Jön a hétvége, és hát tudom, hogy SOKKAL többen olvassák a kajákról, ruhákról szóló posztokat, mint mondjuk az olasz társadalom mélyebb összefüggéseit elemzőket (pedig hát, abban van a meló, feleim).
Nade, és szóval akkor legyen egy ilyen, hogy mit nem ért egy átlag olasz a magyar konyhában (mert megihletődtem valami nlc-s cikktől).
Gyümölcsleves. “Édes? A rendes kaja ELŐTT eszitek? Főtt gyümölcsök úszkálnak benne? Brrr….”
Általában a magyar típusú leves. “Meleg víz, benne úszkáló szétfőtt cuccokkal”
Cukros káposztás tészta – nem tudok véleményt idézni, mikor meghallják, elájulnak
Mákos tészta / guba / búrkifli – “de a mák, az drog, nem?”
Tejföl a levesben, szószban, csirkepaprikásban – “de miért kell a normál kajákba joghurtot tenni?”
Főzelékek – “Besamel a jó kis zöldségekre?”
Rizskoch / édes tészta / túrós zsömle, főételként – “ez a desszert. nem? Mi lesz a vacsora egyébként?
Az utóbbi években egyre több, az étkezéssel kapcsolatos kutatás lát napvilágot, és sok esetben forradalmasítja is az étkezéshez való hozzáállásunkat. Egy-két felfedezés kimondottan hasznos (például a bélflóra hatása az agyi működésre, az autizmus és egyéb súlyos betegségek esetén segítő diéták stb), mások néha tévútra visznek.
Nyilván azért foglalkozunk az étkezésünkkel, mert jobban, hosszabban szeretnénk élni. A populáris újságírásban a “mediterrán diéta” egy kb. bármikor előhúzható csodaszer, amivel minden is gyógyítható. Aztán vannak azért azok a (tév)hitek, amelyek egy adott földrajzi területen berobbannak, hódítanak, máshol meg csodálkozva nézik az emberek, hogy micsoda butaság ez, de erről majd egyszer máskor.
Térjük vissza a mediterrán diétához. Ha random beütöm a gugliba ezt a szókapcsolatot, akkor az alábbihoz hasonló definíciók jönnek ki:
“Ez a típusú étrend elsősorban Görög-, Spanyol és Olaszországban őshonos, de pozitívumai miatt máshol is elterjedt. Tudományos kutatások szerint azoknál, akik a mediterrán életmódot követik, jóval alacsonyabb a szív- és érrendszeri betegségek megjelenése, mint a más vidékeken élők körében. Az étrendben szereplő táplálékok antioxidáns-tartalma jelentős, ezáltal segíthet csökkenteni a daganatos betegségek kialakulásának kockázatát.”
Sőt, az ún. “mediterrán diéta” most már a világörökség része. Az igaz persze, hogy errefelé délen tovább élnek az emberek, de szinte biztos, hogy ez nem csak az étkezés miatt van. Meg hát ez a mediterrán diéta olyan állatorvosi lónak tűnik, hogy az elemeit nehéz egyenként kritizálni, meg léteznek is, de így egyben tulajdonképpen soha senki nem látta.
Aki egy kicsit is járatos mondjuk az olasz konyhában, az tudja, hogy Calabriában, amely többszáz km tengerparttal rendelkezik, a tipikus konyha leginkább sertéshúst használ. Puff neki halak.
Hány régió süt bő olajban mindenfélét? Puff neki kevés zsiradék.
Vagy beszéljünk a szicíliai édességekről? Egy hegységnyi cukor van mindegyikben. Puff neki cukormentesség.
De elég néhány napot Görögországban eltölteni, hogy rájöjjünk, a görög konyha sem a könnyű, kevés kalóriás ételekről híres (ezzel együtt eszméletlen finom persze), és hát ha körülnézünk, az emberek sem olyan filigránok arrafelé, amilyennek lenniük kellene egy egészséges diéta követésével.
Ugyanis a mediterrán diétát egy amerikai kutató állította össze, kimazsolázva a jónak gondolt, vagy tényleg bizonyított elemeket a dél-európai konyhákból. Ancel Keys 1904-ben született az USA-ban, és a minnesotai egyetemen volt biológus kutató. A második világháború idején a minisztérium felkérte, hogy a csapataiknak állítson össze egy megfelelő étkezési programot.
Az ’50-es évek elején részt vett egy Rómában tartott élelmezési konferencián, ahol elképedten hallotta, hogy az olaszoknak milyen jók a szív- és érrendszeri betegségmutatóik, illetve Krétán és az olasz Campania régióban mennyire kevés bélrendszeri megbetegedés van. Az amerikai állam támogatásával több kutatást indított, hogy megértse ennek miértjét. A kutatások eredményeképpen jutott arra az összegzésre, hogy a jó eredmények egy adott összetételű étkezésből jönnek. A tészta, kenyér, gyümölcs, zöldség, sok hüvelyes, olívaolaj (csak extra-szűz), hal és kevés hús a megfelelő mix.
Ezzel gyakorlatilag pl. a dél-olasz szegénykonyhát átlagolta étrendileg. Az ’50-es években a dél még igen szegény volt, viszont a kedvező klímán nagyon sok zöldség és gyümölcs termett, meg persze az olívabogyó, azaz elsősorban arra alapoztak az étkezéssel. A tészta és a kenyér volt a “tömőanyag”, azaz a kalória. (Fontos tudni, hogy egyik sem az, amit ma eszünk, mert az elmúlt évtizedekben az ipari termelésre külön nemesítettek búzafajokat és kidolgoztak eljárásokat, amitől a minőség romlott, a mennyiség viszont emelkedett.) Ha néha került hal és hús is az asztalra, akkor mindenki örült, de ez általában ritkán esett meg (pedig akkor még sem olyan szennyezett, sem olyan lehalászott nem volt a Tirrén- és az Adriai-tenger, mint ma).
Gyakran kalóriadeficitben voltak az emberek, mert egyszerűen nem volt elég laktató étel, emellett pedig a legtöbben fizikai munkát végeztek.
Ancel Keys kutatásait egy könyvben foglalta össze, az “Eat well and stay well” nagy sikert aratott az USA-ban. Ő maga Pioppiban, Arezzo megyében élt haláláig, ami majd’ 100 éves korában következett be.
A megállapításainak egyik részét szívesen hangoztatják manapság mindenhol (az előbb felsorolt ételek fogyasztását), a másikat viszont inkább elfelejtik, pedig lehet, hogy a sikernek inkább ez a titka, méghozzá a mértéktartó evés, napi max. 2-szer vagy 3-szor, fizikai tevékenység, és kalóriadeficit. És a cukor mellőzése (ami egyszerűen nem nagyon volt napi használatban egészen sokáig).
Ha sikerül a mai hatalmas élelmiszerbőségben, rengeteg műkaja között megtartani, valószínűleg hosszabb ideig lesz egészséges az ember. (Aki a japán szokásokat ismeri, az megerősítheti, hogy ott is a mértéktartás a legnagyobb erény, mikor étkezésről van szó.)
Azt már nem is mondom, hogy egy másik amerikai kutató az Amerikába bevándorolt olasz közösségeket vizsgálta, akik ugyan már teljesen amerikai étrendre tértek át (sok hús és protein, sok zsír, kevés zöldség), mégis sokáig éltek. Arra jutott, hogy a titok nyitja az a megtartó és szoros közösségi élet, amelyet a többedik leszármazott generációk is továbbvittek.
Kezdjük azzal, hogy mi is az a coperto. A szót lefordítani elég nehéz, hiszen magyarul (s)nincsen ilyen fogalom. Ismerni pedig minden magyar turista ismeri, aki járt már Olaszországban, és jóhiszeműen leült egyet enni egy étteremben, majd amikor fizetnie kellett, extra tételeket talált a számlán. Ugyanis az asztal előkészítése, megterítése az olaszoknál pénzbe kerül, fejenként 1-4 euróig terjedhet a tétel ára, ez a coperto. Cserébe viszont nem kell borravalót adni, tehát nem feltétlen járunk vele rosszul.
De mi a coperto eredete?
A középkorban a vendéglátóhelyeken lehetőség volt arra, hogy a vendég a saját ételét hozza magával, és azt egye meg a vendéglőben. Ebben az esetben helyben csak az italt vette meg. Különösen télen, hűvösben szerettek a vendégek meleg helyre behúzódni az ételükkel. Mivel a vendéglőnek ez így nem volt nagy üzlet, kitalálták, hogy legalább a terítékért (coperto) kérnek pénzt, azaz a tányér, kés, kanál, pohár használatáért.
Ma már nem szokás, hogy a vendég a magával vitt ételeket fogyassza – bár van egy-két étterem, ahol ez lehetséges (pl. Bolognaban). De a coperto megmaradt a mai napig, bár az utóbbi időben néhány helyen próbálták szabályozni /megszüntetni. Rómában pl. egy 1995-ös polgármesteri rendelet betiltotta a ‘coperto’-t, de meghagyta azt a lehetőséget, hogy a kenyérért, vagy a felszolgálásért plusz pénzt kérjenek. 2006-ban egy következő rendelet már csak a felszolgálásért engedte meg a plusz összeg felszámolását.
Az általános szabály a mai napig az, hogy minden vendéglátóegységnek ki kell függesztenie a felszolgálásért / coperto-ért felszámolandó díjak listáját, hogy a vendég előre tudja, mennyibe fog ez neki kerülni. De ha ez megvan, és a vendég leült, akkor utána már nem teheti meg, hogy nem fizeti ki ezeket a tételeket.
Ugyan itt a blogon mindenfélét írogatok az olasz ételekről, de tudom, hogy sok magyarnak az olasz étkezési szokások, az ételek sorrendje teljesen ismeretlen. Ezért kihasználom, hogy nemrég egy déli ünnepi ebéden vettem részt, amit nemcsak végigettem, hanem végig is fényképeztem (vagy majdnem végig…).
Az ebéd 13h-kor kezdődött, a fogások között rengeteget táncoltunk, és ezzel el is telt az idő este 9-ig. Így aztán annak ellnére, hogy elképesztő mennyiségű ételt végigettünk, végülis nem ettük magunkat degeszre.
Az ebéd az aperitivo-val kezdődött, amelyet még asztalhozülés előtt szolgálnak fel, és állva vagy a kertben kikészített székekre leülve fogyasztanak el. Általában kapunk egy (alkoholos) italt és büfészerűen kínált falatokból eszegethetünk.
Itt pont az aperitivo-t nem fényképeztem le, de egy aperol spritz mellett ettünk pörkölt sós mandulát, kis panzerottikat (mozzarellával és paradicsommal töltött, sült pizzatészta), kis sós aragostina-t (leveles tészta), vegetariánus zöldségesgolyókat és coccolit (olajban sült pizzatészta-darabkák).
panzerotti
coccoli
Az alábbi fotó ugyan nem itt készült, de kb. így tudjátok elképzelni az aperitivot:
Ezután mindenki helyet foglalt az asztalnál és elkezdődött az ültetett ebéd.
Észak-Olaszországban általában nem keverik a halas és húsos ételsort, de ezen az ebéden ez nem volt gond, jött mindkettő.
Az előételek:
Vékonyra szeletelt, hideg angusmarha-sült spárgatortácskával
frittura di pesce – tengeri gyümölcsök tésztabundában sütve)
Tengeri herkentyűk nyersen
tengeri herkentyűk sütve is
Az első fogások:
Rizottó a tenger gyümölcseivel
Egy ‘sima’ paradicsomos spagetti
Második fogás:
Báránysült parmezánnal és újkrumplival
Desszertek:
Kezdetnek egy kis fagyi
Majd jön a torta
cukorbomba
de ha mégsem elég eddig a cukorból, vegyél egy kis csokit is…
Mert az olasz lakások mások ám, mint a magyarok. Persze alapvetően mindehol van szoba, konyha stb, de mégis vannak apró különbségek, amitől más lesz. Én itt most a lakásokról beszélek, azért is, mert nem sok embert ismerek, akik házban laknak. Talán vidéken, talán a kevésbé lakott területeken több ház van, de Firenzében már a lakás is megfizethetetlen, hát még egy ház!
És ha már itt tartunk, a sokszor emlegetett 1600 fős Carpegnában is lakások vannak, nem sok ház (pedig van ám szabad terület a környéken…). Ki tudja miért alakult ez így…
Szóval első szembeötlő különbség az, hogy nem nagyon van előszoba. Tudjátok, otthon megszoktuk, hogy akárhová megyünk, először a folyosó / előszoba van, ahol le lehet tenni kabátot, táskát, cipőt. Na ez az itteni lakások felében nincsen. Sokszor egyből a nappaliba vagy a konyha+nappali közös terébe érkezünk. A kabátot meg elveszik tőlünk a vendéglátók és beviszik a szobába. Ha hazamegyek, akkor én is beakasztom a hálószobában található szekrényembe (minden nap) a kabátot. Cipőt nem vesszük le, vendégként semmiképp, saját lakásban meg attól függ. Az ismerőseink egész este cipőben vannak otthon is, és csak az esti tévénézésnél, olvasásnál stb. váltanak kényelmesebbre.
A konyha sokszor egy légtérben van a nappalival, kisebb lakásoknál szinte mindig, az ún. angolo cottura formájában – erről már panaszkodtam régebben.
Sok helyen van két fürdő, főleg, ha legalább két hálószoba van. Ennek én kimondottan örülök, most már nehezen mondanék le róla. Bidé mindenhol van (csak a régi épületekben maradhat el, ahol nincsen hely utólagos beépítésre).
A hálószobát sosem teszik a nappaliba, tudjátok, kisebb lakásoknál sokszor láttam Mo-n, hogy a szülők pl. a nappaliban kihúzható ágyon alszanak. Ez itt nem szokott előfordulni, az alvóhely mindig elkülönül a nappali terektől.
A mosógép sokszor a teraszon található (a cirkóval együtt), vagy a konyhában beépítve. Egyébként is szeretik a beépített gépeket, még egy olcsóbb konyha esetében is: hűtő, mosogatógép, sütő a legtöbbször beépítve. Ennek mondjuk megvan az a hátránya, hogy bármi gond van, mindent szét kell szerelni, és természetesen többe is kerül mindez, mint a különálló gépek- de kétségkívül dizájnos.
Nagyobb lakásokban sokszor előfordul, hogy van étkezősarok a konyhában is, meg (ünnepibb alkalmakra) a nappaliban is.
Spejz nem nagyon szokott előfordulni (konkrétan még sosem láttam), de általános tárolók (sgabuzzino) igen (amiben mindenfélét tárolnak, akár ételt is, de nem kötődik a konyhához).
Kicsit könnyedebb téma, de mindig mosolyra fakaszt. Errefelé, Toszkánában az a szokás, hogy mindenféle becézgető neveken szólítanak tökéletesen idegenek. Azért mondom Toszkánát, mert állítólag ez nem mindenhol van így, kimondottan erre a régióra jellemző. És persze nem totálisan idegenek (ámbár…) becézgetnek, hanem olyanok, akikkel valamilyen okkal kapcsolatba kerülök. Pl. a bárban, ahová járok kávézni, a következő neveken szoktak szólítani: Vuoi un caffé, mimma? – Si cara, te lo preparo. Tesoro, vuoi anche una pasta?
Persze már egy ideje ismernek, és szinte haverok vagyunk, de ez az első perctől kezdve így volt. Ráadásul egy nálam 1-2 évvel idősebb barista(nő!) van, aki simán ilyen nagypapisan kezel engem, mint mindenki mást, nála idősebbeket is.
A következő ilyen a munkahely közelében levő fruttivendolo eladója. Ugyan egyetlen egyszer vettem nála valamit, és kétszer szólított meg (egyszer a nevemet kérdezte), rendszeresen utánam kiáltja, hogy Ciao amore.
Folytathatnám a sort, naponta többször megesik, hogy kisboltban, bárban, akárhol úgy szólítanak meg, mintha legalábbis ezer éve ismernénk és kedvelnénk egymást. Nagyon vicces, szerintem :)))
Az olaszok imádnak “uscire”. Ez a fogalom, ami angolul going out, magyarul még csak nem is létezik. Mi magyarok általában akkor megyünk ki a lakásunkból, ha valamilyen konkrét, nevesíthető céllal elindulunk valahová. Akár csak sétálni is, adott irányba, adott emberrel, viszonylag előre meghatározott módon. Vagy munkába, bevásárolni, találkozni X-szel, vagy Y-nal, moziba, vacsorázni és így tovább.
Ezzel szemben az olaszoknál van az a kategória, hogy elindulunk (amint az otthon teendőket befejeztük), és majd lesz valami. A lényeg, hogy “kint” legyünk, mozgásban legyünk, aztán majd úgyis összefutunk valakivel, úgyis találunk valami érdekeset, egyszóval majd úgyis történik valami. Ez a pihenés, a szabadidő része, valahogy úgy, ahogy kamaszként “lógtunk” a haverokkal, itt lógunk felnőttként a körülöttünk levőkkel…
Minél kisebb városba, faluba megyünk, annál élőbb ez a dolog, az 1600 fős Carpegnában az a sztenderd szombati/vasárnapi program, hogy reggel felkelünk, elkészülünk, és elmegyünk a bárba. Szépen felöltözve, családostul. Kávé, reggeli, minden ismerős köszöntése, elbeszélgetés – órákig mindenről, de semmi nagyon fontos vagy konkrét dologról. Állandóan változó formációkban, hol ezzel meg a családjával, hogy meg azzal meg a barátaival, hol a bárban, hol az utcán, hol a járdán… dinamikusan, látszólag cél nélkül, lődörögve, improvizálva.
Ebédre aztán haza, majd délután ismét ugyanez. És vacsora után szintén, mondjuk akkor már a kisebb gyerekek nélkül (akik otthon alszanak) – bár, igazándiból viszik ők a gyerekeket is, főleg nyáron, végülis simán elalszanak a babakocsiban, ha úgy adódik. Meg hát rendes olasz kisgyerek sosem megy el nyolckor aludni, főleg nyáron.
Még a magukat nagyobbá kinőtt városokban is létezik ez, Sesto Fiorentino pl. ilyen tekintetben pont olyan, mint egy falu. És még a hideg sem feltétlen akadály – Carpegnában ugyanez zajlik (korlátozottabb útvonalakkal) hóban, fagyban is (a hegyekben hideg a tél).
Passeggiata, giro, uscita…
Vannak tanulmányok, amelyek azt állítják, hogy egyenesen ez a fajta közösségi térhasználat az oka annak, hogy ilyen hosszan élnek az olaszok. Nem csak a mediterrán diéta, meg a sok napfény, hanem ez. Mivel ez folyamatosan a környező társadalom támaszát jelenti, a kibeszélés lehetőségét, a lelki támaszt, mindazt, ami az északi, bezárkózóbb társadalmakban nincsen.
Nem történik ilyenkor semmi rendkívüli, nicsenek mindig világmegváltó beszélgetések, új hírek, érdekes tevékenységek. Ilyenkor csak úgy van az ember, másokkal együtt van…
Egy Amerikába kivándorló olasz közösséget vizsgáltak évekig, akik meglehetősen hosszan éltek, pedig megváltoztatták az étkezési szokásaikat, elhíztak, stresszes munkákba kezdtek ahogyan egyre inkább alkalmazkodtak Amerikához. Az egyetlen lehetséges magyarázat a közösség tagjainak hosszú életére ez maradt, a közösség napi megélése.
Ez egyébként olyan nagyon részét képezi a kultúrának, hogy a legtöbb olasz attól talál szimpatikusnak /nem szimpatikusnak egy országot, helyet, hogy ott “van-e” élet az utcákon a szabadidőben.
Van ennek persze egy anyagi vonzata is, mert ha nekiindul valaki akár egyedül, akár családostul, legalább egy kávé vagy fagylalt (nyáron főleg) mindig megtalálja, nem beszélve a nagyobb városokban spontánul adódó programlehetéségekről, ami persze megkísért, ha már ott téblábol az ember szabadon… ebbe persze a válság, a megcsappanó vásárlóerő beleszól.
szabadkozom kicsit, előre is: nem hiszek a szterotipiákban, nem hiszem, hogy valaki, csak azért, mert egy adott néphez tartozik, feltétlen ilyenebb vagy olyanabb lenne, de… azért ma reggel vigyorogva állapítottam meg, hogy az olasz pasik nagyon romantikusok tudnak lenni.
A jó csipős reggeli hidegben félálomban jöttem lefelé a domboldalról, autóval. Az egyik kereszteződésnél arra lettem figyelmes, hogy egy autó mellett egy motor áll, és vezetője az autóablakon befelé beszél. Először azt hittem, hogy a szokásos utcai csörte (vita, veszekedés, kinek van igaza és ki mehet jobbra/balra/előre). De ahogy elindultunk, a motoros pasi puszit dobott befele és a további jó 1 km-en is innen-onnan kerülgette az autót, és ha lassítottak vagy megálltak, akkor puszikat dobált befelé – mindeközben teljesen hidegen hagyta, hogy ki látja a műsort.
Reggel meg sietség ide vagy oda, nem dudáltam (pedig már elolaszosodtam e kérdésben, mindent azzal jelzek én is), csak vigyorogva követtem őket.
Azért ilyet se sokat látni mondjuk Bp-en. Van annak mégis valami oka, hogy ennyi magyar nő választ olasz párt.. 🙂
Mondjuk úgy, hogy ezen bejegyzés nyelvészetileg közelíti meg az olasz káromkodásokat. De azokból is csak a “szalonképeseket” (ez már önmagában ellentmondó, tudom :)), mert ugye a “rendes”, ízes káromkodásokkal az ember két perc alatt szembetalálja magát, amint eltölt egy kis időt Olaszországban (méghogy mi tudunk a leghosszabban káromkodni!!! Én leépítem ezt a legendát, az olaszok ebben jobbak 🙂
Tehát, maradjunk a hangzatos és úrinőknek is használható variánsoknál. Kedvencem rögtön a managgia, sőt, a managgia la pupazza, jó a hangzása, hát nem?
A mazza is elég vicces, de a basszuskulccsal kb. egyenértékű capperi is elmegy. És az accidenti-hez mit szóltok? Svájci (franciául beszélő) barátnőm mesélte, hogy egy toszkán nyaralás alkalmával a házinénijük megkérdezte egy reggel, hova mennek aznap. Ők egy jó nagy kört terveztek aznapra, amit bőszen ecseteltek is a néninek. A néni nézett egy darabig, majd oösszecsapta a kezét egy accidenti kíséretében. Mivel ők egyből a balesetekre asszociáltak, próbálták megtudni, hol vannak azok az accident-ek, de persze nem értettek szót a nénivel, emiatt egész nap azon aggódtak, hogy hol lesz az a nagy baleset… 🙂
Jól hangzik még a maremma, ennek bővített változata a maremma merdosa impestata maledetta, de ez már szinte átcsúszik a hard kategóriába…
Ugyan most màr mi is tömegesen vesszük Magyarorszàgon az olasz bùtorokat, azèrt van nèhàny olyan lakberendezèsi szokàs, ami otthon furcsànak tűnik.
Mindenekelőtt ilyen a mosogatò feletti beèpìtett edènyszàrìtò, ami minden olasz hàztartàsban megtalàlhatò, ès valahogy ìgy nèz ki:
Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.
Logikus ötlet, meg praktikus is, de azèrt meg kell mondanom, hogy amìg mindent kèzzel mosogattam, telente gyakran kellett a lecsepegett vizet takarìtani a szàrìtò aljàbòl, mert magàtòl nem szàradt meg a bezàrt szekrènyben (ès persze nincs hova lefolynia).
Aztàn ilyen èrdekes dolog mèg az, hogy előszeretettel teszik ki a teraszra a cirkòt, meg a mosògèpet is. Es nemcsak dèlen, hanem èszakon is, ahol adott esetben akàr fagy is. Ennek a legfuràbb pèldànyàt egy baràtunk lakàsàban làttam: az ùjonnan vett lakàshoz tartozik egy udvar(ka), ès a fal mellett àll (mindenfèle tető nèlkul) a mosògèp, letakarva persze – csak akkor takarjàk ki, amikor hasznàljàk.
Olaszországba jöttem 