Mindennapok

Az elveszett generációk

Ezt a kifejezést egy társadalmi jelenségre kezdtem el használni, de tulajdonképpen egyáltalán nem szeretném, ha negatív megítélésre engedne következtetni. Mindenesetre tény, hogy az olasz társadalom eléggé immobil, stagnáló – lévén, hogy itt már jó régóta nem volt olyan történelmi (politikai, társadalmi stb.) esemény, ami legalább egy kicsit megborította volna a status quo-t. Így aztán egy család gyerekei nagy eséllyel olyan feltételek közt, olyan életszínvonalon, társadalmi kapcsolatrendszerben élnek majd, mint a szüleik, jó és rossz értelemben is.

Itt nincs nagyon amerikai álom, ellenben ha a papádnak volt jó munkája, lakása és hasznos ismerősei, akkor neked is lesz munkád, lakásod, meg minden, ami szükséges. Ha nem, akkor kisnyúl. Hozzátartozik a dologhoz, hogy itt az ún. középosztály nem élt rosszul egészen mostanáig, teljesen normális családi felállás volt, hogy az apa egy fizetésből szerényen bár, de azért a jóléti minimumok szintjén (és itt gondolok az egy hónapos nyaralásra, a hétvégi vendéglőkre, a kirándulásokra) fenn tudott tartani egy egész családot.

De közben öregedni kezdett a társadalom – azaz nem szabadultak fel vezető állások, így sok olyan negyvenes ember van, aki már annak is örül, hogy munkahelye van, nem hogy „karrierre” gondoljon. És hát sokan vannak, akik nem olyan családból jönnek, ahonnan hasznos kapcsolatokat tudtak volna magukkal hozni. Meg volt közben egy ’68, az összes alternatív filozófiájával, rendszer-ellenességével (persze hogy nem a Magyarországon használatos értelmében értem!), és mindez így együtt kitermelte az embereket, akik úgy döntöttek, kivonulnak a társadalomból. És nem kevesen vannak. Vannak az egészen hippik: gyakran már ötvenesek, akik a keleti filozófiákon edződve lemondanak a fogyasztásról, igyekeznek önellátásra berendezkedni, lehetőleg minél kevesebb kapcsolatba kerülni az állammal. Vannak aztán azok a kevésbé megszállottak, fiatalabbak is talán, akik ugyan diplomát diplomára halmoztak (az elején még hittek is benne, hogy elég lesz a boldoguláshoz), és most mégis ilyen-olyan munkácskákból alapszinten tartják el magukat, de nem is ez a lényeg! Mert közben azt csinálják, ami jól esik. Reggel nem kell nyakkendőt kötni, majd komoly arccal egész nap egy bankban dolgozni, és hinni abban, hogy egyetlen vágyad, és önkiteljesedésed netovábbja az osztályvezetővé való előrelépés – meg az ezzel járó fizetésemelés, még akkor is, ha a napi 10-12 óra munka mellett másra már nem sok időd marad. Hanem például építész végzettséggel gospell énekiskolát (egyszemélyes) nyitsz, jó kis énekkart szervezel, ha hívnak, még fellépni is mentek. De lehetsz teniszoktató (politológus végzettséggel) miközben arról írsz könyvet, ami épp a legjobban foglalkoztat, vagy gyógynövény-termelő a kiskertedben és még akármi más is. A lényeg, hogy te jól erezd magad, és lehetőleg nem kelljen az egész életed egy idegen munkahelyen eltölteni. Itt rengeteg ilyen embert látok magam körül, miközben Magyarországon épp az én generációm (35 körül) már teljesen beépült az establishment-be… hiába, más idők, más feltételrendszer…

Mindennapok

Öregedő társadalom

Néhány hete a HVG-ben olvastam egy összefoglalót az európai városi statisztikákról (Urban Audit, az Eurostat készíti), amiből kiderült, hogy Európa „legöregebb” városai mind Olaszországban találhatók (idèzet az „Ifjú törökök, koros olaszok” cìmû cikkből: „A 14 éven aluliak aránya szerinti toplistán csak török városok szerepelnek, a 65 év felettiek rátáját megjelenítő tabellán viszont kizárólag olaszok.”). És ez bizony a mindennapokban is jól érzékelhető. Egyrészt a tévé (újságok) teli vannak a 60-on (és 70-en) felüli korosztálynak szóló reklámokkal, és nem ám amolyan nagymamiként/nagypapiként ábrázolják őket, hanem tettrekész, fiatalos, aktív fogyasztóként tekintenek rájuk. Ennek van is alapja, tekintve, hogy a most nyugdíjban lévő korosztályok még decens összeggel vonultak vissza a munkától, ezért aztán sok esetben jóval több a jövedelmük, mint akár negyvenes gyerekeiké. Ezen túl egészségileg is láthatóan jól karban vannak tartva – ez igaz egyébként a fiatalabb korosztályoknál is, sok-sok ötven közelében lévő férfi és nő negyvennek sem néz ki, és nemcsak a külcsín, hanem életmód, gondolkozás szerint sem. De térjünk egy pillanatra vissza az idősebbekhez: a héten egy szakszervezeti nőügyi egyeztetésen voltam (húú, de rosszul hangzik magyarul, pedig olaszul a rossz emlékeket nem idéző cordinamento donne néven fut), ahol 15 nőből 3 a nyugdíjasokat képviselte, 3-an voltunk harminc és negyven közt, a többiek pedig negyven és hatvan év között valahol – és igen, harmincon alul viszont sehol senki…..

Engem ez már nem lepett meg, mert rögtön ideérkeztemkor kiokosítottak, hogy itt negyvenéves korodig „kamasznak” számítasz. Karriert még nem építesz, döntési helyzetbe semmiképp nem kerülhetsz (hát olyan sok nálad idősebb áll sorba a posztokért), és különben is, itt negyvenéves korodig még a pályaválaszáson gondokozol (mondjuk halmozod a master okleveleket, munka és értelmes elfoglaltság hiányában, esetleges kiutakat keresve), gyakran a szüleiddel laksz, hiszen úgysincs pénzed saját lakást bérelni, a saját család építése meg…. várhat.

Így aztán Olaszországban a legmagasabb azon nők száma, akik első gyereküket negyven felett vállalják, és csak a saját ismeretségi körünket tekintve 10-ből 8 férfinak negyven körül még se kutyája, se macskája.

Azért az állam is sokat tesz a fiatalok hátráltatása érdekében: bölcsődei, óvodai férőhelyek száma a kelleténél nagyon sokkal kevesebb, és ami van, az méregdrága: Bolognában egy egész napos bölcsődei ellátás egy hónapra 645 euróba kerül, miközben egy diplomás alkalmazott kb. 1200 eurót visz haza havonta. Bizonytalan az anyasági ellátásra jogosultság, illetve most újabban már akkor is lehet 6 hónapig némi pénzt kapni, ha előtte csak alkalmilag, projektre szóló szerződéssel dolgoztál (ez nagyon gyakori a fiatal munkavàllalòknàl). De figyelem, a hat hónap úgy hat hónap, hogy az is beleszámít, amit a szülés előtt betegállományban töltesz. Részmunkaidő, rugalmas munkaidő-kezelés és hasonlók ha vannak is, nem szabályozott, formalizált formában, legfeljebb egyéni megegyezés szerint. Tehát valahogy úgy lehet összefoglalni, hogy az 50 évvel ezelőtti családmodell (anya otthon, apa dolgozik) miatt ki nem alakult intézményrendszer és a most már szükséges női munka (északon jellemzőbb, hogy a nő is dolgozik, délen kevésbé, és átlagosan még így is nagyon nagy a női inaktivitási szint, csak a nők 47 százaléka dolgozik) együttesen sokat tesznek az alacsony születési arányokért. És így kötődik a családügy a bevándorlás kérdéséhez, hiszen sok család a gyerek, vagy az idős, beteg hozzátartozó ellátását csak úgy tudja megoldani, hogy kelet-európai vagy dél-amerikai badante-t (gondozót) alkalmaz, természetesen feketén. Az utóbbi időkben az újságok tele vannak ezeknek a bevándorlóknak a történeteivel, akik jó áron, de illegálisan dolgoznak, és sok esetben teljesen méltánytalan helyzetben élnek – nem feltétlen csak azért, mert kihasználják őket, hanem mert bujkálniuk kell, nem utazhatnak akármikor szabadon ide vagy oda, és hát miféle jogaik lennének ebben a helyzetben?… De még az sem olyan egyszerű, ha a munkaadójuk legalizálni próbálja őket, hiszen kvóták vannak, amelyek hamar betelnek, és utána egy évig semmi lehetőség ezt megtenni. Ez a helyzet egyelőre tartósnak látszik, bár vannak jelek, hogy kezd az ország észbekapni: mostanában írják ki a (vállalati) bölcsődék kialakítására szánt regionális pályázatokat, és tegnap az esélyegyenlőségi minisztérium honlapján azt olvastam, hogy a francia modellt alapul véve nekiállnak a reformoknak … de az a gyanúm, hogy addig is még sok-sok dél-amerikai badantét fogunk az utcákon látni….