Étel - ital

A pasta eredete – 2

A 17. szàzadban Nápoly környékén a folyamatosan gyarapodó lakosság egyre súlyosabb élelmezési gondokkal került szembe, mígnem feltaláltak egy egyszerű szerkezetet, a mechanikus prést, amivel olcsón tudtak tésztát előállítani. Mondanunk sem kell, hogy ezzel a tészta  a mindennapok eledelévé vált, akkor még magában, esetleg egy kis sajttal megbolondítva. A tenger közelsége pedig abban segítette a nápolyiakat, ligurokat és szicíliaiakat, hogy könnyen kiszárítsák a tésztát, amivel hosszútávra is biztosíthatták a tárolását.

1740-ben Velence városa megadja Paolo Adaminak az első pastificio (tésztakészítő műhely) engedélyét.

Nápolyban a spagettit kézzel ették, és II. Ferdinánd egy udvaroncának, Gennaro Spadaccini-nek köszönhető, hogy az 1700-as években bevezették az udvari menüsorokba is. A találékony udvaronc még a négyágú villát is kitalálta mellé, ami aztán gyorsan elterjedt mindenfelé.

Aztán Nápolyban a 18. sz.-ban a tésztát összehozzák az Amerikából behozott paradicsommal, és onnantól nincs megállás. Sőt, tekinthetjük ezt akár gasztronómiai forradalomnak is, mivel ez az új ízhatás kiszorította az addig használt sós-édes, valamint savanyú-édes kombinációkat, és egyben tömegesen elkezdték használni az addig csak díszként funkcionáló paradicsomot (egyenesen mérgezőnek hitték!). 1778-ban Vincendo Corrado a Cuoco galante címő művében beszél először a paradicsomszószról, de még nem mint a tészta kísérőjéről. Később kezdik el ambuláns tésztaárusok a makarónira használni. (És nem mellesleg a pizzára is kerül belőle a 19- században…)

Érdekességként jegyezzük meg, hogy a 19. sz.-ban már 150 – 200 különböző tésztaforma volt forgalomban…

Jefferson, amerikai elnök (1743-1826)  megőrült a pasta-ért, és igyekezett Amerikában is megismertetni. Messze földön híresek voltak az ebédei, melyeken az európai útjain megismert étkeket szervírozta. A 20- sz. elején aztán nagy tételben exportálják a tésztét:  1913-ban 700.000 mázsát importálnak, aminek jó része Amerikába tart.

Hogy mi a helyzet ma?

Évente 3 millió tonnát termelnek világszerte, és ezt fejenként  28 kiló mennyiségben fogyasztják. Olaszország minden tekintetben világelső, 2000-ben 1,4 millió tonnát exportált. A mediterrán diéta elterjedésének köszönhetően, valamint azért is, mert egy tésztaételt viszonylag hamar össze lehet dobni (ami a nyugati világban fontos szempont) ez várhatóan nem is fog egy ideig csökkenni….

Étel - ital

A pasta eredete – 1

Sokak szerint a tészta egyenesen Kínából érkezett erre a tájra, méghozzá Marco Polo közvetítésével, de ennek némileg ellentmond az a tény, hogy 1279-ben, amikor ő még javában a Távol-Keleten tartózkodott, egy bizonyos Ugolino Scarpa nevű genovai jegyző megírta Ponzio Bastone végrendeletét, melyben a nevezett egy egész láda makarónit hagyott az örököseire.

És nyugodtan mehetünk ennél jóval hátrébb az időben, ugyanis az első tésztára utaló emlékek egy etruszk sírból kerültek elő, méghozzá a tésztakészítő eszközök formájában. Aztán valamikor időszámításunk kezdetén Apicius valami -a lasagne-hoz hasonló – ételről értekezik, majd 1000 körül Martino Corno, a hatalmas Patriarca di Aquileia szakácsa “De arte Coquinaria per vermicelli e maccaroni siciliani” című könyvében közreadja az első pasta-recepteket.

Szinte biztos, hogy a tésztát jól ismerték az arab területeken is, ahol a mai napig használják a “makkaroni” szót. Éppen keletről érkezik aztán a görögökhöz, és Szicíliába (amely hosszú ideig arab kolónia), és Palermo az első igazi pasta-főváros, itt van először nyoma a száraztészta-készítésnek.

1150-ben az arab geográfus, Al-Idrisi elmeséli, hogy  Trabia-ban (Palermo-tól 30 km-re) olyan sok hosszútésztát [“tria” arabul] készítenek, hogy mindenhová exportálják, Calabriába, és hajókkal a muzulmán és keresztény országokba.

Északon, Genova környékén 1400 és 1500 között terjed el a “Fidei” (helyi dialektusban pasta) kézműves készítése, amit 1574-ben a Corporazione dei Pastai megalapítása pecsétel meg. Három évre rá Savona-ban  megalkotják a “Regolazione dell’Arte dei Maestri Fidelari”-t.