Mindennapok

A valódi Olaszországról – 3

Az előzőekben már olvashattatok a munkaerőpiaci helyzetről, meg a gyerekvállalás nehézsègeiről, ami aztán sokban magyaràzza a mai bejegyzésem témáját is.

A bevándorlók, és főleg a keletről ideérkező badante-k, colf-ok helyzetéről írok ma.

Az olasz évtizedekig (sőt, évszázadokig) kivándorló nemzet volt, gondoljunk csak Little Italy-ra, vagy ahogy svájci barátnőm gyerekkorából emlékszik: a fél osztálya olasz volt (Németországban, Franciaországban – eltérő mértékben ugyan, de hasonlóan. Erről is írok majd egyszer…) Ha manapság délen (nekem pugliai tapasztalatom van) beszélgetésbe elegyedik az ember, nincs olyan család, akinek nem lenne valahol külföldön rokona, vagy maga meg nem próbálta volna a németországi munkavállalást. Ehhez képest amióta beütött a jólét (mondjuk a hatvanas évektől, de különösen a 90-es években), valahogy egyre kevésbè akaródzik elmenniuk innen, ami rendben is van, miért kellene kivándorolniuk. Mostanában inkább csak azok a diplomás fiatalok indulnak neki, akiknek itt semmi esélyük normális munkát találni és még nyelveket is beszélnek (elég ritka).

De nem is ez a bejegyzés témája, hanem az, hogy a hiányzó jóléti szolgáltatások (bölcsőde, idősgondozàs), az idősödő társadalom, valamint a munkaerőpiacon jelenlévő nők (kb. 47 %-os az arányuk, de a nagy részük főleg északon dolgozik, délen még dívik a htb életmód) helyzete azt eredményezi, hogy nagy szükség  van baby sitterekre, háztartási segítségre, idősek mellett dolgozó badante-kra.

Persze a családok jövedelme nem olyan magas (de ha magas is, valahogy ebben a szektorban mindenhol él és virul a feketemunka), leginkább havi szinten párszáz euróért, netán egy szobát (ellátást) biztosítva fogadnak segìtsèget.

Sok kelet-euròpai nő van (romàn, ukràn, bolgàr), de làthatò mèrtèkben vannak jelen dèl-ameriakaiak, fülöp-szigetekiek is.

Mivel a munkàm miatt èrintőlegesen foglalkozom az ilyen badante-k problèmàival is, hihetetlen dolgok derülnek ki. Szinte pàrhuzamos vilàgokban èlünk Olaszorszàgban (mint sok màs nyugati orszàgban is). Akiket személyesen is ismerek, nagyrèszt 20-35 közötti nők (romàn, ukràn), sokszor diplomàval, akik havi 300-400 euròèrt, meg egy szobàèrt gürcölnek teljesen kiszolgàltatott  helyzetben (nem ritka az erőszak, a lelki terror a munkaadòk rèszèről, akik persze tehetik, a feketèn itt tartòzkodò segìtsèg sosem tesz panaszt semmilyen fòrumon).

Ha jòl alakul a dolog, akkor a segìtő ha elvègezte munkàjàt, vàllalhat màs helyen is takarìtàst, gyerekvigyàzàst. Ezzel a reggel 7-este 9-ig tartò munkàval nagyjàbòl 1000 euròt is osszeszedhet, amit aztàn szigorùan hazaküld / hazavisz.

Mert ez àm a dolog màsik ràkfenèje, ezek a nők olyan tàrsadalmakbòl jönnek, ahol gyakran az egèsz csalàd (fèrjet is ideèrtve) tengeti èletèt otthon, ès vàrja a hazaküldött pènzt. Gyakran gyerekeket is maguk mögött hagynak (mondjuk nagyszülőknèl), amivel vègkèpp odaköti őket a csalàd. Ők pedig èjt nappallà tève dolgoznak a vàltozàs legcsekèlyebb remènye nèlkül, amìg bìrjàk.

Az èn ismerőseim között van egy 30 éves román làny, aki 8 ève itt èl, így gürcölve, közben 11 ève hàzas, a fèrje vagy otthon vàrja a pènzt, de volt idő, hogy megpròbàlt itt dolgozni, csak sajnos közben verte a felesègèt, aki mindezzel dacolva tavaly gyereket is szült, ùgy, hogy 7 hònapos terhesen hazament, megszülte a gyerekèt, majd visszajött pènzt keresni – most mèg többet is, mert a gyereket Romàniàban gondozò (max 50 èves, nem dolgozò) anyja persze vàrja az ellàtàst.

Közben pedig – bàr 8 ève itt èl, fogalma nincs a lehetősègeiről – hogy pl. kellene hivatalos àllàs, amivel lakcìmet szerezhetne, netàn elvègezhetne egy ingyen tanfolyamot, amivel talàn lesz egyszer àllàsa is – lèvèn az egèszsègügyben jók a kilátásai, ott szinte màr nem is dolgozik olasz. Ha nem fizettèk ki, nem tudott ellenük fellèpni, mert attòl rettegett, hogy kidobjàk az orszàgbòl. Es ha lehet, inkàbb nem is eszik naponta 3x, mert azt a pènzt is hazaküldheti.

A màsik nő 35 èves, a fèrje utàn jött ki ùgy 10 ève, ugyanaz a sztori, a fèrje verte, pedig volt idő, hogy csak neki volt munkàja, de ő vègre, 15 èvnyi hàzassàg utàn elmenekült a pasitòl, ès a sajàt alkalmi munkàjàbòl tartja el magàt ès a lànyàt. Ez pèldàul valahol sikertörtènet, legalàbb mèg van esèlye, hogy egy ùj ès normàlis èletet èpìtsen fel magànak Olaszorszàgban.

Ami igazàn rèmisztő, az az, hogy generàciòk nőnek fel valahol Romàniàban ès Ukrajnàban anya nèlkul. Az anya a sajàt neveltetèse foglya, nem kèpes nemet mondani az otthoni èlősködő rokonoknak, az agresszìv fèrjnek, egyàltalàn a tàrsadalmi szokàsoknak, miközben itt egy màsik vilàgban mozog, anèlkul, hogy igazàn benne èlne.

Az olaszok rèszèrol az a szörnyű, hogy keveset beszèlnek erről, hasznàljàk ezeket az embereket, mert persze szüksègük van ràjuk, sajnàlkoznak a helyzetükön, de azèrt pl. bejelenteni őket, azt màr inkàbb nem…

A legundorìtòbb az volt ebben a tèmàban, amikor egy ONG azt a projektet talàlta javasolni, hogy “segìtsük Ukrajnàban – az anyjuk Olaszorszàgba tàvozàsa miatt otthonba adott gyerekek èrdekèben – az otthonokat”. Asszem ehhez nincs jò komment…

Mindennapok

Badante-k és colf-ok

Az év elején – az illegális bevándorlás kezelési koncepciójának keretében – találták ki, hogy a már itt lévő badante-k (gondozónők) és colf-ok (háztartási segítség) helyzetét végre megpróbálják rendezni. Minthogy szinte kizárólag kelet-európai és dél-amerikai bevándorlókról van szó, nem lenne rossz, ha tényleg sikerülne.

Egyrészt a kiszolgáltatottságuk megszűntetése (a hivatalos munkaviszonnyal jogok járnak ugye), illetve a szolgáltatások színvonalának biztosítása miatt (egyes ilyen dolgozókról el nem tudom képzelni, hogy valóban képesek rendesen ellátni ezeket a feladatokat.

Szeptember végéig lehet a munkaadónak (tehát a családnak) bejelenteni, és kérni a hivatalos itt-tartózkodásukat. Kétlem persze, hogy ez olyan nagyon érdekében állna a családoknak. Egyrészt a munkáltatónak jól megemelkednek a költségei (munkaadói járulékok stb.), a munkavállalóknak adózni kell, és egyéb járulékokat fizetni. Arról nem is beszélve, hogy hivatalosan csak az végezhet ilyen munkát, akinek minimális képzettsége van (ilyen képzésekből épp nincs hiány, mindenhol folyamatosan szervezik az alapismereteket nyújtó kurzusokat – még akkor is, ha az ilyen dolgozók nagy része még olaszul is nehezen tudja kifejezni magát, nem beszélve a többiről).

Különben pedig az állam eddig is jótékonyan szemet hunyt az ilyen munkaerő alkalmazása fölött, hiszen elég csak délelőtt vagy délutáni sétaidőben tíz percig sétálni, minden sarkon egy időst kísérő badante-val találkozhatunk, ami nem különösebben tűnt fel a hatóságoknak…. Nem hiszem tehát, hogy ez most hirtelen meg fogja oldani a dolgokat.

Főleg azt a cinizmust, amivel az olasz állam kezeli az egész kérdést. Ugyanis a 6 hónap „anyasági szünet” után továbbra sincs elérhető (és főleg megfizethető) bölcsőde, a rohamosan idősödő társadalom (Európában jelenleg a legöregebb, és ez csak rosszabbodni fog) beteg, magatehetetlen tagjait ellátó intézmények. Miközben az egykeresős modell már rég nem működik, anyagi és egyéb, a női életpályával kapcsolatos változások miatt, így tehát a családok magukra maradnak a problémák megoldásával. Persze, bejelenthetik a badante-iket, és fizethetnek érte még többet, de tényleg ez az igazi megoldás? Nem valahol szolgáltatás szintjén kellene ezt a kérdést megoldani???