Mindennapok

Hoppon maradt negyvenesek – 2

Az előző rész itt található. 

A generációs staféta azt jelentené, hogy a fiatal munkavállalók foglakoztatottsága legalább olyan magas, mint az idősebb nyugdíjhoz közeledőké. Különösen fontos lenne ez az öregedő társadalmakban (hiszen valamiből el kell majd tartani a nyugdíjasokat, bár… ld. az előző rész végét).

Az Eurostat  szerint ez több országban működik is (UK, Németország). A mediterrán országokban, és különösen Olaszországban a harmincas-negyvenes korosztály nem talál munkát. Sőt, a ’90-es évektől oly módon működött az adórendszer, hogy épp a fiatalabbaktól vontak el forrásokat az idősek felé, hogy megmaradjon a nyugdíjaik értéke (nyilván azért is, hogy az elégedetlen nyugdíjastömeg ne szavazzon ellenük). A neoliberális recept egyszerűnek tűnt: dolgozzunk tovább, a munkajövedelmek adóterheit csökkentsük és a nem produktív állami költéseket vágjuk meg. A recept paradox végrehajtása Olaszországban az volt, hogy természetesen nem mindenkire alkalmazták, hanem csak azokra, akik már így is flexibilis munkaszerződésekkel dolgoztak jogok nélkül. A szupervédett társadalmi csoportokra nem terjedt ki a reformdüh.  Vannak ugye a bennfentesek – az articolo 18 alatt dolgozó munkások, akiket elbocsátani alig lehet, akiknek jár a szabi, a betegszabi, munkavesztés esetén 1-2 évig segély, lesz nyugdíjuk, és van képviseletük, amely megvédi őket, és maguknak kedvező szabályokat alkot (szakszervezetek). Meg vannak a kintrekedtek, mindezen jogok nélkül, és a vicc az, hogy legtöbbször egyazon munkahelyen, ugyanazt a munkát végzik.

Risultati immagini per lavoro precario

Mivel az eddigi javító szándékú receptek nem működtek, előretört a populizmus, amely ezen dühödt megfosztott tömegek hangját viszi.

Sajnos ezek sem a problémát célozzák, hanem a könnyebbik végét fogták meg a dolognak. EU ellenesek, mert az “EU nem enged bármennyit költeni”. Kár, hogy az alapprobléma maga a költés struktúrája lenne (hogy nem ugyanazokra kellene mindig mindent költeni). De ez most mellékszál, bár nagyon érdekes a legutóbbi választások fényében.

Térjünk inkább vissza a generációs problémára. Az idős(ödő) korosztály e pillanatban egy egyre terebélyesedő amőba, amely éli fel az évtizedek során megspórolt javakat, és kézbentartja a fiatalok sorsát. Hívhatjuk ezt családon belüli szolidaritásnak végülis, amely egyben az olasz társadalom igen fontos hagyománya (lévén az állam sosem működött igazán jól, maradt a család, mint szociális háló).

Ez azonban társadalmi és gazdasági problémákat is felvet. Társadalmi szempontból az vele a gond, hogy nincsen társadalmi mobilitás (azaz az határozza meg az egyén lehetőségeit, hogy melyik családba született), nincsen egyéni szabadság, amellyel esetleg váratlan saját utakat lehet követni (hiszen a papa mama mondja meg, mit finanszíroz).

Gazdasági szempontból stagnáló welfare-t jelent, ahol semmi sem változik, megmarad minden úgy, ahogy a most abból legtöbbet profitáló csoportok akarják. Nyilván jobb, mint a semmi, ahogy jobb a nagypapa lakását airbnb-n kiadni, mint éhenhalni, de ezzel oda is köt minden, ahhoz a nem túl innovatív, nem túl felfedező tevékenységhez, amiből nem lesz innováció, új ötletek, önmegvalósítás, kreativitás.

Érdekes adat a generációs problémához: hogy lássuk, mennyire a nyugdíjakból él az ország, íme egy térkép:

Immagine1

Az egész országot tekintve a bevételek 35,78%-a nyugdíjból jön, azaz 3-ból egy ember nyugdíjból él. A fenti térképen a narancssárga területeken ennél magasabb a nyugdíjból élők aránya, a kékkel jelölt területeken ennél alacsonyabb (azaz több fizetésből, vállalkozásból stb. bevétel van).

A nyugdíjból származó családi bevételek és a szegénység között sok esetben egyenes az arányosság:

Immagine2

Ez a térkép azt mutatja, milyen arányban vannak azok az emberek, akik éves szinten kevesebb, mint 10 000 euró bevételt vallottak be az adóhivatalnak. Nagyrészt (különösen délen) egybeesik a nyugdíjakból származó bevételek nagy arányával.

(Forrás: http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1)

A gond persze az, hogy a népesség öregszik, és a nyugdíjrendszer sem húzza már ebben a formájában sokáig. Nem is kell neki, mert 1-2 évtized múlva megérkeznek azok, akiknek nem jár majd a nyugdíj (kb. minden mostani atipikus dolgozó). De hogy ők miből fognak élni, az egyelőre úgy tűnik egyik pártot sem foglalkoztatja.

Kis politikai kitérő

A strukturális reformokat az ország évtizedek óta halasztja, a Tangentopoli utáni új pártok nem akarták kockáztatni azt a minimális társadalmi konszezust, amit sikerült összekaparniuk. A reformokkal végig kellett volna gondolni, milyen kritériumok szerint és kiket vesznek fel a közalkalmazottnak, köztisztviselőnek (hogy azok minőségi szolgáltatásokat nyújtsanak, legyen szó az iskoláról vagy az adóhivatalról), mi legyen az egyetemekkel, hogy valóban segítsék a társadalmat, és mi legyen a munkavállalói jogokkal általában.

Ezzel egyidőben az emberek el is fordultak a politikától, a hagyományosan erős politikai terek (circoli arci/acli, pártok, szakszervezetek) kiürültek, a fiatalok inkább a szórakozás és a fogyasztás felé fordultak, mint a saját sorsukon gondolkodjanak. Eltávolodtak a politikától. Most, hogy visszatérnének, átgondolatlanul, informálatlanul szavaznak. Érdekes tény, hogy mindenhol máshol (Anglia, USA, Franciaország) a 45 éven aluliak a haladóbb szellemű pártokra szavaznak, Olaszországban a Movimento 5 Stelle-re, amely antiglobalista, EU-ellenes, autokrata, a felszínt kapargatja, nem tematizálja a strukturális problémákat.

 

Forrás:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.alleyoop.ilsole24ore.com/2018/02/07/la-generazione-dei-30-40-e-sotto-scacco-un-costo-economico-per-litalia/

Reklámok
Mindennapok

Hoppon maradt negyvenesek -1

Azt már rögtön kiérkezésem után döbbenettel vettem észre, hogy szemben Magyarországgal, ahol a mi generációnk (40 körüliek) a rendszerváltás utáni szakemberhiányban válogathattak a jó munkák közül, Olaszországban nagy általánosságban nincsen munka, és teljesen mindegy, mit végeztél, mihez értesz. (Lábjegyzet: most nem megyek bele abba, hogy ami Mo-n jó multis munkának számít, az nem feltétlen az Nyugaton. Mások a bérek, mások az emberek elvárásai a munkával szemben, de ez most tényleg mellékág. És az is, hogy sok Mo-n menő munkavállaló itt valószínűleg bukdácsolna egyik határozott idejű állásból a másikba, mert a státusza inkább annak köszönhető, hogy jókor volt jó helyen, mint a saját ügyességének, okosságának).

Risultati immagini per lavoro

Ennek persze több összetevője van, olyanok, hogy a magánszektor munkaerőpiaca mint olyan nem bízik a kereslet/kínálat logikában, vagy a végzettségek elértéktelenedése, vagy egyáltalán az, hogy a kevésbé képzett kisvállalkozók nem is nagyon hisznek a képzettségben). Egyrészről a munkaadók nem hirdetik meg az állásokat, hanem ismerősi körben próbálnak meg valakit találni (aki vagy ért hozzá, vagy nem, majd megtanulja), és nem hiszik, hogy akár egy jó cv-vel rendelkező ismeretlenről is kiderülhet, hogy jó munkaerő – és pont erre lenne a próbaidő. Másrészről sok olyan ember van, aki – akár diplomásként  is – egyszerűen nem tud dolgozni, hiszen sosem volt ebben tapasztalata, a szülők mindig kisegítették, ha nemszeretem munkát kellett volna végeznie, egymás után végezte a különböző képzéseket anélkül, hogy egyszer is talált volna hosszabb távú munkát. Így a két oldal összeér, és egymást erősíti, a munkaadó nem fogja továbbra sem meghirdetni az állásokat, hiszen alkalmatlan emberek hada jelentkezne rá, neki erre nincsen ideje, a munkavállaló meg hiába küldözgeti többszáz helyre a szépen kidíszített CV-jét, el sem olvassák.

A közszféráról ne is beszéljünk, a concorso rendszerben alkalmatlan embereket találnak olyan állásokra, amelyben aztán akár élethosszig eléldegélnek viszonylag jó fizetés mellett, anélkül, hogy valaha komolyabb erőfeszítést kelljen tenniük, netán képződniük – és ennek pont mi, a közszolgáltatásokat igénybevevők isszuk meg a levét.

Mindennek mély strukturális okai vannak, és hosszú évekre, évtizedekre kiható következményei.

Ha csak a mostani 30-40 éveseket vesszük, a középgenerációt, nem túl szívderítő kép rajzolódik ki a statisztikákból. Sokuk a családi vagyont éli fel éppen, hiszen ez az, ami Olaszországot jelen pillanatban még fenntartja, a megspórolt családi vagyonok. Sokszor esett szó már erről a blogon is, az örökölt 2-3 lakás, amelyet a ’60-as években azért vettek a nagyszülők, mert a folyamatos infláció mellett ez volt az egyetlen értékálló befektetés. Az a kislakás, amit fillérekért vettek meg a tengerparton, vagy egy északi nagyvárosban, akkor nem ért túl sokat, de mióta fellendült a turizmus, állandó bevételt biztosíthat.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szerencsére épül a rendszer, lehet örökölni, ami sokat jelent, ha valahol egy északi nagyvárosban van a vagyon, de ha délen élsz, vagy egy eldugott kisvárosban, akkor ez sem ér semmit. És persze szó sincs meritokráciáról: nem azért lesz könnyű az életed, mert okos, ügyes vagy, hanem mert a nagypapa lakása pont Firenze közepén van, és jól ki lehet adni az airbnb-n.

Ez a típusú gazdagság azért is probléma egyébként, mert nem generál sem ötleteket, sem új tevékenységeket. De ne kárhoztassuk azért ezt a generációt, hiszen akaratukon kívül találták magukat egy hatalmas adósságot görgető államban, amely adósságot nem rájuk költötték. Ők fél életüket középszerű oktatási intézményekben töltötték, ahol azt mondták nekik, hogy érdemes tanulni, majd az egyetemről kijővén beleütköztek a határozott idejű szerződésekbe, a pár napos munkákba, a kényszervállalkozásokba, amelyből nyilván nem lesz sem decens megélhetés, sem nyugdíj annak idején.

Az olasz statisztikai hivatal pár hete publikálta a 2017-re vonatkozó foglalkoztatási adatokat. A Sole 24 ore összefoglalója szerint egy év alatt 234.000-el kevesebben dolgoztak a 25-49 éves korosztályban. Ezen belül is a 35-49 évesek szenvedték el a nagyobb veszteséget: 204.000-el kevesebben dolgoznak. Igaz persze, hogy általánosságban kevesebb a fiatal az olasz társadalomban, de ezzel együtt is az a helyzet, hogy az ennél idősebbek körében növekedett a foglalkoztatás (hála a különféle állami támogatásoknak).

Ugyan a társadalmi kohézió szempontjából nem túl jó, de ki kell mondani, hogy akik az egészből még mindig  a legjobban jönnek ki, azok az idősek. Az egyetlen csoport, amelynek még emelkedett is a jövedelme 2008 óta, azok a nyugdíjasok. Ez családszinten szintén segít egyelőre: a családok bevételének a nyugdíjhoz köthető része 1969 és 1989 között nőtt (16,4%-ról 17,3%-ra).  2008-ban már a családi bevételek 24,8%-át tették ki a nyugdíjból származók. Ugyanakkor ez azért elég félelmetes az egész társadalomra nézve.

Problémás, hogy a fiatalabb korosztálynak a munkája egyáltalán nem stabil. Az alábbi tanulmány szerint az utóbbi 4 évben a foglalkoztatottság növekedése magasabb volt, mint a munkaóráké. Mindenki kevesebbet dolgozik, ugyanazért a pénzért? kérdezhetjük. Sajnos nem. Ez a Jobs act hatása, a Renzi-féle reformé, amely abban bízott, hogy ha támogatja a munkaadókat abban, hogy fiatalokat vegyenek fel, méghozzá egy gyengített munkaszerződéssel (3 évig bármikor elbocsáthatóak), azaz segíti a bemenetet, utána a dolgok logikája szerint a munkaadók megtartják ezeket a már felvett fiatalokat. Ám épp ennek ellenkezője történt. Amikor megszűnt a támogatás és lejárt a hároméves időszak (2015 és 2017 között), a szerződések 40%-a szűnt meg, és jó esetben visszatértek az alkalmi szerződésekhez, rossz esetben munka nélkül maradtak.

Sok kutató, szakember azt hitte, hogy ezen a munkaerőpiacon a nagyobb flexibilitás segít majd – hiszen az alapprobléma, hogy a munkavállalók egy része be van betonozva a munkahelyére, gyakorlatilag nem lehet elbocsátani, emiatt persze helyeket foglalnak, akár alacsony termelékenység mellett is, másrészt a munkaadó legközelebb nem vesz fel ilyen szerződéssel munkást, ha van másra is lehetősége.

Ez a flexibilis munkaerőpiaci modell több részből áll ott, ahol működik (egyes észak-európai országokban). Egyik része valóban a könnyen felbontható munkaszerződés, a többi nem elhanyagolható része viszont az, hogy aki időlegesen munka nélkül marad, annak az állam segít a megélhetésben (ez nincsen vagy minimális OO-ban, ha nem rendes munkaszerződése van az embernek), és ezekben az üresjáratokban folyamatosan képezheti (sőt, képeznie kell) önmagát a dolgozó (állami pénzen), valamint van egy működő munkaerőpiac, azaz a munkáltatók meghirdetik a szabad munkahelyeket. Ez mind nincsen Olaszországban, és egyelőre nincsen politikai akarat arra, hogy a már bebetonozott dolgozók és az alkalmi munkások jogait valahogyan egy szintre hozzák (akár középtájon), így a flexibilis rendszer eleve halálra volt ítélve.

Mindebből következik, hogy a középkorosztály, akinek már nem jutott normális munkaszerződés, szépen lassan (illetve nem is olyan lassan, elég volt 15 év a 2002-es Legge Biagi óta) átment prekariátusba. A prekariátusnak társadalmi szinten ára van. Egészségügyi szempontból depresszió, egyéb pszichológiai gondok, a haszontalanság érzése, amely különféle kompulzív magatartásformákhoz vezet. Emellett nem alapítanak családot, vagy csak későn, amivel a társadalmi megújulást hátráltatják. Bár ez utóbbi állítás nem feltétlen igaz, hiszen már most sem hisz a kutatók nagy része abban, hogy a gyerekeink befizetett adóiból fogunk mi nyugdíjat kapni, sőt. Rendszerszinten az akérdés, hogy lesz-e nyugdíj a mai formájában? Ki fogja azt kapni? Meddig fogunk dolgozni? Biztos hogy ez a nyolcórás munkarend lesz a nyerő? Sok olyan kérdés, amire egyelőre nincsen válasz, csak az biztos, hogy a régi paradigmának lassan nem nagyon van értelme.

Innen folytatom holnap.

Addig is olvasnivaló olaszul:

http://thevision.com/attualita/30-40enni-italiani/

http://www.infodata.ilsole24ore.com/2018/04/06/redditi-pensioni-poverta-scopri-le-mappe/?refresh_ce=1

Infrastruktúra

Olasz demográfia

Nemrég egy jövőlatolgató konferenciát tartottak  Firenzében, na nem ezoterikus jósok, egyházi emberek és önjelölt jövőbelátók, hanem demográfiai szakemberek, ezért érdemes gondolkodni azon, amiről beszéltek.

Az erről beszámoló hosszú olasz cikk főbb megállapításait foglalom itt össze.

Milyen lesz tehát a jövő itt Olaszországban a demográfusok szerint? 

A kiindulópont az, amiről valamit már mindenki hallott: a klímaváltozás, az atmoszféra összetevőinek változása és az előrejelzés, miszerint a ma létező élőlények 30%-a hamarosan ki fog halni – Olaszországban mindhárom jelenség erősen érezhető, és már most változásra késztet (pl. a mezőgazdasági termelésben).

Ebben a kontextusban Olaszország is “össze fog menni”, azaz előreláthatólag hamarosan az ország lakossága néhány millióval kisebb lesz. Ez a természetre nézvést nem rossz hír, ám gazdasági, társadalmi, geopolitikai folyamatokban is következményekkel jár majd.

A népességcsökkenés önmagában még nem pozitív vagy negatív, az sem mindegy, hogy tesszük: az átlagéletkor egyre nő, és egy nőre számítva csak 1,3 gyerek születik? Baj-e önmagában, hogy öregszik a társadalom? Vagy az a baj, hogy a társadalmi  szerveződés valami más helyzetnek megfelelő?

Fel kellene tenni a megfelelő kérdéseket, azért, hogy a hosszú élet nem költség, hanem erőforrás legyen.  Hogy pl. jó az nekünk, ha a a nyugdíjbavonulással egy ember a napi 8 órás elfoglaltságából 0 óra marad, hogy még mindig ugyanannyi  a nyugdíjkorhatár, mint amikor még sokkal előbb haltak az emberek, sőt – mindenkinek egyformán annyi, független attól, mennyire nehéz munkát végzett, illetve ha nőként /diplomásként a várható élettartama 5 évvel több, mint férfiként /szakmunkásként.  Miért kell ugyanannyit és ugyanúgy dogloznia egy 30 évesnek, mint egy 60 évesnek? Mi lenne ha a munkaszervezést az életkor  – végzettség – egyéb jellemzők fényében differenciálnánk?

Érdekes, hogy Olaszországban idővel talán magától megoldódik a déli kérdés (questione meridionale), hiszen 2065-re a 54 millió lakost prognosztizálnak (ez a mainál 6 millióval kevesebb), és ennek csak egy negyede fog délen élni (szemben a mai lakosság harmadával). Ennek persze az is oka, amit ma látunk: a déli fiatalok elvándorolnak, nem szülnek gyereket, és a bevándorlás sem vonzza délre az embereket.

Risultati immagini per demografia italia 2016

A 2016-ban Olaszországban született 474 000 csecsemőből 92 000-nek nem olasz az  édesanyja, és még több olyan van, ahol egyik vagy másik szülő (nem csak az anya) külföldi.

Erről a politikusok szeretnek panaszkodni, de a statisztikák szerint ma az olasz gyerekeknek nagyobb az esélye a szegénységre, mint a nyugdíjasoknak. Az abszolút szegények fele gyerek és fiatal.  Ahogy mindenhol máshoz is elmondják a kutatók, ezen nem segít ez egyszeri segély, amit a születéskor kaphatnak, és amit minden évben előhúz az aktuális kormány, amikor a költségvetést tárgyalja. A kiszámítható gyerekneveléshez az kell, hogy kiszámíthatóan legyen munka, illetve segítság, ha valaki elveszíti azt. Ezzel is kezdeni kellene valamit hosszútávon. 

Egy 6 milliónyi lakossal kisebb Olaszország geopolitikailag sem biztos, hogy ugyanannyit nyom majd a latban, mint a mostani.

Mindezen  azért kellene gondolkozni, mert ha felkészülünk bizonyos változásokra, valószínűleg közösségi szinten jobban jövünk ki belőle, mintha nem tennénk. Ez az idealista elgondolás, a többit meg majd meglátjuk.

Mindennapok

Élet 100 felett

Mármint 100 év felett.

Risultati immagini per anziani in italia

A legutóbbi népszámlálás adatai alapján Siena városában található Olaszországban a legtöbb 90 év feletti lakos. De úgy általában is a 100 év feletti emberek száma ütemesen nő az egész országban: Mussolini idején ötvenen voltak, majd’ 1000-en 1982-ben, ma viszont már 17 000 ennél idősebb olasz él az országban. Mire a mostani 50-esek elérik azt a kort (azaz kb. 40-50 év múlva), az előrejelzések szerint már 157 000-en lesznek.

Nem is csoda, ahogy a Bloomberg felméréséből is látszik, gazdasági problémák ide vagy oda, az olaszok a világon a legegészségesebbek. Illetve itt őrzik meg az emberek legtovább az egészségüket.

A fenti felméréssel szinte egyidejűleg jelent meg egy másik tanulmány, amely szerint az olaszok, japánok, hollandok, Svájc és Svédország folyamatos javulást mutatnak a drogok, alkohol, öngyilkosság, szívbetegségek és tumor miatti halálozásban – szemben pl. az USA fehér lakosaival.
Olaszország egyes területein azért is nőtt meg a 90+ évesek lakossághoz mért aránya, mert a fiatalok elvándorolnak, vagy egyszerűen nem szülnek gyerekeket. De három város van, ahol az országos (egyébként nem magas) átlaggal együttmozog a gyerekszületések száma, és mégis nő az idősek aránya: Siena, Firenze és Bologna.
Érdekes adat, hogy ebben a három városban a 90 felettiek között nagyobb arányban találhatók egyetemet végzettek, mint általában az országban. Ez is elég ismert statisztikai tény: a képzettebb emberek tovább élnek. Ez Olaszországban durván kimutatható: a mostani 25 és 44 év közötti olasz férfiak halandósági valószínűsége háromszor nagyobb, ha csak általános iskolát végeztek, mint az egyetemet végzettek között.

A statisztikusak azért tovább keresik, hogy mi lehet az oka annak, hogy pont Sienaban, Firenzében és Bolgonaban élnek ilyen sokáig az emberek. Mindhárom helyen nagyon intenzívek a civil szerveződések, az idősek aktívan részt vesznek a circoli-kban, és a kulturális életben (pl. színház) és a szervezett önkéntes tevékenységekben. Ezek Olaszországban mindenhol intenzíven jelenlevő szerveződések, nagy hagyománnyal bírnak, és alkalmanként állami feladatokat is átvállalnak (pl. a betegszállítás egy részét önkéntes szervezetek végzik).

 

*
Ezeken az “aggregációs helyeken” a szokások és hagyományok követése és tisztelete keveredik a “társadalmi tőkével” (barátságok, egymást segítő egyesületek, a közösség különböző szerveződései, és egymás ellenőrzése), és úgy látszik, hogy ez segít abban, hogy az egyre hosszabb életet jól, értékesen, aktívan éljék meg az emberek.
Siena egyébként különleges hely: a contrada-k (negyedek) a középkor óta nagyon erős és aktív társadalmi hálót biztosítanak az ott születetteknek, amit a Monte dei Paschi pénzével támogattak meg mindaddig, míg a politika rossz döntésekkel csődközelbe nem vitte a bankot.
Risultati immagini per anziani in italia
Egy szó mint száz: elszigetelődés helyett társaság, otthoni passzivitás helyett kapcsolódás és önkéntes munka – ez lenne a jó minőségű hosszú élet legfontosabb titka.
És aki Olaszországban él, erre rengeteg példát lát. A szomszédunkban lakik pl. Danilo, aki 81 évesen akár naponta elgyalogol a 6 km-re levő circolo arci-ba, ahol a többi barátjával kártyáznak, esznek egy pizzát, megbeszélik az aznapi történéseket, ami olyannyira elnyúlik, hogy amikor aztán együtt jönnek hazafelé, akkor ötpercenként megállnak és egymás szavába vágva csak mondják és mondják. (Erről egyszer szeretnék egy videót csinálni, de mégis nehéz megmagyarázni nekik, hogy miért is :)). Ez a circolo időnként vacsorákat szervez valamilyen jótékonysági céllal, ahol Danilo és barátai önkéntes munkájával lesz meg a vacsoramenü, a bevételt pedig egy előre elhatározott célra szánják.
*
Ennek kapcsán ejtsünk pár szót ezekről a circolo-król, amelyek az olasz társadalom kohéziójának nagyon fontos elemei.
 
Az országban két, eredetileg egymás riválisaként működő, kapillárisan (azaz tényleg minden szegletben megtalálható) kultúrházrendszer van: a circolo arci (ez volt a kommunisták által kiépített hálózat), és a circolo acli (ez meg a katolikus egyház által kiépített).
Ezek a  circolo-k (jobb híján fordítom kultúrháznak) kinek-kinek világnézete szerint látogathatók, életkort és képzettséget tekintve mindenféle ember jár ide. A sporttevékenységektől a kulturális programokig, az adott témákról szervezett előadásoktól a nagy (a résztvevők által összedobott)  vacsorákig  rengeteg programot kínálnak, alacsony áron. A belépés feltétele a tagság, ennek éves díja kb. 10 euró, bárki beiratkozhat, és aztán azzal a bérlettel az ország bármely más circolo-jában részt vehet a programokon.
Bár is van ezekben a circolo-kban, lehet egyet inni, fagyit enni, vagy egy szendvicset venni, ha úgy alakul a nagy beszélgetésben. A szervezett tevékenységeken kívül pedig általában van csocsó, kártya és sakk, meg sok-sok ücsörgő, beszélgető ember.

A választások alkalmával a szavazóköröket sokszor ezekben a circolo-kban állítják fel, az önkéntes circolo-tagok ellenőrzése mellett.

Persze a legtöbb ideje ezekre az időtöltésekre az időseknek van, de egyáltalán nem csak ők látogatják a circolo-kat. Nagyon sok gyerek és fiatal is van, akik minden este itt találkoznak a suli és otthoni munkák után, pingpongoznak, csocsóznak, beszélgetnek, sok dolgozó nő ide jár tornázni, sok férfi ide jár meccset nézni, tehát tényleg nem életkorspecifikus a circolo látogatása. És jellemző, hogy ha az ember csak egy adott tevékenység miatt elkezd egy circolo-ba járni, előbb vagy utóbb talál mást is, ami érdekelni fogja és ami miatt máskor is oda fog menni.

Én is tag vagyok egyébként (jógázni járok egy ilyen circolo-ba), és magyar szemmel valóban csodálnivaló, ahogy ezek az emberek megélik és igénylik a közösséget, megszervezik magukat, fenntartják a mozgást, az emberek (különösen az idősek) közötti kapcsolatokat, életkorokon és társadalmi osztályokon átívelően.

Íme egy videó arról, milyen az élet egy új circoloban (a megnyitó és az első egy hónap eseményei: https://www.facebook.com/circolol3m/videos/234043983424620/

Maga a videó is egy önkéntes munkája 🙂

Risultati immagini per circoli arci

Risultati immagini per circoli arci

___________

Forrás: http://www.corriere.it/economia/17_maggio_15/centenari-d-italia-f08301aa-38dc-11e7-8530-ea2b12fbdf2c.shtml

https://www.bloomberg.com/news/articles/2017-03-20/italy-s-struggling-economy-has-world-s-healthiest-people?cmpid=socialflow-facebook-business&utm_content=business&utm_campaign=socialflow-organic&utm_source=facebook&utm_medium=social

Mindennapok

Bevándorlók

Risultati immagini per stranieri

Ha az olaszországi bevándorlók egy cég lenne, akkor a világ 25. legnagyobb cége lenne, kb. akkora mint a FIAT. A több mint 5 millió ittélő külföldi évente 7 milliárd euró adót és 11 milliárd euró tb-járulékot fizet – ez olyan, mintha 640 000 nyugdíjas nyugdíját ők fizetnék.  De az állam költségeinek csak 2%-át veszik igénybe. Összesen 127 milliárd euró GDP-t termelnek (összehasonlításként: a  FIAT 136 milliárdot termel).

2016. január 1-jén Olaszországban több mint 5 millió külföldi élt, a lakosság 8,3%-a. Jellemzően fiatalok:  az olasz állampolgárok 63,2%-a munkaképes korú, szemben a külföldiek 78,1%-val. Idősnek minősül az olaszok 23,4%-a, míg a külföldieknek csak 3%-a.

Az általuk megtermelt GDP 50,7%-a a szolgáltatásokból jön létre, különösen a vendéglátásból, amely szektorban a teljes megtermelt hozzáadott érték 19%-át ők állítják elő. Ugyanakkor a produktivitásuk alacsonyabb, mint az olaszoké, ennek oka pedig az, hogy  a foglalkoztatottak 66%-ánál alacsony végzettséget igénylő munkákról van szó, ami nagy bérkülönbségeket eredményez. (Hozzátenném, hogy ebben annak is szerepe van, hogy nehezen lehet elismertetni a külföldön megszerzett végzettségeket, illetve ha papíron el is ismerik, nem számít a munkakeresésnél, szemben az ismerteséggel és a már megszerzett munkatapasztalattal – amiben természetesen az olaszok jobbak).

Sok külföldi saját vállalkozást indít: 2015-ben 656 000 külföldinek volt olasz vállalkozása (főleg marokkóiaknak, kínaiaknak és románoknak). És míg 2011 és 2015 között az olaszok vállalkozásainak száma 2,6%-el csökkent, a külföldieké 21,3%-al nőtt (ebben nyilván a kényszervállalkozók is bennevannak).

Egyelőre nem sok külföldi nyugdíjas van, csak kb. 100 000 fő, ami csak töredéke az összesen 16 millió olasz nyugdíjasnak. Az is igaz, hogy az évek elteltével sokan állampolgárságot kérnek, és onnantól már olaszként számolják őket a statisztikákban.

Forrás: Fondazione Leone Moressa – Rapporto annuale sull’economia dell’immigrazione, cikk itt.

 

Kultúra

Olasz vagy-e?

Van az a bonmot-szerű olasz mondás, hogy egy olasz akkor érzi magát olasznak, amikor a foci EB / VB-n a csapat játszik.

Belegondoltatok, hogy ezzel azt is mondják, hogy minden más esetben nem olaszok, hanem valami mások ezek az emberek? (ti. az olaszok :)).

A mi magyar nemzettudatunkkal (és most ne a legújabb évek fejleményeire és a reálpolitikára gondoljatok, hanem a semleges nemzettudat-fogalomra) nehezen fogjuk fel, értjük meg, mennyire nem az az identitása alapköve, hogy olasz-e valaki, hanem inkább az, hogy toszkán / szicíliai / pugliai stb stb.

Az én páromnak a szűk családjában van egy pugliai papa, egy észak-marchei mama, egy romagnai öccs és egy emíliai báty (a párom). Hogy ez mi mindent jelent, azt el sem tudom Nektek mondani így hirtelenjében. Csak hogy további családi példával szemléltessem: van egy puglia apósom meg egy pugliai sógornőm.  Amikor egyszer azt találtam mondani, hogy “nálatok ez Pugliaban….”, akkor mindketten furán néztek rám és elmagyarázták, hogy TELJESEN más altamurainak és lecceinek lenni.

A két város kb. 150 km-re van egymástól. De más gasztronómiai szokásaik vannak, más emberek élnek arrafelé (értsd más szokások, viszonyulások) és főképp nem is értik egymás dialektusát.

Akkor mit mondjunk egy szicíliai és egy milánói (már ha tényleg az és nem bevándorló) hasonlóságáról / különbségéről?

Igen, fiatal az ország, alig 151 éves. Egy nagy politikai tett volt annak idején összehozni a sok kis birodalmat.

Igen, az olasz nyelv, mint olyan (amit a nyelviskolában tanulunk pl.) a “természetben” nem létezik.

Egy déli szinte sosem használ tejszínt, északon pedig csak az elmúlt évtizedekben kezdett el az olívaolaj terjedni.

A nagy vándorlási hullám idején,  a ’60-as években, amikor a leépült déli részekről tömegesen mentek a fellendülő iparosodott északra dolgozni (és nem mellesleg fél Németországot is benépeítették), akkor sok esetben a kiadó lakásokra azt is kiírták, hogy délieket nem fogadnak szívesen.

Amikor nemrég egy interjúban egy láthatólag délról származó milánóit megkérdeztek, mit gondol a bevándorlásról, azt találta mondani, hogy “legalább nem mi vagyunk itt az utolsók. Hirtelen megbecsülnek minket.”

Van egy párt (Lega nord), ami egy nemlétező ország (Padania) nevében tiltakozik a déliek természetéből fakadó problémák ellen. És nem sokkal ezelőttig kormányon voltak.

Tehát mikor is lehet egy olasz igazán az? Tényleg csak a fociválogatott meccsei idején…

Munka-tapasztalat

Schettino vagy De Falco?

Tegnap estére kiszivárgott az a hosszú telefonbeszélgetés, amit a hajótörés estéjén a már biztos helyre (az elsők közt) menekült kapitánnyal folytatott a partiőrség (capitaneria di porto di Livorno) vezetője, Gregorio De Falco.

Aki ért olaszul, annak érdemes belehallgatnia,  (magyarul itt olvashatò) vérfagyasztó a dolog. Az ekkorra már mentést megkezdő, partról irányító partiőrségi vezető visszaparancsolná (nem kéri, hanem parancsolja, folyamatosan, katonásan) a hajó kapitányát a süllyedő hajóra. Közhely ugye, hogy a süllyedő hajót a kapitány hagyja el utoljára, de ez a valóságban is így van, mindenféle mentési protokolban. Azért is, mert a kívülről érkező segítség arra támaszkodhat, amit a hajón lévő felelős kapitány mond. Ahogy a partiőrség a  telefonbeszélgetésben többször elmondja, tudnia kellene, hányan és kik vannak a hajón, milyen körülmények közt, de abban a pillanatban már nincs a hajón az, aki erről tájékoztathatná, azaz a kapitány. Most tegyük félre azt a demagóg megjegyzést, hogy nem véletlenül kereshet egy hajóskapitány akár havi 20 000 eurót is, nyilván nem azért fizetik, hogy elkoktélozzon a fedélzeten, hanem azért, mert felelősséggel járó munka – és baj esetén ez meg fokozottan igaz.

Hozzátenném azt is, hogy -szerencsére- a legtöbb nagy felelősséggel járó munkakörbe beosztott embernél sosem derül ki, hogy baj esetén jól reagál-e, azért, mert jó esetben azért nem mindennaposak a nagy tragédiák. Nagyon sok kétségem nincs afelől, hogy az emberek nagy része ugyanígy elvesztené a fejét, ha ilyen súlyos dolog történne, beosztás, felelősség ide vagy oda.

És ahogy elhallgattam a beszélgetést, a kapitány egész egyszerűen elvesztette a józan eszét, és abban a pillanatban nem a feladata által ráruházott szerepkörben, hanem az életveszély elől menekülő ember bőrében találta magát – és eszerint cselekedett. Azt majd eldöntik, hogy ezért milyen büntetés jár, meg ő is megdolgozik majd a lelkiismeretével.

Az is tény, hogy egészen az elmúlt évtizedekig, a legtöbb pilóta és hajóskapitány azokból a katonai szakemberekből került ki, akik korán, negyvenes éveik elején elmentek nyugdíjba (a spéci katonai repülők és hajók pilótái) , és még pár évtizedet lehúztak a civil szférában is. Világos, hogy egy kemény katonai kiképzést kapott – és elviselt, mert nyilván ott hamar kipontozódik az, aki nem alkalmas – ember ilyen esetben is jobban reagál, mint egy civil képzést végigjárt szakember.

Érdekes viszont, hogy már tegnap este felmerült a kommentárokban az a gondolat, hogy vajon benned / bennünk több Schettino vagy több De Falco van? Illik ez ahhoz az általános mozgolódáshoz, amivel az olaszok kénytelen, kelletlen, de szembesülnek – a válság, a kormányváltás, az általános közhangulat  okán. Kicsit merésznek tűnhet ez a következtetés, de nekem az a benyomásom, hogy sok évtized “minden ok, mindenki sütögesse a saját pecsenyéjét” hozzáállás után most már muszáj elgondolkozni, hogy működőképes-e az, ha mindenki mástól elvárjuk az áldozathozatalat, csak nekünk ne kelljen. Az adóellenőrzések, a kasztok jogainak megnyirbálása kapcsán végre el kell dönteniük az olaszoknak, hogy közösségként tudnak-e  élni (annak minden áldozatával), vagy áldozathozatal nélkül szeretnének mindent megszerezni, amit csak lehet – a mások kárára.

És persze ez az egész problémakör felvet még egy kérdést: ha a munkaerőpiac nem meritokrata, csakis az ismeretség, a családi kapcsolatok számítanak, akkor hogy képzelhetjük, hogy  hatékonyan és jól fognak az emberek dolgozni? Mi garantálná ezt? Hiszen senkit nem érdekel, hogy valaki alkalmas-e, megvan-e megfelelő tudása az adott munkára, csakis az számít, hogy ki nyomja be az illetőt a megfelelő helyre. Akkor tehát sokat nem várhatunk.

Na de talán túl messzire mentem. Maradjunk annál, hogy az átlag olasz nem szívesen látja magát Schettino-nak, és fellélegzik, mikor egy De Falco ellenpontot lát. De valóban több bennünk a De Falco, ha baj van???

A tegnap óta hőssé kikiáltott De Falco szállóigévé lett felszólítását végre magunkra vehetnénk, mindannyian:  “Vada a bordo, ca.zo!”

Mindennapok, Zöld szemmel

Hogyan spóroljunk

Vademecum a spórolásról…. válság van, éppen most emelték az ÁFÁ-t, állandó kiigazítási frászban élünk (mármint költségvetési – állami és családi szinten), mit tesz erre a fogyasztók szervezete? Megmondja a tutit. Hogyan lehet spórolni.

Persze a melegvizet nehéz feltalálni, a nagymamám valószínűleg alapértelmezetten így élt (kivéve persze mondjuk a benzinfogyasztást, hol volt akkor még az autó… :)). Dehát ez egy elkényeztetett, sokáig jólétben a töménytelen fogyasztásban élt nemzet, most nagyon megrökönyödött, hogy egyre nehezebb ezt fenntartani.

Egyébként nagyon érdekes, hogy ezzel a fordított megközelítéssel (hogyan spóroljunk), mennyire találóan festik le az olasz társadalom fogyasztói szokásait. Fogyasztanak. Sokat. Ész nélkül. És fel sem merül nekik, hogy lehet másként.

Miket mond a vademecum?  (Olvassátok el egyébként, aranyos a dolgozat.) Szemezgetek:

  • Tankoláshoz használjuk a szupermarketek saját benzinkútjait. Tegyük tele a tankot, ne 5 eurónként tankoljunk (érdekes, erre minden olasz hajlik… mintha lelkileg jót tenne nekik, hogy “most csak 10/15 euróért tankolok”).  Használják a http://www.prezzibenzina.it -et (árösszehasonlító oldal).
  • Próbáljanak kevesebb autót használni (mármint darabszámra) családilag. Lehet pl. egyszerre indulni otthonról…
  • Érdekes, hogy ebben a kategóriában utolsóként említtetik a tömegközlekedés…. (a helyiek felfogása szerint az már tenyleg a lúzer-kategória :))
  • E-commerce: online sokkal olcsóbban lehet vásárolni. (Mellesleg, ezt én ajánlom nektek: http://www.groupon.it, rengeteg érdekes ajánlattal)
  • Zöldség – gyümölcs: vásároljanak idényzöldséget, és hazait (ez utóbbiban szerintem eddig sem volt hiba).
  • Igyanak csapvizet. Ne nevessetek, és számos olyan olaszt ismerek (pl. a családban is), aki inkabb nem iszik, mint hogy csapból vételezze…
  • Egészség: csökkentsék a magánorvosok látogatását (haha, és még azt mondják, mennyire szuper a közegészségügy – aztán járnak a magánorvoshoz…)
  • Nyaralás: interneten szervezzünk magunknak utazást.
  • Nézzék meg, mit hol vásárolnak. Rengeteg (nem kimondottan gyógy-)terméket vesznek gyógyszertárban, miközben a sarki szpermarketben jóval olcsóbb. De valamiért imádják a patikát – minden sarkon van egy, és ha egyszer bemegyek, sosem úszom meg félórás sorbanállás nélkül.
  • Nem csak a nagynevű márkák léteznek. Kiemelik,hogy az ÁFAemelés a magasabb árnál többet jelent, és érdemes a termék jelllemzőit nézni, nem csak a márkáját.
  • Energiafogyasztás. Le lehet kapcsolni a lámpát. Meg lehet teljesen tölteni a modógépet, mosogatógépet. Lehet 40 fokon is mosni (nem feltétlen kell mindig 60 fokon.) Van már éjszakai áramdíjszabás.
  • Elkerülhetőek a közúti büntetések. (:))
  • Le lehet szokni a dohányzásról.
Kultúra

Nemzeti az ünnep?

Olaszország április 25-én ünnepli a „felszabadítását”, azaz a második világháború végét, már legalábbis az ország számára. Idén szombatra esett (amit jól elfelejtettem, ezért aztán üres hűtővel láttunk neki a hétvégének, de nem is ez a lényeg), és én itthon tettem-vettem a szokásos háttértelevíziózás mellett. Mígnem arra kaptam fel a fejem, hogy mind a miniszterelnök, mind az államelnök az ünnepi megemlékezésében a legtöbb figyelmet azoknak a „megtévesztett, rossz oldalra állt” elesetteknek szenteli, akik fasisztaként haltak meg. Hát akkor most mi van??? Államilag megünnepeljük a fasisztákat??? Ez Berlusconitól végülis nem meglepetés, épp most vonta össze egy pártba a saját politikai formációját a fasiszta gyökerű szövetségesével. Na de az államelnök, aki eredetileg egész életében a kommunista pártban tevékenykedett??? Kiderült, hogy ez az állítólagos felszabadítás nem volt mindig mindenkinek az, és Berlusconi kormányfőként eddig inkább nem is nagyon ünnepelte április 25-ét, ahogy a jobboldali szavazók többsége sem. Most, hogy belekezdett, gyorsan megmagyarázta, hogy hogyan lehetséges ez… törekedve ezzel arra, hogy „egyesítse” az országot, és felmentse azokat, akik annak idején nem a jó oldalon harcoltak és éltek. Ugyanakkor ez is annak a jó pár évtizedes belső megosztottságnak a logikája szerint működik, ami a háború után a jobb és baloldal között kialakult, és amit a hetvenes-nyolcvanas években többek közt a baloldali csoportok terrorakciói tettek „emlékezetessé” (nemcsak, de ez egy hosszú történet, írok még róla a későbbiekben).Ebben a szellemben gesztus, hogy az kormányfő egyáltalán megemlékezett az ünnepről, még ha egy kívülállónak legalább is furcsának hat a megemlékezés hogyanja.

Mindennapok

Az elveszett generációk

Ezt a kifejezést egy társadalmi jelenségre kezdtem el használni, de tulajdonképpen egyáltalán nem szeretném, ha negatív megítélésre engedne következtetni. Mindenesetre tény, hogy az olasz társadalom eléggé immobil, stagnáló – lévén, hogy itt már jó régóta nem volt olyan történelmi (politikai, társadalmi stb.) esemény, ami legalább egy kicsit megborította volna a status quo-t. Így aztán egy család gyerekei nagy eséllyel olyan feltételek közt, olyan életszínvonalon, társadalmi kapcsolatrendszerben élnek majd, mint a szüleik, jó és rossz értelemben is.

Itt nincs nagyon amerikai álom, ellenben ha a papádnak volt jó munkája, lakása és hasznos ismerősei, akkor neked is lesz munkád, lakásod, meg minden, ami szükséges. Ha nem, akkor kisnyúl. Hozzátartozik a dologhoz, hogy itt az ún. középosztály nem élt rosszul egészen mostanáig, teljesen normális családi felállás volt, hogy az apa egy fizetésből szerényen bár, de azért a jóléti minimumok szintjén (és itt gondolok az egy hónapos nyaralásra, a hétvégi vendéglőkre, a kirándulásokra) fenn tudott tartani egy egész családot.

De közben öregedni kezdett a társadalom – azaz nem szabadultak fel vezető állások, így sok olyan negyvenes ember van, aki már annak is örül, hogy munkahelye van, nem hogy „karrierre” gondoljon. És hát sokan vannak, akik nem olyan családból jönnek, ahonnan hasznos kapcsolatokat tudtak volna magukkal hozni. Meg volt közben egy ’68, az összes alternatív filozófiájával, rendszer-ellenességével (persze hogy nem a Magyarországon használatos értelmében értem!), és mindez így együtt kitermelte az embereket, akik úgy döntöttek, kivonulnak a társadalomból. És nem kevesen vannak. Vannak az egészen hippik: gyakran már ötvenesek, akik a keleti filozófiákon edződve lemondanak a fogyasztásról, igyekeznek önellátásra berendezkedni, lehetőleg minél kevesebb kapcsolatba kerülni az állammal. Vannak aztán azok a kevésbé megszállottak, fiatalabbak is talán, akik ugyan diplomát diplomára halmoztak (az elején még hittek is benne, hogy elég lesz a boldoguláshoz), és most mégis ilyen-olyan munkácskákból alapszinten tartják el magukat, de nem is ez a lényeg! Mert közben azt csinálják, ami jól esik. Reggel nem kell nyakkendőt kötni, majd komoly arccal egész nap egy bankban dolgozni, és hinni abban, hogy egyetlen vágyad, és önkiteljesedésed netovábbja az osztályvezetővé való előrelépés – meg az ezzel járó fizetésemelés, még akkor is, ha a napi 10-12 óra munka mellett másra már nem sok időd marad. Hanem például építész végzettséggel gospell énekiskolát (egyszemélyes) nyitsz, jó kis énekkart szervezel, ha hívnak, még fellépni is mentek. De lehetsz teniszoktató (politológus végzettséggel) miközben arról írsz könyvet, ami épp a legjobban foglalkoztat, vagy gyógynövény-termelő a kiskertedben és még akármi más is. A lényeg, hogy te jól erezd magad, és lehetőleg nem kelljen az egész életed egy idegen munkahelyen eltölteni. Itt rengeteg ilyen embert látok magam körül, miközben Magyarországon épp az én generációm (35 körül) már teljesen beépült az establishment-be… hiába, más idők, más feltételrendszer…