Tévé-kultúra

Quelli che il calcio

Van egy sajátos tévéműsor Olaszországban, ami szerintem sehol máshol nem lenne piacképes, itt viszont már évek óta működik: a Quelli che il calcio című foci-show. Arról van szó, hogy a Berlusconi birodalom által birtokolt focimeccs-közvetítési jogok híján a Rai már évek óta nem tudja közvetíteni a nagy érdeklődésre számot tartó heti meccseket. Sebaj, gondoltak egyet és erre a „nem közvetítésre” építettek egy többórás showműsort.

Abszurd persze a dolog, és azt a rai-osok is tudják, hogy ma már nem lehet lekötni a nézőt a rádióközvetítés szerű monológokkal, így hát van egy nagyszabású show, tele ismert emberrel, obligát félmeztelen lánnyal (azèrt a veline formàtumot koppintjàk:), pikáns sztorikkal, és közben az összes éppen folyó meccsen ül két-kèt közvetítő (ebből az egyik lehetőleg szintén ismert ember, netán „sztár”), akik minden fontos pillanatban (szöglet, 11-es, netán gól) beleszólnak a műsorba és közvetítik az érdekes perceket. Ilyenkor őket azért mutatja a kamera, de a pályát soha, még véletlenül sem.

Az az érdekes, hogy ugye ezzel párhuzamosan a közvetítési jogokkal rendelkező csatornák közvetítenek egy-egy meccset, és mégis, a Quelli che il calcio-nak nagy és hűséges nézőtábora van. Végül is abszolút a mai trendnek megfelelő a kínálatuk, ráadásul „two in one”: egyszerre több meccset is követhet az ember, nem kell a meccsek unalmas részeit végignézni, csakis a lényeget, és közben a mindennapi show-igényünket is kielégíti. Mindezt ráadásul egy meccsnyi idő alatt. Kell ennél több???

Tévé-kultúra

Isola dei famosi

Már egy ideje gondolkoztam, hogy a tévéről is írok egy bejegyzést, lenne mit mondani a Berlusconi birodalom térhódításáról, meg az épp folyó rádió és tévé felügyelő testület kisakkozásáról (hmmm, miért is van déjá vu érzésem???), de most csak egy apróságról írnék, ami mégis nagyon jól jellemzi Olaszország ellentmondásosságát.

Van egy Isola dei famosi című reality show, aminek most már otthon is van megfelelője, az. amikor hírességeket elvisznek egy trópusi szigetre, és ott egy ideig ki kell tartaniuk. Az olasz kiadás komolyabbnak tűnik a magyarnál, ugyanis két hónapig tart, és vannak benne valódi megpróbáltatások is, pl. tartósan rossz az idő, és van, hogy napokig nem esznek semmit, ellenben nem szerveznek olyan előre látható, undorító mivoltukkal nézővonzó feladatokat, mint hatalmas kukacok élve elfogyasztása, és hasonlók. Szóval hitelesebbnek tűnik az egész, bár tagadhatatlan, hogy ez is show business….

Amikor az elején belenéztem az adásokba, nagyon jó volt, mert senkit, de senkit nem ismertem, még a híresek közül sem, lévén, hogy eddig egyáltalán nem követtem az olasz „hírességi közéletet” J Így tehát tényleg egyenlőként álltam minden résztvevőhöz, még véletlen sem befolyásolt egyikük vagy másikuk ismertsége.

És már az elején nagyon szimpatikusnak találtam egy Vladimir nevű nőt – igen, azért a fura mondat, mert az illető transzszexuális. Egy negyvenes, nagyon logikusan érvelő, nem pózoló, szerethető figura. Namost, ez a hölgy a kéthónapos sorozat végén megnyerte a showt. Sőt, ami ennél is fontosabb, az előző parlamenti ciklusban képviselő is volt. Azt hiszem ez egyrészt jól jellemzi Olaszországot, ahol a Vatikán időnként túl közel van, és mégis egy transz jó értelemben vett és népszerű sztár lehet. Másrészt ez sok Európai országban még annál is elképzelhetetlenebb lenne, mint mondjuk egy európai Obama győzelme.