Infrastruktúra

Helyzet

Akik olvasnak, tudják, hogy szeretem az olasz társadalmi / politikai problémákat elemezni, mert hát van élet a gasztronómián és a szép városokon túl is, de még mekkora 🙂

Nagy ország, komplex ország, sokan még az ittélők között sem látják a nagyobb összefüggéseket, hiszen mindenki be van kicsit zárva a saját valóságába.

Választás volt nemrég, érdekes eredményekkel. Mire összeszedtem volna magam, hogy írjak róla, megjelent egy nagyon jó elemző cikk, amit itt találtok, és amiből szeretnék kiemelni pár dolgot. Különösen azokat, amit nehéz otthonról látni, vagy amit elegendő háttérinfó nélkül nem is értenek még az ittlakók sem.

20170422_202851

A cikk és a választások utáni sok kérdés kiindulópontja az, hogy mi vitte az olaszokat arra, hogy masszívan a rendszerkritikus Movimento 5 Stelle, valamint a (nagyon) jobboldali pártok (különösen a Lega) felé induljanak el.

Ennek oka az olaszok dühe, amihez elég néhány tényt felidézni:

  • “az ország mintha elkótyavetyélt volna csaknem húsz évet: a mai bruttó vásárlóerő körülbelül az 1999-es szinten áll; 1999-től 2017 második negyedévéig a GDP mindössze 8 pontot emelkedett, konstans euróban számolva az egy főre jutó GDP 1,5 ponttal alacsonyabb volt 2016-ban, mint 17 évvel korábban (ugyanebben az időszakban a francia GDP/per fő 12,5%-kal, Németországé 23,8 százalékkal nőtt).
  • Bár a munkanélküliség jelenleg 11% körül van, a közelmúltban 35 éves rekordot döntött 13 százalékkal, miközben az egyenlőtlenségek itt a legnagyobbak az eurózónában (persze a hasonló cipőben járó spanyolok és görögök mellett).
  • Maga a nagy pénzügyi-gazdasági krízis és az eurózóna válsága tehát egy eleve krónikusan lassan és egyenlőtlenül növekedő országba ütött be, amelyben azonban – ellentétben a periféria több tagjával – nem voltak helyi lufik, nem pörgött túl sem a pénzügyi, sem az ingatlanpiac, sem a háztartások fogyasztása. Sőt, bár az államadósság már a kétezres évek elejétől a GDP 100 százaléka körül alakult, a költségvetések nem voltak kiugróan fegyelmezetlenek, az állami költések emelkedése az eurózóna átlaga alatt maradt.”

A válság tehát kicsit önhibáján kívül érte az országot, viszont jól megszorongatta. Az EU nem volt képes a helyi jellegzetességekre differenciált receptet ajánlani, hanem one size fits all szellemben olyan intézkedéseket követelt meg az országtól, amelyek a már meglévő problémákat még tovább mélyítették. És ez már keményen az olaszok zsebére ment: csökkenő vásárlóérték, csökkenő fogyasztás, megdrágult hitelek, elveszett befektetések. Csoda, ha az olaszok szubjektív jóllét-érzete mélyrepülésbe kezdett?

Na persze “nem vagyunk bűnök nélkül” (mondaná az olasz), nagyon sok el nem végzett feladat omlott a válsággal a nyakunkba.

  • “az olasz gazdaság legfőbb rákfenéjének a termelékenység alacsony növekedése tűnik: az Eurostat szerint ez 2016-ban kisebb volt az 1995-ös adatnál, miközben ugyanebben az időszakban átlagosan 14,97%-kal nőtt az eurózónában.
  • A vállalati beruházások csökkenése persze negatívan hatott a termelékenységre is, ez a bérekre, az pedig a belső keresletre. Ezen a problémán tehát nem segítettek, csak súlyosbítottak a nemzetközi recepteket követő, és helyi diagnózissal kevésbé törődő „strukturális átalakítások” Monti nyugdíjreformjától Matteo Renzi elvileg balközép kormányának munkapiacot liberalizáló Job Acts nevű törvényéig.
  • Hasonlóképpen, minél radikálisabban próbálták csökkenteni a válság nyomán megugrott államadósságot, az annál nagyobb mértékben sínylette meg a növekedés zuhanását, és jelenleg a GDP 135%-a körül jár.”

Sajnos az okok időben messzire nyúlnak:

  • “a háború után kialakult gazdasági modell, amelyben a középvállalatok teljesítménye elsősorban helyi hálózatokon alapult, és az alacsony hozzáadott értékű termékek nem igényeltek különösebb befektetést a kutatás-fejlesztésbe. Másrészt a nagyvállalatok, amelyek jellemzően családi cégek tulajdonában álltak, közvetlen vagy közvetett segítséget kaptak az államtól, a költségvetésből, illetve a leértékelések révén.
  • A globalizáció és az euró bevezetése végzetesen hatott erre a modellre: a feltörekvő országok konkurenciájával nem bírtak a gyakran túl kicsi és kevéssé innovatív olasz cégek, miközben a Maastrichti szerződés és a konvergencia-feltételek miatt lehetetlenné vált a monetáris korrekció is. Az átütés csak néhány területen sikerült, ahol a vállalatok áldoztak az innovációra, és ma is vezető pozícióban vannak, egyes luxustermékek vagy például a konyhai berendezések piacán.”

“A legfőbb gond azonban az a gazdasági modell, amely az ötvenes és nyolcvanas évek közt, a kereszténydemokrata párt dominanciája mellett sajátos klientúra kapitalizmust tartott fenn, amely a kilencvenes évekre kifulladt, és már nem volt versenyképes.”

Emellett az olasz állam történelmileg nem hatékony – azért is mondom így, mert egy nagyon fiatal “összefércelt” államról van szó, ahol a lakosoknak még mindig nem alakult ki a rendes államtudatuk, ezért aztán leginkább kapni szeretnek, a közösbe adni nem annyira (ld. még adóelkerülés). Meg hát az a helyzet, hogy mivel a jogok olyan randomszerűen vannak elosztva (ld. a különböző munkaszerződésekkel járó elképesztően egyenlőtlenül szétosztott jogokat), tényleg sokszor jogosan kérdezi az egyszeri adófizető, hogy érdemes-e EZÉRT az EU egyik legmagasabb adóelvonásait befizetni?

Ezzel párhuzamosan van egy rendkívül hatékonytalanul működő állami szolgáltatási színvonal – nagyban azért, mert már az állami dolgozók kiválasztása is fejfogósan logikátlan, ugyanakkor a magasszintű “törvényi szemetelés” mellett ember legyen a talpán, aki képes naprakészen jó színvonalon szolgáltatni, legyen az állam bármely szintjén.

Az állami szolgáltatások alacsony színvonalának köszönhetően az olasz közoktatás mutatói nagyon rosszak (elég a nyelvtudásra, az általános ismeretekre, kompetenciákra gondolni), ami ugye a jól képzett dolgozók hiányát vetíti előre. Ezért, meg egyéb önző okokból a “helyi tőketulajdonosok jelentős része, ahelyett, hogy saját országában fektetne be, inkább máshová viszi forrásait, ezzel is felerősítve a gazdaság alulfinanszírozottságát.”

Emellett a déli régiók rendkívül lemaradtak, és virágzik a szervezett bűnözés –  mindkettő alapvetően az elmúlt évtizedekbeli rossz kormányzás eredménye, és legalább részben az állam sara.

Az olasz állam képtelen rendes újraelosztást produkálni – a jogok gyakran nem univerzálisak, hanem az évtizedek során sokféle különalkukkal kialakult széttartó csoportjogok vannak,  és az egyes csoportok nem is látják a többiek depriváltságát. Különösen igaz ez a munkavállalói jogokra, amiről már sokat írtam.

Ne feledjük a meritokrácia teljes hiányát sem. “Az olasz kapitalista modellt vizsgáló kutatók effektíve is bizonyították, hogy a termelékenység egyik fontos akadálya a meritokrácia hiánya. Tehát az, hogy a vállalati előrejutásban nagyobb szerep jut a lojalitásnak, mint a valódi érdemeknek. Egy jó családba született, kapcsolati tőkével és elbűvölő modorral rendelkező férfi ma csúcsra juthat, akkor is, ha nincsenek más értékei, míg a rosszabb háttérrel nem rendelkező, jobb képességűek felemelkedése esélytelen, pláne, ha nők.”

Cikk erről itt is.

 

Na innen lenne szép egy jobb országot építeni, csak sajnos ezekre a mélyebb problémákra egyik pártnak sincsen érdemi javaslata. Már csak azért sem, mert az egyszeri választó már ennek a cikknek a harmadánál elvesztette volna a fonalat, hogy lehetne neki elmagyarázni egy bonyolultabb és hosszabbtávú fejlesztéspolitikát? Márpedig a választásokat meg kell nyerni, ezért aztán még próbálni sem próbálják a pártok.

 

 

Reklámok
Mindennapok

Hát

Na az első gondolatom ez volt, és ezt most akkor is leírom, ha nem egészem professzionális megközelítés: ez az ország ezt érdemli. 

Mit is?

MOVIMENTO 5 STELLE: BEPPE GRILLO TAPPA A POMEZIA DELLO TSUNAMI TOURLett három fej fej mellett pártunk. Egy középbal, amely az előválasztások során szépen kisakkozta a fiatalabb, dinamikusabb, esetleg változást akaró jelöltet. Dehát ezen csodálkozunk? Mikor ez egy öreg ország, és leginkább azoknak is való. Baloldal, amely erőtlen, a politikában 20 éve tevékenykedő  listavezetőjével nem tetszett sokaknak (hánytól hallottam, hogy Renzire még csak-csak szavazott volna, de Bersani? akkor inkább Grillo).

Van egy középjobb egy (brrrrr) hataloméhes barommal (meg a bólogatójánosaival, hm, nem ismerős ez???), amely továbbra is ígér, ígér. Kinek? Hát az öreg Oo-nak: változatlan nyugdíjakat, meg persze az ingatlanadó eltörlését. Erre van szükségük, mi másra. Hogy válság van? hogy a fiatalok 30%-a munka nélkül? hogy zárják be – adják el a kínaiaknak – a sok kisvállalkozást, egymás után? korrupció? adóelkerülés? ….. Nem baj, az utolsó majd kapcsolja le a lámpát, de addig is mi élvezzük a (nyugdíjból hátralevő)  életet. És a bohócunk még szórakoztat is némi kiskorú prostituálással és arcore-i bulikkal, a saját bejáratú tévéjén.

És jött, mit jött! berontott az antiestablishment Grillo. 25%!!! Majdnem annyi, mint a PD! De megérdemlik. Nem tudjuk ugyan, ez most mit jelent, mert a Movimento 5 Stelle listavezetője nem lesz bent a parlamentben. Meg a sajtóval sem szeret beszélni. Ki fog itt e nevükben beszélni? Ki lesz az, aki a döntéseket meghozza, a parlamentben, a tárgyalásokon? Ráadásul mivel eddig az volt a programjuk (és nem egészen alaptalanul, valljuk meg, ami itt ment eddig politika címén, nagyon is erre sarkallt), hogy mindent szétvernek, hogy mindenkit hazaküldenek, hogy ezekkel nem beszélnek, hogy ne legyenek kiváltságok…. Ezek után bárkivel is tárgyalni? Koalícióra lépni? Lehetetlen, hitelvesztés nélkül. Egyedül meg nincsenek elegen. Ez a parti tehát elment, a lényegében van az ellentmondás, rendszerszinten.

És ennyi.

A parlament alsó házában még csak-csak lesz valami, legalább minimális előnnyel a PD nyert, és a szabályok alapján övé a többség (ami viszont nem lesz elég a nagyobb, fontosabb szavazásokhoz).

A jelen szavazási szabályok mellett viszont hiába nyert számszakilag egy párt, a szenárusban nem neki lesz többsége.

Kormányképtelenség? Kormányozhatatlanság? Van valaki, aki tudja, mi lesz ebből? Nekem úgy tűnik, erre azért senki nem számított, és most mindenki lázasan keresi a megoldást….

Lássuk, mire jutnak….

Előzetes esélylatolgatás a múlt héten itt.

Update: büszke vagyok szűkebb pátriámra (sic), ugyanis a toszkánok csak 14%-ot adtak Berlusconinak (a 2008-as 28 % felét!!! ezeknek bejutott valami az agyukba a külvilágból az elmúlt 4 évben).

Mindennapok

Válasszunk, de hogyan?

Tegnap a konkrét választási esélyeket latolgattam, ma azt nézzük meg, hogyan is zajlik a választás Olaszországban.

A hétvégén alapvetően a parlamenti választásokat tartják, de néhány régióban ezzel egyidőben lesznek a regionális választások is (Lombardia, Molise, Lazio). A helyi választások (regionális, városi stb. külön történet, csak néha és helyenként esnek egybe az általános választásokkal).

A parlament alsóházát és a szenátust fogják tehát az olaszok a hétvégén megválasztani. Nekünk, “idegeneknek” fontos info, hogy ha nincsen még olasz állampolgárságunk, akkor ezen a választáson nem vehetünk részt. Míg a helyi és az EU-s választásokon igen, amennyiben van olaszországi bejelentett lakcímünk (residenza).

Hagyományosan két napig tart a választás, vasárnap és hétfőn tartják. Ennek az lehet a logikája, hogy ha valaki hétvégére elutazik, akkor azért hétfőn még szavazhat. Ugyanakkor mivel sokan nem ott laknak valójában, ahol be vannak jelentve, így utazniuk kell, ha szavazni akarnak – ezt megtehetik a hétvégén. Nemcsak, hogy megtehetik, hanem még támogatást is kaphatnak a vonatjegyükre, ha emiatt utaznak.

Szavazni érvényes szavazói igazolvánnyal lehet (tessera elettorale). Ez a tessera névre szól, és 18 szavazásra érvényes (mindenféle szavazásra, tehát EU-s, helyi stb). Külön kell kérvényezni, a lakcím szerint illetékes önkormányzatnál. Személyesen adják át vagy a lakcímen, vagy az önkormányzatnál. Nincsen tehát automatikus választási jegyzékbevétel, aki szavazni akar, annak lépnie is kell azért, hogy ezt megtehesse.

elezioni-politiche-2013-partiti

Nagy különbség a magyar választásokhoz képest, hogy rengetegen vannak a szavazók. Én Bolognában láttam választást, ami kimondottan politikailag aktív régió, és garantálhatom, hogy ha Magyarországon ennyit kellene sorban állni a szavazásért, tizedennyi ember sem menne el szavazni.

Itt is főleg iskolaépületekben vannak a helyszínek, és olyan hosszas a felkészülés, hogy az iskolák általában előtte két nappal már bezárnak, hogy minden rendben legyen urnanyitásra.

A szavazó “lepedőket” kap, amin nagyszámú pártszimbólum, nevek, logók, szlogenek vannak – csak győzzön rajta eligazodni. Igaz ugyan, hogy éppen a parlamenti választások kevesebb jelöltet adnak meg, az igazi “lepedőzés” a helyi választásokon van.

Elméletileg a választó nem vihet be magával mobiltelefont a fülkébe. Ahol én jártam, ott ezt komolyan ellenőrizték, de azért abban nem vagyok biztos, hogy ez mindenhol így van (különös tekintettel a déli régiókra).

Ha valaki külföldön él, és előre bejelenti, akkor szavazhat a nagykövetségen, kunzulátuson. Ez nem elhanyagolható dolog, ugyanis Amerikában (északon és délen) nagylétszámú olasz közösség él (akik még olasz állampolgárok, bár esetleg sosem éltek Olaszországban), és számottevően befolyásolhatják a választások kimenetelét.

Hogy idén ez mi lesz, azt kedden meglátjuk…

Mindennapok

Hétvégén választás

ElezioniA fokozódó kampány végre lezárul, és szavaznak az olaszok. Hogy a gossip-tempóval kezdjük, tegnap a híradók (kínjukban, mert hát mit lehet napokig kitalálni, mikor ugyanarról van szó már hetek óta?…) jól körüljárták azt a nagyon fontos témát, hogy télen (sőt, a “tél közepén” – mondta a bemondónő) még nem szavaztak az olaszok, és hát ki tudja, mi lesz ennek a hatása a végeredményre. Merthát tudjuk, a szavazás olyan, mint a mezőgazdaság: ha meleg van, az sem jó, ha hideg, az sem, ha esik, ha fúj… na mindegy, megtartják, aztán majd kiderül.

Érdekesen alakult a verseny: egyrészt sokkal kiegyenlítettebb, mint én eredetileg gondoltam. Ki a fene gondolta volna, hogy az olaszoknak még mindig 25 %-a szavazna Berlusconira? Annak ellenére, amit itt majd 20 éven át alakított, meg persze a fiatalkorú prostituáltakkal való afférjai és stb. dacára. Ennyi. Ez az az Olaszország, ami szerintem szégyen (meg az, amelyik nem csak hogy egyes egyedül Berlusca tévéiből tájékozódik, hanem konkrétan olyannyira azon nőtt föl, hogy el sem tudja képzelni, hogy hírek máshol is vannak…).

Nem mintha a többi sokkal jobb lenne. Montit azért nem szeretik, mert ugye adóztat, és rendbehoz, méghozzá drasztikusan. Teszem hozzá az elmúlt két évünk személy szerint nekünk is arról szólt, hogy a bevétel egyre kevesebb, a kiadás egyre több. Munkahelyet meg nem hogy nem teremt a dolog, hanem most már tényleg szinte minden családban van valaki, aki (alkalmilag, vagy még el sem kezdte) munka nélkül van.  Ez persze nagyban rontja a megítélését, és akkor arról nem is szóltunk, hogy eredetileg azt hangoztatta, hogy sosem fog választáson indulni, aztán meg mégis megtette. Hozzátenném, hogy ez utóbbi döntés valószínűleg stratégiai volt – szavazatokat szerezni jobbról.

Van aztán a hőbörgő Movimento 5 Stelle.  (Vonatkozó HVG-cikk itt.) Persze olyan dolgokat nevez nevén, ami mindenkinek szúrja  a szemét. De sajnos olyan stílusban teszi, ami viszont sokaknak nem elfogadható. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy dolog (és nem is kicsi) megnevezni a problémát, de más dolog megoldási javaslatot is adni rá. Ez utóbbi megy kicsit nehezebben nekik.

Az esélyes befutó most a baloldal, annak is a Bersani vezette PD-je. Sokan persze “jobb híján” és “a szavazatvesztést elkerülendő” fognak rájuk szavazni, ami persze nem valami jó megoldás. Tény, hogy a felhozatal nagyon gyenge, és még az esélyes PD is szépen kiütötte a frissen érkezett és fiatalos tempót hozó Renzit a hatalom közeléből, persze demokratikus előválasztásokkal. Ez utóbbi csak annyit jelent persze, hogy ez egy öreg ország, ahol a létező fiatalok lehetőleg kivonulnak a politikából (mintha nem róluk lenne szó végeredményben), így aztán mindig minden marad a régiben: megszokott arcok (akkor is, ha 20 éve ott táncolnak és sosem tettek semmit a jobbításért), megszokott törésvonalak, megszokott érdekek – amit lehetőleg “senki ne értintsen, amíg az én érdekemről van szó”…

Most a kisebb indulókról nem szólnék, nagyjából úgyis mindegy, mit mondanak, majd legfeljebb szépen betagozódnak az új erővonalakba…

Muszáj ugyanakkor megemlíteni, hogy a Berlusconi által kialakított választási törvénnyel megyünk neki a hétvégének, amit csak porcellum-nak becéznek. Nomen est omen, arról van szó, hogy nem adott személyekre lehet szavazni,  hanem pártra, és a párt az elnyert helyek tudatában majd később nevezi meg a konkrét személyeket, akik képviselik az egyes választókerületeket. Ennek annak idején nyilván az volt a célja, hogy Berlusconi hitbizományként osztogathassa a zsíros parlamenti helyeket, és persze jó lett volna, ha ezt időben meg tudja változtatni a Monti-kormány, de ez a stabil támogatottság (illetve a zsarolós játékok) miatt nem sikerült az elmúlt egy évben. Ugyanakkor az ellenzéki pártok nagy része mégis listákat állított konkrét nevekkel, demonstrálandó, hogy a régi, demokratikusabb szabályok szerint játszanak.

Reálisnak tűnik ugyanakkor az a veszély, hogy nem lesz kormányképes erő (az előzetes felmérések elég kiegyenlített viszonyokat mutattak). Na akkor jöhet az újabb kampány és választás….. dehát gazdagok vagyunk, és időnk mint a tenger… vagy nem?

(Holnap a választás hogyanjáról írok majd.)

Mai cikk erről a Nol-on.