbefektetéseket” eszközölni, főleg a ruházat terén. Így sok történész kutató azt állítja, hogy az “úriszabó” figurája is a 15  században született meg.

Ez az igény továbbgyűrűzött és új, kapcsolódó termékekre is kiterjedt. És persze új divatok születtek.  Míg az ezt megelőző évszázadokban csak az volt a fontos, hogy a testet betakarják, a hideg ellen védjék, innentől magára a testre és annak díszítésére gondoltak másként. A női ruhák hosszabbak s díszesebbek lettek, egyre jobban testhez állóak deréktájt, és egyre bonyolultabb szabásokat találtak ki, ahogy a gomb használata is elterjedt. Ehhez kellett a szabó szakértelme. A rendelkezésre álló elkölthető pénz és a költeni akarás már a ruházkodás egy új társadalmi felfogását tükrözte.

Olaszország azért is termékeny talaj volt a luxus megjelenésénél, mert a politikailag, közigazgatásilag szétszabdalt területen rengeteg hivatalos méltóság, elöljáró volt, amely mindegyik más csatornákon tudott meggazdagodni (gazdasági vagy politikai). És gazdagságát reprezentálandó, vásárolt is. Firenze ekkoriban köztársaság volt, Milánó hercegség, Nápoly monarchia, Velence pedig oligarchia. Ezek az entitások a területükön belül is reprezentáltak, és persze az egymással való kapcsolatokban is.

Így alakult ki a különböző területeken az egyre specializáltabb termelés: Firenze volt a bőrmegmunkálás központja, Velence a keleti textilek központja.  A kézzel készített textiltermékek Itália legfontosabb árucikkeivé váltak, és szerte Európába szállították innen a selyem, gyapjú és pamut termékeket, valamint a színezőanyagokat is.

Ez a ruházkodási luxusfogyasztás az egyháznak is feltűnt, és mivel aggódott amiatt, hogy az egyszerű földművesek és dolgozók egyszercsak gazdag polgárokká “öltözik magukat”, több törvényben próbálta előírni, mekkora lehet a legnagyobb összeg, amit egy személy a ruházkodásra, bútorokra, ételre, és egyéb luxustermékre költhet. Már a 13. században volt kb. 20 egyházi törvény, amely a nők költését próbálta megregulázni. A 14-15. században ezek a törvények megháromszorozódtak.  Ennek ellenére semmi sem tudta megállítani a fogyasztás ilyen szintű kiterjedését.

A luxus születése egy újfajta társadalom születését jelzi,  amely új kereskedelmi csatornákat, új szereplőket kreált, és hamarosan a mindennapok részévé lett az egész társadalomban.

Cikk itt. 

Kultúra

Firenze romana – avagy a botcsinálta etimológus, aki vagyok :)

Szombaton egy tematikus idegenvezetésen voltunk Firenzében, ahol sok érdekes dolgot megtudtunk a római kori Florentia-ról régész végzettségű idegenvezetőnktől.

Néhány éve tárták fel a római színház romjait a Palazzo Vecchio alatt, és nemrégiben egy részét meg is nyitották a nagyközönség előtt.

Elképesztő tudni, hogy a Piazza della Signoria-n hány réteg történelem felett sétálgatunk, miközben a magában is remekmű Palazzo Vecchio-t csodáljuk. Hiszen a római korból megmaradt épületekre (és azok egy részének széthordásával szerzett téglából) építették fel a középkori épületeket, majd erre később a Palazzo Vecchio-t.

A Palazzo Vecchio múzeumkomplexumában van lehetőség csak a földalatti részeket megnézni (4 euró/fő), és két dolog miatt érdemes is: az egyik a teatrum viszonylag nagy részeinek meglátogatása – annyira sok része megmaradt, hogy egészen egyértelműen látható a struktúrája. A másik az a metszet, ahol a három kor egymásra épült rétegeit tisztán meg lehet különböztetni – a római teátrumrészletre ráépült középkori falat, és a középkori kapun belépve az udvari kutat, miközben a Palazzo Vecchio alatt állunk.

A teatrum a római város egyik sarkában volt, elég impozáns méretekkel: 100 m hosszú, és 35 m széles volt fénykorában. Íme a rekonstrukció:

Risultati immagini per firenze romana
A kettes számtól jobbra volt a félkör alakú színház, maga a kettes nagyjából a mai Piazza della Signoria-nak felel meg.

Risultati immagini per firenze romana
Rekonstrukció – jobbra a nagy kerek épület az amfiteátrum (ezt ma a Via Torta íve őrzi), balra mögötte a félkör alakú színház.

A színház az ie. 1. században épülhetett, és legalább 5000 embert képes volt befogadni (egyes kutatók szerint akár 15 000-et is, de ez enyhe túlzásnak tűnik, annak fényében különösen, hogy a városnak 10 000 lakosa volt összesen).

Az i.sz 5-6 századtól nem használták már színházként, így egyes részei leomolhattak, másokat elhordtak az éppen folyó építkezésekhez. A longobárd időszakban a város védelmi vonalába illleszkedett, majd a késő középkorban a celláit börtönként használták (a 13. századig). Majd ezután ráépültek a Palazzo Vecchio különböző fázisokban felhúzott részei, így teljesen feledésbe merült.

Az első ásatások 1876-ban kezdődtek, amikor a szomszédos Via de’ Gondi-ban építkeztek, Egy rövid munkát kivéve 1935-ben, az érdemi feltárás 2006-2007-ben volt, de csak 2014-2015-re lett készen a közönségnek is megnyitott útvonal.

És hogy az etimológiai útvesztőkről is essen végre szó, történt, hogy az idegenvezető többször említette a vomitorium szót. Én ugye két neolatin nyelvszakot elvégeztem, azaz tanultam nem kevés latint, romanisztikát, etimológiát. De még enélkül is adja magát, hogy a szónak köze van a vomitare igéhez (=hányni – még angolul is to vomit, gondolom latinból, valószínűleg francia közvetítéssel átvéve). Tehát vomitorium itt, vomitorium ott, magamban gondoltam is, hogy ezek a rómaiak nem nagyon lacafacáztak, ahogy volt sok latrina, nyilván volt egy csomó hányóhely is.

Na de ennyi? És a teatrum közepén? Csak rákérdezek, hogy ezt most akkor hogy gondolták…

Kiderült, hogy a vomitarium az a nagy ókori római épületeknél (amfiteátrumok, teátrumok) az a folyosó, amin viszonylag rövid idő alatt rengeteg embert ki lehet üríteni (mondjuk az előadás végeztével, vagy valami probléma esetén). Azaz valószínűleg a vomitare jön abból a vomitorium-ból, ami gyors és könnyen kiürítést jelent.

🙂

Kiegészítés (köszi Ágostonnak):

Misinterpretation of the term 

A vomitorium at the Roman amphitheatre in Trier

There is a common misconception that ancient Romans designated spaces called vomitoria for the purpose of actual vomiting, as part of a binge and purge cycle.[4] According to Cicero, Julius Caesar once escaped an assassination attempt because he felt ill after dinner. Instead of going to the latrine, where his assassins were waiting for him, he went to his bedroom and avoided assassination.[5] This may be the origin of the misconception. The actual term vomitorium does not appear until the 4th century CE, about 400 years after Caesar and Cicero.”

Forrás wikipedia. 

Kultúra

Az Aldo Moro-ügy – 2

Az előző bejegyzés itt található. 

1978. március 16-án reggel, aznap, amikor Giulio Andreotti éppen beiktatott kormányát bemutatták volna a parlamentnek, az Aldo Morot szállító autót feltartóztatták a Brigate Rosse (Vörös Brigádok) tagjai, lelőtték a két kísérő csendőrt, valamint a másik autóban ülő három rendőrt, és elrabolták a kereszténydemokraták elnökét.

Az elrablás híre szinte azonal elterjedt az egész országban, amely gyakorlatilag azonnal megbénult. A Vörög Brigádok már a délelőtt folyamán közleményben követelték maguknak az elrablást.

Hogy mennyire erős hatást fejtett ki az esemény, az abból is látszik, hogy néhány politikus az ólomévek kontextusába helyezve a történteket változásokat sürgetett, hogy az olasz társadalom  gazdasági és politikai krízisét végre megoldják. A szakszervezetek általános sztrájkot hrdettek még aznap, és sok dolgozó a pártok székhelyére ment, hogy jelenlétével tüntessen.

Néhány épp munkájáért tüntető dolgozó körében elterjedt az izgatott várakozás, mert valami nagy változás előjelének értelmezték az eseményt,  mások viszont még koccintottak is a hírre.

Az ország megosztott volt, sokéve már, épp ennek a megosztottságnak az ellenszere lett volna a tervezett compromesso storico a komunista és kereszténydemokrata párt között.

 

55 napig tartották fogva Moro-t, ezalatt a Vörös brigádok ún. “népbírósága” előtt politikai perét is megtartották. Az olasz államnak felajánlották a rabcserét (néhány börtönben ülő brigátosért cserébe elengedték volna Morot), amit az állam visszautasított. Ezután május 9-én megölték őt, és egy Renault csomagtartójában hagyták Róma közepén, nem messze a PCI (Olasz Kommunista Párt) és a Kereszténydemokrata Párt központjától.

Aldo Moro br.jpg

De kik is azok a Brigate Rosse (Vörös brigádok), akik elrabolták Aldo Moro-t?

A Vörös Brigádok egy 190-ben alakult terrorista csoport, amelynek célja a kommunizmus győzelmének elősegítése akár terrorcselekmények árán is. Több fontos személyt elraboltak, megöltek 1974 és 1988 között.

Ebben az esetben egy általános cél érdekében cselekedtek, hogy meggyengítsék a kereszténydemonkratákat, akik – szerintük – a multinacionális cégek imperialista hatalmát segítik. A kommunista párttal is ellenségesen viselkedtek egyébként, mert riválisnak tekintették őket. Az ő értelmezésükben Moro elrablása a komunisták hatalomhoz való közeledését állította volna meg, életben tartva a forradalmat, egyben a kapitalizmus elleni harc főszereplőjévé téve a Brigádokat.

Valószínűleg a valós céljuk röviden az volt, hogy a PCI és a kereszténydemokraták közeledését megakadályozzák és a nemzeti szolidaritás kialakulását hátráltassák – amelynek kifejezője a szemükben az aznap szolgálatba lépett Andreotti kormány volt.

Politikai következmények

Moro halálával végleg lezárult a két politikai fél közeledése, és ezzel a szélesebb támogatást élvező (amolyan “nagykoalíciós”)  kormányok sora.

Gazdasági követkeményei is voltak az ügynek: a háború utáni időszakban a két politikai oldal kiegyezésének köszönhetően az ipari termelés is megerősödött. A compromesso storico végével megtöbbszöröződtek a problémák.

Hogy végülis kinek hozott ez az eset a konyhára? Nem tudjuk a mai napig, de sok összeesküvéselmélet született a kérdésre válaszul. Felsorolok néhányat, kinek-kinek érdeklődése szerint érdemes tovább kutakodni.

  • a P2 szabadkűmőves-maffiózó loggia, titkosszolgálatok
  • a palesztin állam
  • Szovjetunió
  • USA
  • Autonomia operaia – egy baloldali tömörülés
  • Izrael
  • maffia(k)
  • egyéb kisebb horderejű szereplő

Hosszú lenne végigvenni minden feltételezést, azt tudjuk, hogy biztosat senki nem tud, a mai napig rejtély milyen “magasabb” célért történt, ami történt.

Kultúra

Az Aldo Moro-ügy – 1

Aldo Moro elrablása, fogvatartása, megölése és az azután kikutatott, felfedezett, összerakott politikai és gazdasági információk és összeesküvéselméletek nagy hatással voltak, vannak a mai napig az olasz társadalomra. Szerteágazó, bonyolult történet ez, de legalább az alapokat ismerjük meg belőle.

Mindenekelőtt, ki volt Aldo Moro?

Moro.jpg

Az 1916-ban született Aldo Romeo Luigi Moro politikus, jogász és akadémikus öt mandátum hosszáig kormányfő, a kereszténydemokrata párt alapítója volt.  (Az életrajzi adatok a magyar wikipedia cikkben is megtalálhatók, ezért ennek részleteibe most nem megyek bele.)

Aldo Moro a második világháború utáni Olaszország egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfője volt. 1976-tól a kereszténydemokraták elnökeként az egyik legbefolyásosabb olasz politikusnak számított, és elrablása pillanatában éppen arra készült, hogy szakítva a második világháború óta tartó politikai hagyománnyal, bevonja az egyik legerősebb olaszországi pártot – a kommunista pártot – a kormányt támogató parlamenti többségbe.

Aldo Morót 1978. március 16-án rabolta el a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) nevű olasz szélsőbaloldali terrorszervezet. 55 napig tartották fogva, ami alatt a Brigádok titkos tárgyaláson halálra ítélték, majd a hatóságoktól az életéért cserébe 16 brigádos szabadon bocsátását követelték. Aldo Moro holttestét Róma belvárosában találták meg egy parkoló autó csomagtartójában 1978. május 9-én.

A történelmi háttér

Egy kicsit messzebbre kell visszamennünk ahhoz, hogy a történelmi hátteret megértsük. Olaszországban a 20. században két fő politikai pólus alakult ki. A háború után Olaszország vesztes ország, ugyanakkor fontos (geo)stratégiai helyzete miatt az USA nem engedi el a kezét (Marshall terv). Európa és  a Mediterráneum közepén található, híd észak és dél között, kelet és nyugat között. Egy inkább szegény és elmaradott agrárország, amelyet nem olyan régen egyesítettek, ezért még igen erős belső ellentétek feszítik magát az államot is.

Az ország Savoya-ház által vezetett monarchia Itália egyesítésétől 1946-ig, amikor az államformáról rendezett népszavazáson nagyon kevés többséggel a köztársaság nyer. Sokak szerint elcsalt népszavazásról volt szó, de ettől függetlenül 1948-tól új alkotmány lép életbe, kinevezik az új köztársasági elnököt és formailag is lezárják az ország húszéves fasiszta történelmi szakaszát.

Az 1942 óta létező kereszténydemokrata párt (DC, democristiani), a Katolikus Egyház támogatását élvezte, és 1944-től 1994-ig  minden olasz kormányban részt vett.

Fontos évekről van szó, a gyorsan iparosodó államban nagy népmozgások vannak (sok déli északra vándorol a megélhetés reményében), ami sok társadalmi változást hoz magával. Az ország modernizálódik, a munkásokat szakszervezetek képviselik, egyre erősebb hatalmi centrumot formálva.

Ebben a modernizálódó, változó társadalomban, különösen északon nagy szerepet játszik a kommunista párt (PCI, partito comunista) is.

A PCI 1921-ben alakult, a 20. század második felében a legnagyobb kommunista párt Nyugat-Európában. A 2. világháború alatt az ellenállók mozgalmát segítette az olasz fasizmus és a megszálló németek ellen. Vezetője, Palmiro Togliatti sikeresen működött együtt a kereszténydemokrata erőkkel, a liberális és szocialista mozgalmakkal, így a köztársaság kikiáltásakor is befolyásos pozíciót szerzett a pártnak.

Azonban 1947-től a kormányzó kereszténydemokraták úgy döntenek, hogy a baloldali pártokat kitessékelik a kormányból, hogy ezzel is segítsék Olaszország közeledését az USA-párti országokhoz. Ahogy már láttuk, Olaszország fontos geopolitikai helyzetének köszönhetően az USA-nak és szövetségeseinek szükségük van rá, a másik oldalról viszont Olaszország is pont azt szeretné, ha ebben az érdekközösségben maradna, szembehelyezkedve az orosz hatalmi centrummal.

A PCI mindezek ellenére hű maradt az oroszbarát politikájához, egészen a ’70-es évekig. Nem jelentéktelen a PCI,  északon egész régiók támogatják – a legismertebben talán Emilia-Romagna és Toszkána, amelyek szinte végig baloldaliak maradtak, még akkor is balra szavaztak a helyi választásokon, amikor évtizedekig folyamatosan jobboldali kormányok voltak hatalmon.

A PCI demokráciapárti és az ’50-es évektől aktívan dolgozik azon, hogy egy történelmi egyezséget kössenek a kormányzó kereszténydemokratákkal (compromesso storico), amelynek alapján az ország két legjelentősebb politikai ereje hozott volna létre koalíciós kormányt. Ezt természetesen sokan  – különösen jobboldalról – nem nézték jó szemmel.

A kereszténydemokrata politikus Aldo Morót egy olyan időszakban rabolták tehát el, amikor a politikus az Olasz Kommunista Párttal (PCI) kötendő történelmi egyezségről tárgyalt, és ha csak ennyit tudunk az ügyről, már érthető, miért születtek meg az összeesküvéselméletek az ügy kapcsán.

Folytatása következik.

Kultúra

Ötzi toszkán baltája

Ötzi viszonylag épségben megőrzött testét 1991-en találták meg a mai Ausztria területén. A vizsgálatok szerint ie. 3300 körül ölhették meg a hátában megtalált nyíllal. Testét, öltözetét, utolsó étkezésének nyomait pedig egy gleccser őrizte meg az utókornak.

Risultati immagini per otzi

Azóta sokan sokféle szempontból és módszerrel vizsgálták, és sok érdekes információt nyertek vele a viselt ruháiról, a rajta talált pollenekről és a tetoválásáról. Az alábbi hír viszont sokat segít az észak-itáliai rézmegmunkálással kapcsolatos tudásunkban. A balta, ami halálakor nála volt, és amely akkoriban igen becses darab lehetett – ennek a baltának az anyaga Dél-Toszkánából származik. Ez azt jelenti, hogy a mai Campiglia Marittima környéki rézmegmunkálás már ie. 3300-ban létezett.

Ezzel az is kiderült, hogy az ércolvasztásos technikák nem Észak-kelet Itáliából érkeztek Toszkánába, ahogy előzőleg feltételezték a kutatók, hanem már Otzi ideje előtt léteztek a mai Toszkána déli részén. Talán a dél-keleti tenger felől érkező népek/utazók hozták magukkal. Ugyanonnan, ahonnan a már ezt megelőző évezredekben a földműveléssel és állattartással kapcsolatos tudás is érkezett. És ezzel azt is megerősítik a kutatások, hogy igen intenzív kereskedelem és információcsere volt a térségben a rézkor idején.

Na persze nem voltak rézélű baltakereskedők, akik mintadarabbal a hónuk alatt járták volna a terepet, hanem igen sok idő alatt a családok/egyének közötti cserével terjedhetett el az eszköz. A hegyeken túlra pedig valószínűleg a pásztorok vitték, esetleg a nomád földművesek.

A felfedezés fényében a tudósok arra készülnek, hogy más, az Appeninnektől északra talált baltákat is megvizsgálnak, mert lehet, hogy lesz köztük további olyan, amely alátámasztja az őskori toszkán rézmegmunkálás sikerét.

Cikk itt. 

 

Kultúra

Utcanevek – 4

Via IV Novembre – sok helyen találkozhatunk vele.

Immagine

De mi történt november 4-én, és mikor?

Az 1918-as fegyverszünetre emlékeznek az ünneppel (armistizio Villa Giusti), amely november 4-én lépett életbe, és  amelyet az ország az első világháború végének tekint.

A fegyverszünetet kimondó egyezményt Olaszország és az Osztrák- Magyar Monarchia írta alá Padovában november 3-án, csak 5 nappal a legutolsó, vittorio-veneto-i csata után.

A fegyverszünet nem úgy alakult, ahogy eredetileg az olaszok remélték, és ahogy az antant hatalmak meg is ígérték nekik. Az ígéret szerint Olaszországhoz kapcsolták volna a következő területeket:  Trentino, Dél-Tirol, Venezia Giulia, az egész Isztriai-félsziget, (kivéve Fiume), Dalmácia egy része, néhány sziget az Adriai-tengeren, az albán Vlora városa, és törökországi Adali szénlelőhelyek. Ezen kívül elismerték volna az olasz fennhatóságot Líbia és a görög Dodekanészosz szigetvilág felett. Ebből végül semmi sem lett.

A november 4-i ünnepnapot 1919-től ünneplik, az egyetlen olyan nemzeti ünnep, amely a fasiszta időszakban is megmaradt ünnepnek. 1977-től ünnepként megmaradt ugyan, de szabadnap már nem járt hozzá, hanem azóta a november 4-ét megelőző vasárnap ünneplik az ország egységét és a fegyveres testületek napját.

A ’80-as, ’90-es évektől sokkal kevésbé van a köztudatban, kevesebbet foglalkoznak vele.

Risultati immagini per 4 novembre 1918

A sorozat előző részei itt találhatóak.

Kultúra

Utcanevek – 2

A sorozat első része itt. 

Kezdjük Ricasoli-val, csak mert tetszik a hangzása. És mert firenzei kötődése van.

Immagine

Tehát.

A Ricasoli család a legrégebbi firenzei nemesi család, amely kora középkori eredetű.

Az első utalások a Ricasoli családra a 11. század elejéről valók, és már akkor egy gazdag és hatalmas, nagy földekkel rendelkező családként írják le őket. A száli frank dinasztiához tartozó Guinigi di Ranieri báró leszármazottai, akit a 2. Lajos (akkoriban, a 8. században Itália uralkodója) küldött Toszkánába 865-ben, majd ún. conte imperiale-vá tette, Siena környéki földeket adományozva neki.

Itt álljunk meg egy szóra, érdekes ez a conte imperiale / conte palatino szembeállítás. A conte imperiale azaz Conte del Sacro Romano Impero (A Szent Római Császárság grófja) volt. Ez azt jelentette, hogy közvetlenül a császár vazallusa volt, és egy császári feudum tulajdonosa. Ezzel szemben a conte palatino a frankok királyainak vazallusa volt, tőlük kapta a címet és a birtokokat.

A Ricasoli-k eredetét sosem vonták kétségbe, mivel nem egy franktól, hanem egy longobárdtól származtak: Geremia (Ildebrand fia).  Ezt Gergely pápa egy bullája igazolja, amely szerint templomokat, kastélyt és földeket kapott az uralkodótól.

Először Mugelloban, majd Chiantiban is meglehetősen ütemesen terjeszkedtek.

A  13. században egy ideig két tűz közé szorult a család: a Firenzei köztársaság nem különösebben kedvelte őket, mert siena-val határos birtokaik voltak, sőt itt-ott el is vettek tőlük földeket. Ugyanakkor firenzéhez tartozóként Siena is támadta őket. Ezt megelégelvén a 13. század végén Firenzébe költöztek. Itt egy ideig eltartott, míg sikerült nekik fontosabb posztokat, közjogi rangokat megszerezni. Ironikus, hogy ugyan ők voltak az egyik legnagyobb földtulajdonnal rendelkező firenzei család (Chiantiban, a Valdarno északi részén), nevüket mégis a selyemkereskedők és a gyapjúkészítők listáin találjuk, ami nem volt valami elegáns akkoriban sem.

Végtelen sok földdel rendelkeztek, de magasabb rangot csak a Medici család I. Cosimo-ja adott nekik a bárói címmel a 16. században.

Castello di Ricasoli

 Akiről viszont a sok toszkán utcát elnevezték, kétség kívül Bettino Ricasoli volt, a vasbáró (il Barone di ferro). Az 1809 és 1880 között élt politikus Firenze polgármestere volt, és az újonnan egyesített Itália 2. miniszterelnöke (Cavour után).
Bettino Ricasoli.jpg
Nem volt egyszerű dolga: az újszülött államot akkor még csak Anglia ismerte el országként, Róma és Veneto még nem is tartoztak hozzá.  A már meglévő államon belül pedig létre kellett hozni a gazdasági, kulturális és adminsztratív (jogi, iskolarendszeri stb.) egységet. Délen virult a brigantikultúra (brigantaggio) a pápa és a Bourbonok támogatásával, akik (a még független) Rómába menekülvén próbálták destabilizálni az új államot.
Bettino Ricasoli határozott lépéseket tett. A brigantaggio letörését segítendó teljhatalmat adott Enrico Cialdini tábornoknak. Számára ez csak egy sima bűnözési probléma volt, nem értette, hogy a jelenség mögött a dél valós problémáit kellene keresni és megoldani. (Ez megérne egy másik bejegyzést.)
Majd egész Itáliára kiterjesztette a savoyai állam (stato sabaudo) rendelkezéseit, többek között a területek felosztását régiókra és provincia-kra. Garibaldi önkénteseinek nagy részét befogadta a hadseregbe, és Mazzini-t is visszahívta a száműzetésből.

 

Külpolitikai tevékenysége is jelentős: 1861-ben a Francia állammal elismertette Itáliát, de nem sikerült neki kiegyezni a Vatikánnal, bár szerette volna az egyesített Itália részeként látni a Szentszéket is.

De II. Viktor Emmánuel király eközben kicsit keresztbeszervezett Ricasolinak: neki fontosabb volt Veneto, mint Róma, és már a dalmáciai partaszállást tervezte, hogy a Habsburg birodalmat destabilizálja.

Több más ellenzőjének is sikerült nehézségeket támasztania nagyszabású terveivel kapcsolatban, így Ricasoli 1862-ben lemondott. Ezután még visszatért miniszterelnökként, 1866 és 1867 között. Ezalatt történt, hogy III. Napóleon feljánlotta neki Velencét, ha megszakítja Itália szövetségét a poroszokkal, amit ő nem fogadott el.

Egyébként ő is, mint sok más az akkori események főszereplői között, szabadkőműves volt.