Augusztus végén kezdett el az olasz Egészségügyi Minisztérium kampányolni a Fertility day szlogen alatt, a gyerekvállalás népszerűsítésére (khm, minden egybeesés egyéb kisebb országokban zajló folyamatokkal nyilván a véletlen műve – vagy ugyanazt a nagyon béna reklámügynökséget / think tank-ot használták itt is, ott is…)
A kampányt nagyjából két nap alatt elsöpörte a népi (és főleg női) felzúdulás, emiatt valószínűleg úgy marad meg az annalesekben, mint egy politikailag és kommunikációs szempontból is egyaránt elbaltázott megmozdulás.
A legtöbb kifogás azért érte a kampány mondanivalóját, mert (ahogy sok nő arccal, névvel felvállalta személyes hozzászólásokban a facebookon) a legtöbbször nem (csak) a nők akaratán múlik az, hogy mikor és hány gyereket szülnek, hanem leginkább azon, hogy ebben az országban egyszerűen nincsenek meg a megfelelő körülmények a gyerekvállalásra. Munkát normális szerződéssel és fizetéssel gyakorlatilag lehetetlen találni, lakást elképzelhetetlen összespórolni saját erőből, a bérleti díjak meg az egekben a nagyvárosokban (ahol esetleg több esély a munkára), bölcsődei férőhely nincs, de ha van, méregdrága, az iskolák, óvodák nem munkaidőkompatibilisek (pl. négykor bezár minden iskola és óvóda, és oldd meg, hogy valaki elhozza a gyereked), a családi pótlékkal meg elmehet az ember a sóhivatalba (ha egyáltalán jár neki, mert pl. a (kényszer)vállalkozóknak nem nagyon szokott). És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy akinek nem sikerül teherbe esnie, milyen költségekkel és adminisztratív nehézségekkel kell szembenéznie, mennyire kerül az örökbefogadás – már ha egyáltalán lehetséges, és nem egyből külföldre kell menni érte. Mindezt a nők nyakába varrni, na az az igazán pofátlanság.
És tegyük azt is hozzá, hogy a ’68-as mozgalmaktól kezdve az ország már sok területen változott, a tudatos gyermektelenség egy elfogadott és sokak által választott életpálya. Bizony, már lassan nyugdíjaskorba lépnek azok, akik ezt úttörőként felvállalták, és köszönik, továbbra is jól vannak.
Tehát ebbe a helyzetbe érkezett a Fertility day kampánya.
Szükség van-e egyáltalán kampányra?
Olaszországban, mint a legtöbb nyugat-(és kelet-)európai országban, valós probléma az, hogy kevés gyerek születik. A gyereket kívánó párok 15%-ának nem sikerül segítség nélkül megvalósítani ezt a tervet, de egyes becslések szerint a párok 20-30% meddő. Ez persze csak az alap, a fizikai kérdés.
Ha nagyobb kontextusban nézzük, akkor azt látjuk, hogy a tervezett és aztán valóban megszületett gyerekek száma között nagy a különbség. És jellemzően az első gyerek megszületése után változnak a tervek, amikor a szülők szembesülnek a nehézségekkel. (Sőt, egyes felmérések szerint már az első gyerek sem konkrétan tervezetten, hanem inkább véletlenül, családi nyomásra születik meg.)
És bizony a felmérések azt is mondják, hogy a gyerekszülésnek egyre inkább akadálya, hogy idősödik a társadalom. Két okból is. Minél idősebb a nagymama, annál kevésbé tudja átvállalni a gyerekek nevelését, felvigyázását, márpedig Olaszroszágban a hiányzó intézményrendszert eddig rednszerszinten a nagymamai segítség pótolta. Másrészt az idősebb anyukákat valakinek ápolnia kell, erre sincs elegendő szervezett ellátási kapacitás, így tehát a szülőkorban levő lányaiknak kell magukra vállalni, akik emiatt nem tudnak a saját gyerek vállalásával foglalkozni.
De mi a gond a Fertility Day-jel?
Valószínűleg a rossz végéről fogták meg a problémát: jobban tették volna, ha a meddőséget veszik célba. Azaz azokat a párokat segítik aktívan, akik már eldöntötték, hogy szeretnének gyereket, és akiknek “csak” segíteni kellene ezt megvalósítani.
Akik pedig(egyelőre) nem akarnak, azoknak úgy tudna az állam segíteni, hogy a munkalehetőségeket, a munkafeltételeket, a munkavállalói jogokat támogatja, fejleszti, hogy ezzel megadja azokat a keretfeltételeket, amelyek a gyerekvállalást segítik (meghozzák hozzá a kedvet).
És legalább ennyire fontos: a férfiak apai és otthoni felelősségvállalását segíteni, hogy ne maradjon minden ingyenmunka a nők nyakában. Minden felmérés, statisztika és tanulmány azt mutatja, hogy ahol a férfiak elvégzik az otthoni munkák és a gyerekkel kapcsolatos teendők egyre nagyobb részét, ott több kedve van a nőknek gyereket vállalni (Svédország pl). Őgyanez igaz arra is, hogy ha a nők dolgozhatnak, normális saját bevétellel rendelkezhetnek, azaz nem kell egy férfitól függeniük, akkor is szívesebben vállalnak gyereket.
A politikai közbeszéd hiánya
“Mi döntjük el mikor leszünk anyák” – Olaszországban még azok a nők is ezzel a gondolattal nőttek fel, akik nem vallják magukat kimondottan feministának. Manapság a lányok többet és jobban tanulnak, öntudatosabbak, és fontosabb nekik egy saját életterv átgondolása és kialakítása, mint egy katolikus és partiarchális iheltésű társadalmi modell megvalósítása, amelyben identitásuk központja a gyerekszülés lenne. Ha a munka, és egyéb életterveket nem tudják megvalósítani, akkor bizony az anyaság is várni fog.
Konklózió
2015-ben az elmúlt évszázadban először csökkent a népesség Olaszországban. A születésszámok soha nem látott mélységben.
Most már éppen ideje lenne átgondolni, hogy mi ennek az oka, mivel lehetne segíteni. Ahogy azt is, hogy ebben a túlnépesedett világban, ahol épp véglegesen feléljük az erőforrásokat az lenne-e az egyetlen lehetőség, hogy azért születünk gyereket mindenkivel, nagy áldozatok árán, hogy eltartsa az öregedő társadalmakat.
Olaszországba jöttem 