Az umbriai Trasimeno tó környéke kedvelt nyaralóhely. Hangulatban kicsit a mi Balatonunkhoz hasonlít.
A tó körül sok kisebb városka van, amely most már elsősorban a turizmusból él. Az egyik ilyen város Castiglione del lago, amelynek a belvárosa valamivel a tó szintje felett található, nagyon kellemes ki utcácskákkal, bárokkal, éttermekkel. Ezek egy része a tóra néz, ami külön vonzó a turistáknak.
A hercegi palota, a Palazzo Ducale, amelyet Palazzo della Corgna-nak is hívnak, 1563-ban épült, és ma is látogatható. Ehhez kapcsolódik az erőd, a Rocca del Leone 1247-ben épült, és nagyon szépen körbejárható fent, kilátással a tóra. Infó: Rocca medievale.
Ezután lesétálunk a partra, ahol kávézók, éttermek vannak, illetve gyerekeknek játszótér, sétához zöld terület. Nem egy nagyváros, de aki erre jár, érdemes ezt a félnapos kitérőt beiktatni a programba.
Egy hónapja nyitották meg Sellanoban Európa legmagasabb függőhídját, vagy ahogy az olaszok nevezik, tibeti hídját (ponte tibetano).
Kipróbáltam, jelentem érdemes. Persze kivéve, ha tériszonyod van 😉
A függőhíd több, mint 500 méter hosszú, és a legmagasabb pontján 175 méterre van az alatta található völgytől.
A jegyet előre érdemes online megvenni, bár helyben is lehet. De tekintve, hogy még viszonylag új attrakció, és igen sokan kíváncsiak rá, talán biztosabb az elővétel.
Rossz idő esetén természetesen zárva tart, de ők döntik el, mi számít rossz időnek. Ottjártunkkor szépen sütött a nap (bár 8 fok volt), de előző nap erős szél és eső volt, a híd mégis nyitva volt. Gondolom erősen rontja az átkelés élvezeti értékét egy zuhogó eső, és főleg egy erősebb szél. Mivel a híd szél nélkül is mindenképpen mozog egy kicsit, tengeri betegeknek semmiképp nem ajánlom a szeles időt. Öltözni az aktuálisnál melegebben érdemes, mert 6-8 fokkal hidegebb van a hegyen, mint lent a völgyben.
A lefoglalt időpontnál érdemes legalább 40 perccel előbb érkezni, mert az érkezésnél leterelnek egy jóóó messzi parkolóba, majd onnan felkaptatva a beülők felvételénél kell sorbaállni (15-20 percet). Miután ez megvan, irány maga a híd.
A hídon kapunk egy nagyon rövid kiképzést arról hogy hogyan kell a beülőből induló kötelet bekötni az acélsodronyba, ami végigmegy a híd mellett. Ennyi a biztonsági előkészítés, aztán hajrá fel a hídra.
Valójában persze nem veszélyes az átkelés, hiszen be vagyunk kötve, de ezzel együtt nagyon félelmetes az, hogy elég nagy a lépcsők közötti távolság, ami alatt a mélység van. Ha ezen túltesszük magunkat, csodálatosan szép panorámát látunk, alul egy duzzasztott tó, kisebb borgo-k és persze a hegyek.
Időnként vannak olyan platformok, ahol egy kicsit meg lehet állni és elővenni a fényképezőgépet (amit vagy magához köt az ember, vagy a leejtést kockáztatja).
Az átkelés maga egy 40-45 perc, attól is függ, hogy mennek-e előtted és ha igen, milyen gyorsan.
Miután átérsz a másik oldalra, vagy gyalog tudsz a völgybe leereszkedve visszamenni a kiindulópontra (kb. 40 perc, nagyon lejtős), vagy előre megváltott (az online jegyvételnél) 5 eurós minibuszjeggyel visszahoznak. Óránként egy busz van (nem indult pontosan), és ha nem volt jegyed, nem akart visszahozni (nekünk volt, de kisebb csetepaté keletkezett abból, hogy nem mindenkinek volt, és helyben nem lehet megvenni).
A jegy ára 25 euró. Kiskorúak csak felnőtt kísérettel mehetnek fel a hídra.
Mi utána helyben ebédeltünk, egy Ristorante Chalet San Francesco nevű étteremben. Étterem nem sok van a faluban, de sült kolbászt és húsokat kínáló kis bódék több helyen is vannak (parkolóban, az érkezési oldalon a buszmegállóban). Mi viszont többen voltunk, így előre foglaltunk az étteremben.
Amint megérkeztünk, a 10 főre szóló foglalásunk ellenére benyomtak minket egy 8 fős asztalhoz, mondván ennyi hely van, punktum. A rendelésnél a rendkívül barátságos (nem) hölgy nyomatékosan elmondta, hogy lehetőleg kevés félét kérjünk, ne szívassuk a konyhát. A poharakat, szalvétát csak az ötödik körben sikerült kihozni. De mi vicces egy társaság vagyunk, az egészen többet nevettünk, mint bosszankodtunk. És végül az étel kárpótolt mindenért (kétféle tésztaétel volt, nem mertünk többet kérni), mind mennyiségben (kb. kétszeres adag jutott mindenkinek), mind minőségben (kézzel gyúrt nagyon finom cucc).
A felszolgáló hölgy a fizetésnél kérte, hogy hagyjunk egy jó véleményt az étteremről a tripadvisoron, de ezt végül a fenti okoból nem tettük meg 🙂
És egyébként a környékbeli borgo- k csodálatosak, középkori épületek, csodás hegyi panorámák, legszívesebben maradtam volna még két napot bóklászni a környéken.
Firenzétől északra kb. 30 km-re található ez a mesterséges tó, amely Mugello térségében remek fürdő- és kirándulóhelyet is biztosít.
Az ötlet, hogy a Sieve folyót fel kellene duzzasztani, már az 1950-es években megfogant, két fő okból: hogy az Arno folyó árvizeit szabályozni lehessen, és hogy Firenze és Prato édesvízellátását biztosítani tudják. Az 1966-os nagy árvíz után el is készült az első terv, de csak a ’91-ben kezdtek bele a gát építésébe. 1996-ban készült el a gát, amelyet a vízfeltöltés után 1999-ben nyitottak meg a nagyközönség előtt is.
Kirándulástipp: a Bottega di Bilancino-nál kell letérni, és amögött parkolni. Innen el lehet sétálni több irányba is. A fahíd felé látványos a kép:
A fahíd alulnézetből
A helyiek belakták az új tavat, ősztől tavaszig rengetegen kirándulnak a környéken, több étterem is nyílt a közelben, és nyáron strandolni is lehet a Bahia café területén.
Látkép érkezéskor a Bahia Cafe parkolójából
A Bahia caféban az egész napot el lehet tölteni: fürdés (napőernyő és nyugágybérlés 5 euró/fő) után aperitivo a bárban, majd vacsora. 2022. nyarán minden péntek este koncert!
Kilátás a Bahia cafébólEz meg itt egy naplementeJóga arccal a naplemente felé
Nem messze innen egy nagyon hangulatos étterem, a Rivasud is látogatásra érdemes. Toszkán- és főleg mugelloi konyhát visznek. Hétvégenként biztos teltházra számítsatok.
Castel del Rio egy 1200 fős kis település Emilia-Romagna régióban a Passo del Giogo emiliai oldalán, kb. 25 km-re Imolától, a Santerno folyó völgyében.
Palazzo Alidosi
A terület régóta lakott, kelták (ir. 6-5 sz.) , majd a rómaiak is megtelepedtek itt.
Az 1200-as évektől az Alidosi család fennhatósága alá tartozott. Két legfontosabb látnivalója a család nevét viseli.
A Palazzo Alidosi a 16. században épített masszív erődszerű palota, amely a falu közepét uralja. Emilia Romagna legszebb firenzei reneszánsz stílusú palotájának tartják. Ma három múzeum található benne:
a második világháború emlékmúzeuma
a szelídgesztenye múzeuma – a környék egyik legfontosabb, vadon is megtermő gyümölcse (amiből lisztet, tésztát készítenek)
a Santerno völgyének flóráját és faunáját bemutató múzeum
A falu másik látnivalója egy középkorban épült szamárhátú híd, a ponte Alidosi, amely a Santerno felett halad át. Az imolai Andrea Guerrieri rendelte meg az építését 1499-ben 500 aranyforintért. A monumentális híd igen magasra tör, magában a hídban 5 szoba is található, valószínűleg a hídpénzt szedő dolgozóknak szánták.
Ponte Alidosi
A híd alatt egy zöld park található, a folyóban is lehet ezen a ponton fürdeni. A Shangri-La bárban nyugágyat lehet kölcsönözni és egy-egy tésztaételt, vagy salátát is lehet rendelni. Mivel már Emiliaban vagyunk, érdemes megkóstolni a sült vaníliakrémet, amely csak ezen a környéken ismert.
Nagyon sok a biciklis és motoros errefelé, remek kirándulás egy tavaszi vagy nyári hétvégén.
Az Appenninek Toszkána és Emilia-Romagna régió közötti részét Appennino tosco-emiliano-nak nevezik, és több hágó vezet át rajta. Ezeket a hágókat szebb hétvégéken ellepik a motorosok, (kisebb számban) biciklisek, de autóval is nagyon szép kirándulásokat lehet errefelé tenni. Nyáron hűsölni érdemes ide felugrani, tavasztól őszig pedig akár egy finomat enni is az út menti tipikus helyi vendéglők egyikében.
Firenzéből Imola felé a Passo del Giogo vezet. 882 méteren érünk át a hágón, ez az egyik legalacsonyabb a környező hágók között.
Toszkán részről a mugelloi Firenzuola városkából indulunk neki, és egy idő után a Santerno folyó völgyét követjük. A hágón kinyílik a tér, alpesi hangulatú a táj.
A második világháborúban itt húzódott a Linea gotica, a németek védelmi vonala, amelynek mentén hatalmas harcok dúltak. 1944-ben itt sikerült a szövetségeseknek áttörni a védelmi vonalat, az amerikai katonák 5 napig tartó harcával. Ennek emlékét több helyi múzeum is őrzi, pl. Castel del Rio-ban, és Ponzallaban (Scarperia). De az út mentén találunk néhány kisebb katonatemetőt is.
A hágón természetesen étterem/bárt találunk, érdemes korán érkezni, mert szezonban rengetegen vannak. Elég egy paninot vagy tagliere-t venni, azzal kiülni az étterem előtt lévő mezőre és nézni a panorámát, teljes a pihenés.
A lefelé, Castel del Rio felé vezető út sokkal kanyargósabb és vadregényesebb. Sűrű vad erdők amerre a szem ellát, és a Santerno folyó szurdokai. A folyóhoz több helyen le lehet menni, és nyáron fürdeni is érdemes benne.
A Chianti területen átautózva San Casciano Val di Pesa-ban az út mentén találjuk az Amerikai temetőt és emlékhelyet (Florence American Cemetery), Firenzétől 7,5 kilométerre délre.
Olaszországban összesen 14 emlékhely idézi az 1943 és 1945 között az ország területén harcoló amerikai áldozatok emlékét. Ezek egyike a Chiantiban található.
1949 és 1959 között épült és egy 28 hektáros területen fekszik.
Egy csodálatosan szépen gondozott zöld területen szabályosan elhelyezett 4402 fejfát találunk, mindegyiken rajta az elesett katona neve és kora. A terület emelkedik, és az emelkedőre felérve találjuk az emlékhelyet.
Nagyon megindító végigsétálni a temetőn, és nem tud az ember nem arra gondolni, hogy milyen értelmetlenül halt meg ez a rengeteg tizen/huszonéves fiatal, ráadásul a saját hazájától több ezer kilométerre található országért, ahova normál esetben valószínűleg a lábát sem tette volna be egész életében.
És milyen tehetetlen az ember, amikor körülötte -a feje felett-, őrült vagy számító politikusok olyan döntéseket hoznak, amiért ő az életével fizethet. Hiába látod, mi történik, hiába van szavazati jogod, az egyes embernek nincsen ráhatása az eseményekre. És ez azóta sem változott.
Ivrea egy 23 000 lakosú vidéki kisváros Piemonte régióban, Torinótól nem egészen egy órányira kocsival. A Dora Baltea folyó mellett terül el, és gyakorlatilag innen nyílik az Aosta völgy bejárata. Napsütéses téli napokon csodálatos a behavazott Alpok látványa a nem is olyan távolban.
A belváros egy kisebb dombon található, a Savoya család egy kastélyával és a dómmal együtt. A főutcán egymást érik az üzletek, minden nagyon elegáns és rendbentartott.
KastélyFőtér
Ivrea a karneváljáról is ismert, az 1808 óta évente megtartott “narancs-csatáról” (battaglia delle arancie).
Tipp a szálláshoz: mi a Spazio Biancoban szálltunk meg, egy remek ízléssel felújított és rendbentartott minihotelben (ilyen, amikor a tulaj építész :), amelynek üvegezett teraszán még a reggeli is élmény volt.
*********
Ivrea azonban nem csak azért érdekes, mert egy cuki északi kisváros, hanem mert a 20. század egyik olasz társadalmi kísérlete is itt zajlott, méghozzá az Olivetti céghez kapcsolódóan.
Adriano Olivetti utópiája, az emberszabású nagyüzem és ahozzá kapcsolódó, tudatosan épített közösség egyszerre akarta meghaladni a fordista kapitalista és a szovjet típusú kommunista gyárak modelljét. Adriano Olivetti a cégalapító Camillo fia volt, és az ’50-es évektől kezdte megvalósítani az iparváros (Cittá industriale) gondolatát.
A cég maga 1908-ban született, és a ’40-es évekig töretlenül növekedett. 1934-ben két racionalista építész megépítette az első ICO-t (Ingegner Camillo Olivetti kezdőbetűiből), a gyárépületet, amelyet a cég növekedésével együtt további ICO-k követtek. Minden esetben a tulajdonos Adriano Olivetti a korban modern és humanista szemléletét követték az épületek. Azzal pl. hogy a gyárépületre hosszan ablakokat terveztek, hogy a munkások lássák a napfényt minden nap, kezdvüket és lelkiállapotukat javítandó. Vagy hogy nem egy osztatlan hatalmas hangárt hoztak létre (a 4. épülettel), hanem felszabdalt tereket, amelyek a termelés különböző fázisaihoz kötődtek, és a korban divatos majolikákkal akarták jobb kedvre deríteni a mindennapokat.
De Adriano nem állt meg a gyárnál, hanem közösséget akart építeni a dolgozókból, valahol a fordista individualzmus és a szovjet kollektivizmus között félúton, úgy, hogy az ott élők jól érezzék magukat. Ehhez a gyár mellett lakóépületeket húztak fel, ahol egyéni és közösségi szolgáltatásokat nyújtottak a megkülönböztetés nélkül egymás mellett lakó fizikai és szellemi dolgozóknak. Hogy mik voltak ezek?
Centro studi ed esperienze: az olivetti cég dizájnereinek iskolája
Case per famiglie numerose: nagycsaládok házai
Casa popolare di Borgo Olivetti: kisebb lakások kisebb családoknak
Menza és közösségi tér (circolo ricreativo)
Centro servizi sociali e asilo nido: társadalmi szolgáltatások, könyvtár és bölcsőde. Egy olyan korban, amikor az állam még egyáltalán nem nyújtott ilyen szolgáltatásokat, főleg nyugaton.
A dolgozók gyerekeinek nyaralás biztosítása, tanulásukhoz ösztöndíj
Rugalmas munkaidő a gyárban – elsősorban azért, mert sok családnak még volt kertje/földje, amit rendben tudtak tartani a nyári időszakban, amikor dolgozni kellett ott is
Orvosok, szakorvosok a telepen – ellátás minden dolgozó családjának
Az alapgondolat az volt, hogy ne különüljenek el a dolgozók anyagi helyzet és munkatípus szerint, illetve hogy helyben megkapjanak minden szükséges és kényelmes szolgáltatást. Ha lehet, egy nagy és gazdag közösséget alkossanak a gyár körül.
Hasonló komplexumot ebben az időszakban Amerikában is építettek, de ott inkább az volt a cél, hogy a befektető cégtulajdonos a szolgáltatások (üzletek stb) üzemeltetésével magához csatornázza be a dolgozóinak kifizetett fizetéseket is, azaz inkább a kapitalista szemlélet érvényesült, szemben az Olivetti kevésbé a haszon maximalizálására, mint inkább egy egyenlőbb társadalmi közeg megteremtésére irányuló szemléletével. Mindezt úgy, ezt se feledjük, hogy a maga korában úttörő, sokszor világelső gépeket gyártott (írógép, számítógép, fénymásoló,
Az Olivetti sajnos tönkrement a ’90-es években, és a város egy rövidebb időszakra gazdaságilag is megroppant, de ma már szerencsére összeszedte magát. Ezt persze részben annak is köszönheti, hogy Torinó és Milánó felveszi az esetleg munka nélkül maradt fiatalokat, és elég sok IT startup is található errefelé.
A társadalmi kísérlet és a megmaradt épületek 2018-tól a világörökség részét képezik. A MAAM – Museo dell’Architettura Moderna Ivrea egy szabadtéri “múzeum”-séta keretében nagyon szemléletesen mutatja be az Olivetti és a kapcsolódó eszmék történetét. Aki szereti a 20. század első felének építészetét, szintén nagyon érdekes felfedezéseket tehet a városban a megmaradt épületekben.
Az első rész folytatásaként két olyan épületről szeretnék mesélni, ami nagyon tetszett Torinóban.
Az első a Palazzo Carignano, ahol most a Risorgimento múzeuma található. A Carignano hercegek (a Savoia királyi ház egy oldalága) piemontei barokk stílusú palotája első része 1679 és 1685 között épült, a második az 1800-as években. Egy dupla (tükrözött) épületről van szó – az 1800-as években az első épülethez hozzáépítették a palota tükrözött mását. Az épület vakolatlan, és a téglák maguk adják ki a díszítését, emiatt nagyon érdekes, sőt szokatlan hangulatú. Dupla belső udvara van, és a tégladíszítés nagyon gazdag, aprólékos.
Az épület története sem érdektelen: a Subalpin Parlament is itt működött, és most is megnézhető a képviselőház eredeti berendezése.
***
A másik épület is hasonló (úgy látszik, nekem ezek tényleg tetszenek :): a Polo del 900.
Az épületcsoport az 1700-as évek elején épült, Filippo Juvarra tervei szerint, és Torino hadinegyedében állt (Quartieri militari), amely az akkor városközpont szélén volt, védelmi célokat látott el. Az egymásra szimmetrikus Palazzo San Celso és Palazzo San Daniele eredetileg kaszárnya volt.
Az egész komplexumot nemrégiben felújították és ma közösségi térként működik. Több alapítvány székhelye, könyvtár, archívum, meeting és coworking terek találhatók benne, mindez szabadon és ingyen látogatható.
A kulturális terek és tevékenységek az 1900-as évek történelmére fókuszálnak, többek között az ellenállás, a deportálások és a világháborúk múzeumát is itt rendezték be.
Bent letisztult, modern stílust találunk, ami nagyon jó kontrasztot képez a külső építészeti jegyekkel.
Másodjára jártam Torinoban, és most még jobban szerettem, mint először, pedig akkor is nagyon tetszett 🙂
Munka miatt mentem, és az érkezés napján volt pár órám szabadon kóricálni. Betévedtem a Museo Accorsi-Ometto-ba, ahol egy kicsi, de remek kiállítást találtam a századelőn Párizsban élő és alkotó olasz festőkről. Megemlítették, hogy még délután lesz egy ingyenes múzeumi vezetés, amire egyedül sikerült bejelentkeznem, így egy nagyon kedves és felkészült hölgytől gyakorlatilag személyes vezetést kaptam. Szuper volt.
A múzeum épületének udvara:
Torino a mágia városa, a santi sociali városa, a fedett árkádok városa, és mi minden még….. rengeteg mindent lehetne mesélni, de először is jöjjenek a leglényegesebb képek.
A királyi palota:
A palazzo Madama:
Elképesztően szép fedett passzázsok vannak náluk is:
Mondavio egy kb. 3700 fős település Pesaro Urbino megyében, kb. 20 km-re a tengertől egy dombra épült. A dombot két folyó völgye veszi közre, a Metauro és a Cesano folyóé.
Ugyan ma már csak egy igazi kisváros, a történelme és műemlékei egy fontosabb múltról mesélnek.
A nevét először 1178-ban említik, és vikariátus székhelyeként 24 kastély felett rendelkezett. Ezen kastélyok tulajdonosai a Malatesta (Rimini környékének urai), Medici (Firenze urai) és Piccolomini (Siena urai) családok voltak.
A kor nagynevű építésze Francesco Giorgio Martini 1482 és 1492 között építette fel a monumentális erődöt, amely arról híres, hogy azóta sem támadta meg soha senki.
A város bejáratát egy nyolcszögletű bástya őrzi, és ahonnan egy várfalon lehet elsétálni a következő, félkör alakú toronyhoz. Itt felhúzható pallón lehet a vároba bejutni.
A tervek szerint lett volna egy harmadik torony is, ami végül sosem épült meg.
A belső terekben most múzeum működik.
Az erődön kívül érdemes még megnézni a volt capucinus rendi kolostort, a Szent Ferenc templomot, a Szent Péter és Paterniano székesegyházat és a városháza épületét.
A város központjában egy nagyon kellemes terecske hívogat, ahol egy ital mellett el lehet azon gondolkozni, milyen jó árzás, mikor minden kis utca végén a tengerre fut ki a tekintet.
Olaszországba jöttem 