Kultúra

Utcanevek – 4

Via IV Novembre – sok helyen találkozhatunk vele.

Immagine

De mi történt november 4-én, és mikor?

Az 1918-as fegyverszünetre emlékeznek az ünneppel (armistizio Villa Giusti), amely november 4-én lépett életbe, és  amelyet az ország az első világháború végének tekint.

A fegyverszünetet kimondó egyezményt Olaszország és az Osztrák- Magyar Monarchia írta alá Padovában november 3-án, csak 5 nappal a legutolsó, vittorio-veneto-i csata után.

A fegyverszünet nem úgy alakult, ahogy eredetileg az olaszok remélték, és ahogy az antant hatalmak meg is ígérték nekik. Az ígéret szerint Olaszországhoz kapcsolták volna a következő területeket:  Trentino, Dél-Tirol, Venezia Giulia, az egész Isztriai-félsziget, (kivéve Fiume), Dalmácia egy része, néhány sziget az Adriai-tengeren, az albán Vlora városa, és törökországi Adali szénlelőhelyek. Ezen kívül elismerték volna az olasz fennhatóságot Líbia és a görög Dodekanészosz szigetvilág felett. Ebből végül semmi sem lett.

A november 4-i ünnepnapot 1919-től ünneplik, az egyetlen olyan nemzeti ünnep, amely a fasiszta időszakban is megmaradt ünnepnek. 1977-től ünnepként megmaradt ugyan, de szabadnap már nem járt hozzá, hanem azóta a november 4-ét megelőző vasárnap ünneplik az ország egységét és a fegyveres testületek napját.

A ’80-as, ’90-es évektől sokkal kevésbé van a köztudatban, kevesebbet foglalkoznak vele.

Risultati immagini per 4 novembre 1918

A sorozat előző részei itt találhatóak.

Kultúra

Utcanevek – 2

A sorozat első része itt. 

Kezdjük Ricasoli-val, csak mert tetszik a hangzása. És mert firenzei kötődése van.

Immagine

Tehát.

A Ricasoli család a legrégebbi firenzei nemesi család, amely kora középkori eredetű.

Az első utalások a Ricasoli családra a 11. század elejéről valók, és már akkor egy gazdag és hatalmas, nagy földekkel rendelkező családként írják le őket. A száli frank dinasztiához tartozó Guinigi di Ranieri báró leszármazottai, akit a 2. Lajos (akkoriban, a 8. században Itália uralkodója) küldött Toszkánába 865-ben, majd ún. conte imperiale-vá tette, Siena környéki földeket adományozva neki.

Itt álljunk meg egy szóra, érdekes ez a conte imperiale / conte palatino szembeállítás. A conte imperiale azaz Conte del Sacro Romano Impero (A Szent Római Császárság grófja) volt. Ez azt jelentette, hogy közvetlenül a császár vazallusa volt, és egy császári feudum tulajdonosa. Ezzel szemben a conte palatino a frankok királyainak vazallusa volt, tőlük kapta a címet és a birtokokat.

A Ricasoli-k eredetét sosem vonták kétségbe, mivel nem egy franktól, hanem egy longobárdtól származtak: Geremia (Ildebrand fia).  Ezt Gergely pápa egy bullája igazolja, amely szerint templomokat, kastélyt és földeket kapott az uralkodótól.

Először Mugelloban, majd Chiantiban is meglehetősen ütemesen terjeszkedtek.

A  13. században egy ideig két tűz közé szorult a család: a Firenzei köztársaság nem különösebben kedvelte őket, mert siena-val határos birtokaik voltak, sőt itt-ott el is vettek tőlük földeket. Ugyanakkor firenzéhez tartozóként Siena is támadta őket. Ezt megelégelvén a 13. század végén Firenzébe költöztek. Itt egy ideig eltartott, míg sikerült nekik fontosabb posztokat, közjogi rangokat megszerezni. Ironikus, hogy ugyan ők voltak az egyik legnagyobb földtulajdonnal rendelkező firenzei család (Chiantiban, a Valdarno északi részén), nevüket mégis a selyemkereskedők és a gyapjúkészítők listáin találjuk, ami nem volt valami elegáns akkoriban sem.

Végtelen sok földdel rendelkeztek, de magasabb rangot csak a Medici család I. Cosimo-ja adott nekik a bárói címmel a 16. században.

Castello di Ricasoli
 Akiről viszont a sok toszkán utcát elnevezték, kétség kívül Bettino Ricasoli volt, a vasbáró (il Barone di ferro). Az 1809 és 1880 között élt politikus Firenze polgármestere volt, és az újonnan egyesített Itália 2. miniszterelnöke (Cavour után).
Bettino Ricasoli.jpg
Nem volt egyszerű dolga: az újszülött államot akkor még csak Anglia ismerte el országként, Róma és Veneto még nem is tartoztak hozzá.  A már meglévő államon belül pedig létre kellett hozni a gazdasági, kulturális és adminsztratív (jogi, iskolarendszeri stb.) egységet. Délen virult a brigantikultúra (brigantaggio) a pápa és a Bourbonok támogatásával, akik (a még független) Rómába menekülvén próbálták destabilizálni az új államot.
Bettino Ricasoli határozott lépéseket tett. A brigantaggio letörését segítendó teljhatalmat adott Enrico Cialdini tábornoknak. Számára ez csak egy sima bűnözési probléma volt, nem értette, hogy a jelenség mögött a dél valós problémáit kellene keresni és megoldani. (Ez megérne egy másik bejegyzést.)
Majd egész Itáliára kiterjesztette a savoyai állam (stato sabaudo) rendelkezéseit, többek között a területek felosztását régiókra és provincia-kra. Garibaldi önkénteseinek nagy részét befogadta a hadseregbe, és Mazzini-t is visszahívta a száműzetésből.

 

Külpolitikai tevékenysége is jelentős: 1861-ben a Francia állammal elismertette Itáliát, de nem sikerült neki kiegyezni a Vatikánnal, bár szerette volna az egyesített Itália részeként látni a Szentszéket is.

De II. Viktor Emmánuel király eközben kicsit keresztbeszervezett Ricasolinak: neki fontosabb volt Veneto, mint Róma, és már a dalmáciai partaszállást tervezte, hogy a Habsburg birodalmat destabilizálja.

Több más ellenzőjének is sikerült nehézségeket támasztania nagyszabású terveivel kapcsolatban, így Ricasoli 1862-ben lemondott. Ezután még visszatért miniszterelnökként, 1866 és 1867 között. Ezalatt történt, hogy III. Napóleon feljánlotta neki Velencét, ha megszakítja Itália szövetségét a poroszokkal, amit ő nem fogadott el.

Egyébként ő is, mint sok más az akkori események főszereplői között, szabadkőműves volt.

Kultúra

Az emlékezés napja

Giorno della memoria – minden évben január 27-én a holocaustra (shoah) emlékezik az ország. Toszkánából ilyenkor egy iskolás gyerekekkel teli vonat megy Auschwitz-ba, ahol különböző programokon vesznek részt és megnézik a holocaust múzeumot. Ezt a Toszkán régió finanszírozza, azért, hogy a ne merüljön feledésbe mindaz, ami a második világháború alatt történt.

Risultati immagini per giorno della memoria treno ad auschwitz

Idén ezenkívül több tévéműsorban is megemlékeztek az Einstein család tragédiájáról.

Robert Einstein, Albert unokatestvérének a családjáról van szó, akinek feleségét és két lányát ölték meg a német katonák. 

Hitler különösen utálta Albert Einsteint, aki a nácizmus felívelésével egyidőben emigrált Németországból, és az amerikai náciellenes ellenzék szimbóluma lett.  Nagyon valószínű, hogy Hitler ezért személyesen rendelte el a család Olaszországban maradt tagjainak megölését. Ezt az a papír is alátámasztja, amit a vérengzés másnapján a kertben találtak, és amelyre azt írták, hogy a család tagjait kivégezték, hazaárulás és zsidó mivoltuk miatt (“…abbiamo giustiziato i componenti della famiglia Einstein, rei di tradimento e giudei”). Valójában a feleség, Cesarina Mazzetti, egy protestáns lelkész lánya, nem volt zsidó, így a lányai sem lehettek azok. Egyetlen bűnük az Einstein családnév volt.

Risultati immagini per robert einstein moglie
Roberto Einstein és felesége

Az Einstein család Firenzéből származott, majd a ’30-as évek vége felé költözött Troghi-ba, egy villába (ez egy Firenze közelében levő kisebb település, Bagno a Ripoli mellett).

A második világháború alatt Firenzén is áthúzódott a frontvonal, és kemény harcok folytak a környéken. 1943-44-ben a német milíciák a Firenze-környéki villákba is betörtek, így lett az Einstein család villája a Wermacht egyik csoportjának központja.

A front érkezésével egyidőben Robert, több más partizánnal együtt a környező erdőkbe menekült, a várható megtorlás elől. A feleség, és a lányok maradtak, mert zsidók nem lévén nem volt okuk megtorlástól félni. Ennek ellenére 1944. augusztus 3-án egy SS különítmény betört a villába, majd egy gyors vallatás után agyonlőtte Einstein feleségét és lányait, ugyanakkor megkímélte az Einstein nevet nem viselő unokatestvéreket.

Másnap érkeztek az amerikai csapatok, akik Einstein kérésére szerették volna megtalálni a rokonokat. Maga Robert Einstein rögtön az események után sikertelenül próbált öngyilkos lenni, majd 1945. júliusában újra próbálta, és ezúttal sikerült is neki az öngyilkosság.

Risultati immagini per robert einstein moglie

A tetteseket sosem sikerült azonosítani, és csak a ’90-es években egy történész, Carlo Gentile munkája nyomán feltételezték, hogy Wermacht Panzergrenadier 104-es osztagának katonái lehettek, és néhányuk még életben lehetett akkoriban Németországban.

 

Kultúra

Partraszállás a maffiával

Risultati immagini per sbarco in sicilia mafia

39 nap – ennyi kellett a Szövetségeseknek, hogy meghódítsák Szicíliát. 1943. július 9-ről 10-re virradó éjjel az amerikaiak partraszálltak Gela-ban, az angolok pedig Pachino-ban, majd augusztus 17-én Messina-ba is megérkeznek a csapatok, így lesz a sziget a Szövetségeseké.

A mai napig sok kérdés maradt megválaszolatlan ezzel kapcsolatosan, ezek közül a legérdekesebb talán az, hogy a maffiának milyen szerepe volt a partraszállásban. Nehéz erre válaszolni, mert az amerikaiak sosem adtak pontosabb válaszokat az ezt firtató kérdésekre. A kutatók ugyanakkor úgy tartják, hogy míg a katonai hadműveletekben elég marginális szerepet játszott a maffia, a hátrahagyott polgári adminisztrációt nagyban a kezébe vette miután a katonák visszavonultak.

Hogy  jobban értsük mi történt, ugorjunk vissza az időben:  1941-42-ben a német U-Boot csapatok megsemmisítik a az angol-amerikai ellátmányok konvoját Európában, és ezután az amerikaiaknak nem sikerül rögtön visszapótolni az Atlanti-óceánban elsüllyesztett hajókat. A leggyanúsabb eset 1942. február 9-én történt, a Normandie nevű volt óceánjáró, amely akkor éppen csapatokat szállított, felgyullad és a Hudson-ba veszik. Szabotázsra gyanakodik mindenki, és az New York-i amerikás olaszok kémkedését sejtik mögötte  (később egy vizsgálóbizottság balesetként könyveli el az esetet).

Az USA tengerészete úgy dönt, hogy kapcsolatba lép az amerikai olasz maffiával, amely a kikötő dokkjait ellenőrzi. Két boss, Joseph “Socks” Lanza és Meyer “Little Man” Lansky titokban találkozik a börtönben Charles “Lucky” Luciano-val. Mindenkinek érdeke egy kompromisszum: a mafffiózók (olasz) patrióták (bár ezt a tényt az USA alábecsüli), ráadásul kedvelik szicíliai “kollégáikat”, akiket Mussolini az azt megelőző években bebörtönzött.

Lansky, a New York-i gengszter olasz és zsidó, ezért gyűlöli Hitlert. Így senkit nem ér meglepetésként, amikor Lucky Luciano kijelenti, hogy a New York-i kikötő a Szövetségesek mellé áll.  Az amerikaiaknak nincsenek fenntartásaik, lényeg, hogy a háborút megnyerjék.

Ez a furcsa együttműködés a maffia és az USA tengerészete között jól működik, akkor is, amikor 1943-ban a Szövetségesek a szicíliai partraszállás mellett döntenek. Tudják, hogy nagy hiányosságaik vannak a felderítésben: Szicíliában egy szál ügynökük sincsen. Az egyetlen információforrást azok a levelek jelentik, amelyeket a Szicíliából származó amerikai maffiózóknak a börtönbe írnak otthonmaradt családtagjaik.
Luciano kapcsolatba akar lépni egy másik amerikás olasz maffiózóval, Joseph Adonis brooklyni boss-szal, aki Szicíliával kapcsolatot tartó amerikás olaszokat toboroz. Erről ennél többet  a mai napig sem tudni, az USA tengerészete itt is gondosan titkolta a részleteket.

Azt viszont tudni lehet, hogy a partraszállás előtt az amerikai csapatok parancsnoka, Kent H. Hewitt admirális rájön, hogy egyetlen olaszul tudó tisztje sincsen. A maffia gyorsan összeszed neki 6 olaszul beszélő katonát (ebből 4 New York-i). Ők Gela-nál szállnak partra nem sokkal később és van egy listájuk azokról a helyiekről, akikkel kapcsolatbaléphetnek, amint sikerül a partraszállás.

A listát természetesen a New York-i maffia készítette, leginkább olyan nevek szerepelnek rajta, akiket az USA azt megelőzően kitoloncolt maffiatevékenységük miatt. Nagy hasznukat veszik egyébként, mert olaszul és a helyi dialektusban is beszélnek, és persze valamennyit angolul is.
A legenda tartja magát, hogy egy amerikai ügynök egy Lucky Luciano-tól kapott rongyot (zsebkendőt) adott át Calogero Vizzini-nek, a szicíliai maffia vezetőjének. Ugyanakkor az Oss – a CIA elődje  – kiszabadította a Mussolini által bebörtönzött maffiózókat.

Carlo W. D’Este, az USA volt tisztje az 1943-ban megjelent Lo sbarco in Sicilia (A szicíliai partaszállás) című  könyvében (Olaszországban 1990-ben jelent meg a Mondadori kiadásában) azt írta «Az amerikai maffia hozzájárulása a Szicília felszabadításához tele van ellentmondásokkal».

Tudjuk viszont, mi történt utána. A már egy jó ideje inaktív szicíliai maffia feléled. A Szövetségesek  átmeneti államigazgatásának (Amgot) szüksége van helyi emberekre. Mikor a katonák elmennek, a civil funkcionáriusok egy nagy űrt találnak, ahová gyorsan beépülnek majd a maffia emberei. A polgármesternek és prefektusnak kinevezett antifasiszták nagy része a Cosa Nostra embere.

Égből jött ajándék ez a maffiának, akik azonnal megragadják a legtöbb pénzt hozó tevékenységet, a feketepiacot. Don Calò Vizzini-t megválasztják Villalba polgármesterének. Pár napra rá a csendőrség (carabinieri) főnökét meggyilkolják. Villalba a feketepica szétosztóközpontja lesz, a szállításhoz pedig az Amgot otthagyott kamionjait használják. És nem sokáig maradnak a szigeten

A newyorki maffia volt főnüke, Vito Genovese a Nápoly melletti Nolaba utazik, hogy az USA hírszerzésének tolmácsoljon. Ő 1937-ben tért vissza Amerikából, a biztos bebörtönzés elől menekülve. Kihasználja a helyzetet, letartóztattat jó néhányat Vizzini embereiből. Az amerikaiak örülnek, de nem sokáig. Genovese szinte rögtön a saját embereit ülteti a megüresedett helyekre.
1946. februárjábak Lucky Luciano is kiszabadul Amerikában, miután kiadják Olaszországnak. Ugyanaz a Thomas E. Dewey engedi ki, aki bezáratta, csak ő időközben bíróból New York állam vezetője lett. Luciano Olaszországban hal meg 1962-ben, híres maffiavezérként.

Kultúra

A belgiumi olasz emigráció

Emigrálni sosem könnyű, különösen akkor nem, amikor a szegénység, éhség, háború elől kell menekülni, olyan helyre, ahol az élet még így sem lesz könnyű. Az olaszok tudnak erről valamit, az egész 19-20. századuk erről szólt.

Erős kezdésnek 1860 és 1885 között elment innen kb. 10 millió ember. A mai bejegyzés témája, az viszont később történt: idén 70 éves a belgiumi olasz bevándorlás.

Az európai olasz emigráció célországai a 20. században Franciaorszég, Belgium, Svájc és Németország volt. Mint más esetben is gyakran, itt is azt  hitték az 1940-es évektől útnak indulók, hogy átmeneti megoldásról van szó, azaz pénzt keresnek, majd idővel visszatérnek a megspórolt vagyonnal, hogy abból itt, Olaszországban építsék újra az életüket. Mint sok más esetben, itt sem ez történt a kivándorlók nagyrészével.

Belgiumban és Svájcban sokáig az olasz közösségek voltak a legnagyobb bevándorlócsoportok, és ugyan sok idős ember a nyugdíjbavonulása után hazatért (sokszor anyagi okok miatt: itt egyszerűen többre elég az a nyugdíj), fiaik, unokáik maradnak, olaszságukat sokszor már inkább valami érdekes identitásként őrizve.

 

A háború utáni újjáépítéshez kellett a szén, Belgiumnak (a déli részen, Vallóniában)  nagy szénbányái voltak, de valakinek (lehetőleg olcsón) ki is kellett azt termelni. Így ez és a Franciaország északi részén levő bányák lettek az első nagy háború utáni emigránshullám célterületei.

1946. június ás szeptembere között indult az első kontingens, eddigre meglett  két állam (Belgium és Olaszország) közötti emigrációs paktum (trattato d’emigrazione). Ez a paktum meghatározta azt is, mennyi szenet kell minden egyes kivándorló olasz munkásnak kitermelnie. Amit viszont elhallgatott a paktum, az a drámai munka és életkörülmények voltak, amelyek az olaszokat ott várták.

Látszólag szükség volt a szénre, valójában a belga állam tartotta életben a szénkonjonktúrát, ami a szén árának gyors esésével igen hamar elillant. Az olcsó olasz munkások egy darabig még segítették a működést, de egy idő után már ez sem volt elég a régóta tartó válság további késleltetésére. A vallon szénbányák bezárása a vallon ipart gyakorlatilag padlóra tette az ’50-es évek végére.

 

Carta delle miniere di carbone in Belgio. Fonte: F. Milone, Il carbone e l’emigrazione italiana in Belgio, in «Bollettino della Società Geografica Italiana», 8, 1949,
105.

Ezzel együtt a fémipar válsága is eljött, a teljes dél-belga régiót válságba döntötte. Minden erőfeszítés ellenére 19 bányát zártak be 1957 és 1961 között. Az 1957-es 81.000 munkahelyből 39.000 lett 1961-re. Aki el tudott menni, ment, de minél idősebb volt valaki, annál kevésbé volt erre lehetősége. Az 1962-es Rapport Sauvy a lakosság elöregedéséről beszél, alacsony születésszámról és várható demográfiai katasztrófáról. Emiatt is jónak látták, ha egész családokat hozatnak Olaszországból.

A munkások toborzása közvetlenül Olaszországban folyt, a Vatikán ajánlásával a helyi plébániákon. A belgák kiválogatták azokat a dolgozókat, akiket képesnek gondoltak a munka elvégzésére.

Megérkezés után több meglepetés is várta az olaszokat. Mindenekelőtt a munka minősége: teljesen tapasztalatlan embereket küldtek le minden előzetes felkészítés nélkül a bányába. Az épp odaérkezettek nem beszélték a nyelvet sem. (Csak az ’50-es évektől volt egy minimális képzés a munka megkezdése előtt). A fizetések jóval alacsonyabban voltak a vártnál, mivel nem képzett munkaerőről volt szó. A fizetés egy része a kitermelt szénmennyiségtől függött, ez egyrészt felkészületlenül nehéz dolog, másrészt a vakmerőbbeket olyan kalandokra késztette, ami sokszor az életükbe került.

Minatori italiani in Belgio emigrati dal Friuli, 1961, Museo provinciale della vita contadina

A szállások nyomorúságosak voltak – sokan a háborúból megmaradt fogolytáborokban lettek elszállásolva. A csalódások miatt agresszívvá váló olaszokat azonnal jelentették a rendőrségnek.

Amikor a főként agrár vidékekről származó olaszok kiérkeztek Belgiumba, éegy több évszázados iparvidéket találtak. A földműveléshez szokott, kis falvakban lakó, nagyban önellátó, mezőgazdasági társadalmi struktúrákhoz szokott olaszok igen nehezen szoktak hozzá a teljesen más típusú élethez. Az olaszok nem ismerték a szakszervezeteket, a szabott 8 órás munkarendet, a munkáscsoportok íratlan belső szabályait.

Nem szerették a városi környezetet, kifelé törekedtek a városból, és ahol lehet, megművelték a földet. Nagyon nehezen illeszkedtek be a teljesen más mentalitású és kultúrájú új hazába.

1956-ban egy nagy bányaszerencsétlenségben meghalt  262  ember, ebból  136 olasz bányász (1946 és 1956 között összesen 900 olasz halt meg munkahelyi balesetben). Ez akkora hatással volt a közvéleményre, hogy a két ország közötti paktumot felfüggesztették, és ezzel vége lett az államilag dotált emigrációnak is, bár általában véve az olaszok kivándorlásának nem. 1970-re kb. 300 000 olasz lakott Belgiumban.

L'immagine simbolo della tragedia della miniera di carbone belga di Marcinelle (8 agosto 1956) raffigurante l'incendio del pozzo Bois-du-Cazier. I minatori italiani morti a
  Marcinelle furono 136 (262 il numero totale delle vittime).

 

 

 

Kultúra

Etruszkok – 3

Az előző részt itt találjátok. 

 

Az etruszk városállamok

Ahogy már láttuk, az etruszkok 12 városállamból álló szövetséget hoztak létre. Ezekről van szó: Caisra (Cerveteri), Clevsi (Chiusi), Tarchuna (Tarquinia), Vei(s) (Veio), Velch (Vulci), Vetluna (Vetulonia), Pupluna(Populonia), Velathri (Volterra), Velzna (Orvieto), Curtun (Cortona), Perusna (Perugia), Aritim (Arezzo).

A városokban a kunyhók/házak nem véletlenszerűen jöttek létre, hanem pontos gazdasági és stratégiai terv szerint. A város elhelyezkedése fontos volt, néhány város dombtetőre épült, ahonnan könnyen ellenőrizhették az alattuk elterülő síkságot. Mások, mint Veio és Tarquinia, nagyon gazdagon termő földeken voltak.

A házak elrendezését is emeljük ki: ekével két egymásra merőleges vonalat húztak, a cardo-t (É-D) és a decumano-t (K-NY), és az így kapott 4 szektort (római néven insulae – szigetek) osztották tovább párhuzamos utcákkal.

Ez az elrendezés még a mai napig tettenérhező néhány régi etruszk városban Toszkánában, Umbriában. Ezzel a városrendezési elképzeléssel még a görögöket is megelőzték majd’ 2 évszázaddal, és később a rómaiak is átvették.

Városfalakat építettek, kövekből, tufából és agyagból (a márványt ellenben nem használták). A városba a kapukon lehetett bejutni (7 vagy 4 db), ebből a legnagyobbak a cardo es a decumano végén voltak. Az i.e. 5. századtól az íves forma is megjelent a kapukon.

L'Arco visto da piazza Braccio Fortebraccio (o Grimana)
Perugia
Volterra

 

 

A fürdők

Val di Cecina völgyben sok melegvizes forrás van, itt építettek az etruszkok fürdőt Sasso Pisano-ban, amely az egyetlen megmaradt etruszk fürdő.

Nagyon érdekes a vízrendszer, amellyel a közeli melegvizes forrrások vizét elvezették a fürdőhöz. Kis csatornák vezettek a forrásoktol a medencékig és a kültéri szökőkúthoz.

Ugyan egy, az i-e. 50-ben bekövetkező földrengés miatt elhagyták a területet, később felújították a fürdőt és még i.sz. 3. századig használták.

 

A nő szerepe az etruszk társadalomban

Az etruszk nők nem csak a ház körüli munkákkal foglalatoskodtak (ellentétben az ógörög és később a római nőkkel).

A ránk maradt írásos emlékekben a nőknek (mint a férfiaknak) két neve volt, a keresztnév és a családi név, már az i.e. 7. században.  A személyek említésekor nemcsak az apa, hanem az anya nevét is leírták (pl. sírokon). A nő még házasként is használta a saját családi nevét.

A magasabb társadalmi csoportokban a nők tudtak írni és olvasni, tulajdonuk volt, és egyes kutatások szerint még saját gazdasági tevékenységük is lehetett, sőt vallási tevékenysége/tisztsége sem kizárt.

A nők részt vehettek a banketteken, vacsorákon, ami az ókori görögöknél teljesen kizárt volt (kivéve hetérák), együtt ettek, ittak, szórakoztak a férfiakkal.

 

Étkezés

Az étkezés alapja hosszú ideig a tönkölybúzaliszt volt, amelyet viszonylag könnyen meg lehetett termelni. Ebből kásákat, illetve lapos lepényeket készítettek (vízzel és tejjel). Ezen kívül egyéb gabonát is fogyasztottak, és sok hüvelyest (csicseriborsó, lencse, bab). Akadt azért hús is, disznó, vaddisznó, vadhús, juh, és ahol az állat tejet adott, azt is felhasználták.  Tenger közelében a halakat is ették.

Az etruszkok ismerték a villát, amely négyágú volt, egy hengeres vékony száron, amelynek gömbalakú volt a vége. Azt feltételezik a kutatók, hogy nem egyénileg használták, hanem a hús felvágásához segítségként.

 


		
Kultúra

Etruszkok – 1

“Elképesztő, hogy a történelem folyamán kétszer – az i.e. 7. században és az i.sz. 15. században – gyakorlatilag ugyanaz a régió Italia közepén – az antik Etrúria és a modern Toszkána – volt az itáliai civilizáció meghatározó központja.”

(Jacques Heurgon, Vita quotidiana degli etruschi, 1967, p. 23.)

Toszkánában bárhova megyünk, etruszk emlékekbe botlunk. Mindenhol. Síremlékek, akropolisz, nekropolisz, fürdő, etruszk ív…. 2765 év múltán még ennyi minden megvan abból, amit építettek. Elképesztő. Izgalmas. Kik lehettek, hogy ilyen nagy hatást gyakoroltak az itáliai kultúrára?

Indul tehát az etruszk sorozat a blogon, bár nyilván esélye sincs, hogy az elmúlt 150 év kutatásait itt megismerjük, de néhány érdekes részletet, adalékot miért ne?

Először is, hol voltak? Az alábbi térképen az i.e. 750-es etruszk területeket jelzik sötétebb zölddel, majd az azt követő hódítás területeit, világosabb zölddel.

800px-Etruscan_civilization_italian_map

Az etruszkok tehát az antik (még a római birodalom előtti) Itália lakosai voltak, bizonytalan eredetű nép, nem indoeurópai nyelvvel (a mai Európa nyelveinek nagy része indoeurópai, nemcsak a latin, hanem a germán és a szláv nyelvek is).

Etrúriának nevezték a területüket, amely kb. a mai Toszkána, Umbria és észak-Lazio régióknak felel meg (határvonal a Tiberis). Kicsit később (ahogy a fenti térkép is mutatja) észak felé terjeszkedtek, a mai Emilia-Romagna, Lobardia és nyugat-Veneto részeire, illetve dél felé a mai Campaniaig.

Az etruszk kultúra meghatározó hatást gyakorolt a későbbi rómaira, amelybe aztán idővel beleolvadt az i.e. 1. századra. Ez a hosszú kulturális asszimiláció Veio elfoglalásával kezdődött i.e. 396-ban.

A név eredete

Saját magukat Rasenna vagy Rasna néven nevezték az etruszkok, görögül Tyrsenoi (a különböző ógörög nyelveken: Τυρσηνοί, Türsenòi; Τυρσανοί, Türsanòi, mindkettő Tirréneket jelentett), majd  “Etruszkok” vagy “Tusci” (Tuszkok), Τυρσηνίη, Türsenìe, lakosai. Ebből lett azt Etruria, és később a Tusci szóból Toszkána.

A nép eredete

Az erről íródott tanulmányokkal és feltételezésekkel valószínűleg Arno-t lehetne rekeszteni, és nem is mindig nagyon tudományosak (minden magát nagyon fontosnak és egzotikusnak képzelő nép megpróbálta bizonyítani az etruszkokkal való kapcsolatát, így született egy agyameldobom “nyelvészeti” értekezés a magyar és etruszk nyelv rokonságáról is. De ezt most inkább kihagynám 🙂

Maradjunk a forrásoknál, amelyek nem túl egyértelműek, alkalmilag egymásnak is ellentmondók.

Az ókorban három teória létezett: az elsőt Hérodotosz fogalmazta meg (i.e. 5. sz.-ban élt görög történetíró), és szerinte keletről érkeztek az etruszkok.  A második verzió szerint őshonos nép az etruszk, ezt a szintén görög Halicarnassusi Dionüszios (i.e. 1. század). A harmadikat Titus Livius (római történetíró) írta le, eszerint északról érkeztek az etruszkok.

Azóta azért lett egy negyedik hipotézis is, mely szerint a fenti három teória mind és egyszerre  igaz. A legújabb DNS vizsgálatok viszont az őshonos nép elmélete felé tendálnak.

Ugyan szereténk egységes népként beszélni az etruszkokról, valójában egységes népként csak az i.e. 8. századtól léteznek (egységes saját nyelv, saját szokások), és mindenképpen több törzs egyesüléséből jöhettek létre (itáliai, egyiptomi, görög, szír-főníciai, mezopotámiai, indoirániak).

Mindenesetre ma azokat a népeket hívjuk etruszknak, amelyek ekkoriban a Tiberis és az Arno folyók között éltek.

Populonia, Nekropolisz

Kialakulásuk

A fentiek miatt ezért nem annyira az eredet, hanem a kialakulás fontos. A kialakulásukban fontosak voltak az őslakosos valamint a keletről érkező népek, meg persze a görögök, ami az intenzív kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően jött létre.

Így fontos szerepet játszik a keleti befolyás az etruszk nép kialakulására, ahogy a görög kultúra az etruszk kultúrára (az abc-jük és a műalkotásaik is görög alapokon állnak).

Bronzfigura Vulciból

Etrúriának nagyon fontos kapcsolatai voltak a korabeli szardíniai lakossággal, a nuraghi kultúrával is. Sőt, a legenda szerint Populoniat a korzikaiak alapították.

Folyt köv. 🙂

Kultúra

Összeesküvés?

Corriere_repubblica_1946-300x172 Június 2-a a köztársaság ünnepe, nemzeti ünnep, valamint szabadnap. Úgy tűnik nekem, hogy az olaszok maguk nem “érzik” különösebben ezt az ünnepet, de akárkivel beszélgetni kezd az ember a háború végéről, vagy a köztársaság kezdetéről, előkerülnek az összeesküvéselméletek.

Mert mi is történt 1946. június 2-án és 3-án? A háború végeztével népszavazást írtak ki arról, hogy monarchia legyen-e továbbra is, vagy inkább köztársaság. 

Nem mellesleg ez volt az első alkalom, hogy a nők is szavazhattak a saját országuk sorsáról. A népszavazáshoz beleegyezését adta az aktuális király, II. Umberto, és hivatalosan minden polgár szavazhatott nemcsak az államformáról, hanem az Alkotmányozó Tanács (Assemblea Costituente) tagjairól is. A szavazók 54,3%-a voksolt a köztársaságra, eddig a hivatalos és konteómentes tartalom.

Csakhogy voltak érdekes momentumok is: nem mindenki szavazott ám, két régió (Venezia Giulia, Alto Adige) és két további olasz terület (Dalmácia és Líbia*) lakosai nem szavazhattak, a hivatalos verzió szerint azért, mert később lett volna náluk a szavazás – ami végül aztán sosem következett be. Ugyanígy nem szavazhattak a háborúból akkor még vissza nem ért katonák sem.

Szinte rögtön a népszavazás után támadták annak szabályosságát, olyan “részletek” miatt, mint pl. hogy több szavazólapot találtak, mint választót, vagy hogy a szavazatszámlálás közben már elindultak olyan táviratok, hogy a monarchia győzésre áll, majd mégsem ezt lett a végeredmény. A szavazatszámlálás zárását követően többezer bejelentést tettek a különféle szabálytalanságokról, amelyeket aztán soha nem vizsgált meg senki.

A másnapi lapok azonnal szétkürtölték a köztársaság győzelmét, de egy szót sem szóltak az esetleges felmerült kétségekről, problémákról. Amelyeket pedig nehéz volt elhallgatni, mert több helyen zavargások törtek ki a választások körüli szabálytalanságok miatt.

II. Umberto – aki kevéssel ezelőtt mondott le III. Vittorio Emanuele javára, természetesen sosem ismerte el ezt az eredményt, de a kétségeiben nem támogatták olyan fontos szereplők, mint az Egyesült Államok. (Csak a rend kedvéért: a királyi család aztán száműzetésbe vonult Portugáliába – jó hely ez a Portugália, minden vesztes fél oda vonult vissza, ld. még Horthy család… Előtte azért II. Umberto még kiadott egy szívhezszóló közleményt az ország sorsán aggódva).

Június 18-án a Legfelsőbb bíróság kihirdette a szavazás hivatalos eredményét: 12.718.641 szavazat a köztársaságra, 10.718.502 szavazat a monarchiára, és 1.498.136. érvénytelen vagy üresen leadott szavazólap. Ekkor még azt is megígérték, hogy a későbbiekben megvizsgálják majd a beérkezett panaszokat. Ugyanakkor nem kiáltották ki a köztársaságot (ez hivatalosan azóta sem történt meg).  A szavazólapokat viszont megsemmisítették, elejét véve minden további vizsgálódásnak.

Miért és kinek volt érdekében mindez? Mivel nincsen hivatalos vizsgálati anyag, és a bizonyítékokat is elégették, szabad a pálya az összeesküvéselméleteknek. 

Egyesek szerint azért hozták ki győztesnek a köztársaságot, mert népfelkelés lett volna, ha a monarchia győz. Tény, hogy az ország nagyon megosztott volt. Mások (sokak) szerint az Egyesült Államok nyúlt bele az eredményekbe, mert érdekében állt, hogy itt a Mediterráneum közepén egy köztársaság jöjjön létre.

Az mondjuk tagadhatatlan, hogy Olaszország geopolitikailag mindig is nagyon fontos volt az USA-nak. Bőkezűen mérték a Marshall-segély pénzeit is: Olaszország a legtöbb támogatást kapó országok között van a háború után.

Ide tartozik még az is, hogy a kommunista párt nagyon erős volt Olaszországban a háború után (főleg a háború alatti ellenállásban – resistenza- kifejtett erőfeszítései miatt), és megvolt a veszélye, hogy az ország balra tolódik, amit az USA nem engedhetett meg magának, a Szovjetunióval a szomszédban.

Ezért aztán Truman 1947-ben elrendelte a szocialista/kommunista pártok kitessékelését Nyugat-Európa kormányaiból. Ez Olaszországban is megtörtént (De Gasperi, egy másik történet).

Talán nem tűnik olyan valóságtól elrugaszkodottnak, hogy a Köztársaság és a Marshall-terv olyan eszközök voltak, amelyek lehetővé tették az USA-nak, hogy ellenőrzés alatt és jobboldalt tartsa a stratégiailag olyan fontos Olaszországot.

___________________________

*Líbia ekkor még olasz gyarmat, Olaszország az 1947-es békekötésnél mond le róla.

Firenze

A bankrendszer bölcsője

Aki volt már valaha Firenzében, tudja, hogy elképesztőek az épületek arányai. Az egymást érő palazzo-k impozánsak még mai szemmel is, ha pedig elképzeljük, ahogy a középkori utazó beérkezik a nyüzsgő középkori városba, igencsak nagy hatással lehetett rá a gazdagság, a hatalmas paloták és a lenyűgöző városi élet.

A 13. században Firenze már így nézett ki (1200-as évek! Magyarországon ekkor épp a tatár járt):

Firenze

A történészek úgy becsülik, hogy a középkorban nagynak számított az a város, amelynek 50 000 lakosa volt. Párizs kivételével – amely a 12. és a 13. század között “demográfiai szörnnyé” vált, 50 000-ről 200 000-re duzzadt lakossággal -, a kor minden nagyvárosa itáliai: Milano, Firenze, Venezia és Genova. Már az ókorban jellemző volt ez a lakosságkoncentráció Észak-Itáliában, és mivel a kora középkor Italiában kicsit könnyebb volt, mint a nyugat más részein, ez nagyban hozzájárult a városi élet jellemzőinek megtartásához.

A városi életforma megtartotta az a laikus (nem egyházi) írásos kultúrát amely az ókorban elterjedt volt: tudtak számolni, nyilvántartásokat vezettek, levélben kommunikáltak egymással. (Egészen más környezet ez, mint pl. a középkori Francia királyság településszerkezete, amit a vidéki, földműves kultúra, az írástudatlanság jellemzett.) Ez az írásos kultúra, amely a urbánus agglomerációs szerkezet fenntartásához szükséges volt, nagyban segítette az itáliai városok kora középkori újjászületését, míg közben a nyugat többi része még pár évszázadig szendergett.

De ez még önmagában nem lett volna elég – hiszen a helyzet hasonló volt Dél-Itáliában is, de ott az egy Nápoly kivételével mégsem jöttek létre ilyen virágzó központok.

A másik dolog, ami Észak-Itáliát előnybe hozta, az a virágzó kereskedelem kelet felé, amelyből a városok nemcsak részesedtek jó földrajzi fekvésüknek köszönhetően, hanem kimondottan a kelet-nyugat közötti központtá váltak. A Palesztinából visszatért keresztesek hozták a selymet, a fűszereket, az egzotikus földi jókat, Genova és Velence igen szoros kapcsolatot ápolt Konstantinápollyal és más keleti városokkal, minden adott volt tehát ahhoz, hogy ezek a városok egyfajta összekötő szerepet játszanak kelet és nyugat között, és íly módon jelentős vagyont halmozzanak fel.

Nem is a Mediciek az egyetlen fontos és gazdag család a 14. században Firenzében, a Strozzi, Peruzzi, Castellani, Albizi családok is fontos szerepet játszottak ezekben az évtizedekben.

De honnan volt ezeknek a családoknak a vagyona? 

A kereskedelemből, a termelésből biztosan. De aztán meg főleg abból a tevékenységből, amit ma banknak hívunk, és amit a 13.-14. században találtak ki Toszkánában.

A kereskedelmi tevékenység igen fontos volt ezekben a városokban, a kereskedők szerte Európában utaztak, adtak-vettek, mert a legfontosabb vásárok pl. Champagne-ban voltak (Franciaország), vagy a Hanza-városokban (Észak-Németország), és ehhez persze sok pénzt kellett magukkal vinni  Az akkori pénzek még ezüstből, aranyból voltak, ami igen súlyos volt, és nem fért el egy vékonyka pénztárcában. Utazni lóháton, lovaskocsival lehetett, és hát a közbiztonság, mint olyan sem létezett, így aztán fokozottan veszélyes volt a sok pénzzel utazni.

Igény mutatkozott tehát, hogy ezt a sok pénzt felváltsa valamilyen “papírigazolás” a pénz értékéről.

Nagyon leegyszerűsítve kellett valaki, aki(nek a képviselője) megjelent a vásárokban szerte Európában, és ahogy az eredeti lakhelyen, idegenben is kiadott papírigazolásokat a pénzről, amit beadtak hozzá. Vagy kiadta a pénzt a bemutatott papír alapján.

Mekkora zsenilalitás, nem? Persze kellett hozzá infrastruktúra, befektetés, erre a Medicieknek és a többieknek nyilván megvolt a kezdőtőkéje 🙂

Ez a szolgáltatás persze nem volt ingyen, és mivel sikeres volt, sokan használták, hát még jobban meggazdagodtak belőle a bankárcsaládok.

Olyannyira, hogy kölcsönözni kezdtek, nagyban, a királyi családoknak is. Pl. az angol vagy francia királynak. Az aztán még nagyobb biznisz volt. Volt miből építeni a csodásabbnál csodásabb, hatalmukat hirdető palotákat.

Mígnem  beütött a krach. A történelem első bankválsága.

Az 1300-as évek közepén Európán végiseprő pestis megtette a magáét. A lakosság egy nagy része meghalt, kiesett a termelő rendszerből, így a királyok bevétele drasztikusan megcsappant. Nem tudták hát visszafizetni a kölcsönöket… ami természetesen erősen megviselte a bankárcsaládokat.

Ez volt az az időszak, hogy ismét visszatértek a biztos termeléshez, az agráriumhoz, kicsit kivonulva a városból, egymás után építve a villákat Firenze környéki birtokaikon. (pl. Villa Corsini és Villa Petraia). (Villa, mint a termőföld birtokközpontja, az agrár tevékenységhez kötött épületforma.)

Csak érdekességként, arra emlékeztek még iskolai tanulmányaitokból, hogy Boccaccio Decameron-ja pont az 1348-as firenzei pestis idején játszódik, és az a kerettörténete, hogy néhány nemes a pestis elől menekülvén Fiesole-ba húzódik vissza, ahol mondák mesélésével szórakoztatja magát? (olaszul erről itt,  magyarul meg itt).

Persze a Mediciek nemcsak túlélték a bankválságot, hanem a történetük java csak utána jött – nemsokára jön a folytatás…

Ez az 1459-es Medici hatalmat (Signoria dei Medici) ábrázoló freskó Benozzo Gozzoli-tól, sokmindent elmond.

800px-Cappella_dei_magi,_corteo_con_lorenzo,_piero_e_giovanni_de'_medici

A propos középkori utazók: a Bargello múzeumban június elejéig látogatható a középkori utazással kapcsolatos kiállítás. Érdekesnek ígérkezik.

Mindennapok

Sacco e Vanzetti

Nemrégiben említettem, hogy tetszik a Marco e Vanzetti balladája Joan Baez előadásában. De kik is voltak ők?

Az újvilágba kivándorolt sok olasz rengeteg sztorival gazdagította az amerikai kultúrát. Az amerikás olaszok külön szubkultúra  … ennek egy ismert példája az alábbi történet.

Mindketten innen mentek szerencsét próbálni Amerikába, Ferdinando Nicola Sacco 1913-ban (22 évesen), Bartolomeo Vanzetti 1908-ban érkezett (20 évesen), nem ismerték egymást. Az érkezés az ígéret földjére természetesen traumatikus volt, tömegek próbáltak szerencsét, és persze nem feltétlen azt kapták, amit itthon elképzeltek.

Sacco cipőgyárban talált munkát Milfordban (itthon olívaolaj-kereskedelemmel foglalkozott). Elvette Rosina Zambelli-t, házat vett és lánya született. Heti hat napon 10 órát dolgozott, és aktívan részt vett a munkástüntetéseken. Néha még beszédet is mondott, egy ilyen alkalommal letartóztatták 1916-ban.

Vanzetti mindenféle munkát elvállalt, talponállóban, acélgyárban, kötélgyárban is megfordult. Sokat olvasott, Marxot, Darwint, Gorkijt, Zolat. Szintén 1916-ban sztrájkot is vezetett, ami miatt később nem talált munkát. Így halárudát nyitott.

Ebben az évben találkoztak és mindketten beléptek egy italoamerikai anarchista csoportba, amely csoport aztán egy időre Mexikóba menekült, hogy ne kelljen bevonulniuk.

Amikor a háború után hazatértek, már az Igazságügyi Minisztérium által összeállított felforgatók listáján szerepeltek és titkosügynökök figyeltél őket. Egyik, szintén csoporttag barátjukat gyanús körülmények közt megölték, ami miatt két főszereplőnk egy gyűlést szervezett, ahol erről a gyanús ügyről értekeztek volna. Erre már nem került sor, mert letartóztatták őket. Néhány napra rá meglett a gyanúsítás is, egy Bostoni rablást tulajdonítottak nekik, amelyben 2 embert lelőttek.

Innentől már csak egy koncepciós per (ld még Affaire Dreyfuss és társai) volt hátra, amelyben minden főbb szereplő egyetértésével, és a félelem politikájának jegyében halálra ítélték őket. Akkoriban, a vörös terrortól való félelem idején anarchistának lenni nem volt jó üzlet.

Sok korabeli értelmiségi, többek közt John Dewey (aki a ma is használt könyvtári osztályozást kitalálta), G.B Shaw, John Dos Passos, U. Sinclair és H.G. Wells is megszólaltak az érdekükben, új eljárást követelve.

Sikertelenül. 1927-ben mindkettőjüket kivégezték. (Ezután Londonban, Párizsban, Németország több országában is tüntettek miattuk.)

Pontosan 50 évre rá, 1977-ben az állam kormányzója M. Dukakis posthumus felmentette őket a nekik tulajdonított bűnök alól.

Az utókor számos színházi művet, filmet, tévésorozatot és zenét írt a történetről, talán a legismertebb Ennio Morricone The Ballad of Nick & Bart (Here’s to you) című  műve, Joan Baez előadásában.