Mindennapok

Élet 100 felett

Mármint 100 év felett.

Risultati immagini per anziani in italia

A legutóbbi népszámlálás adatai alapján Siena városában található Olaszországban a legtöbb 90 év feletti lakos. De úgy általában is a 100 év feletti emberek száma ütemesen nő az egész országban: Mussolini idején ötvenen voltak, majd’ 1000-en 1982-ben, ma viszont már 17 000 ennél idősebb olasz él az országban. Mire a mostani 50-esek elérik azt a kort (azaz kb. 40-50 év múlva), az előrejelzések szerint már 157 000-en lesznek.

Nem is csoda, ahogy a Bloomberg felméréséből is látszik, gazdasági problémák ide vagy oda, az olaszok a világon a legegészségesebbek. Illetve itt őrzik meg az emberek legtovább az egészségüket.

A fenti felméréssel szinte egyidejűleg jelent meg egy másik tanulmány, amely szerint az olaszok, japánok, hollandok, Svájc és Svédország folyamatos javulást mutatnak a drogok, alkohol, öngyilkosság, szívbetegségek és tumor miatti halálozásban – szemben pl. az USA fehér lakosaival.
Olaszország egyes területein azért is nőtt meg a 90+ évesek lakossághoz mért aránya, mert a fiatalok elvándorolnak, vagy egyszerűen nem szülnek gyerekeket. De három város van, ahol az országos (egyébként nem magas) átlaggal együttmozog a gyerekszületések száma, és mégis nő az idősek aránya: Siena, Firenze és Bologna.
Érdekes adat, hogy ebben a három városban a 90 felettiek között nagyobb arányban találhatók egyetemet végzettek, mint általában az országban. Ez is elég ismert statisztikai tény: a képzettebb emberek tovább élnek. Ez Olaszországban durván kimutatható: a mostani 25 és 44 év közötti olasz férfiak halandósági valószínűsége háromszor nagyobb, ha csak általános iskolát végeztek, mint az egyetemet végzettek között.

A statisztikusak azért tovább keresik, hogy mi lehet az oka annak, hogy pont Sienaban, Firenzében és Bolgonaban élnek ilyen sokáig az emberek. Mindhárom helyen nagyon intenzívek a civil szerveződések, az idősek aktívan részt vesznek a circoli-kban, és a kulturális életben (pl. színház) és a szervezett önkéntes tevékenységekben. Ezek Olaszországban mindenhol intenzíven jelenlevő szerveződések, nagy hagyománnyal bírnak, és alkalmanként állami feladatokat is átvállalnak (pl. a betegszállítás egy részét önkéntes szervezetek végzik).

 

*
Ezeken az “aggregációs helyeken” a szokások és hagyományok követése és tisztelete keveredik a “társadalmi tőkével” (barátságok, egymást segítő egyesületek, a közösség különböző szerveződései, és egymás ellenőrzése), és úgy látszik, hogy ez segít abban, hogy az egyre hosszabb életet jól, értékesen, aktívan éljék meg az emberek.
Siena egyébként különleges hely: a contrada-k (negyedek) a középkor óta nagyon erős és aktív társadalmi hálót biztosítanak az ott születetteknek, amit a Monte dei Paschi pénzével támogattak meg mindaddig, míg a politika rossz döntésekkel csődközelbe nem vitte a bankot.
Risultati immagini per anziani in italia
Egy szó mint száz: elszigetelődés helyett társaság, otthoni passzivitás helyett kapcsolódás és önkéntes munka – ez lenne a jó minőségű hosszú élet legfontosabb titka.
És aki Olaszországban él, erre rengeteg példát lát. A szomszédunkban lakik pl. Danilo, aki 81 évesen akár naponta elgyalogol a 6 km-re levő circolo arci-ba, ahol a többi barátjával kártyáznak, esznek egy pizzát, megbeszélik az aznapi történéseket, ami olyannyira elnyúlik, hogy amikor aztán együtt jönnek hazafelé, akkor ötpercenként megállnak és egymás szavába vágva csak mondják és mondják. (Erről egyszer szeretnék egy videót csinálni, de mégis nehéz megmagyarázni nekik, hogy miért is :)). Ez a circolo időnként vacsorákat szervez valamilyen jótékonysági céllal, ahol Danilo és barátai önkéntes munkájával lesz meg a vacsoramenü, a bevételt pedig egy előre elhatározott célra szánják.
*
Ennek kapcsán ejtsünk pár szót ezekről a circolo-król, amelyek az olasz társadalom kohéziójának nagyon fontos elemei.
 
Az országban két, eredetileg egymás riválisaként működő, kapillárisan (azaz tényleg minden szegletben megtalálható) kultúrházrendszer van: a circolo arci (ez volt a kommunisták által kiépített hálózat), és a circolo acli (ez meg a katolikus egyház által kiépített).
Ezek a  circolo-k (jobb híján fordítom kultúrháznak) kinek-kinek világnézete szerint látogathatók, életkort és képzettséget tekintve mindenféle ember jár ide. A sporttevékenységektől a kulturális programokig, az adott témákról szervezett előadásoktól a nagy (a résztvevők által összedobott)  vacsorákig  rengeteg programot kínálnak, alacsony áron. A belépés feltétele a tagság, ennek éves díja kb. 10 euró, bárki beiratkozhat, és aztán azzal a bérlettel az ország bármely más circolo-jában részt vehet a programokon.
Bár is van ezekben a circolo-kban, lehet egyet inni, fagyit enni, vagy egy szendvicset venni, ha úgy alakul a nagy beszélgetésben. A szervezett tevékenységeken kívül pedig általában van csocsó, kártya és sakk, meg sok-sok ücsörgő, beszélgető ember.

A választások alkalmával a szavazóköröket sokszor ezekben a circolo-kban állítják fel, az önkéntes circolo-tagok ellenőrzése mellett.

Persze a legtöbb ideje ezekre az időtöltésekre az időseknek van, de egyáltalán nem csak ők látogatják a circolo-kat. Nagyon sok gyerek és fiatal is van, akik minden este itt találkoznak a suli és otthoni munkák után, pingpongoznak, csocsóznak, beszélgetnek, sok dolgozó nő ide jár tornázni, sok férfi ide jár meccset nézni, tehát tényleg nem életkorspecifikus a circolo látogatása. És jellemző, hogy ha az ember csak egy adott tevékenység miatt elkezd egy circolo-ba járni, előbb vagy utóbb talál mást is, ami érdekelni fogja és ami miatt máskor is oda fog menni.

Én is tag vagyok egyébként (jógázni járok egy ilyen circolo-ba), és magyar szemmel valóban csodálnivaló, ahogy ezek az emberek megélik és igénylik a közösséget, megszervezik magukat, fenntartják a mozgást, az emberek (különösen az idősek) közötti kapcsolatokat, életkorokon és társadalmi osztályokon átívelően.

Íme egy videó arról, milyen az élet egy új circoloban (a megnyitó és az első egy hónap eseményei: https://www.facebook.com/circolol3m/videos/234043983424620/

Maga a videó is egy önkéntes munkája 🙂

Risultati immagini per circoli arci

Risultati immagini per circoli arci

___________

Forrás: http://www.corriere.it/economia/17_maggio_15/centenari-d-italia-f08301aa-38dc-11e7-8530-ea2b12fbdf2c.shtml

https://www.bloomberg.com/news/articles/2017-03-20/italy-s-struggling-economy-has-world-s-healthiest-people?cmpid=socialflow-facebook-business&utm_content=business&utm_campaign=socialflow-organic&utm_source=facebook&utm_medium=social

Mindennapok

Bevándorlók

Risultati immagini per stranieri

Ha az olaszországi bevándorlók egy cég lenne, akkor a világ 25. legnagyobb cége lenne, kb. akkora mint a FIAT. A több mint 5 millió ittélő külföldi évente 7 milliárd euró adót és 11 milliárd euró tb-járulékot fizet – ez olyan, mintha 640 000 nyugdíjas nyugdíját ők fizetnék.  De az állam költségeinek csak 2%-át veszik igénybe. Összesen 127 milliárd euró GDP-t termelnek (összehasonlításként: a  FIAT 136 milliárdot termel).

2016. január 1-jén Olaszországban több mint 5 millió külföldi élt, a lakosság 8,3%-a. Jellemzően fiatalok:  az olasz állampolgárok 63,2%-a munkaképes korú, szemben a külföldiek 78,1%-val. Idősnek minősül az olaszok 23,4%-a, míg a külföldieknek csak 3%-a.

Az általuk megtermelt GDP 50,7%-a a szolgáltatásokból jön létre, különösen a vendéglátásból, amely szektorban a teljes megtermelt hozzáadott érték 19%-át ők állítják elő. Ugyanakkor a produktivitásuk alacsonyabb, mint az olaszoké, ennek oka pedig az, hogy  a foglalkoztatottak 66%-ánál alacsony végzettséget igénylő munkákról van szó, ami nagy bérkülönbségeket eredményez. (Hozzátenném, hogy ebben annak is szerepe van, hogy nehezen lehet elismertetni a külföldön megszerzett végzettségeket, illetve ha papíron el is ismerik, nem számít a munkakeresésnél, szemben az ismerteséggel és a már megszerzett munkatapasztalattal – amiben természetesen az olaszok jobbak).

Sok külföldi saját vállalkozást indít: 2015-ben 656 000 külföldinek volt olasz vállalkozása (főleg marokkóiaknak, kínaiaknak és románoknak). És míg 2011 és 2015 között az olaszok vállalkozásainak száma 2,6%-el csökkent, a külföldieké 21,3%-al nőtt (ebben nyilván a kényszervállalkozók is bennevannak).

Egyelőre nem sok külföldi nyugdíjas van, csak kb. 100 000 fő, ami csak töredéke az összesen 16 millió olasz nyugdíjasnak. Az is igaz, hogy az évek elteltével sokan állampolgárságot kérnek, és onnantól már olaszként számolják őket a statisztikákban.

Forrás: Fondazione Leone Moressa – Rapporto annuale sull’economia dell’immigrazione, cikk itt.

 

Kultúra

Olasz vagy-e?

Van az a bonmot-szerű olasz mondás, hogy egy olasz akkor érzi magát olasznak, amikor a foci EB / VB-n a csapat játszik.

Belegondoltatok, hogy ezzel azt is mondják, hogy minden más esetben nem olaszok, hanem valami mások ezek az emberek? (ti. az olaszok :)).

A mi magyar nemzettudatunkkal (és most ne a legújabb évek fejleményeire és a reálpolitikára gondoljatok, hanem a semleges nemzettudat-fogalomra) nehezen fogjuk fel, értjük meg, mennyire nem az az identitása alapköve, hogy olasz-e valaki, hanem inkább az, hogy toszkán / szicíliai / pugliai stb stb.

Az én páromnak a szűk családjában van egy pugliai papa, egy észak-marchei mama, egy romagnai öccs és egy emíliai báty (a párom). Hogy ez mi mindent jelent, azt el sem tudom Nektek mondani így hirtelenjében. Csak hogy további családi példával szemléltessem: van egy puglia apósom meg egy pugliai sógornőm.  Amikor egyszer azt találtam mondani, hogy “nálatok ez Pugliaban….”, akkor mindketten furán néztek rám és elmagyarázták, hogy TELJESEN más altamurainak és lecceinek lenni.

A két város kb. 150 km-re van egymástól. De más gasztronómiai szokásaik vannak, más emberek élnek arrafelé (értsd más szokások, viszonyulások) és főképp nem is értik egymás dialektusát.

Akkor mit mondjunk egy szicíliai és egy milánói (már ha tényleg az és nem bevándorló) hasonlóságáról / különbségéről?

Igen, fiatal az ország, alig 151 éves. Egy nagy politikai tett volt annak idején összehozni a sok kis birodalmat.

Igen, az olasz nyelv, mint olyan (amit a nyelviskolában tanulunk pl.) a “természetben” nem létezik.

Egy déli szinte sosem használ tejszínt, északon pedig csak az elmúlt évtizedekben kezdett el az olívaolaj terjedni.

A nagy vándorlási hullám idején,  a ’60-as években, amikor a leépült déli részekről tömegesen mentek a fellendülő iparosodott északra dolgozni (és nem mellesleg fél Németországot is benépeítették), akkor sok esetben a kiadó lakásokra azt is kiírták, hogy délieket nem fogadnak szívesen.

Amikor nemrég egy interjúban egy láthatólag délról származó milánóit megkérdeztek, mit gondol a bevándorlásról, azt találta mondani, hogy “legalább nem mi vagyunk itt az utolsók. Hirtelen megbecsülnek minket.”

Van egy párt (Lega nord), ami egy nemlétező ország (Padania) nevében tiltakozik a déliek természetéből fakadó problémák ellen. És nem sokkal ezelőttig kormányon voltak.

Tehát mikor is lehet egy olasz igazán az? Tényleg csak a fociválogatott meccsei idején…

Munka-tapasztalat

Schettino vagy De Falco?

Tegnap estére kiszivárgott az a hosszú telefonbeszélgetés, amit a hajótörés estéjén a már biztos helyre (az elsők közt) menekült kapitánnyal folytatott a partiőrség (capitaneria di porto di Livorno) vezetője, Gregorio De Falco.

Aki ért olaszul, annak érdemes belehallgatnia,  (magyarul itt olvashatò) vérfagyasztó a dolog. Az ekkorra már mentést megkezdő, partról irányító partiőrségi vezető visszaparancsolná (nem kéri, hanem parancsolja, folyamatosan, katonásan) a hajó kapitányát a süllyedő hajóra. Közhely ugye, hogy a süllyedő hajót a kapitány hagyja el utoljára, de ez a valóságban is így van, mindenféle mentési protokolban. Azért is, mert a kívülről érkező segítség arra támaszkodhat, amit a hajón lévő felelős kapitány mond. Ahogy a partiőrség a  telefonbeszélgetésben többször elmondja, tudnia kellene, hányan és kik vannak a hajón, milyen körülmények közt, de abban a pillanatban már nincs a hajón az, aki erről tájékoztathatná, azaz a kapitány. Most tegyük félre azt a demagóg megjegyzést, hogy nem véletlenül kereshet egy hajóskapitány akár havi 20 000 eurót is, nyilván nem azért fizetik, hogy elkoktélozzon a fedélzeten, hanem azért, mert felelősséggel járó munka – és baj esetén ez meg fokozottan igaz.

Hozzátenném azt is, hogy -szerencsére- a legtöbb nagy felelősséggel járó munkakörbe beosztott embernél sosem derül ki, hogy baj esetén jól reagál-e, azért, mert jó esetben azért nem mindennaposak a nagy tragédiák. Nagyon sok kétségem nincs afelől, hogy az emberek nagy része ugyanígy elvesztené a fejét, ha ilyen súlyos dolog történne, beosztás, felelősség ide vagy oda.

És ahogy elhallgattam a beszélgetést, a kapitány egész egyszerűen elvesztette a józan eszét, és abban a pillanatban nem a feladata által ráruházott szerepkörben, hanem az életveszély elől menekülő ember bőrében találta magát – és eszerint cselekedett. Azt majd eldöntik, hogy ezért milyen büntetés jár, meg ő is megdolgozik majd a lelkiismeretével.

Az is tény, hogy egészen az elmúlt évtizedekig, a legtöbb pilóta és hajóskapitány azokból a katonai szakemberekből került ki, akik korán, negyvenes éveik elején elmentek nyugdíjba (a spéci katonai repülők és hajók pilótái) , és még pár évtizedet lehúztak a civil szférában is. Világos, hogy egy kemény katonai kiképzést kapott – és elviselt, mert nyilván ott hamar kipontozódik az, aki nem alkalmas – ember ilyen esetben is jobban reagál, mint egy civil képzést végigjárt szakember.

Érdekes viszont, hogy már tegnap este felmerült a kommentárokban az a gondolat, hogy vajon benned / bennünk több Schettino vagy több De Falco van? Illik ez ahhoz az általános mozgolódáshoz, amivel az olaszok kénytelen, kelletlen, de szembesülnek – a válság, a kormányváltás, az általános közhangulat  okán. Kicsit merésznek tűnhet ez a következtetés, de nekem az a benyomásom, hogy sok évtized “minden ok, mindenki sütögesse a saját pecsenyéjét” hozzáállás után most már muszáj elgondolkozni, hogy működőképes-e az, ha mindenki mástól elvárjuk az áldozathozatalat, csak nekünk ne kelljen. Az adóellenőrzések, a kasztok jogainak megnyirbálása kapcsán végre el kell dönteniük az olaszoknak, hogy közösségként tudnak-e  élni (annak minden áldozatával), vagy áldozathozatal nélkül szeretnének mindent megszerezni, amit csak lehet – a mások kárára.

És persze ez az egész problémakör felvet még egy kérdést: ha a munkaerőpiac nem meritokrata, csakis az ismeretség, a családi kapcsolatok számítanak, akkor hogy képzelhetjük, hogy  hatékonyan és jól fognak az emberek dolgozni? Mi garantálná ezt? Hiszen senkit nem érdekel, hogy valaki alkalmas-e, megvan-e megfelelő tudása az adott munkára, csakis az számít, hogy ki nyomja be az illetőt a megfelelő helyre. Akkor tehát sokat nem várhatunk.

Na de talán túl messzire mentem. Maradjunk annál, hogy az átlag olasz nem szívesen látja magát Schettino-nak, és fellélegzik, mikor egy De Falco ellenpontot lát. De valóban több bennünk a De Falco, ha baj van???

A tegnap óta hőssé kikiáltott De Falco szállóigévé lett felszólítását végre magunkra vehetnénk, mindannyian:  “Vada a bordo, ca.zo!”

Mindennapok, Zöld szemmel

Hogyan spóroljunk

Vademecum a spórolásról…. válság van, éppen most emelték az ÁFÁ-t, állandó kiigazítási frászban élünk (mármint költségvetési – állami és családi szinten), mit tesz erre a fogyasztók szervezete? Megmondja a tutit. Hogyan lehet spórolni.

Persze a melegvizet nehéz feltalálni, a nagymamám valószínűleg alapértelmezetten így élt (kivéve persze mondjuk a benzinfogyasztást, hol volt akkor még az autó… :)). Dehát ez egy elkényeztetett, sokáig jólétben a töménytelen fogyasztásban élt nemzet, most nagyon megrökönyödött, hogy egyre nehezebb ezt fenntartani.

Egyébként nagyon érdekes, hogy ezzel a fordított megközelítéssel (hogyan spóroljunk), mennyire találóan festik le az olasz társadalom fogyasztói szokásait. Fogyasztanak. Sokat. Ész nélkül. És fel sem merül nekik, hogy lehet másként.

Miket mond a vademecum?  (Olvassátok el egyébként, aranyos a dolgozat.) Szemezgetek:

  • Tankoláshoz használjuk a szupermarketek saját benzinkútjait. Tegyük tele a tankot, ne 5 eurónként tankoljunk (érdekes, erre minden olasz hajlik… mintha lelkileg jót tenne nekik, hogy “most csak 10/15 euróért tankolok”).  Használják a http://www.prezzibenzina.it -et (árösszehasonlító oldal).
  • Próbáljanak kevesebb autót használni (mármint darabszámra) családilag. Lehet pl. egyszerre indulni otthonról…
  • Érdekes, hogy ebben a kategóriában utolsóként említtetik a tömegközlekedés…. (a helyiek felfogása szerint az már tenyleg a lúzer-kategória :))
  • E-commerce: online sokkal olcsóbban lehet vásárolni. (Mellesleg, ezt én ajánlom nektek: http://www.groupon.it, rengeteg érdekes ajánlattal)
  • Zöldség – gyümölcs: vásároljanak idényzöldséget, és hazait (ez utóbbiban szerintem eddig sem volt hiba).
  • Igyanak csapvizet. Ne nevessetek, és számos olyan olaszt ismerek (pl. a családban is), aki inkabb nem iszik, mint hogy csapból vételezze…
  • Egészség: csökkentsék a magánorvosok látogatását (haha, és még azt mondják, mennyire szuper a közegészségügy – aztán járnak a magánorvoshoz…)
  • Nyaralás: interneten szervezzünk magunknak utazást.
  • Nézzék meg, mit hol vásárolnak. Rengeteg (nem kimondottan gyógy-)terméket vesznek gyógyszertárban, miközben a sarki szpermarketben jóval olcsóbb. De valamiért imádják a patikát – minden sarkon van egy, és ha egyszer bemegyek, sosem úszom meg félórás sorbanállás nélkül.
  • Nem csak a nagynevű márkák léteznek. Kiemelik,hogy az ÁFAemelés a magasabb árnál többet jelent, és érdemes a termék jelllemzőit nézni, nem csak a márkáját.
  • Energiafogyasztás. Le lehet kapcsolni a lámpát. Meg lehet teljesen tölteni a modógépet, mosogatógépet. Lehet 40 fokon is mosni (nem feltétlen kell mindig 60 fokon.) Van már éjszakai áramdíjszabás.
  • Elkerülhetőek a közúti büntetések. (:))
  • Le lehet szokni a dohányzásról.
Kultúra

Nemzeti az ünnep?

Olaszország április 25-én ünnepli a „felszabadítását”, azaz a második világháború végét, már legalábbis az ország számára. Idén szombatra esett (amit jól elfelejtettem, ezért aztán üres hűtővel láttunk neki a hétvégének, de nem is ez a lényeg), és én itthon tettem-vettem a szokásos háttértelevíziózás mellett. Mígnem arra kaptam fel a fejem, hogy mind a miniszterelnök, mind az államelnök az ünnepi megemlékezésében a legtöbb figyelmet azoknak a „megtévesztett, rossz oldalra állt” elesetteknek szenteli, akik fasisztaként haltak meg. Hát akkor most mi van??? Államilag megünnepeljük a fasisztákat??? Ez Berlusconitól végülis nem meglepetés, épp most vonta össze egy pártba a saját politikai formációját a fasiszta gyökerű szövetségesével. Na de az államelnök, aki eredetileg egész életében a kommunista pártban tevékenykedett??? Kiderült, hogy ez az állítólagos felszabadítás nem volt mindig mindenkinek az, és Berlusconi kormányfőként eddig inkább nem is nagyon ünnepelte április 25-ét, ahogy a jobboldali szavazók többsége sem. Most, hogy belekezdett, gyorsan megmagyarázta, hogy hogyan lehetséges ez… törekedve ezzel arra, hogy „egyesítse” az országot, és felmentse azokat, akik annak idején nem a jó oldalon harcoltak és éltek. Ugyanakkor ez is annak a jó pár évtizedes belső megosztottságnak a logikája szerint működik, ami a háború után a jobb és baloldal között kialakult, és amit a hetvenes-nyolcvanas években többek közt a baloldali csoportok terrorakciói tettek „emlékezetessé” (nemcsak, de ez egy hosszú történet, írok még róla a későbbiekben).Ebben a szellemben gesztus, hogy az kormányfő egyáltalán megemlékezett az ünnepről, még ha egy kívülállónak legalább is furcsának hat a megemlékezés hogyanja.

Mindennapok

Az elveszett generációk

Ezt a kifejezést egy társadalmi jelenségre kezdtem el használni, de tulajdonképpen egyáltalán nem szeretném, ha negatív megítélésre engedne következtetni. Mindenesetre tény, hogy az olasz társadalom eléggé immobil, stagnáló – lévén, hogy itt már jó régóta nem volt olyan történelmi (politikai, társadalmi stb.) esemény, ami legalább egy kicsit megborította volna a status quo-t. Így aztán egy család gyerekei nagy eséllyel olyan feltételek közt, olyan életszínvonalon, társadalmi kapcsolatrendszerben élnek majd, mint a szüleik, jó és rossz értelemben is.

Itt nincs nagyon amerikai álom, ellenben ha a papádnak volt jó munkája, lakása és hasznos ismerősei, akkor neked is lesz munkád, lakásod, meg minden, ami szükséges. Ha nem, akkor kisnyúl. Hozzátartozik a dologhoz, hogy itt az ún. középosztály nem élt rosszul egészen mostanáig, teljesen normális családi felállás volt, hogy az apa egy fizetésből szerényen bár, de azért a jóléti minimumok szintjén (és itt gondolok az egy hónapos nyaralásra, a hétvégi vendéglőkre, a kirándulásokra) fenn tudott tartani egy egész családot.

De közben öregedni kezdett a társadalom – azaz nem szabadultak fel vezető állások, így sok olyan negyvenes ember van, aki már annak is örül, hogy munkahelye van, nem hogy „karrierre” gondoljon. És hát sokan vannak, akik nem olyan családból jönnek, ahonnan hasznos kapcsolatokat tudtak volna magukkal hozni. Meg volt közben egy ’68, az összes alternatív filozófiájával, rendszer-ellenességével (persze hogy nem a Magyarországon használatos értelmében értem!), és mindez így együtt kitermelte az embereket, akik úgy döntöttek, kivonulnak a társadalomból. És nem kevesen vannak. Vannak az egészen hippik: gyakran már ötvenesek, akik a keleti filozófiákon edződve lemondanak a fogyasztásról, igyekeznek önellátásra berendezkedni, lehetőleg minél kevesebb kapcsolatba kerülni az állammal. Vannak aztán azok a kevésbé megszállottak, fiatalabbak is talán, akik ugyan diplomát diplomára halmoztak (az elején még hittek is benne, hogy elég lesz a boldoguláshoz), és most mégis ilyen-olyan munkácskákból alapszinten tartják el magukat, de nem is ez a lényeg! Mert közben azt csinálják, ami jól esik. Reggel nem kell nyakkendőt kötni, majd komoly arccal egész nap egy bankban dolgozni, és hinni abban, hogy egyetlen vágyad, és önkiteljesedésed netovábbja az osztályvezetővé való előrelépés – meg az ezzel járó fizetésemelés, még akkor is, ha a napi 10-12 óra munka mellett másra már nem sok időd marad. Hanem például építész végzettséggel gospell énekiskolát (egyszemélyes) nyitsz, jó kis énekkart szervezel, ha hívnak, még fellépni is mentek. De lehetsz teniszoktató (politológus végzettséggel) miközben arról írsz könyvet, ami épp a legjobban foglalkoztat, vagy gyógynövény-termelő a kiskertedben és még akármi más is. A lényeg, hogy te jól erezd magad, és lehetőleg nem kelljen az egész életed egy idegen munkahelyen eltölteni. Itt rengeteg ilyen embert látok magam körül, miközben Magyarországon épp az én generációm (35 körül) már teljesen beépült az establishment-be… hiába, más idők, más feltételrendszer…

Munka-tapasztalat

Homo Italicus Potens

Ime egy jò kis tàrsadalomkritikus kèpeslap (folyt. kov. holnap) – amolyan gerillamarketing akciòkènt terjed a vàrosban ès jòl jellemzi Olaszorszàg egyik nagy problèmàjàt.

homoitalicuspotens

 

A kèpeslap felirata

 

“L’Homo Italicus Potens popola le grandi città italiane, si nutre del sangue e del sudore dei suoi simili, principalmente più giovani e brillanti.

Gli esemplari più longevi e agguerriti vivono nei pressi di Milano e Roma, riuniti in lobby impegnate in traffici leciti e meno leciti. La sua estinzione è attesa con trepidazione dal resto degli italiani, in primo luogo da quei ragazzi, portatori di nuove idee, che sono ancora oggi la sua principale fonte di sostentamento.”

 

“A Homo Italicus Potens az olasz nagyvàrosokban talàlhatò, ès hasonszoru – fokent fiatalabb es nagyszerubb – tarsai vèrèbol ès verejtèkèbol el. Legtovàbb èlo, legkitartobb pèldànyai Ròma ès Milànò kornyèkèn èlnek, tobbè-kevèsbè torvènyes lobbikba tomorulnek. Kihalàsàt turelmetlenul vàrja a tobbi olasz, fokèpp azok a sok uj otletet hordozo sràcok, akik a mai napig onfenntartàsànak fo forràsàt jelentik.”

 

Mindennapok

Öregedő társadalom

Néhány hete a HVG-ben olvastam egy összefoglalót az európai városi statisztikákról (Urban Audit, az Eurostat készíti), amiből kiderült, hogy Európa „legöregebb” városai mind Olaszországban találhatók (idèzet az „Ifjú törökök, koros olaszok” cìmû cikkből: „A 14 éven aluliak aránya szerinti toplistán csak török városok szerepelnek, a 65 év felettiek rátáját megjelenítő tabellán viszont kizárólag olaszok.”). És ez bizony a mindennapokban is jól érzékelhető. Egyrészt a tévé (újságok) teli vannak a 60-on (és 70-en) felüli korosztálynak szóló reklámokkal, és nem ám amolyan nagymamiként/nagypapiként ábrázolják őket, hanem tettrekész, fiatalos, aktív fogyasztóként tekintenek rájuk. Ennek van is alapja, tekintve, hogy a most nyugdíjban lévő korosztályok még decens összeggel vonultak vissza a munkától, ezért aztán sok esetben jóval több a jövedelmük, mint akár negyvenes gyerekeiké. Ezen túl egészségileg is láthatóan jól karban vannak tartva – ez igaz egyébként a fiatalabb korosztályoknál is, sok-sok ötven közelében lévő férfi és nő negyvennek sem néz ki, és nemcsak a külcsín, hanem életmód, gondolkozás szerint sem. De térjünk egy pillanatra vissza az idősebbekhez: a héten egy szakszervezeti nőügyi egyeztetésen voltam (húú, de rosszul hangzik magyarul, pedig olaszul a rossz emlékeket nem idéző cordinamento donne néven fut), ahol 15 nőből 3 a nyugdíjasokat képviselte, 3-an voltunk harminc és negyven közt, a többiek pedig negyven és hatvan év között valahol – és igen, harmincon alul viszont sehol senki…..

Engem ez már nem lepett meg, mert rögtön ideérkeztemkor kiokosítottak, hogy itt negyvenéves korodig „kamasznak” számítasz. Karriert még nem építesz, döntési helyzetbe semmiképp nem kerülhetsz (hát olyan sok nálad idősebb áll sorba a posztokért), és különben is, itt negyvenéves korodig még a pályaválaszáson gondokozol (mondjuk halmozod a master okleveleket, munka és értelmes elfoglaltság hiányában, esetleges kiutakat keresve), gyakran a szüleiddel laksz, hiszen úgysincs pénzed saját lakást bérelni, a saját család építése meg…. várhat.

Így aztán Olaszországban a legmagasabb azon nők száma, akik első gyereküket negyven felett vállalják, és csak a saját ismeretségi körünket tekintve 10-ből 8 férfinak negyven körül még se kutyája, se macskája.

Azért az állam is sokat tesz a fiatalok hátráltatása érdekében: bölcsődei, óvodai férőhelyek száma a kelleténél nagyon sokkal kevesebb, és ami van, az méregdrága: Bolognában egy egész napos bölcsődei ellátás egy hónapra 645 euróba kerül, miközben egy diplomás alkalmazott kb. 1200 eurót visz haza havonta. Bizonytalan az anyasági ellátásra jogosultság, illetve most újabban már akkor is lehet 6 hónapig némi pénzt kapni, ha előtte csak alkalmilag, projektre szóló szerződéssel dolgoztál (ez nagyon gyakori a fiatal munkavàllalòknàl). De figyelem, a hat hónap úgy hat hónap, hogy az is beleszámít, amit a szülés előtt betegállományban töltesz. Részmunkaidő, rugalmas munkaidő-kezelés és hasonlók ha vannak is, nem szabályozott, formalizált formában, legfeljebb egyéni megegyezés szerint. Tehát valahogy úgy lehet összefoglalni, hogy az 50 évvel ezelőtti családmodell (anya otthon, apa dolgozik) miatt ki nem alakult intézményrendszer és a most már szükséges női munka (északon jellemzőbb, hogy a nő is dolgozik, délen kevésbé, és átlagosan még így is nagyon nagy a női inaktivitási szint, csak a nők 47 százaléka dolgozik) együttesen sokat tesznek az alacsony születési arányokért. És így kötődik a családügy a bevándorlás kérdéséhez, hiszen sok család a gyerek, vagy az idős, beteg hozzátartozó ellátását csak úgy tudja megoldani, hogy kelet-európai vagy dél-amerikai badante-t (gondozót) alkalmaz, természetesen feketén. Az utóbbi időkben az újságok tele vannak ezeknek a bevándorlóknak a történeteivel, akik jó áron, de illegálisan dolgoznak, és sok esetben teljesen méltánytalan helyzetben élnek – nem feltétlen csak azért, mert kihasználják őket, hanem mert bujkálniuk kell, nem utazhatnak akármikor szabadon ide vagy oda, és hát miféle jogaik lennének ebben a helyzetben?… De még az sem olyan egyszerű, ha a munkaadójuk legalizálni próbálja őket, hiszen kvóták vannak, amelyek hamar betelnek, és utána egy évig semmi lehetőség ezt megtenni. Ez a helyzet egyelőre tartósnak látszik, bár vannak jelek, hogy kezd az ország észbekapni: mostanában írják ki a (vállalati) bölcsődék kialakítására szánt regionális pályázatokat, és tegnap az esélyegyenlőségi minisztérium honlapján azt olvastam, hogy a francia modellt alapul véve nekiállnak a reformoknak … de az a gyanúm, hogy addig is még sok-sok dél-amerikai badantét fogunk az utcákon látni….