Kultúra

Az Aldo Moro-ügy – 2

Az előző bejegyzés itt található. 

1978. március 16-án reggel, aznap, amikor Giulio Andreotti éppen beiktatott kormányát bemutatták volna a parlamentnek, az Aldo Morot szállító autót feltartóztatták a Brigate Rosse (Vörös Brigádok) tagjai, lelőtték a két kísérő csendőrt, valamint a másik autóban ülő három rendőrt, és elrabolták a kereszténydemokraták elnökét.

Az elrablás híre szinte azonal elterjedt az egész országban, amely gyakorlatilag azonnal megbénult. A Vörög Brigádok már a délelőtt folyamán közleményben követelték maguknak az elrablást.

Hogy mennyire erős hatást fejtett ki az esemény, az abból is látszik, hogy néhány politikus az ólomévek kontextusába helyezve a történteket változásokat sürgetett, hogy az olasz társadalom  gazdasági és politikai krízisét végre megoldják. A szakszervezetek általános sztrájkot hrdettek még aznap, és sok dolgozó a pártok székhelyére ment, hogy jelenlétével tüntessen.

Néhány épp munkájáért tüntető dolgozó körében elterjedt az izgatott várakozás, mert valami nagy változás előjelének értelmezték az eseményt,  mások viszont még koccintottak is a hírre.

Az ország megosztott volt, sokéve már, épp ennek a megosztottságnak az ellenszere lett volna a tervezett compromesso storico a komunista és kereszténydemokrata párt között.

 

55 napig tartották fogva Moro-t, ezalatt a Vörös brigádok ún. “népbírósága” előtt politikai perét is megtartották. Az olasz államnak felajánlották a rabcserét (néhány börtönben ülő brigátosért cserébe elengedték volna Morot), amit az állam visszautasított. Ezután május 9-én megölték őt, és egy Renault csomagtartójában hagyták Róma közepén, nem messze a PCI (Olasz Kommunista Párt) és a Kereszténydemokrata Párt központjától.

Aldo Moro br.jpg

De kik is azok a Brigate Rosse (Vörös brigádok), akik elrabolták Aldo Moro-t?

A Vörös Brigádok egy 190-ben alakult terrorista csoport, amelynek célja a kommunizmus győzelmének elősegítése akár terrorcselekmények árán is. Több fontos személyt elraboltak, megöltek 1974 és 1988 között.

Ebben az esetben egy általános cél érdekében cselekedtek, hogy meggyengítsék a kereszténydemonkratákat, akik – szerintük – a multinacionális cégek imperialista hatalmát segítik. A kommunista párttal is ellenségesen viselkedtek egyébként, mert riválisnak tekintették őket. Az ő értelmezésükben Moro elrablása a komunisták hatalomhoz való közeledését állította volna meg, életben tartva a forradalmat, egyben a kapitalizmus elleni harc főszereplőjévé téve a Brigádokat.

Valószínűleg a valós céljuk röviden az volt, hogy a PCI és a kereszténydemokraták közeledését megakadályozzák és a nemzeti szolidaritás kialakulását hátráltassák – amelynek kifejezője a szemükben az aznap szolgálatba lépett Andreotti kormány volt.

Politikai következmények

Moro halálával végleg lezárult a két politikai fél közeledése, és ezzel a szélesebb támogatást élvező (amolyan “nagykoalíciós”)  kormányok sora.

Gazdasági követkeményei is voltak az ügynek: a háború utáni időszakban a két politikai oldal kiegyezésének köszönhetően az ipari termelés is megerősödött. A compromesso storico végével megtöbbszöröződtek a problémák.

Hogy végülis kinek hozott ez az eset a konyhára? Nem tudjuk a mai napig, de sok összeesküvéselmélet született a kérdésre válaszul. Felsorolok néhányat, kinek-kinek érdeklődése szerint érdemes tovább kutakodni.

  • a P2 szabadkűmőves-maffiózó loggia, titkosszolgálatok
  • a palesztin állam
  • Szovjetunió
  • USA
  • Autonomia operaia – egy baloldali tömörülés
  • Izrael
  • maffia(k)
  • egyéb kisebb horderejű szereplő

Hosszú lenne végigvenni minden feltételezést, azt tudjuk, hogy biztosat senki nem tud, a mai napig rejtély milyen “magasabb” célért történt, ami történt.

Reklámok
Kultúra

Az Aldo Moro-ügy – 1

Aldo Moro elrablása, fogvatartása, megölése és az azután kikutatott, felfedezett, összerakott politikai és gazdasági információk és összeesküvéselméletek nagy hatással voltak, vannak a mai napig az olasz társadalomra. Szerteágazó, bonyolult történet ez, de legalább az alapokat ismerjük meg belőle.

Mindenekelőtt, ki volt Aldo Moro?

Moro.jpg

Az 1916-ban született Aldo Romeo Luigi Moro politikus, jogász és akadémikus öt mandátum hosszáig kormányfő, a kereszténydemokrata párt alapítója volt.  (Az életrajzi adatok a magyar wikipedia cikkben is megtalálhatók, ezért ennek részleteibe most nem megyek bele.)

Aldo Moro a második világháború utáni Olaszország egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfője volt. 1976-tól a kereszténydemokraták elnökeként az egyik legbefolyásosabb olasz politikusnak számított, és elrablása pillanatában éppen arra készült, hogy szakítva a második világháború óta tartó politikai hagyománnyal, bevonja az egyik legerősebb olaszországi pártot – a kommunista pártot – a kormányt támogató parlamenti többségbe.

Aldo Morót 1978. március 16-án rabolta el a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) nevű olasz szélsőbaloldali terrorszervezet. 55 napig tartották fogva, ami alatt a Brigádok titkos tárgyaláson halálra ítélték, majd a hatóságoktól az életéért cserébe 16 brigádos szabadon bocsátását követelték. Aldo Moro holttestét Róma belvárosában találták meg egy parkoló autó csomagtartójában 1978. május 9-én.

A történelmi háttér

Egy kicsit messzebbre kell visszamennünk ahhoz, hogy a történelmi hátteret megértsük. Olaszországban a 20. században két fő politikai pólus alakult ki. A háború után Olaszország vesztes ország, ugyanakkor fontos (geo)stratégiai helyzete miatt az USA nem engedi el a kezét (Marshall terv). Európa és  a Mediterráneum közepén található, híd észak és dél között, kelet és nyugat között. Egy inkább szegény és elmaradott agrárország, amelyet nem olyan régen egyesítettek, ezért még igen erős belső ellentétek feszítik magát az államot is.

Az ország Savoya-ház által vezetett monarchia Itália egyesítésétől 1946-ig, amikor az államformáról rendezett népszavazáson nagyon kevés többséggel a köztársaság nyer. Sokak szerint elcsalt népszavazásról volt szó, de ettől függetlenül 1948-tól új alkotmány lép életbe, kinevezik az új köztársasági elnököt és formailag is lezárják az ország húszéves fasiszta történelmi szakaszát.

Az 1942 óta létező kereszténydemokrata párt (DC, democristiani), a Katolikus Egyház támogatását élvezte, és 1944-től 1994-ig  minden olasz kormányban részt vett.

Fontos évekről van szó, a gyorsan iparosodó államban nagy népmozgások vannak (sok déli északra vándorol a megélhetés reményében), ami sok társadalmi változást hoz magával. Az ország modernizálódik, a munkásokat szakszervezetek képviselik, egyre erősebb hatalmi centrumot formálva.

Ebben a modernizálódó, változó társadalomban, különösen északon nagy szerepet játszik a kommunista párt (PCI, partito comunista) is.

A PCI 1921-ben alakult, a 20. század második felében a legnagyobb kommunista párt Nyugat-Európában. A 2. világháború alatt az ellenállók mozgalmát segítette az olasz fasizmus és a megszálló németek ellen. Vezetője, Palmiro Togliatti sikeresen működött együtt a kereszténydemokrata erőkkel, a liberális és szocialista mozgalmakkal, így a köztársaság kikiáltásakor is befolyásos pozíciót szerzett a pártnak.

Azonban 1947-től a kormányzó kereszténydemokraták úgy döntenek, hogy a baloldali pártokat kitessékelik a kormányból, hogy ezzel is segítsék Olaszország közeledését az USA-párti országokhoz. Ahogy már láttuk, Olaszország fontos geopolitikai helyzetének köszönhetően az USA-nak és szövetségeseinek szükségük van rá, a másik oldalról viszont Olaszország is pont azt szeretné, ha ebben az érdekközösségben maradna, szembehelyezkedve az orosz hatalmi centrummal.

A PCI mindezek ellenére hű maradt az oroszbarát politikájához, egészen a ’70-es évekig. Nem jelentéktelen a PCI,  északon egész régiók támogatják – a legismertebben talán Emilia-Romagna és Toszkána, amelyek szinte végig baloldaliak maradtak, még akkor is balra szavaztak a helyi választásokon, amikor évtizedekig folyamatosan jobboldali kormányok voltak hatalmon.

A PCI demokráciapárti és az ’50-es évektől aktívan dolgozik azon, hogy egy történelmi egyezséget kössenek a kormányzó kereszténydemokratákkal (compromesso storico), amelynek alapján az ország két legjelentősebb politikai ereje hozott volna létre koalíciós kormányt. Ezt természetesen sokan  – különösen jobboldalról – nem nézték jó szemmel.

A kereszténydemokrata politikus Aldo Morót egy olyan időszakban rabolták tehát el, amikor a politikus az Olasz Kommunista Párttal (PCI) kötendő történelmi egyezségről tárgyalt, és ha csak ennyit tudunk az ügyről, már érthető, miért születtek meg az összeesküvéselméletek az ügy kapcsán.

Folytatása következik.

Kultúra

Egyetem, Bologna

Bár az első, ma is létező Statuto Universitario (egyetemi alkotmány) “csak” 1317-ből származik, már a 11. századtól van adat az egyetem elődjének létezésére.

Európa, sőt a világ első egyeteme az 1088-as alapítású Bolognai egyetem. Diákok közötti  szabad és laikus (azaz nem egyházi) szerveződésként jött létre. Az egyetem, mint szervezet létrejöttében nagy szerepe volt a nationes nevű diákszervezeteknek,  amelyek személyesen választottak és finanszíroztak tanárokat, a collectio nevű pénzgyűjtés során összegyűlt összegekből. Az ugyanabból a nemzetiségből származó tagok egymást segítő kollégiuma volt a nationes, amelyet  Intramontani (hegyeken inneni) és Ultramontani (hegyeken túli) csoportokra osztottak. A 12. században 17 intramontane és 14 ultramontane nationes létezett.

stemmi

Ezen a képen az 1563-tól az egyetem központjának számító Archiginnasio palotában található címerek látszanak, mind egy-egy natione-é. A Spanyol kollégium a mai napig létezik, a 13-14. század óta megszakítás nélkül.

A nationes szervezeti rendje szerint a diákokat az egymásnak tett eskü kötötte össze és választott vezetőik voltak, a rectores. Minden nationes meghatározott támogatást, védelmet biztosított a tagjainak, és eljárt a tanárok kiválasztásában (akiket, mint fentebb is láttuk, ők maguk finanszíroztak). Ezt nevezik az elemzők bolognai  modellnek. Ezzel szemben a párizsi modell (universitas magistrorum) szerint a tanárok szövetkeztek, és rendelkeztek arról, hogy diákjaik tanulmányait szervezzék, illetve eljárjanak a korabeli közigazgatási szervek felé.

Visszatérve a bolognai egyetem kezdeteihez: a Studiorum (ahogy a szervezetet eredetileg hívták) onnan ered, hogy a glossatori (glosszamagyarazók) korabeli jogtudósokat összehívták, hogy kommenteljék a római jog antik kódexeit. Az első oktatás tehát jogi témájú volt. A glossatori (glosszamagyarázók) öt mauzóleuma a mai napig látogatható egyébként Bolognaban, mindenkinek érdemes megnézni, aki arra jár.

1158-ban Rőtszakállú Frigyes az Authentica Habita császári rendelettel elismerte az egyetemet, mint a kutatás és oktatás helyét, amelynek függetlenséget biztosított.  

Natio Germanica Bononiae diákjai – miniatúra 1497-ből.

Az 1300-as évektől kezdve a jogon kívül más tárgyakat is lehetett tanulmányozni az egyetemen (logika, asztronómia, orvostudomány, filozófia, aritmetika, retorika, grammatika, teológia, ógörög és héber).

2017-ben a Bolognai egyetemnek 79138 diákja van, és Bolognán kívül Cesenaban, Forlíban, Ravennaban, Riminiben és Buenos Aires-ben tart fent székhelyet. Az egyetemen kívül néhány főiskola, könyvtár, kutatóintézet, múzeumi és nyelvészeti intézet is tartozik hozzá. 

Kultúra

Santa Maria Nuova

A világ legrégebbi, még ma is működő kórháza Firenze központjában található, a Santa Maria Nuova kórházról van szó.

Ospedale di santa maria nuova, porticato (5).JPG

A kórházat 1288-ban alapította Folco Portinari, aki Dante plátói szerelmének, Beatrice-nek volt az apja.

Folco-t a kórházépítésről a család nevelőnője győzte meg, Monna Tessa, akit aztán a kórház kolostorában temettek el,  és akiről a mai Careggi kórházban egy épület van elnevezve. Az eredeti épületben volt egy férfi- és egy női részleg, összesen mintegy 200 férőhellyel – ami még mai szemmel nézve is elég nagynak mondható, és jól jelzi Firenze nagyságát a 12. század végén.

A kórház a mai napig az egyik legfontosabb épület Firenzében, annál is inkább, mert az évszázadok során – hála a sok adománynak – igen sok műemléket felhalmozott.

Mivel a műemlékek megőrzése néha szembemegy a kórház igényeivel, ezért egy részüket más firenzei múzeumokban helyezték el (Museo di San Marco, Spedale degli Innocenti).

Giovanni della Robbia Pieta-ját, Michelozzo Madonna con Bambino e due angeli című művét a mai napig a kórházban találjuk, nem beszélve a freskókról, amelyeket nehéz is lenne innen elvinni – bár nem lehetetlen, mert pl. az eredetileg az Ossa kolostorban található Giudizio universale című Fra Bartolomeo freskót áttelepítették a San Marco múzeumba.

Risultati immagini per santa maria nuova ospedale opere

A raktárban jelenleg 750 műtárgy található, amiket eddig sem elszállítani, sem kiállítani nem tudtak.

Ezzel együtt már az is nagy eredmény, hogy nem zárták be a kórházat, miközben szerte Olaszországban a régi kórházépületekből apránként kiköltöztették a gyógyítási tevékenységet. A Toszkán Régió viszont úgy döntött, hogy felújítja az épületet (az összese nehézséggel, amit a műtárgyak óvása és a feladatok ellátása jelent).
Az egyik legérdekesebb terem a föld alatt található alacsony helyiség, három gránitkáddal. Ezekben a gránitkádakban mosták eredetileg a kórház szennyesét, majd 1505 és 1507 között Leonardo használta őket anatómiatanulmányaihoz (azaz halottak boncolásához).
Ugyanitt az alagsorban él  a mai napig  a kórház szelleme, egy 19. században megölt szerzetesnő lelke, akinek vascsörgését sokan hallani vélték már.

Risultati immagini per santa maria nuova ospedale opere

Kultúra

Ötzi toszkán baltája

Ötzi viszonylag épségben megőrzött testét 1991-en találták meg a mai Ausztria területén. A vizsgálatok szerint ie. 3300 körül ölhették meg a hátában megtalált nyíllal. Testét, öltözetét, utolsó étkezésének nyomait pedig egy gleccser őrizte meg az utókornak.

Risultati immagini per otzi

Azóta sokan sokféle szempontból és módszerrel vizsgálták, és sok érdekes információt nyertek vele a viselt ruháiról, a rajta talált pollenekről és a tetoválásáról. Az alábbi hír viszont sokat segít az észak-itáliai rézmegmunkálással kapcsolatos tudásunkban. A balta, ami halálakor nála volt, és amely akkoriban igen becses darab lehetett – ennek a baltának az anyaga Dél-Toszkánából származik. Ez azt jelenti, hogy a mai Campiglia Marittima környéki rézmegmunkálás már ie. 3300-ban létezett.

Ezzel az is kiderült, hogy az ércolvasztásos technikák nem Észak-kelet Itáliából érkeztek Toszkánába, ahogy előzőleg feltételezték a kutatók, hanem már Otzi ideje előtt léteztek a mai Toszkána déli részén. Talán a dél-keleti tenger felől érkező népek/utazók hozták magukkal. Ugyanonnan, ahonnan a már ezt megelőző évezredekben a földműveléssel és állattartással kapcsolatos tudás is érkezett. És ezzel azt is megerősítik a kutatások, hogy igen intenzív kereskedelem és információcsere volt a térségben a rézkor idején.

Na persze nem voltak rézélű baltakereskedők, akik mintadarabbal a hónuk alatt járták volna a terepet, hanem igen sok idő alatt a családok/egyének közötti cserével terjedhetett el az eszköz. A hegyeken túlra pedig valószínűleg a pásztorok vitték, esetleg a nomád földművesek.

A felfedezés fényében a tudósok arra készülnek, hogy más, az Appeninnektől északra talált baltákat is megvizsgálnak, mert lehet, hogy lesz köztük további olyan, amely alátámasztja az őskori toszkán rézmegmunkálás sikerét.

Cikk itt. 

 

Kultúra

Utcanevek – 4

Via IV Novembre – sok helyen találkozhatunk vele.

Immagine

De mi történt november 4-én, és mikor?

Az 1918-as fegyverszünetre emlékeznek az ünneppel (armistizio Villa Giusti), amely november 4-én lépett életbe, és  amelyet az ország az első világháború végének tekint.

A fegyverszünetet kimondó egyezményt Olaszország és az Osztrák- Magyar Monarchia írta alá Padovában november 3-án, csak 5 nappal a legutolsó, vittorio-veneto-i csata után.

A fegyverszünet nem úgy alakult, ahogy eredetileg az olaszok remélték, és ahogy az antant hatalmak meg is ígérték nekik. Az ígéret szerint Olaszországhoz kapcsolták volna a következő területeket:  Trentino, Dél-Tirol, Venezia Giulia, az egész Isztriai-félsziget, (kivéve Fiume), Dalmácia egy része, néhány sziget az Adriai-tengeren, az albán Vlora városa, és törökországi Adali szénlelőhelyek. Ezen kívül elismerték volna az olasz fennhatóságot Líbia és a görög Dodekanészosz szigetvilág felett. Ebből végül semmi sem lett.

A november 4-i ünnepnapot 1919-től ünneplik, az egyetlen olyan nemzeti ünnep, amely a fasiszta időszakban is megmaradt ünnepnek. 1977-től ünnepként megmaradt ugyan, de szabadnap már nem járt hozzá, hanem azóta a november 4-ét megelőző vasárnap ünneplik az ország egységét és a fegyveres testületek napját.

A ’80-as, ’90-es évektől sokkal kevésbé van a köztudatban, kevesebbet foglalkoznak vele.

Risultati immagini per 4 novembre 1918

A sorozat előző részei itt találhatóak.

Kultúra

Koncertek nyáron

Mert nem csak Giotto és Michelangelo miatt érdemes Toszkánába jönni…

2017-es koncertajánló. 

Radiohead – június 14. Ippodromo del Visarno, Firenze

Aerosmith– június 26. Ippodromo del Visarno, Firenze

The Chemical Brothers – július 1. Ippodromo del Visarno, Firenze

Jamiroquai – július 11. Ippodromo del Visarno, Firenze

Arcade Fire – július 18. Ippodromo del Visarno, Firenze

Franz Ferdinand – szeptember 1. Parco Serravalle. Empoli

Továbbá Pistoia Blues júliusban, és Estate fiesolana már júniustól.  Mindkettő már a helyszín miatt is érdekes, hiszen Pistoiaban a főteret használják “koncerthallnak”, míg Fiesoleban a római színház romjait.

20160710_211527
Ez a 2016-os Pistoia blues fesztiválon készült, még világosban
Kultúra, Országjárás

Pistoia – capitale della cultura

Pistoia, ez a kedves kis toszkán városka 2017-ben Olaszországban a kultúra fővárosa.

Risultati immagini per pistoia capitale della cultura

Azt szoktam mindig mondani az idelátogató barátoknak, hogy ha Pistoia és Prato nem Firenzétől lenne egy karnyújtásnyira, nyilván sokkal ismertebbek lennének, hála történelmüknek és műemlékeiknek. Dehát Firenze mellett vannak, így kevesen ismerik őket.

Pistoia 90 000 lakosával Firenzétől észak-nyugati irányban kb. 30 km-re található, rögtön a hegyek alatt, de még a Firenze-Prato-Pistoia völgyvonal végén. Az ugyanolyan nevű megye köpontja.

Risultati immagini per pistoia

A rómaiak alapították, de valószínűleg ezen a területen is voltak már előtte etruszk települések. Az ie. 2. században Róma oppiduma lett (a rómaiak oppidumnak hívták az erődített településeket), ahol a ligurok ellen harcoló római csapatokat állomásoztatták. Sallustius említi a várost az ie. 62-es csatával kapcsolatosan.

Az isz. 5. században püspöki központ lett Pistoia, amelyet a germán törzsekből alakult hadsereg (gótók, bizánciak, longobárdok és frankok) elfoglalt. Két évszázaddal ezután a longobárdok uralma alatt városi rangot kapott és gazdasága, népessége erős fejlődésnek indult. 1000-ben a német-római császár befolyása alá került.

1105-ben lett szabad város és 1117-ben hagyták jóvá a város konzuli státuszát (Constitutum, consulum, Communis Pistoriae), amely egyben a legrégebbi írásos emlék a városállami időszakból. A középkorban fontos német-római császárpárti város (ghibellino), Pisa és Siena szövetségese.

Mivel földrajzi értelemben jó helyen található (nagyobb utak keresztezőésénél), a kereskedelme erőteljesen fejlődik a 12. századtól, fontos és Európában aktív kereskedő- és bankárcsaládokat nevelve ki (Ammannati, Panciatichi, Cancellieri, Chiarenti, Dondori, Partini…)

1306-ban 11 hónapos ostrom után a firenzeiekből és a luccaiakból álló hadsereg elfoglaja. A firenzei fennhatóság alatt a 14. században hanyatlásnak indul.

A Toszkán nagyhercegség idején a mediciek alatt újra fejlődésnek indult a város. Megalapították az Accademia dei Risvegliati-t, ahol verseket szavaltak,  zenéltek, a helyi nemesek szalonjaiban találkoztak. A 17. sz. végén megépítették a színházat, ahová az akadémia is áttette a székhelyét.

Ez a kulturális fejlődés csak folytatódott a Lorena-k (Lotharingiai-ház) uralma alatt. Az 1800-as években kiépült vonatközlekedés  az ipari fejlődést segítette.

Manapság iparilag is fontos: Ansaldo Breda nevű gyárában metró- és villamosszerelvények készülnek, és az egyik legfontosabb dísznövénytermesztő központ a világon.

Pistoia Blues nevű fesztiválja 1980 óta hozza a városba az ismert olasz és nemzetközi zenészeket.

A kulturális év programjait itt lehet megtalálni. 

 

Risultati immagini per pistoia

 

Risultati immagini per pistoia

Risultati immagini per pistoia

Risultati immagini per pistoia

Risultati immagini per pistoia

Risultati immagini per pistoia

 

Risultati immagini per pistoia

 

Kultúra

Utcanevek-3

Gramsci

(A sorozat előző része itt található.)

Risultati immagini

Antonio Francesco Sebastiano Gramsci (1891-1937), olasz politikus, filozófus, újságíró, nyelvész és irodalmár volt.

A 20. század egyik legfontosabb olasz gondolkodójának tartják.

1921-ben az Olasz Kommunista párt alapítói között volt, majd 1926-ban a fasiszta rendszer bebörtönözte. Csak 1934-ben szabadult rossz egészségi állapotára tekintettel, a börtönből kórházba kerülve, ahol aztán utolsó éveit töltötte.

Írásai a marxista filozófia alapművei, amelyben Gramsci a társadalom kulturális és politikai struktúráját elemezte, megalkotta hegemónia fogalmát, amely szerint a dimináns társadalmi osztályok a saját politikai, intellektuális és morális értékeiket rákényszerítik az egész társadalomra azért, hogy megerősítsék és kézben tartsék a hatalmat, amely így egy minden társadalmi osztály által osztott értékrenden alapszik.

Foglalkoztatta a “déli kérdés” (questione del meridione), azaz, hogy miért van ekkora strukturális különbség az akkor még igen fiatal ország északi és déli része között (ő maga is egy nagyon szegény szárd családból származik).

Hosszabb cikk róla magyarul a wikin. Érdemes elolvasni, nagyon informatív.

Kultúra

Utcanevek – 2

A sorozat első része itt. 

Kezdjük Ricasoli-val, csak mert tetszik a hangzása. És mert firenzei kötődése van.

Immagine

Tehát.

A Ricasoli család a legrégebbi firenzei nemesi család, amely kora középkori eredetű.

Az első utalások a Ricasoli családra a 11. század elejéről valók, és már akkor egy gazdag és hatalmas, nagy földekkel rendelkező családként írják le őket. A száli frank dinasztiához tartozó Guinigi di Ranieri báró leszármazottai, akit a 2. Lajos (akkoriban, a 8. században Itália uralkodója) küldött Toszkánába 865-ben, majd ún. conte imperiale-vá tette, Siena környéki földeket adományozva neki.

Itt álljunk meg egy szóra, érdekes ez a conte imperiale / conte palatino szembeállítás. A conte imperiale azaz Conte del Sacro Romano Impero (A Szent Római Császárság grófja) volt. Ez azt jelentette, hogy közvetlenül a császár vazallusa volt, és egy császári feudum tulajdonosa. Ezzel szemben a conte palatino a frankok királyainak vazallusa volt, tőlük kapta a címet és a birtokokat.

A Ricasoli-k eredetét sosem vonták kétségbe, mivel nem egy franktól, hanem egy longobárdtól származtak: Geremia (Ildebrand fia).  Ezt Gergely pápa egy bullája igazolja, amely szerint templomokat, kastélyt és földeket kapott az uralkodótól.

Először Mugelloban, majd Chiantiban is meglehetősen ütemesen terjeszkedtek.

A  13. században egy ideig két tűz közé szorult a család: a Firenzei köztársaság nem különösebben kedvelte őket, mert siena-val határos birtokaik voltak, sőt itt-ott el is vettek tőlük földeket. Ugyanakkor firenzéhez tartozóként Siena is támadta őket. Ezt megelégelvén a 13. század végén Firenzébe költöztek. Itt egy ideig eltartott, míg sikerült nekik fontosabb posztokat, közjogi rangokat megszerezni. Ironikus, hogy ugyan ők voltak az egyik legnagyobb földtulajdonnal rendelkező firenzei család (Chiantiban, a Valdarno északi részén), nevüket mégis a selyemkereskedők és a gyapjúkészítők listáin találjuk, ami nem volt valami elegáns akkoriban sem.

Végtelen sok földdel rendelkeztek, de magasabb rangot csak a Medici család I. Cosimo-ja adott nekik a bárói címmel a 16. században.

Castello di Ricasoli
 Akiről viszont a sok toszkán utcát elnevezték, kétség kívül Bettino Ricasoli volt, a vasbáró (il Barone di ferro). Az 1809 és 1880 között élt politikus Firenze polgármestere volt, és az újonnan egyesített Itália 2. miniszterelnöke (Cavour után).
Bettino Ricasoli.jpg
Nem volt egyszerű dolga: az újszülött államot akkor még csak Anglia ismerte el országként, Róma és Veneto még nem is tartoztak hozzá.  A már meglévő államon belül pedig létre kellett hozni a gazdasági, kulturális és adminsztratív (jogi, iskolarendszeri stb.) egységet. Délen virult a brigantikultúra (brigantaggio) a pápa és a Bourbonok támogatásával, akik (a még független) Rómába menekülvén próbálták destabilizálni az új államot.
Bettino Ricasoli határozott lépéseket tett. A brigantaggio letörését segítendó teljhatalmat adott Enrico Cialdini tábornoknak. Számára ez csak egy sima bűnözési probléma volt, nem értette, hogy a jelenség mögött a dél valós problémáit kellene keresni és megoldani. (Ez megérne egy másik bejegyzést.)
Majd egész Itáliára kiterjesztette a savoyai állam (stato sabaudo) rendelkezéseit, többek között a területek felosztását régiókra és provincia-kra. Garibaldi önkénteseinek nagy részét befogadta a hadseregbe, és Mazzini-t is visszahívta a száműzetésből.

 

Külpolitikai tevékenysége is jelentős: 1861-ben a Francia állammal elismertette Itáliát, de nem sikerült neki kiegyezni a Vatikánnal, bár szerette volna az egyesített Itália részeként látni a Szentszéket is.

De II. Viktor Emmánuel király eközben kicsit keresztbeszervezett Ricasolinak: neki fontosabb volt Veneto, mint Róma, és már a dalmáciai partaszállást tervezte, hogy a Habsburg birodalmat destabilizálja.

Több más ellenzőjének is sikerült nehézségeket támasztania nagyszabású terveivel kapcsolatban, így Ricasoli 1862-ben lemondott. Ezután még visszatért miniszterelnökként, 1866 és 1867 között. Ezalatt történt, hogy III. Napóleon feljánlotta neki Velencét, ha megszakítja Itália szövetségét a poroszokkal, amit ő nem fogadott el.

Egyébként ő is, mint sok más az akkori események főszereplői között, szabadkőműves volt.