Az idősödő olasz nőkről – 2

Az első rész itt.

Ahogy az előző részben sorra vettük, sok tekintetben és nagymértékben változik a női életpálymodell ezekben az évtizedekben. Ez persze nagyon sok kérdést vet fel. Az olasz állam alapvetően arra épít (méghozzá rendszerszerűen), hogy a családokban – elsősorban a nők – megoldják mind a gyerekfelvigyázást (a méregdrága bölcsőde / hamar bezáró iskola helyett a munkából kimaradó anyák, vagy a már nyugdíjas nagymamák), mind az idősgondozás nagyját.

Mivel egyre többen vannak azok, akik ezt nem tudják és/vagy nem akarják csinálni, egyre nagyobb mértékben a külföldi (elsősorban keleti, szegényebb országokból jövő) nők végzik el ezeket a feladatokat. Mind a gyerekfelvigyázásban, mind az idősgondozásban az a jellemző, hogy ha van állami (városi stb) támogatás, annak rendszere, mikéntje nem könnyen átlátható, igénybevehető, és nagyon sokszor nem is igazságos. Pl. mivel a bölcsödei helyek támogatása az adott várostól függ, egyes helyeken jómódú családok is részesülnek belőle, míg máshol szegény, egyedülálló szülők sem.

Az idősgondozásban kevés a bentlakásos hely, ami egyben méregdrága is, így a legelterjedttebb megoldás az “egy (két) gondozónő – egy lakás”. Ez fenntarthatatlan, a költségek és sokszor az ott dolgozók nagymértékű kizsákmányolása miatt. Ezek az ápolónők a legrosszabbul fizetett, legrosszabb munkakörülményeket biztosító szerződésekkel dolgoznak, alacsony fizetésért.

Mivel a jelenség már társadalmi szinten is kérdéseket vet fel, egy nemrégiben készült tanulmány (Francesca Alice Vianello szociológus a szerzője) arra is rámutat, hogy ezeknek a (kelet-európai) gondozónőknek a nagy része már maga is elég idős. 24%-uk 60 évnél idősebb, és sokszor a nyugdíjkorhatár elérése után is dolgoznia kell, mert nem jogosult a nyugdíjra. (Információ: csak Piemonte tartományban kb 100 000 ukrán nő dolgozik idősgondozóként, ami csepp a tengerben, de ennek alapján el tudjuk képzelni a számokat.)

Ezzel azt is mondjuk, hogy az Olaszországban élő külföldiek női komponense erősen öregszik, ez pedig további problémákat vet fel rendszerszinten. “Fiatal öregek” ápolnak “idős öregeket”, és nem tudjuk, velük mi lesz majd annak idején.

A kihívás az, hogyan változtassunk a gondozási modellen. Sokféle megoldás lehetséges: idősek otthona, megosztott házak, régi barátok/barátnők, akik miután egyedül maradnak, összeköltöznek, hogy megosszák a költségeket, és segítsék egymást.

Északon néhány helyen már próbálgatják a cohousing megoldásokat. A megoldások sokfélék lehetnek, de az biztos, hogy újra kell gondolnunk a család- és welfare fogalmainkat.

Figyelembe véve, hogy a mostani negyvenes nők 20+%-a nem vállalt gyereket Olaszországban, a megoldások keresése és megtalálása egyre sürgetőbb lesz.

Nem anyáknak való ország

Olaszországban május második vasárnapja anyák napja, ez annak rendje és módja szerint elő is kerül a reklámokban (vásárolj még több cuccot), a tévé programjában (szirupos amerikai filmek anyákról és gyerekekről) és minden elképzelhető egyéb felületen.

Ugyanakkor amióta a pandémia tart, 96000 kisgyerekes anya vesztette el a munkáját.  Ezek háromnegyede 5 évesnél fiatalabb gyerek anyukája. Mivel az otthonragadt gyerek felügyeletét meg kellett oldani, választaniuk kellett a fizetett munka és a család között.

Ezzel párhuzamosan az első háromhónapos lezárás alatt – ahogy minden országban – itt is megnőtt a családon belüli erőszakot elszenvedő nők száma, ugyanakkor nagyot esett a segítőszervezetek lehetőségeinek elérhetősége.

A munkahelyvesztés és bevételcsökkenés nem új az anyáknak, évek óta ki lehet mutatni, hogy az anyaság első 15 évében a nők éves szinten 5.700 euróval kevesebbet keresnek, mint azok a nők, akiknek nincsen 0-15 éves gyerekük. És ha a saját terhesség előtti fizetésüket vesszük alapul, ahhoz képest 53%-ot csökken a bevételük. Ennek neve is van, a child penality, és egy nemrég megjelent tanulmányban is olvashatunk róla (Save the children tanulmánya, Le equilibriste)

Csak 2019-ben (azaz ég covid előtt) 51.558 ember mondott fel a munkahelyén, 5-ből 2 a családi és munkahelyi kötelességek összeegyeztetlensége okán. 10-ből 7 esetben (37.611, azaz 72,9%) anyákról volt szó. A covid helyzet csak súlyosbította a jelenséget.

Csökkent a születésszám is (már az egyébként is évek óta tartó csökkenéshez képest is): 16000-rel kevesebb gyerek született 2020-ban (3,8%-el kevesebb 2019-hez képest). Ez mondjuk elég természetes egy teljesen bizonytalan helyzetet okozó világpandémia esetében.

Egyébként nem kellene csodákat tenni, ha a nők anyává válását szeretné az állam segíteni, régóta megvannak a receptek. Családi munkamegosztás (bátorítása úgy általában, hogy ne hagyjunk minden fizetetlen munkát a nőre), munkahelyek, amelyek kisgyerekes anyákat is alkalmaznak (ehhez pl. segíthetne az állam mindenféle támogatással), és gyerekgondozási szolgáltatások (mondjuk annyi bölcsődei hely, ahány gyereknek igénye lenne rá, hát sőt, ha még megfizethető is lenne, az lenne a kánaán).

Ha ezek (meg mondjuk elegendő “védett ház”, ahová a fizikai bántalmazás elől menekülhetnek, segítség a bántalmazás elől menekülő gyerekes anyáknak az új élet kezdésében) mind meglennének, lehet, hogy a bántalmazott nők tovább tudnának lépni bántalmazójuk mellől. Vagy ha a gyerekvállalás mellett is megmaradna a gazdasági függetlenségük, esetleg egy sima megromlott házasságból is ki tudnának lépni, segítve ezzel a gyerekeik lelki békéjét. Nem is beszélve a sajátjukról.

De hát ahogy máshol sem nagyon, ez itt sem prioritás.

Hát boldog anyáknapját.

Cikk itt.

Hány barátod van?

Az olaszok arról híresek, hogy nagy társadalmi életet élnek, kiterjedt baráti, ismerősi kapcsolatokkal haladnak előre az életben. De valóban így van-e még mindig?

A 21. század népbetegsége már jóval a covid előtt a depresszió és a magány volt, és nem csak Olaszországban. Kanadában 2016-ban 14 millió ember élt egyedül, Latin-Amerikában azt találták, hogy minél idősebb és szegényebb valaki, annál magányosabb. Ázsiában a lakosság gyors öregedése miatt erősödik ez a jelenség, Japánban 2017-ben kb. 45 000 ember halt meg elhagyatva, akiknek nem volt a temetést álló rokonuk.

Európában sem feltétlen állunk jól: Franciaországban egy 2014-es felmérés szerint 5 millió francia érzi magát magányosnak, és 2017-es adatok szerint a15 és 30 év közöttiek 6%-a társadalmilag elszigetelt.

Nagy Brittanniában olyan nagy számokról van szó (9 millió ember), hogy 2018-banlétrehozták a Magányosság minisztériumát, amely 20 millió fontból kereshet megoldást a jelenségre.

De most már térjünk rá az olaszokra.

Egy 2015-ös Eurostat kutatás szerint (Infodata), a 16 év feletti olaszok 13,5%-a úgy érzi, hogy baj esetén nincs egy ember sem, akihez fordulhatna (európai átlag 6%). Ezt egy hazai kutatás Rapporto Annuale Istat 2018 is megerősíti: 3 millió ember érzi úgy, hogy egyáltalán nincsen barátja, segítsége, és 8,5 millió ember él egyedül, ebből 7,7%-nak nincsen baráti kapcsolatai (az idősek között még sokkal magasabb ez az arány, 15,6%).

A covid előtti időkben a magányosság ilyen mértékére az egyedülélők nagy számát adták magyarázatul, ami egyben a családi háló hiányát is jelenti. Ha ezt az adatot összevetjük a gazdasági helyzettel is, arra jutunk, hogy a gazdagabb emberek általában magányosabbak, míg a magasabb iskolai végzettség általában több barátot jelent. Visszafelé az is elmondható, hogy minél kiterjedtebb a család, minél magasabb az iskolai végzettség és nagyobb a gazdagság, annál kevésbé magányos az ember. (a gazdasági helyzet úgy látszik mintha egymásnak ellentmondó következtetésekre vezetne, ezért érdemes a többi kritériummal is összekapcsolni).

A covid alatt úgy tűnik viszont, hogy nem az idősek szenvedték meg az egyedüllétet, hiszen a felmérések szerint ők úgy érzik, nem változott sokat az életük, szember az 50 év alattiakkal. Egy tanulmány szerint az olaszok 55%-a magánytól szenved (32% a 18 – 34 éves korcsoportban, 21% az 55+ korcsoportban). Egyértelmű, hogy ez a bezártság miatt van, iskolába, munkahelyre sem jártak be sokan ezekben a hónapokban, nem lehet(ett) sportolni, szórakozni járni, étterembe beülni. Ha összevetjük a lezárás előtti és utáni helyzetet, az idősek akkor és most is szenvedtek a társadalmi háló hiánya miatt, a fiatalokat viszont a lockdown zárta el a barátaiktól, ismerőseiktől, még akkor is, ha ők sokkal többet használják a netes kommunikációs eszközöket.

https://thevision.com/attualita/emergenza-solitudine-giovani/

Jelentés a vörös zónából – 38

Két hónap telt el a vírus miatt bevezetett váratlan és különleges intézkedések óta, sokan sokféle megközelítésből elemezték, mi történik, mi fog történni.

Gyakran a háborús terminológiával próbáljuk érzékeltetni, milyen különleges helyzetben vagyunk, pedig hát (és szerencsére) nem lőnek, van mit enni, és az emberek nagy része teljesen egészségesen (alkalmilag unatkozva) tölti az idejét otthon (kivéve azok a dolgozó anyák, akik most egyszerre lettek tanárok és házvezetőnők is).

Ezzel együtt a vészhelyzet felszínre hozott néhány olyan tényt, amiről nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk róla – de, csak kényelmesebb volt nem szóbahozni. Pedig egyre jobban látható és egyre égetőbb problémaegyüttesről van szó.

Amikor nyugaton beállt a a járvány, nagyon sok keleti vendégmunkás hazament, mert elvesztette a munkáját, vagy egyszerűen olcsóbb otthon átvészelni ezeket a hónapokat, mint Olaszországban (Németországban, Franciaországban stb.). Nyugaton viszont megérett az eper, a spárga, és bár egy ideig a franciák meg az olaszok is kísérleteztek  azzal, hogy éppen munka nélkül maradt helyieket vonjanak be a szüretbe, elég hamar rájöttek, hogy az nem olyan egyszerű. (Mert mondjuk nem akarnak napi 10+ órát éhbérért, feketén dolgozni? Nagyon érdekes volt a hirtelen előhúzott lehetetlen magyarázatokat olvasni, miért nem lesz az, jó, hogy a franciák szedik a francia epret – “mert ha mégis visszamehetnek dolgozni a munkahelyükre, akkor nem fognak tudni jönni” – így egy francia termelőszövetkezet képviselője. Aha.)

Vagy, ahogy Olaszország egyes részein történt, rengeteg afrikai bevándorló étel és pénz nélkül maradt, amikor az egyik helyen végetért a szüret, de a korlátozások miatt nem tudtak a következő munkahelyre átmenni (meg szerződésük sincsen, mert vagy feketén dolgoznak, vagy csak ott a másik helyen kapnának szerződést, nem előre). Mivel nincs joguk visszamenni a fogadópontokra, ahol a harmadik világból érkező bevándorlókat fogadják, így azokba a gettókba szorultak, ahol addig is éltek (szörnyű körülmények között).

Egyes kormányok gyorsan elkezdtek lobbizni a román és bolgár kormánynál, külön légifolyosót nyitva, hogy engedjék vissza a dolgozókat, akár csak adott időtartamra is. A keleti kormányok még örültek is neki, mert sokkal kevesebb pénzük van a kríziskezelésre, így legalább ezeknek az embereknek lesz valami bevételük.

A német, angol lobbiról egy hosszú The Guardian cikk írt (amit ma megtaláltam magyarul is). Ugyanis innentől nem számított, hogy a munkások összetorlódva utaztak a chartergépeken, hogy nincs megfelelő védőfelszerelés, mindegy volt, csak jöjjenek. Annál is inkább, mert pl. Németországban ha el is kapják a vírust, nem a német egészségügynek kell majd megbirkóznia vele, hiszen a munkaadók hazaküldik őket azelőtt, hogy lejárna az a 115 nap, ameddig kivételt kapnak a német társadalombiztosítás alól.

Európai építkezés évtizedei ide vagy oda, egy ilyen válsághelyzetben elég hamar kideült, hogy mennyit érnek a keleti munkavállalók, milyen  jogaik vannak és hogyan (nem) tudják azt érvényesíteni (nem beszélve a harmadik országból érkezőkről).

A másik szektor, amelyben Nyugat-Európa már nem élne túl keleti (meg minden más szegényebb országból jövő) munkaerő nélkül, az az idősgondozás. Az egyre jobban idősödő nyugati társadalmak körül egyiknek sincsen átfogó stratégája és elegendő pénze, hogy a hozzájuk kapcsolódó gondozási munkákat meg tudják oldani, bár tény, hogy toldozott-foldozott struktúrák, itt-ott pénzek vannak, országtól függően különböző mértékben. Az olasz állam azt a taktikát választotta mindig is, hogy amit lehet, a családokra (nőkre) lőcsöl, és csak ímmel-ámmal támogatja, finanszírozza ennek költségeit. A szektor kifehérítése is csak néhány éve indult meg, több-kevesebb sikerrel, de minőségbiztosítás, közvetítés nincsen, a dolgozók érdekképviselete, szervezettsége minimális,  mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Csak egy apró példa erre, hogy amikor leállt az ország, szinte azonnal biztosítottak támogatásokat az alkalmilag munka nélkül maradó cégeknek és dolgozóiknak (cassa integrazione), a szabadúszóknak, de hiába számít munkaszerződésnek az, amivel az idősgondozókat dolgoztatják a családok, ha elbocsátották ezeket a családi alkalmazottakat, nekik semmi nem járt. Márpedig legnagyobb részük szegényebb országból jön, nincsen itt saját ingatlana (ha nem egyenesen az adott családnál lakott addig is), ezért nagyon gyorsan került kiszolgáltatott helyzetbe.  Arról nem is beszélve, hogy mi lesz majd a koronavírus után? A családoknak kevesebb pénzük lesz, idén biztosan kevesebb lesz a bevétel, vagy még rosszabb, ha a család egyik tagja elveszti a munkahelyét – vagy be kell zárni a vállalkozást. Az ellátandó idősek és gyerekek ettől nem lesznek kevesebben, ki fogja elvégezni a munkát, ki fogja ezt kifizetni és miből?

Az osztrákok, németek itt is ahhoz folyamodtak, hogy külön eljárással és szabályokkal visszahozzák a kelet-európai dolgozókat már március végén: “Németországban körülbelül 500 ezer olyan ápolásra szoruló ember van, akit külföldi, többnyire képzetlen női gondozók látnak el. Ezek az ápolók, akik gyakran feketén, alacsony fizetésért dolgoznak, főleg Lengyelországból származnak (46,2%-ban), de Magyarországról is sokan vállalják a németországi munkát.” A nyugati nők nehezen megszerzett függetlenségét, munkaerőpiacra való belépését ugyanis nagyrészt az tette lehetővé, hogy egy náluk szegényebb országból érkező kiszolgáltatott nő kevés pénzért (kevesebbért, mint amennyit ő megkeres házon kívül) elvégzi azt a gondozási munkát, amit 30 évvel ezelőttig ők végeztek (fizetés nélkül). És amíg van szegényebb ország, kiszolgáltatottabb ember, nem is kell átgondolni, mennyit ér meg nekünk a gondozási munka, minél kevesebből szeretnénk megúszni, és ez sikerül is.

Egy ideális világban most az következne, hogy amint vissztér a világ a normál mindennapokba, nagyon gyorsan és erőteljesen átgondolja, átértékeli, mi az, ami valóban  fontos, minek mekkora értéket tulajdonít. Köteles-e a társdalom egyik része ingyen elvégezni a reprodukciós munkát? Társadalmilag akarjuk-e, hogy a gyerekek és idősek rendesen és kiszámíthatóan el legyenek látva? Adunk ennek forintosítható / eurósítható értéket, megbecsülést? Ki végezze el ezt a munkát és hogyan?

De sajnos inkább az a valószínű, hogy ha nagy nehezen visszatérünk a régi normalitáshoz, akkor megint pont erre nem lesz erőforrás, pénz és akarat. Végülis a világ szegényebb része most még jobban ki lesz szolgáltatva, küldi majd az olcsó munkaerőt.

 

Hoppon maradt negyvenesek – 2

Az előző rész itt található. 

A generációs staféta azt jelentené, hogy a fiatal munkavállalók foglakoztatottsága legalább olyan magas, mint az idősebb nyugdíjhoz közeledőké. Különösen fontos lenne ez az öregedő társadalmakban (hiszen valamiből el kell majd tartani a nyugdíjasokat, bár… ld. az előző rész végét).

Az Eurostat  szerint ez több országban működik is (UK, Németország). A mediterrán országokban, és különösen Olaszországban a harmincas-negyvenes korosztály nem talál munkát. Sőt, a ’90-es évektől oly módon működött az adórendszer, hogy épp a fiatalabbaktól vontak el forrásokat az idősek felé, hogy megmaradjon a nyugdíjaik értéke (nyilván azért is, hogy az elégedetlen nyugdíjastömeg ne szavazzon ellenük). A neoliberális recept egyszerűnek tűnt: dolgozzunk tovább, a munkajövedelmek adóterheit csökkentsük és a nem produktív állami költéseket vágjuk meg. A recept paradox végrehajtása Olaszországban az volt, hogy természetesen nem mindenkire alkalmazták, hanem csak azokra, akik már így is flexibilis munkaszerződésekkel dolgoztak jogok nélkül. A szupervédett társadalmi csoportokra nem terjedt ki a reformdüh.  Vannak ugye a bennfentesek – az articolo 18 alatt dolgozó munkások, akiket elbocsátani alig lehet, akiknek jár a szabi, a betegszabi, munkavesztés esetén 1-2 évig segély, lesz nyugdíjuk, és van képviseletük, amely megvédi őket, és maguknak kedvező szabályokat alkot (szakszervezetek). Meg vannak a kintrekedtek, mindezen jogok nélkül, és a vicc az, hogy legtöbbször egyazon munkahelyen, ugyanazt a munkát végzik.

Mivel az eddigi javító szándékú receptek nem működtek, előretört a populizmus, amely ezen dühödt megfosztott tömegek hangját viszi.

Sajnos ezek sem a problémát célozzák, hanem a könnyebbik végét fogták meg a dolognak. EU ellenesek, mert az “EU nem enged bármennyit költeni”. Kár, hogy az alapprobléma maga a költés struktúrája lenne (hogy nem ugyanazokra kellene mindig mindent költeni). De ez most mellékszál, bár nagyon érdekes a legutóbbi választások fényében.

Térjünk inkább vissza a generációs problémára. Az idős(ödő) korosztály e pillanatban egy egyre terebélyesedő amőba, amely éli fel az évtizedek során megspórolt javakat, és kézbentartja a fiatalok sorsát. Hívhatjuk ezt családon belüli szolidaritásnak végülis, amely egyben az olasz társadalom igen fontos hagyománya (lévén az állam sosem működött igazán jól, maradt a család, mint szociális háló).

Ez azonban társadalmi és gazdasági problémákat is felvet. Társadalmi szempontból az vele a gond, hogy nincsen társadalmi mobilitás (azaz az határozza meg az egyén lehetőségeit, hogy melyik családba született), nincsen egyéni szabadság, amellyel esetleg váratlan saját utakat lehet követni (hiszen a papa mama mondja meg, mit finanszíroz).

Gazdasági szempontból stagnáló welfare-t jelent, ahol semmi sem változik, megmarad minden úgy, ahogy a most abból legtöbbet profitáló csoportok akarják. Nyilván jobb, mint a semmi, ahogy jobb a nagypapa lakását airbnb-n kiadni, mint éhenhalni, de ezzel oda is köt minden, ahhoz a nem túl innovatív, nem túl felfedező tevékenységhez, amiből nem lesz innováció, új ötletek, önmegvalósítás, kreativitás.

Érdekes adat a generációs problémához: hogy lássuk, mennyire a nyugdíjakból él az ország, íme egy térkép:

Az egész országot tekintve a bevételek 35,78%-a nyugdíjból jön, azaz 3-ból egy ember nyugdíjból él. A fenti térképen a narancssárga területeken ennél magasabb a nyugdíjból élők aránya, a kékkel jelölt területeken ennél alacsonyabb (azaz több fizetésből, vállalkozásból stb. bevétel van).

A nyugdíjból származó családi bevételek és a szegénység között sok esetben egyenes az arányosság:

Ez a térkép azt mutatja, milyen arányban vannak azok az emberek, akik éves szinten kevesebb, mint 10 000 euró bevételt vallottak be az adóhivatalnak. Nagyrészt (különösen délen) egybeesik a nyugdíjakból származó bevételek nagy arányával.

(Forrás: http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1)

A gond persze az, hogy a népesség öregszik, és a nyugdíjrendszer sem húzza már ebben a formájában sokáig. Nem is kell neki, mert 1-2 évtized múlva megérkeznek azok, akiknek nem jár majd a nyugdíj (kb. minden mostani atipikus dolgozó). De hogy ők miből fognak élni, az egyelőre úgy tűnik egyik pártot sem foglalkoztatja.

Kis politikai kitérő

A strukturális reformokat az ország évtizedek óta halasztja, a Tangentopoli utáni új pártok nem akarták kockáztatni azt a minimális társadalmi konszezust, amit sikerült összekaparniuk. A reformokkal végig kellett volna gondolni, milyen kritériumok szerint és kiket vesznek fel a közalkalmazottnak, köztisztviselőnek (hogy azok minőségi szolgáltatásokat nyújtsanak, legyen szó az iskoláról vagy az adóhivatalról), mi legyen az egyetemekkel, hogy valóban segítsék a társadalmat, és mi legyen a munkavállalói jogokkal általában.

Ezzel egyidőben az emberek el is fordultak a politikától, a hagyományosan erős politikai terek (circoli arci/acli, pártok, szakszervezetek) kiürültek, a fiatalok inkább a szórakozás és a fogyasztás felé fordultak, mint a saját sorsukon gondolkodjanak. Eltávolodtak a politikától. Most, hogy visszatérnének, átgondolatlanul, informálatlanul szavaznak. Érdekes tény, hogy mindenhol máshol (Anglia, USA, Franciaország) a 45 éven aluliak a haladóbb szellemű pártokra szavaznak, Olaszországban a Movimento 5 Stelle-re, amely antiglobalista, EU-ellenes, autokrata, a felszínt kapargatja, nem tematizálja a strukturális problémákat.

 

Forrás:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.alleyoop.ilsole24ore.com/2018/02/07/la-generazione-dei-30-40-e-sotto-scacco-un-costo-economico-per-litalia/

Hoppon maradt negyvenesek -1

Azt már rögtön kiérkezésem után döbbenettel vettem észre, hogy szemben Magyarországgal, ahol a mi generációnk (40 körüliek) a rendszerváltás utáni szakemberhiányban válogathattak a jó munkák közül, Olaszországban nagy általánosságban nincsen munka, és teljesen mindegy, mit végeztél, mihez értesz. (Lábjegyzet: most nem megyek bele abba, hogy ami Mo-n jó multis munkának számít, az nem feltétlen az Nyugaton. Mások a bérek, mások az emberek elvárásai a munkával szemben, de ez most tényleg mellékág. És az is, hogy sok Mo-n menő munkavállaló itt valószínűleg bukdácsolna egyik határozott idejű állásból a másikba, mert a státusza inkább annak köszönhető, hogy jókor volt jó helyen, mint a saját ügyességének, okosságának).

Ennek persze több összetevője van, olyanok, hogy a magánszektor munkaerőpiaca mint olyan nem bízik a kereslet/kínálat logikában, vagy a végzettségek elértéktelenedése, vagy egyáltalán az, hogy a kevésbé képzett kisvállalkozók nem is nagyon hisznek a képzettségben). Egyrészről a munkaadók nem hirdetik meg az állásokat, hanem ismerősi körben próbálnak meg valakit találni (aki vagy ért hozzá, vagy nem, majd megtanulja), és nem hiszik, hogy akár egy jó cv-vel rendelkező ismeretlenről is kiderülhet, hogy jó munkaerő – és pont erre lenne a próbaidő. Másrészről sok olyan ember van, aki – akár diplomásként  is – egyszerűen nem tud dolgozni, hiszen sosem volt ebben tapasztalata, a szülők mindig kisegítették, ha nemszeretem munkát kellett volna végeznie, egymás után végezte a különböző képzéseket anélkül, hogy egyszer is talált volna hosszabb távú munkát. Így a két oldal összeér, és egymást erősíti, a munkaadó nem fogja továbbra sem meghirdetni az állásokat, hiszen alkalmatlan emberek hada jelentkezne rá, neki erre nincsen ideje, a munkavállaló meg hiába küldözgeti többszáz helyre a szépen kidíszített CV-jét, el sem olvassák.

A közszféráról ne is beszéljünk, a concorso rendszerben alkalmatlan embereket találnak olyan állásokra, amelyben aztán akár élethosszig eléldegélnek viszonylag jó fizetés mellett, anélkül, hogy valaha komolyabb erőfeszítést kelljen tenniük, netán képződniük – és ennek pont mi, a közszolgáltatásokat igénybevevők isszuk meg a levét.

Mindennek mély strukturális okai vannak, és hosszú évekre, évtizedekre kiható következményei.

Ha csak a mostani 30-40 éveseket vesszük, a középgenerációt, nem túl szívderítő kép rajzolódik ki a statisztikákból. Sokuk a családi vagyont éli fel éppen, hiszen ez az, ami Olaszországot jelen pillanatban még fenntartja, a megspórolt családi vagyonok. Sokszor esett szó már erről a blogon is, az örökölt 2-3 lakás, amelyet a ’60-as években azért vettek a nagyszülők, mert a folyamatos infláció mellett ez volt az egyetlen értékálló befektetés. Az a kislakás, amit fillérekért vettek meg a tengerparton, vagy egy északi nagyvárosban, akkor nem ért túl sokat, de mióta fellendült a turizmus, állandó bevételt biztosíthat.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szerencsére épül a rendszer, lehet örökölni, ami sokat jelent, ha valahol egy északi nagyvárosban van a vagyon, de ha délen élsz, vagy egy eldugott kisvárosban, akkor ez sem ér semmit. És persze szó sincs meritokráciáról: nem azért lesz könnyű az életed, mert okos, ügyes vagy, hanem mert a nagypapa lakása pont Firenze közepén van, és jól ki lehet adni az airbnb-n.

Ez a típusú gazdagság azért is probléma egyébként, mert nem generál sem ötleteket, sem új tevékenységeket. De ne kárhoztassuk azért ezt a generációt, hiszen akaratukon kívül találták magukat egy hatalmas adósságot görgető államban, amely adósságot nem rájuk költötték. Ők fél életüket középszerű oktatási intézményekben töltötték, ahol azt mondták nekik, hogy érdemes tanulni, majd az egyetemről kijővén beleütköztek a határozott idejű szerződésekbe, a pár napos munkákba, a kényszervállalkozásokba, amelyből nyilván nem lesz sem decens megélhetés, sem nyugdíj annak idején.

Az olasz statisztikai hivatal pár hete publikálta a 2017-re vonatkozó foglalkoztatási adatokat. A Sole 24 ore összefoglalója szerint egy év alatt 234.000-el kevesebben dolgoztak a 25-49 éves korosztályban. Ezen belül is a 35-49 évesek szenvedték el a nagyobb veszteséget: 204.000-el kevesebben dolgoznak. Igaz persze, hogy általánosságban kevesebb a fiatal az olasz társadalomban, de ezzel együtt is az a helyzet, hogy az ennél idősebbek körében növekedett a foglalkoztatás (hála a különféle állami támogatásoknak).

Ugyan a társadalmi kohézió szempontjából nem túl jó, de ki kell mondani, hogy akik az egészből még mindig  a legjobban jönnek ki, azok az idősek. Az egyetlen csoport, amelynek még emelkedett is a jövedelme 2008 óta, azok a nyugdíjasok. Ez családszinten szintén segít egyelőre: a családok bevételének a nyugdíjhoz köthető része 1969 és 1989 között nőtt (16,4%-ról 17,3%-ra).  2008-ban már a családi bevételek 24,8%-át tették ki a nyugdíjból származók. Ugyanakkor ez azért elég félelmetes az egész társadalomra nézve.

Problémás, hogy a fiatalabb korosztálynak a munkája egyáltalán nem stabil. Az alábbi tanulmány szerint az utóbbi 4 évben a foglalkoztatottság növekedése magasabb volt, mint a munkaóráké. Mindenki kevesebbet dolgozik, ugyanazért a pénzért? kérdezhetjük. Sajnos nem. Ez a Jobs act hatása, a Renzi-féle reformé, amely abban bízott, hogy ha támogatja a munkaadókat abban, hogy fiatalokat vegyenek fel, méghozzá egy gyengített munkaszerződéssel (3 évig bármikor elbocsáthatóak), azaz segíti a bemenetet, utána a dolgok logikája szerint a munkaadók megtartják ezeket a már felvett fiatalokat. Ám épp ennek ellenkezője történt. Amikor megszűnt a támogatás és lejárt a hároméves időszak (2015 és 2017 között), a szerződések 40%-a szűnt meg, és jó esetben visszatértek az alkalmi szerződésekhez, rossz esetben munka nélkül maradtak.

Sok kutató, szakember azt hitte, hogy ezen a munkaerőpiacon a nagyobb flexibilitás segít majd – hiszen az alapprobléma, hogy a munkavállalók egy része be van betonozva a munkahelyére, gyakorlatilag nem lehet elbocsátani, emiatt persze helyeket foglalnak, akár alacsony termelékenység mellett is, másrészt a munkaadó legközelebb nem vesz fel ilyen szerződéssel munkást, ha van másra is lehetősége.

Ez a flexibilis munkaerőpiaci modell több részből áll ott, ahol működik (egyes észak-európai országokban). Egyik része valóban a könnyen felbontható munkaszerződés, a többi nem elhanyagolható része viszont az, hogy aki időlegesen munka nélkül marad, annak az állam segít a megélhetésben (ez nincsen vagy minimális OO-ban, ha nem rendes munkaszerződése van az embernek), és ezekben az üresjáratokban folyamatosan képezheti (sőt, képeznie kell) önmagát a dolgozó (állami pénzen), valamint van egy működő munkaerőpiac, azaz a munkáltatók meghirdetik a szabad munkahelyeket. Ez mind nincsen Olaszországban, és egyelőre nincsen politikai akarat arra, hogy a már bebetonozott dolgozók és az alkalmi munkások jogait valahogyan egy szintre hozzák (akár középtájon), így a flexibilis rendszer eleve halálra volt ítélve.

Mindebből következik, hogy a középkorosztály, akinek már nem jutott normális munkaszerződés, szépen lassan (illetve nem is olyan lassan, elég volt 15 év a 2002-es Legge Biagi óta) átment prekariátusba. A prekariátusnak társadalmi szinten ára van. Egészségügyi szempontból depresszió, egyéb pszichológiai gondok, a haszontalanság érzése, amely különféle kompulzív magatartásformákhoz vezet. Emellett nem alapítanak családot, vagy csak későn, amivel a társadalmi megújulást hátráltatják. Bár ez utóbbi állítás nem feltétlen igaz, hiszen már most sem hisz a kutatók nagy része abban, hogy a gyerekeink befizetett adóiból fogunk mi nyugdíjat kapni, sőt. Rendszerszinten az akérdés, hogy lesz-e nyugdíj a mai formájában? Ki fogja azt kapni? Meddig fogunk dolgozni? Biztos hogy ez a nyolcórás munkarend lesz a nyerő? Sok olyan kérdés, amire egyelőre nincsen válasz, csak az biztos, hogy a régi paradigmának lassan nem nagyon van értelme.

Innen folytatom holnap.

Addig is olvasnivaló olaszul:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1

Olasz demográfia

Nemrég egy jövőlatolgató konferenciát tartottak  Firenzében, na nem ezoterikus jósok, egyházi emberek és önjelölt jövőbelátók, hanem demográfiai szakemberek, ezért érdemes gondolkodni azon, amiről beszéltek.

Az erről beszámoló hosszú olasz cikk főbb megállapításait foglalom itt össze.

Milyen lesz tehát a jövő itt Olaszországban a demográfusok szerint? 

A kiindulópont az, amiről valamit már mindenki hallott: a klímaváltozás, az atmoszféra összetevőinek változása és az előrejelzés, miszerint a ma létező élőlények 30%-a hamarosan ki fog halni – Olaszországban mindhárom jelenség erősen érezhető, és már most változásra késztet (pl. a mezőgazdasági termelésben).

Ebben a kontextusban Olaszország is “össze fog menni”, azaz előreláthatólag hamarosan az ország lakossága néhány millióval kisebb lesz. Ez a természetre nézvést nem rossz hír, ám gazdasági, társadalmi, geopolitikai folyamatokban is következményekkel jár majd.

A népességcsökkenés önmagában még nem pozitív vagy negatív, az sem mindegy, hogy tesszük: az átlagéletkor egyre nő, és egy nőre számítva csak 1,3 gyerek születik? Baj-e önmagában, hogy öregszik a társadalom? Vagy az a baj, hogy a társadalmi  szerveződés valami más helyzetnek megfelelő?

Fel kellene tenni a megfelelő kérdéseket, azért, hogy a hosszú élet nem költség, hanem erőforrás legyen.  Hogy pl. jó az nekünk, ha a a nyugdíjbavonulással egy ember a napi 8 órás elfoglaltságából 0 óra marad, hogy még mindig ugyanannyi  a nyugdíjkorhatár, mint amikor még sokkal előbb haltak az emberek, sőt – mindenkinek egyformán annyi, független attól, mennyire nehéz munkát végzett, illetve ha nőként /diplomásként a várható élettartama 5 évvel több, mint férfiként /szakmunkásként.  Miért kell ugyanannyit és ugyanúgy dogloznia egy 30 évesnek, mint egy 60 évesnek? Mi lenne ha a munkaszervezést az életkor  – végzettség – egyéb jellemzők fényében differenciálnánk?

Érdekes, hogy Olaszországban idővel talán magától megoldódik a déli kérdés (questione meridionale), hiszen 2065-re a 54 millió lakost prognosztizálnak (ez a mainál 6 millióval kevesebb), és ennek csak egy negyede fog délen élni (szemben a mai lakosság harmadával). Ennek persze az is oka, amit ma látunk: a déli fiatalok elvándorolnak, nem szülnek gyereket, és a bevándorlás sem vonzza délre az embereket.

A 2016-ban Olaszországban született 474 000 csecsemőből 92 000-nek nem olasz az  édesanyja, és még több olyan van, ahol egyik vagy másik szülő (nem csak az anya) külföldi.

Erről a politikusok szeretnek panaszkodni, de a statisztikák szerint ma az olasz gyerekeknek nagyobb az esélye a szegénységre, mint a nyugdíjasoknak. Az abszolút szegények fele gyerek és fiatal.  Ahogy mindenhol máshoz is elmondják a kutatók, ezen nem segít ez egyszeri segély, amit a születéskor kaphatnak, és amit minden évben előhúz az aktuális kormány, amikor a költségvetést tárgyalja. A kiszámítható gyerekneveléshez az kell, hogy kiszámíthatóan legyen munka, illetve segítság, ha valaki elveszíti azt. Ezzel is kezdeni kellene valamit hosszútávon. 

Egy 6 milliónyi lakossal kisebb Olaszország geopolitikailag sem biztos, hogy ugyanannyit nyom majd a latban, mint a mostani.

Mindezen  azért kellene gondolkozni, mert ha felkészülünk bizonyos változásokra, valószínűleg közösségi szinten jobban jövünk ki belőle, mintha nem tennénk. Ez az idealista elgondolás, a többit meg majd meglátjuk.

Élet 100 felett

Mármint 100 év felett.

A legutóbbi népszámlálás adatai alapján Siena városában található Olaszországban a legtöbb 90 év feletti lakos. De úgy általában is a 100 év feletti emberek száma ütemesen nő az egész országban: Mussolini idején ötvenen voltak, majd’ 1000-en 1982-ben, ma viszont már 17 000 ennél idősebb olasz él az országban. Mire a mostani 50-esek elérik azt a kort (azaz kb. 40-50 év múlva), az előrejelzések szerint már 157 000-en lesznek.

Nem is csoda, ahogy a Bloomberg felméréséből is látszik, gazdasági problémák ide vagy oda, az olaszok a világon a legegészségesebbek. Illetve itt őrzik meg az emberek legtovább az egészségüket.

A fenti felméréssel szinte egyidejűleg jelent meg egy másik tanulmány, amely szerint az olaszok, japánok, hollandok, Svájc és Svédország folyamatos javulást mutatnak a drogok, alkohol, öngyilkosság, szívbetegségek és tumor miatti halálozásban – szemben pl. az USA fehér lakosaival.

Olaszország egyes területein azért is nőtt meg a 90+ évesek lakossághoz mért aránya, mert a fiatalok elvándorolnak, vagy egyszerűen nem szülnek gyerekeket. De három város van, ahol az országos (egyébként nem magas) átlaggal együttmozog a gyerekszületések száma, és mégis nő az idősek aránya: Siena, Firenze és Bologna.

Érdekes adat, hogy ebben a három városban a 90 felettiek között nagyobb arányban találhatók egyetemet végzettek, mint általában az országban. Ez is elég ismert statisztikai tény: a képzettebb emberek tovább élnek. Ez Olaszországban durván kimutatható: a mostani 25 és 44 év közötti olasz férfiak halandósági valószínűsége háromszor nagyobb, ha csak általános iskolát végeztek, mint az egyetemet végzettek között.

A statisztikusak azért tovább keresik, hogy mi lehet az oka annak, hogy pont Sienaban, Firenzében és Bolgonaban élnek ilyen sokáig az emberek. Mindhárom helyen nagyon intenzívek a civil szerveződések, az idősek aktívan részt vesznek a circoli-kban, és a kulturális életben (pl. színház) és a szervezett önkéntes tevékenységekben. Ezek Olaszországban mindenhol intenzíven jelenlevő szerveződések, nagy hagyománnyal bírnak, és alkalmanként állami feladatokat is átvállalnak (pl. a betegszállítás egy részét önkéntes szervezetek végzik).

 

*

Ezeken az “aggregációs helyeken” a szokások és hagyományok követése és tisztelete keveredik a “társadalmi tőkével” (barátságok, egymást segítő egyesületek, a közösség különböző szerveződései, és egymás ellenőrzése), és úgy látszik, hogy ez segít abban, hogy az egyre hosszabb életet jól, értékesen, aktívan éljék meg az emberek.

Siena egyébként különleges hely: a contrada-k (negyedek) a középkor óta nagyon erős és aktív társadalmi hálót biztosítanak az ott születetteknek, amit a Monte dei Paschi pénzével támogattak meg mindaddig, míg a politika rossz döntésekkel csődközelbe nem vitte a bankot.

Egy szó mint száz: elszigetelődés helyett társaság, otthoni passzivitás helyett kapcsolódás és önkéntes munka – ez lenne a jó minőségű hosszú élet legfontosabb titka.

És aki Olaszországban él, erre rengeteg példát lát. A szomszédunkban lakik pl. Danilo, aki 81 évesen akár naponta elgyalogol a 6 km-re levő circolo arci-ba, ahol a többi barátjával kártyáznak, esznek egy pizzát, megbeszélik az aznapi történéseket, ami olyannyira elnyúlik, hogy amikor aztán együtt jönnek hazafelé, akkor ötpercenként megállnak és egymás szavába vágva csak mondják és mondják. (Erről egyszer szeretnék egy videót csinálni, de mégis nehéz megmagyarázni nekik, hogy miért is :)). Ez a circolo időnként vacsorákat szervez valamilyen jótékonysági céllal, ahol Danilo és barátai önkéntes munkájával lesz meg a vacsoramenü, a bevételt pedig egy előre elhatározott célra szánják.

*

Ennek kapcsán ejtsünk pár szót ezekről a circolo-król, amelyek az olasz társadalom kohéziójának nagyon fontos elemei.

 

Az országban két, eredetileg egymás riválisaként működő, kapillárisan (azaz tényleg minden szegletben megtalálható) kultúrházrendszer van: a circolo arci (ez volt a kommunisták által kiépített hálózat), és a circolo acli (ez meg a katolikus egyház által kiépített).

Ezek a  circolo-k (jobb híján fordítom kultúrháznak) kinek-kinek világnézete szerint látogathatók, életkort és képzettséget tekintve mindenféle ember jár ide. A sporttevékenységektől a kulturális programokig, az adott témákról szervezett előadásoktól a nagy (a résztvevők által összedobott)  vacsorákig  rengeteg programot kínálnak, alacsony áron. A belépés feltétele a tagság, ennek éves díja kb. 10 euró, bárki beiratkozhat, és aztán azzal a bérlettel az ország bármely más circolo-jában részt vehet a programokon.

Bár is van ezekben a circolo-kban, lehet egyet inni, fagyit enni, vagy egy szendvicset venni, ha úgy alakul a nagy beszélgetésben. A szervezett tevékenységeken kívül pedig általában van csocsó, kártya és sakk, meg sok-sok ücsörgő, beszélgető ember.

A választások alkalmával a szavazóköröket sokszor ezekben a circolo-kban állítják fel, az önkéntes circolo-tagok ellenőrzése mellett.

Persze a legtöbb ideje ezekre az időtöltésekre az időseknek van, de egyáltalán nem csak ők látogatják a circolo-kat. Nagyon sok gyerek és fiatal is van, akik minden este itt találkoznak a suli és otthoni munkák után, pingpongoznak, csocsóznak, beszélgetnek, sok dolgozó nő ide jár tornázni, sok férfi ide jár meccset nézni, tehát tényleg nem életkorspecifikus a circolo látogatása. És jellemző, hogy ha az ember csak egy adott tevékenység miatt elkezd egy circolo-ba járni, előbb vagy utóbb talál mást is, ami érdekelni fogja és ami miatt máskor is oda fog menni.

Én is tag vagyok egyébként (jógázni járok egy ilyen circolo-ba), és magyar szemmel valóban csodálnivaló, ahogy ezek az emberek megélik és igénylik a közösséget, megszervezik magukat, fenntartják a mozgást, az emberek (különösen az idősek) közötti kapcsolatokat, életkorokon és társadalmi osztályokon átívelően.

Íme egy videó arról, milyen az élet egy új circoloban (a megnyitó és az első egy hónap eseményei: https://www.facebook.com/circolol3m/videos/234043983424620/

Maga a videó is egy önkéntes munkája 🙂

___________

Forrás: http://www.corriere.it/economia/17_maggio_15/centenari-d-italia-f08301aa-38dc-11e7-8530-ea2b12fbdf2c.shtml

https://www.bloomberg.com/news/articles/2017-03-20/italy-s-struggling-economy-has-world-s-healthiest-people?cmpid=socialflow-facebook-business&utm_content=business&utm_campaign=socialflow-organic&utm_source=facebook&utm_medium=social

Bevándorlók

Ha az olaszországi bevándorlók egy cég lenne, akkor a világ 25. legnagyobb cége lenne, kb. akkora mint a FIAT. A több mint 5 millió ittélő külföldi évente 7 milliárd euró adót és 11 milliárd euró tb-járulékot fizet – ez olyan, mintha 640 000 nyugdíjas nyugdíját ők fizetnék.  De az állam költségeinek csak 2%-át veszik igénybe. Összesen 127 milliárd euró GDP-t termelnek (összehasonlításként: a  FIAT 136 milliárdot termel).

2016. január 1-jén Olaszországban több mint 5 millió külföldi élt, a lakosság 8,3%-a. Jellemzően fiatalok:  az olasz állampolgárok 63,2%-a munkaképes korú, szemben a külföldiek 78,1%-val. Idősnek minősül az olaszok 23,4%-a, míg a külföldieknek csak 3%-a.

Az általuk megtermelt GDP 50,7%-a a szolgáltatásokból jön létre, különösen a vendéglátásból, amely szektorban a teljes megtermelt hozzáadott érték 19%-át ők állítják elő. Ugyanakkor a produktivitásuk alacsonyabb, mint az olaszoké, ennek oka pedig az, hogy  a foglalkoztatottak 66%-ánál alacsony végzettséget igénylő munkákról van szó, ami nagy bérkülönbségeket eredményez. (Hozzátenném, hogy ebben annak is szerepe van, hogy nehezen lehet elismertetni a külföldön megszerzett végzettségeket, illetve ha papíron el is ismerik, nem számít a munkakeresésnél, szemben az ismerteséggel és a már megszerzett munkatapasztalattal – amiben természetesen az olaszok jobbak).

Sok külföldi saját vállalkozást indít: 2015-ben 656 000 külföldinek volt olasz vállalkozása (főleg marokkóiaknak, kínaiaknak és románoknak). És míg 2011 és 2015 között az olaszok vállalkozásainak száma 2,6%-el csökkent, a külföldieké 21,3%-al nőtt (ebben nyilván a kényszervállalkozók is bennevannak).

Egyelőre nem sok külföldi nyugdíjas van, csak kb. 100 000 fő, ami csak töredéke az összesen 16 millió olasz nyugdíjasnak. Az is igaz, hogy az évek elteltével sokan állampolgárságot kérnek, és onnantól már olaszként számolják őket a statisztikákban.

Forrás: Fondazione Leone Moressa – Rapporto annuale sull’economia dell’immigrazione, cikk itt.

 

Olasz vagy-e?

Van az a bonmot-szerű olasz mondás, hogy egy olasz akkor érzi magát olasznak, amikor a foci EB / VB-n a csapat játszik.

Belegondoltatok, hogy ezzel azt is mondják, hogy minden más esetben nem olaszok, hanem valami mások ezek az emberek? (ti. az olaszok :)).

A mi magyar nemzettudatunkkal (és most ne a legújabb évek fejleményeire és a reálpolitikára gondoljatok, hanem a semleges nemzettudat-fogalomra) nehezen fogjuk fel, értjük meg, mennyire nem az az identitása alapköve, hogy olasz-e valaki, hanem inkább az, hogy toszkán / szicíliai / pugliai stb stb.

Az én páromnak a szűk családjában van egy pugliai papa, egy észak-marchei mama, egy romagnai öccs és egy emíliai báty (a párom). Hogy ez mi mindent jelent, azt el sem tudom Nektek mondani így hirtelenjében. Csak hogy további családi példával szemléltessem: van egy puglia apósom meg egy pugliai sógornőm.  Amikor egyszer azt találtam mondani, hogy “nálatok ez Pugliaban….”, akkor mindketten furán néztek rám és elmagyarázták, hogy TELJESEN más altamurainak és lecceinek lenni.

A két város kb. 150 km-re van egymástól. De más gasztronómiai szokásaik vannak, más emberek élnek arrafelé (értsd más szokások, viszonyulások) és főképp nem is értik egymás dialektusát.

Akkor mit mondjunk egy szicíliai és egy milánói (már ha tényleg az és nem bevándorló) hasonlóságáról / különbségéről?

Igen, fiatal az ország, alig 151 éves. Egy nagy politikai tett volt annak idején összehozni a sok kis birodalmat.

Igen, az olasz nyelv, mint olyan (amit a nyelviskolában tanulunk pl.) a “természetben” nem létezik.

Egy déli szinte sosem használ tejszínt, északon pedig csak az elmúlt évtizedekben kezdett el az olívaolaj terjedni.

A nagy vándorlási hullám idején,  a ’60-as években, amikor a leépült déli részekről tömegesen mentek a fellendülő iparosodott északra dolgozni (és nem mellesleg fél Németországot is benépeítették), akkor sok esetben a kiadó lakásokra azt is kiírták, hogy délieket nem fogadnak szívesen.

Amikor nemrég egy interjúban egy láthatólag délról származó milánóit megkérdeztek, mit gondol a bevándorlásról, azt találta mondani, hogy “legalább nem mi vagyunk itt az utolsók. Hirtelen megbecsülnek minket.”

Van egy párt (Lega nord), ami egy nemlétező ország (Padania) nevében tiltakozik a déliek természetéből fakadó problémák ellen. És nem sokkal ezelőttig kormányon voltak.

Tehát mikor is lehet egy olasz igazán az? Tényleg csak a fociválogatott meccsei idején…