Furcsaságok

Az egyik blog, amit olvasok a svédországi életről írt össze pár érdekességet.

Én már talán túl régen élek Olaszországban ahhoz, hogy fennakadjak az olaszok különleges szokásain, de azért sosem árt egy ilyen miniösszefoglaló. Annál is inkább, mert az elmúlt időkben egyre többen úgy döntenek, hogy Olaszországban vesznek ingatlant, digitális nomádként itt telepednek le.

Azt mindenhol elmondjuk mindannyian, akik itt élünk, hogy az olasz élet NEM OLYAN, ahogy Jesoloban a kéthetes nyaralásod alatt látod. Az első legfontosabb tudnivaló, hogy az ország olyan nagy és akkora regionális különbségek vannak, hogy nem lehet egyféleképpen leírni. Az északi “szintenémet” rendezett, szervezett népektől a déli “szintearab úgyis lesz valahogy, majd megumbuldáljuk” populációig minden van.

Na de azért vannak közös pontok.

Étkezés. Az olaszok napi háromszor esznek eléggé jól meghatározott idősávokban (délen ez kitolódik este, de jellemzően egy adott területen kb. egyidőben esznek az emberek). Nem kell sokat, nem kell bonyolultat, de háromszor enni kell. Ezzel ugyanakkor elkerülik a folyamatos napközbeni rágcsálást, “kérődzést”, ahogy én hívom. És azt is, hogy délután négykor álljon neki a vacsorának a családból valaki, mert akkor jut eszébe.

Az ételek elkészítésére elég hárklisak, és ehhez nem kell kifinomult értelmiségiknek lenni, sima munkásemberek vacsoráznak reszelt répát valami hús mellé köretnek, esznek pinzimonio-t (nyers zöldségeket olívaolajba mártva) előételnek. Étel mellé vizet és bort isznak, nem cukros üdítőket/gyümölcsleveket. Az alap gasztrokultúra nagyon erős és kitartó, hiába jön a McDonalds meg az estathé. És igen, a “kultúra” szó nem véletlen a kifejezésben, az étkezési kultúra az általános olasz kultúra egyik legfontosabb alapköve.

Lehet aztán mosolyogni azokon a beidegződéseken, hogy sosem törik el a spagettit vagy más hosszú tésztát főzésnél, hogy bizonyos mártásokhoz csak adott formátumú pasta-t használnak (nincsen bolognai szószos spagetti), hogy halas tésztára nem tesznek sajtot, de ha az ember rászánja az időt és az ízlelőbimbóit, általában rájön, hogy ezek nem véletlenek.

Az ételektől nehéz továbblendülni, mert itt egy világ nyílik ki az embernek – és nem az, amit otthon az olaszos gasztrobloggerek és társaik olasznak adnak el.

Na de menjünk tovább.

Ide kapcsolódik az is, hogy nyaralni augusztusban mennek, nagyon ritka,hogy az éves szabadságot júniusban vagy júliusban használná ki a család. Az ünnepek alatt – meg a kapcsolódó hosszú hétvégéken családot látogatnak és utazgatnak, az év többi részében kevésbé. Egyébként az északi részeken karácsonykor és húsvétkor a családi összejöveteleket gyakran étteremben ejtik meg, előre megrendelt menüvel, így nem kell otthon senkinek megőrülni a készülődésben.

Nekünk fura, hogy a petrezselymet és a salátát kilóra árulják a boltokban. A 10 dekás egységet pedig etto-nak mondják, azaz un etto di mortadella 10 deka szalámit jelent. A dekagramot egyébként meg nem használják, marad a kiló, meg a gramm pl. a receptekben.

Az olaszoknál ritkán van a WC külön helyiségben, és szinte mindenhol van bidé. Az átlag városi család nem törekszik feltétlen a vidéki életre házzal, kerttel, nagyon jól elvannak családostul a városokban is, már ha meg tudják fizetni – sok esetben a kiköltözés inkább anyagi kényszer – ott olcsóbb az ingatlan.

Ha bemész egy lakásba, nem veszed le a cipődet – sokszor még akkor sem, mikor hazaérsz. Csak amikor este már tényleg biztos vagy benne, hogy nem mész már el aznap otthonról. Ez egyébként azért is lehet így, mert az olaszok sokat mennek el otthonról (lefordíthatatlan fogalom az uscire). Munka után egy aperitivora, vagy kisebb faluban, városban csak kiülni este egy kávéra a főtérre, beszélgetni az ismerősökkel, egyedül vagy gyerekestül. Ez az agora közösségi lét nagyon erős, még a nagyobb városokban is.

Én egyébként ehhez kötöm – illetve ahhoz, hogy nagyon sokmindent kibeszélnek a közösségeikkel – hogy nem nagyon van coaching és hasonló szolgáltatások (esetleg nagyvárosokban megél egy-egy, de nem jellemző). Az emberek kommunikatívak, szóba állnak egymással a különféle társas helyzetekben (igen, mindenki beszélni fog hozzád a boltban, buszon, parkolóban és a fodrásznál) és folyamatosan kommunikálnak, ventillálnak.

Amit Toszkánában látunk, de szerintem egyébként is jellemző, hogy ezekben a társas helyezetekben, és főleg barátságokban, munkatársi kapcsolatokban nagyon ritkán kritizálják a másikat szemtől szemben. Ha te megteszed, nem lesz jó fogadtatása. Bár mindenki tudja, mi a gond az adott munkatárs munkájával, vagy látod, hogy a barátod hülyeséget csinál, de nem szokás ezt a szemébe megmondani. És főleg nem úgy, hogy negatív az üzenet. Legfeljebb pozitív előjellel azt lehet javasolni, hogy hogyan csinálja másképp, anélkül, hogy kimondanád, hogy nem jó az, ahogy most csinálja.

A gyerekeket korán arra tanítják, hogy kiálljanak, felszólaljanak, mondják el a magukét, ne legyenek félénkek. Ezen mindig csodálkoznak a magyar tanárok, amikor olasz iskolákba viszem őket, hogy bemegyünk egy random osztályba, elmeséljük, hogy külföldi tanárok vagyunk, az ottani tanár felszólít véletlenszerűen két gyereket, hogy mondja el, mit csinálnak, és azok gond nélkül felállnak és elmesélik, és még élvezik is. Ebből jön az is, hogy hülyeséget (egyszerű vagy elméletileg már ismert dolgot) sem félnek megkérdezni az iskolában, az egyetemen, a konferenciákon.

Nagyon erős a civil szervezeti szektor, mert nagyon sokan végeznek önkéntes munkát benne. Az emberek ahhoz vannak szokva, hogy ha valami fontos nekik, akkor arra időt és energiát áldozzanak, és ne felülről várják a megoldást. Sőt, a saját érdekeiket képviseljék a felülről jövő döntések ellenében is.